Miért van szükségünk elégtételre?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Gyakran használjuk őket szinonimaként, pedig ég és föld a különbség köztük: számonkérés, bosszú, elégtétel, jóvátétel. Mindegyik a megsérült igazságérzet helyreállításáról szól, a társadalomban mégis sokszor tévesen, felcserélve alkalmazzuk őket. A társadalmi diskurzusban ezek a fogalmak gyakran elmosódnak, és esetenként olyan dinamikákra is ráhúzzuk őket, amelyek valójában egy teljesen más belső vagy külső reakciót követelnének meg. Ahhoz, hogy megértsük a sérelmeinket – és a rájuk adott válaszainkat –, elengedhetetlen, hogy pontosan lássuk, hol ér véget a romboló szándék, és hol kezdődik a valódi gyógyulást hozó elszámoltatás.

Elszámoltatás és bosszú – mi a különbség?

A elszámoltatás az a folyamat, amikor tételesen és tényszerűen várjuk az elkövetőtől, hogy számoljon be minden olyan lépéséről, amellyel tudva és akarva vétett egy személy vagy akár egy egész közösség ellen. A bosszú ezzel szemben érzelemvezérelt, és nem az okok feltárása, illetve a tényszerű feltárás, hanem a megtorlás a cél. A bosszúval egyetlen probléma van: nem hoz enyhülést annak, aki a másik vérét kívánja. A lényeg pont az lenne, hogy validáljuk az érzéseket, és olyan választ várjunk el, amely megnyugtató és felszabadító annak számára, akin a sérelmet elkövették.

Miért fontos az elégtétel?

Innen jutunk el az elégtétel fogalmáig. Az elégtétel azt jelenti, hogy amikor valakit rendszerszinten bántalmaztak, és érvénytelenítették az érzéseit és a gondolatait, végre valaki kimondja, hogy nem ő őrült meg, hanem a bántalmazó nem hagyta őt érvényesülni, kifejezni a gondolatait, érzéseit, igényeit és szükségleteit. Más szóval gázlángozott (gaslighting). Az elégtétel pont ebben segít:

visszaadja a hitedet önmagadban.

Rájössz, hogy amit éreztél, azt jól érezted.

A gondolataidnak pedig helyük van ebben a világban.

Az külön támogató, ha ezt nem neked kell kimondanod, hanem más mondja ki helyetted, mert így érezheted a mások általi validációt is. Vagyis nem egyedül kell megküzdened az igazadért. A szégyen pedig legyen azé, aki okozta benned.

Jóvátétel és helyreállítás

A jóvátétel ennél egy fokkal magasabb szint: itt az elkövetőtől elvárják, hogy olyat tegyen, amellyel a másik személy azt érzi, hogy az elkövető komolyan megbánta tettét és szeretné a sértett bocsánatát elnyerni. A helyreállítás (resztoráció) pedig arra törekszik, hogy a megbomlott morális és érzelmi egyensúly helyreálljon. Más szóval a bűncselekmény előtti állapot térjen vissza. Az amerikai Minnesota államban már a 70-es, 80-as évek óta alkalmazzák az igazságszolgáltatásnak ezt a formáját.

És akkor most eljutottunk oda, hogy feltegyük magunk számára a kérdést: ezek közül melyikre van szükségünk? Leginkább úgy tudjuk meghatározni, ha felteszünk magunknak bizonyos kérdéseket: például azt, hogy

mekkora és milyen típusú sérelem ért bennünket?

Az okokat keressük vagy az elkövető vérét kívánjuk?

Akarjuk-e, hogy a másik tanuljon a tettéből?

Akarjuk-e, hogy máskor ne kövesse el ugyanazt a hibát ellenünk vagy mások ellen?

Hosszú távon mitől lesz meg a lelki békénk?

Bármelyiket is válaszd, alaposan fontold meg. Mert a lényeg, hogy a végén a Te ártatatlanságod megmaradjon. Amennyiben pedig dühöt érzel, és nem tudsz vele mit kezdeni, keress bizalommal!

Foto von Tingey Injury Law Firm auf Unsplash

Így védd meg a mentális egészséged a kollektív szorongástól

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

Érzed a feszültséget, amikor belépsz a munkahelyedre? Tapintani tudod a vibrálást az esti családi vacsoránál? A kollektív szorongás ma már annyira átszövi a mindennapjainkat, hogy sokszor észre sem vesszük, mennyi energiánkat emészti fel.

