Hiperarousal: az ember önvédelmi rendszere

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A hiperarousal vagy magyarul az állandó készenléti állapot a traumatizáltság egyik jele. Azért fontos erről beszélni, hogy értsük, mi zajlik le akkor az ember lelkében, idegrendszerében a választás után.

A trauma útjai

Traumatizálódni többféleképpen lehet: közvetlenül átélve, „öröklés” útján, illetve másodlagosan. Az első azt jelenti, hogy ha valaki pl. erőszak áldozatává válik. Az öröklés azt foglalja magában, hogy ha tabusítanak (vagyis nem beszélnek róla) egy erőszakos cselekményt, akkor annak generációkon át van hatása. Az utolsó pedig azt jelenti, hogy elég hallani valamiről, amivel nem tud mit kezdeni az idegrendszer, és már traumatizálódott is az ember.

Mi a trauma?

Trauma az, amivel nem tud mit kezdeni az idegrendszer. Mondjuk lefagy. Képtelen cselekedni. Ez a fagyás pedig azért káros, mert a legváratlanabb pillanatokban bekapcsol. Sokszor nem vezethető vissza, hogy mi indította be. Lehet egy illat, egy mozdulat, egy félmondat, egy hangsúly stb. A másik megoldása az agynak, hogy vagy védekezni kezd, vagy pedig harcolni (üss vagy fuss).

Mik a trauma jellemzői?

Beszűkülés (tompultság): egyrészről amikor a gondolatok ugyanakörül járnak, körbe-körbe, ami miatt az illető teljesen kimerül. Másrészről pedig amikor az ember teljesen kiszolgáltatottá válik. Megadja magát. Megváltoztatja a tudatállapotát: az időérzékelés lelassul, az illető úgy érzi, nem vele történik. Érzelmileg elsivárosodik. Nem vesz tudomást a körülötte lévő történésekről.

Emlékbetörés: a trauma hatása, hogy az idegrendszer kétségbeesetten próbálja feldolgozni az eseményeket. Mivel nem tudja, az illető igyekszik elfojtani, amennyire csak lehet, de sajnos a diszszociálás (pl. elrévedés) a legváratlanabb pillanatokban tör rá. Éber állapotban bevillanó emlékképek, alvó állapotban pedig traumás álmok következtében.

Hiperarousal: állandó készenléti állapot. Azok az emberek, akik háborús övezetben élnek, vagy egy bántalmazó kapcsolatban, amelyben minden kiszámíthatatlan, ott ez az állapot áll fenn. Az illető állandóan ugrásra kész, hiszen veszélyben érzi magát, és ez annyira kimerítő, hogy másra már nincs is energiája. Amikor megszűnik a veszély, a készenléti állapot akkor sem szűnik meg.

Amikor azt látjuk, hogy egy munkatárs vagy tanuló „mindenre harap”, akkor pontosan erről az állandó készenléti állapotról beszélünk. A váratlan dolgokra pl. különböző neszekre összerezzen, és nemcsak egyszer, hanem állandóan. Olyan, mintha elölről kezdené minden alkalommal.

Hogyan kapcsolódik a hiperarousal választásokhoz? Úgy, hogy amikor kiderült, hogy nem a jelenlegi kormánypárt nyerte a választásokat, akkor a rájuk szavazók általános reakciója a lefagyás volt, végül pedig, mivel nem tudják, nem ismerik, mi fog történni, ezért állandó készenlétre kapcsolnak.

Borzasztóan fontos lenne ilyenkor egy szakembert felkeresni, aki ilyenkor abban segíti az őt keresőt, hogy a jelenben tudjon maradni. Ha te is küzdesz ezzel az állandó készenléti állapot érzéssel, akkor kattints ide.

Húsvét: pihensz vagy megfelelsz?

Személyiségfejlesztés, , , , ,

Ha, azt mondom, Húsvét: pihensz vagy megfelelsz?

Melyiket választanád?

4 nap, 4 hírlevél, hogy ezen a húsvéti ünnepen a saját játészabályaid szerint játssz!

Ismerősek ezek a pillanatok?

  • Amikor csak azért hagyod magad meglocsolni, hogy megmaradjon a családi béke…
  • Amikor azért válaszolsz a rokonok kínos kérdéseire, hogy ne tartsanak tiszteletlennek…
  • Amikor azért gyűröd le a mézes krémest, mert nem akarod megbántani a házigazdát, pedig utálod (mármint a mézes krémest)…

Aztán húsvéthétfőn este kimerülten ülsz a kanapén, és arra gondolsz, hogy másnap munka… és Te pedig egy percet sem pihentél.

A megfelelési kényszer nem a te hibád. Ez egy túlélési stratégia, amelyet gyermekkorodból hozol.

Mi vár Rád, ha feliratkozol a Húsvét: pihensz vagy megfelelsz hírlevélre?

