Az ünnepek előtt nagy kérdést vet fel, hogy a gyerek ajándék vagy jutalom részese legyen-e. A kérdés azért fontos, mert sokszor ezt a két fogalmat összekeverjük, és gyakran riogatjuk azzal a gyereket, hogy ha nem viselkedik jól (különösen karácsony előtt), akkor „nem hoz semmit a Jézuska”. Fontos az is, hogy mi magunk milyen tapasztalatokkal rendelkezünk ebben a témában. Tudtunk-e például felhőtlenül örülni az „ajándék”-nak, amit ünnepek alkalmával kaptunk? Hogy került átadásra az ajándék? Mennyi szeretetet érzékeltünk benne gyerekként?
Az ajándék és a jutalom fogalma
Először is tisztázzuk a két fogalom jelentését. Az ajándék az, amit nem azért kapunk, mert valami jót tettünk, vagy gyerekként megcsináltuk a házi feladatot, vagy elvégeztük a főnök által ránk bízott munkát. Az ajándékot azért kapjuk, mert valaki adja nekünk saját jószántából és szeretettel, és az ajándékért semmifelé ellenszolgáltatást nem vár. Illetve nem dobálgatja fel konfliktushelyzetben, hogy mennyi mindent adott nekünk.
A jutalom viszont egy jó motiváló eszköz. Ha valamilyen elvárást támasztunk a gyermekünk felé, akkor érdemes valamilyen „ellenszolgáltatást” a kilátásba helyezni. A jutalomnak olyannak kell lennie, ami arányos az elvárással. Ha például megkérjük a gyereket, hogy pakolja ki a mosógépet, akkor nem ígérünk neki ezért elektromos rollert, hanem megjutalmazhatjuk a kedvenc édességével, egy közösen töltött pillanattal (ami persze nem a Tenerifére szól, hanem mondjuk egy délutáni biciklis kirándulásról). Ez az arányosság fontos, mert így a gyerekben is reális értékrendszer fog kialakulni.
A büntetés
Ha már jutalom, akkor szót kell ejtenünk a büntetés kérdéséről is. Izgalmas kérdés, hogy hogyan büntessük a gyereket, ha nem volt elfogadható a viselkedése vagy amit mondott. Leginkább sehogy. A cél itt is egyrészt az arányosság lenne, másrészt pedig a jóvátétel. Sajnos a mai oktatási rendszer inkább leveszi a gyerek válláról a felelősséget a beírásokkal, ahelyett, hogy a kapcsolatra helyezné a hangsúlyt, megvizsgálná, hogy a konfliktusos felekben milyen érzések és gondolatok kavarognak, és felszínre hozni azokat. Majd pedig közösen kitalálni, hogy hogyan tudná az „elkövető” helyzrehozni a bűnét. Ha dühében hozzávág egy tolltartót a másikhoz, úgy, hogy abban a ceruzák összetörnek, akkor a bocsánatkérés helyett hozhatna a törött ceruzák helyett jó ceruzákat, vagy ha az anyagi helyzete nem engedi meg, akkor lehetne egy hétig minden nap megkérdezni a sértett féltől, hogy hogy érzi magát, fáj-e még az a hely a testén, ahol tolltartó megütötte, és még sorolhatnánk a kérdéseket. Lényeges, hogy a gyereket nem a dühéért büntetjük! A düh egy érzés, amely spontán keletkezhet, és az érzések keletkezéséért nem vagyunk felelősek. Amit utána teszünk, azért viszont igen. És magát a büntetés szót is jó lenne elfelejteni, és nem összemosni a jóvátétellel, ugyanúgy, mint az ajándék és a jutalom esetében.
Hogy van ezzel a belső gyermekünk?
A belső gyermekünk az a részünk, akit korábban valamilyen sérülés ért, és megrekedt egy bizonyos életkorban. Erről a témáról itt írtam. Fontos végiggondolnunk, hogy nekünk milyen emlékeink és élményeink vannak a jutalmazásról, büntetésről, ajándékozásról és jutalmazásról, mert ez fogja alapvetően meghatározni, hogy felnőttként hogy állunk a saját gyerekünk motiválásához. Ha fel tudjuk idézni ezeket az élményeket, akkor már tudunk mihez tartani a gyermekünk kapcsán.
Ha úgy érzed, hogy ezen a téren van mit feldolgoznod és van mit helyrehoznod a saját gyermekeddel kapcsolatban, keress bizalommal!