Fontos tudnod: abban a társadalmi helyzetben, amelyben ma Magyarországon élünk, ez a belső feszültség egy teljesen normális reakció. Az lenne a furcsa, ha a gazdasági válság, az oktatás vagy az egészségügy nehézségei közepette nem éreznénk bizonytalanságot. Egy átmeneti állapotban vagyunk, ahol a régi biztonságérzetünk megbicsaklott, de az új kapaszkodókat még keressük – ez az „holt tér” pedig törvényszerűen szorongást szül.

Mi az a kollektív szorongás?

A kollektív szorongást azok élnek át, akik ugyanabban a közegben, ugyanolyan hatásnak vannak kitéve. Más szóval, ha egy közösség (mint például a magyar társadalom) állandó bizonytalanságnak van kitéve vagy meg van félemlítve, akkor az idegrendszere védelmi üzemmódba kapcsol. Ezt az üzemmódot krónikus stressz, kialvatlanság és agresszió jellemez. Ilyen állapotban nem lehet hosszútávú döntéseket hozni, mert azok a későbbiekben inkább hátrányt jelentenek, semmint előnyt. Vannak, akik ebben a helyzetben állandó készenléti állapotban vannak (erről a túlfeszített működésről itt írtam korábban), de a kérdés most az: hogyan maradhatunk stabilak akkor is, ha körülöttünk minden bizonytalan, illetve változóban van?

Miért ragad ránk a mások szorongása?

Képzeljünk el egy anyát vagy apát, aki állandóan feszült. Sokat dolgoznak, mégsem tudnak annyi pénzt keresni, hogy félre tudjanak tenni. Emiatt állandóan vita van, hogy mire költhetnek, és mit hagyjanak ki a vásárláskor. Ezt a feszültséget a gyermek is érzi, bármely életkorban is legyen, és kihat az ő viselkedésére is. Ő is feszültté válik, türelmetlen lesz, emiatt talán még agresszív is. Mivel kölcsönhatásokban élünk, nagyon nehéz megóvni magunkat mások érzéseitől.

Hogyan őrizzük meg a belső békénket?

Elöljáróban fontos megjegyezni: ha valamiről nem veszünk tudomást, az nem jelenti azt, hogy nincs is ott. De vannak a bagatellizálásnál vannak hatékonyabb módszerek is.

Korlátozni a hírfogyasztást: naponta félóra bőven elég ahhoz, hogy megtudjuk, mi van a nagyvilágban. Ez a félóra lehetőleg ne lefekvés előtt legyen, mert akkor megmarad a felfokozottság. Amikor pedig olyan információval találkozunk, amely elindítja a szorongásunkat, akkor érdemes megnézni az információ mögött lévő tényeket. Bármilyen furcsa, a mesterséges intelligencia ebben nagyon jó segítség, mert kiszűri a tényeket a különböző hírportálok tájékoztatásaiból, vagyis lehántják az érzelmi töltetet.

Kapcsolódás a természethez: érdemes minél több időt tölteni az erdőben, parkban vagy víz mellett. A csend vagy a víz látványva, illetve csobogása nyugtatóan hat az idegrendszerre, mert azt az üzenetet kapja, hogy kikapcsolhat a készenléti állapotból.

Megszűrni a kapcsolatokat: olyanokkal kapcsolódjunk, akik képesek a konstruktív megoldásokra. Például elmenni kirándulni, megnézni egy filmet otthon vagy a moziban, utána beszélgetni róla. Közösen lehet velük alkotni vagy kertet rendezni.

Ezek mind az öngondoskodásról szólnak. Amennyiben azt érzed, hogy a szorongásodat semmilyen konstruktív dologgal nem tudod enyhíteni, kialvatlan vagy, vagy folyamatosan ingerült, akkor érdemes szakemberhez fordulni.

Foto von Olesya Yemets auf Unsplash

Hiperarousal: az ember önvédelmi rendszere

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A hiperarousal vagy magyarul az állandó készenléti állapot a traumatizáltság egyik jele. Azért fontos erről beszélni, hogy értsük, mi zajlik le akkor az ember lelkében, idegrendszerében a választás után.