  1. nap: Hogyan mondj nemet a hagyományokra?
  2. nap: Mit mondj, ha a családi asztalnál kínos kérdéseket tesznek fel?
  3. nap: Tanuld meg tisztelni a saját tested határait!
  4. nap: Hogyan ne válj az ünneplés áldozátává?

Húsvét: pihensz vagy megfelelsz?

This field is required.


**Borítókép:

Foto von Brian Wegman 🎃 auf Unsplash

A megfelelési kényszer formái

Blog, Személyiségfejlesztés, , ,

A megfelelési kényszer gyökerei gyakran oda nyúlnak vissza, amikor a gyermekben nem azt erősítik meg, amilyen ő valójában, hanem azt a képet, amit elvárnak tőle. Ez a jelenség tehát elválaszthatatlan a környezettől. Ahogy a szenvedélybetegségek kialakulásánál, úgy itt is kulcsfontosságú az elsődleges gondozókkal való kapcsolat minősége. Ahhoz, hogy tartós megoldást, egyfajta belső „gyógymódot” találjunk, először tudatosítanunk kell, honnan fakad a saját kényszerünk. Mivel minden élettörténet és személyiség egyedi, nincs mindenki számára egyformán működő recept.

Ebben a bejegyzésben azt járjuk körül, milyen változatos formákban ölthet testet a megfelelési kényszer a mindennapjainkban.

A „rossz gyerek” és a megfelelési kényszer

A pedagógia egyik alapvetése, hogy a gyermek abban a viselkedésben marad benne, amiben megerősítést kap. Ha egy gyereket rendszeresen megszidnak, mert koszos ruhában ér haza, és rásütik a „rendetlen” bélyeget, egy idő után „feljogosítva érzi magát”, hogy ebben a szerepben maradjon. Ha egy családban egy gyerekkel „mindig csak a baj van”, ő válik a család index páciensévé. Fekete bárányként az ő tünetei jelzik a családi rendszer hibáit – gyakran éppen a szülők közötti lappangó kapcsolati feszültséget teszi láthatóvá, amit a környezet valódi megoldás helyett állandó fegyelmezéssel próbál elnyomni.

A „beteges gyerek” és a megfelelési kényszer

Bár triviálisan hangzik, a „beteges gyerek” kategóriája mélyebb rétegeket hordoz. Ez a gyermek azt az üzenetet építette be az énképébe, hogy ő gyenge, sérülékeny, és állandóan vigyáznia kell, különben baj történik. (Itt most nem érintjük azt a komplex pszichológiai dinamikát, amikor a betegség a figyelem kivívásának egyetlen eszköze, de érdemes tudni, hogy a „gyengeségre” való törekvés is lehet egyfajta megfelelés a szülői aggodalomnak.)

A „jól teljesítő gyerek” és a megfelelési kényszer

A jó képességű gyermek tragédiája gyakran az, hogy a környezete csak az eredményeiért (kitűnő bizonyítvány, sporteredmények) rajong. Számára a 100% nem a cél, hanem a minimum. Soha nem engedhet le, mert úgy érzi, a szerethetősége a teljesítményétől függ. Ez az örökös készenléti állapot vezethet később a klasszikus értelemben vett maximalizmushoz és kiégéshez.

Összegzés

A bejegyzés célja a szemléletformálás volt: a megfelelési kényszer nem csak a „túlteljesítők” kiváltsága. Legyen szó lázadásról, betegségről vagy tökéletességről, mindegyik maszk mögött egy megfelelési vágy húzódhat meg. Ezek a folyamatok többnyire tudattalanul mozgatnak minket, éppen ezért a környezet felelőssége hatalmas abban, milyen irányba tereli a fejlődő személyiséget.

Foto von Fethi Benattallah auf Unsplash

Megfelelési kényszer – márciusi webinár

megfelelési kényszer, ,

„Te vagy a legjobb emberünk erre, csak te tudod megcsinálni!”

Ismerősen cseng? Ez az a mondat, ami után általában egy újabb feladat landol az asztalodon, te pedig – bár már levegőt is alig kapsz a rengeteg munkától – mégis rábólintasz. Mert a dicséret a „jutalomfalat”, a nemet mondás pedig a „fojtogató bűntudat” forrása.

Vagy ott van az a belső feszültség, amikor órákon át görcsösen csiszolgatsz egy olyan apróságot, amire a „minimum” is bőven elég lenne.

Mégis hajt a belső kényszer: ha nem tökéletes, akkor elbuktál.

Ezek nem csak rossz szokások. Ezek mélyen gyökerező túlélési minták, amiket a környezetedtől tanultál, és amik egykor a biztonságot jelentették számodra. Legyen szó a 90-es évek teljesítményhajszájáról vagy a transzgenerációs „ne szólj szám” taktikáról, ezek a reflexek ma is gúzsba kötnek.

