Közalkalmazott, vállalkozó, szabadúszó. Vajon mi köti össze mindhármat? A vágyaik, az igényeik, a szükségleteik. Az alábbi bejegyzésemet elsősorban azon leendő szabadúszó/vállalkozó ismerőseimnek ajánlom, akiknek 2017. szeptember 7-én tartottam előadást a székesfehérvári Konnektor közösségi irodában.
A legtöbb potenciális munkavállaló arról álmodik, hogy olyan munkája legyen, amelyben ki tudja bontakoztatni képességeit, értékelik a teljesítményét, figyelembe veszik ötleteit, meghallgatják véleményét. Merthogy ettől érezzük magunkat embernek. De mi történik akkor, amikor ezek közül valamelyik vagy a legtöbb nem valósul meg?
A Maslow-piramis
Aki ismeri Maslow piramisát, talán már elgondolkozott azon, melyik szintjére helyezné magát. Nagyon érdekes tapasztalat volt, amikor kamasz diákjaimat kérdeztem erről. Némi viccelődés után a piramis felső harmadába tették magukat. Persze volt kivétel, de a zöme valahol oda tette magát, ami nyilvánvalóan több szempontból sem lehetséges.
Kevesen tudják Maslow-ról, hogy ezt a piramist többször is átdolgozta. Így jutott el addig a gondolatig, hogy az ember egy darabig „pótolgathatja” a gyermekkorában szerzett hiányait (hiányalapú szükséglet), de ha ezt az élete végéig csinálja, soha nem lesz boldog. Vagyis, ha jót akar magának, akkor el kell kezdenie arra törekedni, hogy mitől lehet több, jobb (növekedésalapú szükséglet).
Mi van a hegy lábánál?
Minden embernek van egy „hegye”, amelynek csúcsán olyan dolgok fogalmazódnak meg, mint például a szabadság, az önállóság, elismerés vagy éppen a nemet mondás lehetősége. Az igazság az, hogy nem kell mindenkinek vállalkozónak vagy szabadúszónak lenni ahhoz, hogy ezeket elérje. Persze nem akarok lebeszélni senkit, csak szeretném felhívni a figyelmet azokra a belső – és meglehetősen mélyről jövő – motivációkra, amelyek ilyenkor mozgatják az embert. Mindenkinek vannak olyan „becsípődései”, amelyek számára fontosak egy munkahellyel kapcsolatban, én most négyet hozok ide. De nézzük meg, mi van a hegy lábánál! (Kattints a képre!)
Szabadság
Annyira alapvető szükségletünk, hogy ez nem is lehet máshol, mint a Maslow piramis második szintjén. Sok mindenben vágyhatunk rá, például a döntéseinkben, mozgásunkban, illetve a véleményformálásban. Ha a munkahely kötöttségeit egyre nehezebben viseljük, meg kell kérdeznünk magunktól: miért nem tudjuk elfogadni a munkahely szabta korlátokat? Miben akadályoznak bennünket? Mi az, ami ebből reálisan érint minket, és nem csak ellenkezni akarunk minden áron, csak mert a kollégák is ezt csinálják? Vagy úgy érezzük, van bennünk egy dacos kamasz, akinek figyelemre, törődésre és elismerésre van szüksége?
Önállóság
Az önállóságot a harmadik szintre helyezem, mert azt gondolom, ha valakinek meghagyják az önállóságát, az a szeretet egyik kifejeződése. Nehéz elviselni, hogy amikor tudnánk jobban is csinálni bizonyos dolgokat, akkor mások mondják meg, hogyan tegyük. Ez sokszor eléggé elveszi az ember energiáját. Felmerülhet a kérdés, hogy mi a jobb, szembe menni mindenkivel vagy csendben maradni és passzív-agresszív ellenállásba vonulni. Nyilván egyik sem jó, hiszen nem azt szeretnénk elérni, hogy életünk állandó küzdelem legyen, hanem minél harmonikusabb. Másrészt az egészségünk nagyon hamar rámehet, ha huzamosabb ideig feszültségben élünk. Ha állandóan a két dolog között „pingpongozunk”, akkor ez jelzés a számunkra, hogy még nem sikerült a megfelelő megküzdési stratégiákat kifejlesztenünk. Persze, ma már számos lehetőség áll rendelkezésünkre: coach-ok, mentálhigiénés szakemberek, pszichológusok, tudnak szakszerűen segíteni abban, hogy megtaláljuk a megoldást a fent említett problémára.
Elismerés
A piramis negyedik szintjén található. Akkor érezzük igazán, hogy tettünk valamit, ha megfelelő visszajelzés érkezik a munkánkra. Viszont nehéz a helyzet, amikor elvárják, hogy mindenben maximálisan jól teljesítsünk, hiszen ez természetes, de nem vagy alig érkezik rá olyan visszajelzés, amely erősíthetné önbizalmunkat, esetleg inspirálhatna, vagy fejlődést idézhetne elő. Egy darabig elég tud lenni, hogy az ember saját magát dicséri meg. És azt gondolom, nagyon jó, ha valakiben idejekorán kifejlődik ez a képesség. De mit tehet az ember, ha soha nem érkezik kellő megerősítés a munkájára?
Nemet mondás lehetősége
Nagy művészet a nemet mondás, ugyanis nem mindenki képes rá. Egy munkahelyen viszont nem is nagyon előnyös, ha valaki nemet mond a főnökének. Tehát, ha az illető eleve nem úgy van szocializálva, hogy mindent azonnal elfogadjon kérdések nélkül, annak valóban nehéz a közalkalmazotti lét. Ha megint Maslow piramisát vesszük alapul, akkor az önmegvalósítás szintjére helyezném, hiszen nemet mondani csak szabadon, felesleges korlátoltságérzés nélkül lehet.
Minden esetre meg kell fontolni alaposan, miért akarunk váltani. Akár közalkalmazottként, akár vállalkozóként akarunk tovább dolgozni, meg kell kérdeznünk magunktól, hogy honnan tudjuk, hogy a következő munkahelyünkön, vagy vállalkozóként/szabadúszóként jobban fogjuk kezelni a szabadság, az elismerés, az önállóság vagy a nemet mondás kérdését.
A szabadságot, az önállóságot, a nemet mondást tanulni kell. Akár újratanulni is. Hiszen a váltás után új keretekhez és szabályokhoz kell igazodnunk, és nem volna jó beleesni ugyanazokba a helyzetekbe, amelyekbe az előző munkahelyen is voltunk.