A trauma útjai

Traumatizálódni többféleképpen lehet: közvetlenül átélve, „öröklés” útján, illetve másodlagosan. Az első azt jelenti, hogy ha valaki pl. erőszak áldozatává válik. Az öröklés azt foglalja magában, hogy ha tabusítanak (vagyis nem beszélnek róla) egy erőszakos cselekményt, akkor annak generációkon át van hatása. Az utolsó pedig azt jelenti, hogy elég hallani valamiről, amivel nem tud mit kezdeni az idegrendszer, és már traumatizálódott is az ember.

Mi a trauma?

Trauma az, amivel nem tud mit kezdeni az idegrendszer. Mondjuk lefagy. Képtelen cselekedni. Ez a fagyás pedig azért káros, mert a legváratlanabb pillanatokban bekapcsol. Sokszor nem vezethető vissza, hogy mi indította be. Lehet egy illat, egy mozdulat, egy félmondat, egy hangsúly stb. A másik megoldása az agynak, hogy vagy védekezni kezd, vagy pedig harcolni (üss vagy fuss).

Mik a trauma jellemzői?

Beszűkülés (tompultság): egyrészről amikor a gondolatok ugyanakörül járnak, körbe-körbe, ami miatt az illető teljesen kimerül. Másrészről pedig amikor az ember teljesen kiszolgáltatottá válik. Megadja magát. Megváltoztatja a tudatállapotát: az időérzékelés lelassul, az illető úgy érzi, nem vele történik. Érzelmileg elsivárosodik. Nem vesz tudomást a körülötte lévő történésekről.

Emlékbetörés: a trauma hatása, hogy az idegrendszer kétségbeesetten próbálja feldolgozni az eseményeket. Mivel nem tudja, az illető igyekszik elfojtani, amennyire csak lehet, de sajnos a diszszociálás (pl. elrévedés) a legváratlanabb pillanatokban tör rá. Éber állapotban bevillanó emlékképek, alvó állapotban pedig traumás álmok következtében.

Hiperarousal: állandó készenléti állapot. Azok az emberek, akik háborús övezetben élnek, vagy egy bántalmazó kapcsolatban, amelyben minden kiszámíthatatlan, ott ez az állapot áll fenn. Az illető állandóan ugrásra kész, hiszen veszélyben érzi magát, és ez annyira kimerítő, hogy másra már nincs is energiája. Amikor megszűnik a veszély, a készenléti állapot akkor sem szűnik meg.

Amikor azt látjuk, hogy egy munkatárs vagy tanuló „mindenre harap”, akkor pontosan erről az állandó készenléti állapotról beszélünk. A váratlan dolgokra pl. különböző neszekre összerezzen, és nemcsak egyszer, hanem állandóan. Olyan, mintha elölről kezdené minden alkalommal.

Hogyan kapcsolódik a hiperarousal választásokhoz? Úgy, hogy amikor kiderült, hogy nem a jelenlegi kormánypárt nyerte a választásokat, akkor a rájuk szavazók általános reakciója a lefagyás volt, végül pedig, mivel nem tudják, nem ismerik, mi fog történni, ezért állandó készenlétre kapcsolnak.

Borzasztóan fontos lenne ilyenkor egy szakembert felkeresni, aki ilyenkor abban segíti az őt keresőt, hogy a jelenben tudjon maradni. Ha te is küzdesz ezzel az állandó készenléti állapot érzéssel, akkor kattints ide.

Semmi sem elég jó? – Amikor a megfelelés teljesítménykényszerré válik

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , ,

A 90-es években a „maradj láthatatlan” stratégiát felváltotta a „mutasd meg, mit érsz”. Hirtelen a siker lett az új mérce. A teljesítménykényszer ma már alapbeállítódás, és szinte el sem tudjuk képzelni, milyen lehet az élet enélkül. Valószínűleg elég sokat hallottuk gyerekkorunkban, akár otthon, akár az iskolában, hogy „bezzeg a szomszéd gyereke, bezzeg az osztálytársad, bezzeg a testvéred nem olyan lusta, mint te”.