Szeretnéd végre megérteni, miért futsz bele újra és újra ugyanazokba a „muszáj-körökbe”, és miért kerül ilyen sokba neked a mások elismerése?

Mivel foglalkozunk az ingyenes Megfelelési kényszer webináron?

Ezen a webináron nem felszínes tanácsokat kapsz, hanem belenézünk a folyamatok szakmai hátterébe:

  • A „Legjobb ember” csapdája: Miért érezzük kötelességünknek mások igényeit a sajátunk elé sorolni, és hogyan válik a dicséret a megfelelési kényszer üzemanyagává?
  • A maximalizmus ára: Megfejtjük, miért csiszolunk görcsösen és feleslegesen minden apróságot, és hogyan engedhetjük meg magunknak végre az „elég jó” állapotát.
  • A felismerés felszabadító ereje: Megtanuljuk beazonosítani azt a kritikus pillanatot, amikor a segíteni akarás átcsap önsorsrontó bizonyítási vágyba.
  • A „Nem” pszichológiája: Mi zajlik benned, amikor határt húzol? Megnézzük a szorongás és a bűntudat valódi okait, hogy legközelebb már ne érjenek váratlanul.

Miért tarts velem?

Hézl József vagyok, mentálhigiénés szakember, akinek szintén volt megfejlődni valója a megfelelési kényszerrel kapcsolatban. Az első önismereti csoportban megkaptam azt a kérdést, hogy miért kell nekem mindig annyira „jófiúnak” lennem. Ekkor indult az én történetem. Az évek során megértettem, hogy az emberi kapcsolatokért bármire képesek vagyunk, azonban látnunk kell azt, hogy mely kapcsolatokért, és hogyan érdemes „magunkat odaadni”.

Hiszek abban, hogy a valódi változás nem kényszerből, hanem megértésből fakad. A megfelelési kényszer egy tanult állapot – egy olyan maszk, amit azért vettünk fel, hogy szeressenek és elfogadjanak minket.

A webináron segítek neked elkezdeni lebontani ezt a maszkot, hogy visszatalálj a saját, autonóm önmagadhoz, ahol a határaid meghúzása nem elutasítás, hanem a saját épséged védelme.

Készen állsz arra, hogy a külső elvárások helyett végre elindulj a belső iránytűd és az önazonos döntések felé?

Olvass tovább



*Borítókép: Image by mahsun çelik from Pixabay

Kiút a megfelelés kényszer csapdájából: a belső iránytűnk beállítása

Blog, Személyiségfejlesztés, , , ,

„Mondj igent, különben megbántódnak.” „Csináld meg te, te vagy a legügyesebb.” „Csak még ezt az egy projektet vállald el, és akkor végre elismernek.”

Az elmúlt hetekben végigjártuk a megfelelési kényszer útját: a nagyszüleinktől örökölt „láthatatlanság” stratégiáját, a 90-es évek státuszszimbólum-hajszáját és a közösségi média digitális tükörútvesztőit. Ha eddig velem tartottál, már tudod: ez a kényszer nem a te hibád, hanem egy nehéz, generációs kabát, amit eddig azért viseltél, mert ebben érezték magukat biztonságban az elődeid.

De eljön a pillanat, amikor a kabát túl szűk lesz. Amikor a másoknak való megfelelés ára már a saját testi-lelki egészséged. Itt az idő, hogy elővedd a belső iránytűdet.

Megfelelési kényszer helyett: A külső kontrolltól a belső szabadságig

Mentálhigiénés szakemberként azt látom, hogy a gyógyulás ott kezdődik, amikor a „Mit várnak el tőlem?” kérdését felváltja a „Mire van most szükségem?”.

Ez nem önzőség. Ez az autonómia visszaszerzése. Amikor a döntéseid központja kikerül a főnököd, a szomszédod vagy az algoritmusok kezéből, és visszakerül a saját szívedbe.

Hogyan építsd fel a saját belső iránytűdet?

  1. A „Nemet mondás” mint öngondoskodás: sokan azért mondunk reflexszerűen igent, mert félünk a konfliktustól. De tudd: minden alkalommal, amikor nemet mondasz egy külső elvárásra, valójában igent mondasz önmagadra. A világ nem dől össze, ha nem te hozod a süteményt az irodai buliba, vagy ha nem válaszolsz azonnal egy szombat esti e-mailre.
  2. A belső hajcsár megszelídítése: smered azt a hangot, amelyik azt súgja: „nem vagy elég jó”? Ez a belső kritikus valójában egy régi védelmi mechanizmus. Ahelyett, hogy harcolnál vele, próbálj meg önegyüttérzéssel fordulni felé. Mondd neki: „Köszönöm, hogy meg akarsz védeni a kudarctól, de most már felnőtt vagyok, és tudok vigyázni magamra.”
  3. Értékek vs. elvárások: a megfelelési kényszer elnyomja a saját értékeidet. Tehetnél egy próbát: írj össze 5 olyan dolgot, ami számodra valóban fontos – nem azért, mert jól mutat a Facebookon, hanem mert örömet okoz. Ez lesz az iránytűd északi sarka.

A választás szabadsága: A „pillanat” hatalma

Viktor Frankl, a híres pszichiáter mondta: „Az inger és a válasz között van egy tér. Ebben a térben rejlik a szabadságunk és a hatalmunk, hogy megválasszuk a válaszunkat.”

A te szabadságod abban rejlik, hogy megállsz egy pillanatra, mielőtt újra rábólintanál egy ereiden felüli kérésre. Ebben a néhány másodpercben dől el, hogy maradsz-e a régi kerékvágásban, vagy elindulsz az önazonosság (autenticitás) felé.

A megfelelési kényszer napjainkban

Blog, Személyiségfejlesztés, , , ,

„Légy szép, fiatal, izmos, humoros, érzelmes!” Amíg a 90-es években az autó, a legújabb tv játék, az HBO előfizetés voltak a státuszszimbólumok, addig a 2000-es években az élmények és a lájkok váltották fel. Tehát társadalmi szinten új célt kapott a megfelelési kényszer. Azt, hogy mit jelentette a tekintélyelvűség a magyar társadalomban, itt olvashatod el. Hogy mi lett a hatása a 90-es évekre, azt pedig itt.

A digitális megfelelési kényszer

A közösségi média összehoz és elválaszt bennünket. Határokat ívelhetünk át velük, és pillanatok alatt hírt tudunk adni magunkról távol élő szeretteinknek. De nem csak nekik. A szomszédnak, a haveroknak, a magyar embereknek és a világ másik oldalán lévőknek is. Nem kell mást tennünk, mint hogy érdekesek, viccesek, szépek, fiatalok, legyünk, s na meg a filterek. Mindig. Ez lett az új trend. 30 éve az volt a mondás, hogy „bezzeg a szomszéd gyereke”. Most ugyanez, csak belülről halljuk, a lelkünkben visszhangzik ez a mondat, csak már átalakult: „legyél olyan, amilyen a közösségi médiában elfogadható”. Tehát maradt a folyamatos összehasonlítás, maradt a teljesítménykényszer, csak új irányokat vett.

Az algoritmusok és a visszacsatolás

Az, hogy az algoritmusok arra kondicionálnak bennünket, hogy a lájkok nélkül magányosnak érezzük magunkat, tény. Irányítják, hogy mi legyen felkapva, és mi szoruljon háttérbe. Már az sem mindegy, mit milyen napszakban posztolunk, hiszen ha délidőben teszünk ki valamit, nem biztos, hogy akkora lesz az elérés, mint korán reggel, vagy este 6 után. Olyan ez, mint a Pavlov-reflex. Ha kiteszel egy képet magadról, vagy egy érzelmes történetet, akkor lájkok, szívecskék, ölelések érkeznek rá. Vagyis azt tanulja meg az idegrendszerünk, hogy elismerést úgy kaphatunk, ha posztolunk. És ez egy klasszikus kondicionálás: megtanuljuk, hogy melyik arcunk, melyik életpillanatunk ér „sokat”, és melyik „értéktelen”. Emiatt azt a „felünket” fogjuk többet kitenni a virtuális kirakatba, hiszen ezt díjazzák.

Az önbecsülés a virtuális térben

Azért kell erről külön beszélnünk, mert egy korábbi cikkemben már írtam arról, hogy működik az önbecsülésünk. Erről itt olvashatsz bővebben. A gyermek azért tesz meg dolgokat, mert elvárják tőle. És addig van ez az elvárás, amíg a külső elvárás belső elvárássá nem válik. Az algoritmusokkal az a baj, hogy azt alakítják ki, hogy az ember mindig kívülről várja a megerősítést, ugyanakkor csak arra „kérhet” visszajelzést, amire az algoritmus engedi.és ez válik belsővé.

Közösségben vagyunk, mégis magányt élünk meg

A közösségi média azért jött létre, hogy közösségeket hozzon létre. Azt nem tudom, hogy az offline közösségek helyett akarta-e, vagy azok kiegészítéseként, mindenesetre elmondhatjuk, hogy a felhasználóknak nagyon kényelmessé vált ezt a fajta kapcsolódás. Ezzel nincs is semmi baj, addig a pontig, amíg mellette van a személyes találkozás is. Fontos a testi érintkezés, még akkor is, ha csak egy kézfogásról van szó. Ugyanis már „csak ennyi” is tud annyi dopaminlöketet adni, amelytől értékesebbnek, fontosabbnak érezhetjük magunkat. Az online térben nincs lehetőség az ölelésre, a kézfogásra. Csak a szép, humoros és vidám énünk a fontos, mert csak erre kapunk visszajelzést. A jó hír az, hogy most már ez változóban van: az embereket érdeklik az elgondolkodtató dolgok is, nem véletlenül követünk sok olyan embert, aki értékes és felemelő gondolatai vannak. Ily módon a közösségi média már nemcsak a szórakozásról szól.