A státuszszimbólumok és a teljesítménykényszer kapcsolata

A rendszerváltás utáni években a megfelelési kényszer iránya megváltozott. Már nem az volt a cél, hogy „ne tűnjünk ki”, hanem az, hogy láthatóan sikeresnek tűnjünk. A „mit szólnak a szomszédok?” kérdése már nem arra vonatkozott, hogy elég csendesek vagyunk-e, hanem arra: van-e már nyugati autónk, márkás ruhánk vagy mobiltelefonunk? Bizonyára neked is van arról élményed, amikor a családban vagy a szomszédban valakinek elsőként lett nyugati autója. Vagy a legújabb tv játéka. Vagy HBO előfizetése! Ezek akkor mind irigylésre méltó dolgok voltak, és akitől irigyelték, ő meg joggal gondolta, hogy ő most különleges, kitűnik a tömegből. Persze jellemzően ez az érzés nem a baby boomer generációé, akikbe mélyen beleégett az érzés, hogy „ha kitűnsz, akkor bajod eshet”, hanem jellemzően az X és Y generációé. Az emberek arra vágytak, hogy kényelemben éljenek, csakhogy ez a vágy átlendített a másik oldalra.

A „többre kell vinned, mint nekem” öröksége

Amíg a kommunizmus alatt az tanulhatott, aki elég jó kapcsolatokkal rendelkezett, vagyis párthű volt, addig a 90-es évek utáni időszak elhozta azt a reményt, hogy bárkiből lehet bármi, csak tanulni kell. Ebben az időszakban a szülők – akik maguk nem élhették meg az egyéni sikereket a korábbi rendszerben – elkezdték a gyermekeikbe fektetni a saját vágyaikat. A gyermek sikere (a nyelvvizsga, a diploma, a külföldi út) a szülő státuszszimbólumává vált. A gyermek nem a saját öröméért tanult vagy sportolt, hanem azért, hogy a szülei büszkék lehessenek (azaz: megfeleljen a családi elvárásnak). Az iskolák is azt a narratívát erősítették: ha tanulsz, akkor lehet belőled valaki. (Azt azonban nem mondták, az légy, akivé válni szeretnél.) Ezzel megszületett az a generáció, amely ma is csak akkor érzi magát „elégnek”, ha folyamatosan listázható sikereket ér el.

A tekintélyelvűség a 90-es években

Fontos látni, hogy amíg az elmúlt rendszerben az emberek a hatalomnak való kiszolgáltatottságtól féltek, a 90-es évektől kezdve viszont a kirekesztődéstől (szegénységtől, a sikertelenségtől), és a tekintély áttevődött az államról a piacra, illetve a főnökre.

Az eredményalapú önbecsülés csapdája

Az önbecsülés a személyiségünk azon része, amely akkor is megvan, ha teljesítünk, vagy (már) nem tudunk teljesíteni valamilyen oknál fogva. Ez azt jelenti, hogy akkor is képesek vagyunk tisztelni önmagunkat, ha nincs teljesítmény vagy kudarcot vallottunk valamiben. Az eredményalapú önbecsülés ezzel szemben azt mondja, hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha eredményeket tudunk felmutatni. Az új kor azonban elhozta azt is, hogy egyre több idős ember is ugyanezt érzi!

A munkaalkoholizmus (ami az eredményalapú önbecsülés rákfenéje) ugyanúgy függőség, mint az alkohol, a kábítószer vagy a többi addikció. Ezért borzasztóan veszélyes, ha magunkat csakis a teljesítményünk alapján ítéljük meg.

A következő alkalommal arról írok, hogy az online platformok hogyan erősítik fel a megfelelési kényszerünket.

Amennyiben úgy érzed, hogy segítségre van szükséged a megfelelési kényszered kezelésében, keress bátran!

Foto von Miltiadis Fragkidis auf Unsplash

Kiút a magányosságból – 2. rész: Hogyan ne maradjunk egyedül?

Blog, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A valódi kiút a magányosságból nem ott kezdődik, hogy hirtelen elkezdünk bulizni. Introvertált emberként valószínűleg ezzel több kárt csinálunk magunknak, mint hasznot. Elengedhetetlenül fontos, hogy először képessé tegyük magunkat a kapcsolódásra, tudatosítsuk a belső elszigeteltségünk okát, és aztán felkészüljünk a lassú, biztonságos nyitásra. Az első részben láttuk, milyen gyermekkori sebek és védőfalak (dac, elfordulás) tartanak minket távol másoktól. Most nézzük meg, hogyan kezdhetjük el lebontani ezeket a gátakat.

Tudatosítsd magadban: „Miért vagyok most egyedül?”

A változás első lépése mindig a felismerés. Amikor magányosnak érzed magad, érdemes megállni egy pillanatra, és megfigyelni, mi zajlik a lelkedben.

  • Figyeld meg a „védőfalat”: Fontos, hogy ez a fal nem megvéd, hanem elszigetel. Emiatt érdemes lebontani a következőképpen. Ha azt érzed, hogy dacos vagy, vagy érzed, hogy valami frusztrál, és távolodnál el az emberektől, kövesd vissza a napod, honnan indult el ez az érzés, milyen dolgok történtek, amelyek ezt az érzést beindították.
  • Különítsd el a múltat a jelentől: Tudatosítsd magadban: „Ez most nem az a gyermekkori kiszolgáltatottság. Felnőtt vagyok, és vannak eszközeim a kapcsolódásra.” A tudatosítás során ne ítélkezz magad felett („Hogy lehetek ilyen hülye?”) , csak állapítsd meg, hogy a falad áll, de tevagy a gazdája, és képes vagy lebontani.

Eszköz a nyitáshoz: A „mikronyitások” módszere

A magánytól a közösségi lét felé nem egyetlen hatalmas ugrással, hanem apró, biztonságos lépésekkel juthatsz el. Főleg, ha alapvetően introvertált vagy, de mégis kapcsolódni szeretnél. Számolj a „kevesebb néha több” elvével. Kezdetben kevés ember lesz az, akivel képes leszel kapcsolatba lépni, és nem feltétlenül olyanok, akikkel életre szóló barátságot akarsz kialakítani, de „gyakorlásnak” és önbizalomgyűjtésnek remek lehetőség.

Kezdd mikronyitásokkal:

  • Szemkontaktus és mosoly: A boltban, a liftben vagy a munkahelyen. Amikor visszamosolyognak vagy visszanéznek rád, azt az üzenetet kapja az idegrendszered, hogy a világ nem ellenséges.
  • Kérdezz, ne csak felelj: Ha valaki megkérdezi, hogy vagy, ne állj meg a „köszi, jól” válasznál. Kérdezz vissza te is, vagy tegyél hozzá egyetlen személyes mondatot.

Keresd a „biztonságos tereket”

A kapcsolódás kockázat – ahogy az első részben írtam –, de a kockázatot minimalizálhatod is.

  • Keress az érdeklődésednek megfelelő közösségeket: Könnyebb nyitni, ha van egy közös téma (legyen az jóga, olvasókör vagy önkéntes munka). Itt nem „neked” kell a figyelem középpontjába kerülni, mert a téma miatt van ott mindenki.
  • Érzelmileg biztonságos közeg: Olyan emberek felé nyiss először, akikről tudod, hogy elfogadóak. Nem kell mindenkinek feltárni a lelked, elég egyvalaki, akiben bízhatsz.

„A kapcsolódás nem azt jelenti, hogy tökéletesek vagyunk, hanem azt, hogy merünk láthatóvá válni a tökéletlenségeinkkel együtt is.”

A kiút a magányosságból a sebezhetőségen át vezet

Sokan azt hiszik, a magány ellen a magabiztosság a legjobb eszköz. Valójában a sebezhetőség vállalása az, ami közelebb hoz másokat. Ez elsőre ijesztőnek tűnik, de azzal lehet csökkenteni az ijedtséged, hogy kimondod, amit érzel: ez most meglepett, ez lesújtó számomra, ez örömteli számomra. Így csökken a testi reakcióba fektetett energia, vagyis a kimondás „elvesz” némi energiát pl. a sírógörcsből. Így kiegyensúlyozottabban tudod magad kommunikálni. Az őszinteség gyakran azonnali empátiát és viszonzást vált ki a másikból, ami azonnal oldja a magány érzését.

A kiút a magányosságból egy folyamat. Lesznek napok, amikor könnyebb nyitni, és lesznek, amikor ismét visszazársz, és ez rendben van így. A fontos az, hogy tudd, a kulcs nálad van, és minden egyes apró kapcsolódással közelebb kerülsz a valódi önmagadhoz és másokhoz. Ha pedig nehezen megy ezután a kapcsolódás, foglalj hozzám időpontot!