Akárhogyan is, megváltozott a kapcsolódási igényünk, hiszen megteremtették az igényt a közösségi médiára. Viszont nem adtak mellé használati utasítást, így magunknak kell megtanulni a saját kárunkon, hogyan tudunk benne boldogulni. Amennyiben azt érzed, hogy problémád van az őszinte önkifejezéssel, akkor keress bátran!

Foto von ROBIN WORRALL auf Unsplash

Semmi sem elég jó? – Amikor a megfelelés teljesítménykényszerré válik

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , ,

A 90-es években a „maradj láthatatlan” stratégiát felváltotta a „mutasd meg, mit érsz”. Hirtelen a siker lett az új mérce. A teljesítménykényszer ma már alapbeállítódás, és szinte el sem tudjuk képzelni, milyen lehet az élet enélkül. Valószínűleg elég sokat hallottuk gyerekkorunkban, akár otthon, akár az iskolában, hogy „bezzeg a szomszéd gyereke, bezzeg az osztálytársad, bezzeg a testvéred nem olyan lusta, mint te”.

A státuszszimbólumok és a teljesítménykényszer kapcsolata

A rendszerváltás utáni években a megfelelési kényszer iránya megváltozott. Már nem az volt a cél, hogy „ne tűnjünk ki”, hanem az, hogy láthatóan sikeresnek tűnjünk. A „mit szólnak a szomszédok?” kérdése már nem arra vonatkozott, hogy elég csendesek vagyunk-e, hanem arra: van-e már nyugati autónk, márkás ruhánk vagy mobiltelefonunk? Bizonyára neked is van arról élményed, amikor a családban vagy a szomszédban valakinek elsőként lett nyugati autója. Vagy a legújabb tv játéka. Vagy HBO előfizetése! Ezek akkor mind irigylésre méltó dolgok voltak, és akitől irigyelték, ő meg joggal gondolta, hogy ő most különleges, kitűnik a tömegből. Persze jellemzően ez az érzés nem a baby boomer generációé, akikbe mélyen beleégett az érzés, hogy „ha kitűnsz, akkor bajod eshet”, hanem jellemzően az X és Y generációé. Az emberek arra vágytak, hogy kényelemben éljenek, csakhogy ez a vágy átlendített a másik oldalra.

A „többre kell vinned, mint nekem” öröksége

Amíg a kommunizmus alatt az tanulhatott, aki elég jó kapcsolatokkal rendelkezett, vagyis párthű volt, addig a 90-es évek utáni időszak elhozta azt a reményt, hogy bárkiből lehet bármi, csak tanulni kell. Ebben az időszakban a szülők – akik maguk nem élhették meg az egyéni sikereket a korábbi rendszerben – elkezdték a gyermekeikbe fektetni a saját vágyaikat. A gyermek sikere (a nyelvvizsga, a diploma, a külföldi út) a szülő státuszszimbólumává vált. A gyermek nem a saját öröméért tanult vagy sportolt, hanem azért, hogy a szülei büszkék lehessenek (azaz: megfeleljen a családi elvárásnak). Az iskolák is azt a narratívát erősítették: ha tanulsz, akkor lehet belőled valaki. (Azt azonban nem mondták, az légy, akivé válni szeretnél.) Ezzel megszületett az a generáció, amely ma is csak akkor érzi magát „elégnek”, ha folyamatosan listázható sikereket ér el.

A tekintélyelvűség a 90-es években

Fontos látni, hogy amíg az elmúlt rendszerben az emberek a hatalomnak való kiszolgáltatottságtól féltek, a 90-es évektől kezdve viszont a kirekesztődéstől (szegénységtől, a sikertelenségtől), és a tekintély áttevődött az államról a piacra, illetve a főnökre.

Az eredményalapú önbecsülés csapdája

Az önbecsülés a személyiségünk azon része, amely akkor is megvan, ha teljesítünk, vagy (már) nem tudunk teljesíteni valamilyen oknál fogva. Ez azt jelenti, hogy akkor is képesek vagyunk tisztelni önmagunkat, ha nincs teljesítmény vagy kudarcot vallottunk valamiben. Az eredményalapú önbecsülés ezzel szemben azt mondja, hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha eredményeket tudunk felmutatni. Az új kor azonban elhozta azt is, hogy egyre több idős ember is ugyanezt érzi!