Foto von Jason Hogan auf Unsplash

Kiút a magányosságból – 1. rész: Miért maradunk egyedül?

Blog, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Sokan keressük a kiutat a magányosságból, de ahhoz, hogy rátaláljunk a szabadba vezető ösvényre, először meg kell értenünk, miért és hogyan építettünk falakat magunk köré. A magány ugyanis nem csupán az egyedüllétet jelenti, hanem egy olyan belső állapotot, amelynek gyökerei gyakran sokkal mélyebbre nyúlnak, mint azt elsőre gondolnánk.

Ebben a bejegyzésben a magány szövevényes útjait járjuk körbe. Az első részben azt nézzük meg, hogyan alakul ki ez az állapot, és milyen belső válaszreakcióink tartanak benne minket a csapdában.

Hol kezdődik a kiút a magányosságból? – A szeparációs szorongás szerepe

A magány élménye nem felnőttkorban kezdődik. Az első tapasztalatunk róla a szeparációs szorongás: az a zsigeri félelem, amit kisgyermekként éltünk át, amikor az elsődleges gondozónk kikerült a látóterünkből. Ez az ősi tapasztalás a kiszolgáltatottságról szól. Felnőttként ez az érzés köszön vissza, amikor úgy érezzük, „nincs senki, akihez tartozhatnék”, vagy az elválás során újra egyedül maradunk. A magányosságból való kiút keresésében azért játszik szerepet, mert életünk során többször megismétlődött, így mintázattá vált. Az első lépés tehát, hogy felismerjük ezt a mintázatot, így nem a sorsnak vagy valamilyen nálunk hatalmasabb erőnek fogjuk tulajdonítani a helyzetünket, hanem egy ismétlődő szituációnak, amely mint körforgás, megszakítható.

Romboló szavak, növekvő távolság

Sokszor nem a fizikai távolság, hanem a másik ember destruktív viselkedése szüli a magányt. Ha a környezetünktől folyamatosan csak szemrehányást, romboló kritikát vagy ítélkezést kapunk, a lelkünk védekezni kezd.

Aki mellett nem lehetünk önmagunk anélkül, hogy ne kapnánk érte büntetést vagy kritikát, az mellett törvényszerűen magányosak maradunk.

A magas elvárások súlya

A magány másik forrása a külső vagy belső magas elvárások. Ha úgy érezzük, csak akkor vagyunk szerethetőek, ha tökéletesek vagyunk, vagy ha megfelelünk mások szigorú mércéinek, akkor elrejtjük valódi énünket. Ez az álarc mögé rejtett lét a magány legbiztosabb receptje, hiszen hiába vesznek körül emberek, nem minket látnak, csak a teljesítményünket.

Hogyan válaszolunk a fájdalomra?

Amikor a kritikák és az elvárások kereszttüzében állunk, a pszichénk önvédelmi mechanizmusokat léptet életbe. Ezek a válaszok rövid távon óvnak, hosszú távon viszont bebörtönöznek:

  • Dac: „Nekem nincs szükségem senkire!” – mondjuk, miközben belül figyelemre vágyunk. A dac egy büszke elszigetelődés, ami megakadályozza a közeledést.
  • Elfordulás: Amikor érzelmileg kivonódunk a kapcsolatból. Ott vagyunk testben, de már nem fektetünk energiát a kapcsolatba.
  • Bezárkózás: Ez a belső emigráció. Létrehozunk egy belső világot, ahová senkit nem engedünk be, mert a külvilág túl veszélyesnek tűnik.

A kapcsolatteremtés mint kockázat

Végezetül látnunk kell: a kapcsolatteremtés mindig kockázati tényező. Aki nyit, az sebezhetővé válik. Aki megmutatja magát, azt elutasíthatják. Sokan azért választják a magányt, mert a korábbi sérüléseik után ez tűnik a „biztonságosabb” útnak. Csakhogy ez a biztonság egyben izoláció is.

Mi a következő lépés?

A magány felismerése az első lépés a változás felé. A következő részben azt járjuk körbe, hogyan kezdhetjük el lebontani ezeket a falakat, és hogyan váltható fel a bezárkózás valódi, gyógyító kapcsolódással.

Te melyik „falat” ismered fel leginkább a saját életedben: a dacot, az elfordulást vagy a bezárkózást? Foglalj időpontot, és beszéljünk róla!