A munkaalkoholizmus (ami az eredményalapú önbecsülés rákfenéje) ugyanúgy függőség, mint az alkohol, a kábítószer vagy a többi addikció. Ezért borzasztóan veszélyes, ha magunkat csakis a teljesítményünk alapján ítéljük meg.

A következő alkalommal arról írok, hogy az online platformok hogyan erősítik fel a megfelelési kényszerünket.

Amennyiben úgy érzed, hogy segítségre van szükséged a megfelelési kényszered kezelésében, keress bátran!

Foto von Miltiadis Fragkidis auf Unsplash

Megfelelek, tehát vagyok?– A megfelelési kényszer gyökerei Magyarországon

Blog, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Hogyan lett a 20. századi túlélési stratégiából alap személyiségvonása a mai magyar társadalomnak?

„Csak ne legyen semmi baj.” „Ne szólj bele, hagyd rájuk!” „Mit fognak szólni a szomszédok?”

Hányszor hallottad ezeket a mondatokat? Mennyire mélyen ivódtak bele a gondolataidba, a magatartásodba és az érzéseidbe? Ugyanis, ha Magyarországon nőttél fel az elmúlt évtizedekben, szinte biztos, hogy ezek a láthatatlan parancsok ott lüktetnek a döntéseid és a lépéseid mögött. Mentálhigiénés szakemberként azt látom, hogy nálunk a megfelelési kényszer nem csupán egy egyéni jellemző. Ez egy mélyen belénk égett, generációkon átívelő válaszreakció.

A megfelelési kényszer mint túlélési stratégia

Descartes azt mondta: Gondolkodom, tehát vagyok. Nálunk viszont évtizedekig ez volt az alapvető hozzáállás: Megfelelek, tehát vagyok. Ez nem a gondolkodásról szólt, hanem a lojalitásról. Ha visszatekintünk az elmúlt 70 évre, látnunk kell, hogy a szüleink és nagyszüleink számára a hierarchiához való alkalmazkodás a túlélés eszköze volt. Egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol a tekintély bármikor dönthetett a sorsodról, a legokosabb dolog az volt, ha „láthatatlan” maradtál. Ugyanakkor pedig nem díjazták az egyéni gondolatokat sem, tehát a magyar közélet a középszerűségnek kedvezett. Természetesen voltak olyan esetek, amikor a gyárban valaki ki mert állni az igaza mellett. Ilyenkor csak a vezető jóindulatán múlott, hogy nem csináltak belőle nagyobb ügyet. A nevelésben pedig szépen csendben átkúszott a későbbi generációkra is: ha csendben maradsz, nem bántanak. Maradj szürke, és akkor nem eshet bántódásod. Ne szólj bele semmibe, ne avatkozz bele mások dolgába.

A tekintélyelvűség hatása a mentális egészségre

Ebben az időszakban a tekintélyelvűség nem választás kérdése volt, hanem a mindennapok része. Az iskolában, a munkahelyen, sőt a családban is a „jó ember” szinonimája a „szófogadó ember” lett. A tekintélynek pedig mindent szabad volt, még akkor is, ha nem értett ahhoz, amit csinált. A pozíciókba a lojalitás révén lehetett kerülni, nem pedig szakértelemmel és tapasztalattal. Ebben a merev struktúrában:

  • Az egyéni igények háttérbe szorultak.
  • A saját hang képviselete veszélyesnek tűnt.
  • Az én-határok meghúzása ismeretlen fogalom volt.

Transzgenerációs örökség: Miért szorongunk ma is?

Azzal, hogy átléptünk az új évezredbe és diktatúrából a demokráciába váltottunk, sajnos nem változott meg a gondolkodás és a nevelési elvek. Vagyis az idegrendszerünk megőrizte azokat a régi kódokat és beidegződéseket – úgy is mondhatnánk, sejtszinten rögzültek -, amelyeket belénk neveltek. Ezt hívjuk transzgenerációs örökségnek. Ma már nem kell rettegnünk a fekete autótól, mégis ugyanazzal a gyomorgörccsel mondunk nemet a főnökünknek, vagy vállalunk el erejükön felül feladatokat a családban.

A külső tekintélyszemélyek – a szigorú tanár vagy a megkérdőjelezhetetlen feljebbvaló – beköltöztek a fejünkbe. Ma már nincs szükség külső kényszerre: a belső kritikusunk lett a saját börtönőrünk.

Hogyan győzhető le a megfelelési kényszer?

Az első lépés a tudatosítás. Fel kell ismernünk, hogy a szorongásunk nagy része nem a jelennek szól, hanem egy hozott csomag része.

Ebben a blogsorozatban végigvesszük:

  1. Hogyan alakult át a múltbéli félelem modern teljesítménykényszerré.
  2. Miként befolyásolja a közösségi média a megfelelési vágyunkat.
  3. Milyen mentálhigiénés eszközökkel építheted fel a belső iránytűdet.

Szeretnél végleg kiszabadulni a „mit szólnak majd mások” börtönéből?

Hamarosan egy ingyenes webinárium keretében mutatok konkrét technikákat a megfelelési kényszer kezelésére. Ne maradj le a folytatásról, iratkozz fel a hírlevelemre!

Kiút a magányosságból – 2. rész: Hogyan ne maradjunk egyedül?

Blog, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A valódi kiút a magányosságból nem ott kezdődik, hogy hirtelen elkezdünk bulizni. Introvertált emberként valószínűleg ezzel több kárt csinálunk magunknak, mint hasznot. Elengedhetetlenül fontos, hogy először képessé tegyük magunkat a kapcsolódásra, tudatosítsuk a belső elszigeteltségünk okát, és aztán felkészüljünk a lassú, biztonságos nyitásra. Az első részben láttuk, milyen gyermekkori sebek és védőfalak (dac, elfordulás) tartanak minket távol másoktól. Most nézzük meg, hogyan kezdhetjük el lebontani ezeket a gátakat.

Tudatosítsd magadban: „Miért vagyok most egyedül?”

A változás első lépése mindig a felismerés. Amikor magányosnak érzed magad, érdemes megállni egy pillanatra, és megfigyelni, mi zajlik a lelkedben.

  • Figyeld meg a „védőfalat”: Fontos, hogy ez a fal nem megvéd, hanem elszigetel. Emiatt érdemes lebontani a következőképpen. Ha azt érzed, hogy dacos vagy, vagy érzed, hogy valami frusztrál, és távolodnál el az emberektől, kövesd vissza a napod, honnan indult el ez az érzés, milyen dolgok történtek, amelyek ezt az érzést beindították.
  • Különítsd el a múltat a jelentől: Tudatosítsd magadban: „Ez most nem az a gyermekkori kiszolgáltatottság. Felnőtt vagyok, és vannak eszközeim a kapcsolódásra.” A tudatosítás során ne ítélkezz magad felett („Hogy lehetek ilyen hülye?”) , csak állapítsd meg, hogy a falad áll, de tevagy a gazdája, és képes vagy lebontani.

Eszköz a nyitáshoz: A „mikronyitások” módszere

A magánytól a közösségi lét felé nem egyetlen hatalmas ugrással, hanem apró, biztonságos lépésekkel juthatsz el. Főleg, ha alapvetően introvertált vagy, de mégis kapcsolódni szeretnél. Számolj a „kevesebb néha több” elvével. Kezdetben kevés ember lesz az, akivel képes leszel kapcsolatba lépni, és nem feltétlenül olyanok, akikkel életre szóló barátságot akarsz kialakítani, de „gyakorlásnak” és önbizalomgyűjtésnek remek lehetőség.

Kezdd mikronyitásokkal:

  • Szemkontaktus és mosoly: A boltban, a liftben vagy a munkahelyen. Amikor visszamosolyognak vagy visszanéznek rád, azt az üzenetet kapja az idegrendszered, hogy a világ nem ellenséges.
  • Kérdezz, ne csak felelj: Ha valaki megkérdezi, hogy vagy, ne állj meg a „köszi, jól” válasznál. Kérdezz vissza te is, vagy tegyél hozzá egyetlen személyes mondatot.

Keresd a „biztonságos tereket”

A kapcsolódás kockázat – ahogy az első részben írtam –, de a kockázatot minimalizálhatod is.

  • Keress az érdeklődésednek megfelelő közösségeket: Könnyebb nyitni, ha van egy közös téma (legyen az jóga, olvasókör vagy önkéntes munka). Itt nem „neked” kell a figyelem középpontjába kerülni, mert a téma miatt van ott mindenki.
  • Érzelmileg biztonságos közeg: Olyan emberek felé nyiss először, akikről tudod, hogy elfogadóak. Nem kell mindenkinek feltárni a lelked, elég egyvalaki, akiben bízhatsz.

„A kapcsolódás nem azt jelenti, hogy tökéletesek vagyunk, hanem azt, hogy merünk láthatóvá válni a tökéletlenségeinkkel együtt is.”

A kiút a magányosságból a sebezhetőségen át vezet

Sokan azt hiszik, a magány ellen a magabiztosság a legjobb eszköz. Valójában a sebezhetőség vállalása az, ami közelebb hoz másokat. Ez elsőre ijesztőnek tűnik, de azzal lehet csökkenteni az ijedtséged, hogy kimondod, amit érzel: ez most meglepett, ez lesújtó számomra, ez örömteli számomra. Így csökken a testi reakcióba fektetett energia, vagyis a kimondás „elvesz” némi energiát pl. a sírógörcsből. Így kiegyensúlyozottabban tudod magad kommunikálni. Az őszinteség gyakran azonnali empátiát és viszonzást vált ki a másikból, ami azonnal oldja a magány érzését.

A kiút a magányosságból egy folyamat. Lesznek napok, amikor könnyebb nyitni, és lesznek, amikor ismét visszazársz, és ez rendben van így. A fontos az, hogy tudd, a kulcs nálad van, és minden egyes apró kapcsolódással közelebb kerülsz a valódi önmagadhoz és másokhoz. Ha pedig nehezen megy ezután a kapcsolódás, foglalj hozzám időpontot!

Foto von Jason Hogan auf Unsplash

Kiút a magányosságból – 1. rész: Miért maradunk egyedül?

Blog, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Sokan keressük a kiutat a magányosságból, de ahhoz, hogy rátaláljunk a szabadba vezető ösvényre, először meg kell értenünk, miért és hogyan építettünk falakat magunk köré. A magány ugyanis nem csupán az egyedüllétet jelenti, hanem egy olyan belső állapotot, amelynek gyökerei gyakran sokkal mélyebbre nyúlnak, mint azt elsőre gondolnánk.

Ebben a bejegyzésben a magány szövevényes útjait járjuk körbe. Az első részben azt nézzük meg, hogyan alakul ki ez az állapot, és milyen belső válaszreakcióink tartanak benne minket a csapdában.

Hol kezdődik a kiút a magányosságból? – A szeparációs szorongás szerepe

A magány élménye nem felnőttkorban kezdődik. Az első tapasztalatunk róla a szeparációs szorongás: az a zsigeri félelem, amit kisgyermekként éltünk át, amikor az elsődleges gondozónk kikerült a látóterünkből. Ez az ősi tapasztalás a kiszolgáltatottságról szól. Felnőttként ez az érzés köszön vissza, amikor úgy érezzük, „nincs senki, akihez tartozhatnék”, vagy az elválás során újra egyedül maradunk. A magányosságból való kiút keresésében azért játszik szerepet, mert életünk során többször megismétlődött, így mintázattá vált. Az első lépés tehát, hogy felismerjük ezt a mintázatot, így nem a sorsnak vagy valamilyen nálunk hatalmasabb erőnek fogjuk tulajdonítani a helyzetünket, hanem egy ismétlődő szituációnak, amely mint körforgás, megszakítható.

Romboló szavak, növekvő távolság

Sokszor nem a fizikai távolság, hanem a másik ember destruktív viselkedése szüli a magányt. Ha a környezetünktől folyamatosan csak szemrehányást, romboló kritikát vagy ítélkezést kapunk, a lelkünk védekezni kezd.

Aki mellett nem lehetünk önmagunk anélkül, hogy ne kapnánk érte büntetést vagy kritikát, az mellett törvényszerűen magányosak maradunk.

A magas elvárások súlya

A magány másik forrása a külső vagy belső magas elvárások. Ha úgy érezzük, csak akkor vagyunk szerethetőek, ha tökéletesek vagyunk, vagy ha megfelelünk mások szigorú mércéinek, akkor elrejtjük valódi énünket. Ez az álarc mögé rejtett lét a magány legbiztosabb receptje, hiszen hiába vesznek körül emberek, nem minket látnak, csak a teljesítményünket.

Hogyan válaszolunk a fájdalomra?

Amikor a kritikák és az elvárások kereszttüzében állunk, a pszichénk önvédelmi mechanizmusokat léptet életbe. Ezek a válaszok rövid távon óvnak, hosszú távon viszont bebörtönöznek:

  • Dac: „Nekem nincs szükségem senkire!” – mondjuk, miközben belül figyelemre vágyunk. A dac egy büszke elszigetelődés, ami megakadályozza a közeledést.
  • Elfordulás: Amikor érzelmileg kivonódunk a kapcsolatból. Ott vagyunk testben, de már nem fektetünk energiát a kapcsolatba.
  • Bezárkózás: Ez a belső emigráció. Létrehozunk egy belső világot, ahová senkit nem engedünk be, mert a külvilág túl veszélyesnek tűnik.

A kapcsolatteremtés mint kockázat

Végezetül látnunk kell: a kapcsolatteremtés mindig kockázati tényező. Aki nyit, az sebezhetővé válik. Aki megmutatja magát, azt elutasíthatják. Sokan azért választják a magányt, mert a korábbi sérüléseik után ez tűnik a „biztonságosabb” útnak. Csakhogy ez a biztonság egyben izoláció is.

Mi a következő lépés?

A magány felismerése az első lépés a változás felé. A következő részben azt járjuk körbe, hogyan kezdhetjük el lebontani ezeket a falakat, és hogyan váltható fel a bezárkózás valódi, gyógyító kapcsolódással.

Te melyik „falat” ismered fel leginkább a saját életedben: a dacot, az elfordulást vagy a bezárkózást? Foglalj időpontot, és beszéljünk róla!

Foto von Noah Silliman auf Unsplash