Foto von Noah Silliman auf Unsplash

Változás és megújulás

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, ,

Nem olyan régen egy Facebook-csoportban olvastam egy bejegyzést, ami mélyen elgondolkodtatott. Egy tag arról írt, hogy az ünnepek után mérhetetlen ürességet érez. Eddig az adott neki célt, hogy készült a karácsonyra, hónapokig ennek a bűvöletében élt. Olyan volt, mintha az egész éve egyetlen nagy várakozás lenne, de amint elmentek a vendégek és leszedték a fát, nem maradt utána más, csak a szomorúság. Vajon mire lenne neki valóban szüksége? Hogyan kapcsolódhatna be az életébe a valódi megújulás ahelyett, hogy csak az ünneptől várná a megváltást?

A várakozás mint gyermeki attitűd

A várakozás képessége az életünk egyik legfontosabb fejlődési mérföldköve. Aki nem tud várni, annak az idegrendszerében bizonyos késleltető funkciók nem fejlődtek ki megfelelően. Ebben az értelemben a készülődés öröme egy érett, szép dolog.

A gond ott kezdődik, ha valaki kizárólag egy távoli eseménybe vetíti bele minden boldogságát. Ezzel addig nincs is baj, amíg az ünnep után is maradnak célok. De ha a karácsony az egyetlen kapaszkodó, akkor az ünnep elmúltával vákuum keletkezik. Ilyenkor a várakozás már nem fejlődés, hanem menekülés: egy gyermeki attitűd, amely a valóság szürkesége elől a fények és ajándékok világába hátrál.

A változás és megújulás mint cél

Itt jön képbe a változás és a megújulás fogalma, amelyek valójában kéz a kézben járnak. Aki valóban változik, az meg is újul, hiszen a folyamat lényege, hogy valamilyen plusz tartalmat adunk a személyiségünkhöz. Ez a belső többlet pedig dolgozni kezd bennünk, és kihat a hétköznapjainkra is.

De miért olyan nehéz ez? Mi a probléma például az újévi fogadalmakkal? Úgy gondolom, az, hogy nincsenek mögöttük valódi felismerések. Amikor januárban elhatározzuk, hogy „fogyózni fogunk”, gyakran nem nézünk a mélyére: miért is akarjuk ezt valójában? A cél lehet jó, de ha nem emeljük fel a tudattalanunkból a valódi okot a tudatos szintre – azaz nem teszünk mögé valamilyen önismereti tartalmat –, a lendület hamar elfogy.

Karácsonyi maszkok és az ünnep utáni valóság

Sokan azért érezzük magunkat üresnek az ünnepek után, mert a karácsonyra próbáljuk magunkat „összeszedni”. Ott él bennünk a gyermekkori tanítás: karácsonykor jónak kell lenni, különben nem jön a Jézuska. Tartjuk magunkat, próbálunk kedvesek lenni, és (jobb esetben) vigyázunk, hogy ne az ajándékozáskor robbanjon a bomba.

Azonban a mérgező dinamikák ilyenkor sem tűnnek el. A nárcisztikus kapcsolatokban mindig ott van egy „Grincs”, aki elrontja az örömöt, a szenvedélybeteg családokban pedig csak a küszöbig tart a maszkolás. Amikor véget érnek az ünnepek, a kényszerű fegyelem megszűnik, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A fókusz újra a problémákra és a taposómalomra kerül.

Hogyan lehet az ünnepből tartós változás és megújulás?

Ahhoz, hogy az ünnepi szeretet ne csak egy átmeneti állapot legyen, hanem valódi változást indítson el, mernünk kell kérdéseket feltenni magunknak:

  • Mi az, amit a karácsonyban a legjobban szeretünk? Mi van meg olyankor, ami a szürke hétköznapokból hiányzik?
  • Milyen régi élményhez köthető ez az érzés? Mit próbálunk évről évre pótolni vagy újraélni?
  • Hogyan tudnánk a hétköznapokban is megteremteni ezt az állapotot?
  • Milyen változtatásokra van szükség rajtunk vagy a környezetünkön, hogy az együvé tartozás érzése az ünnepek után is megmaradjon?

A változás nem egyik napról a másikra történik. Ez egy folyamat, aminek vannak szakaszai, és olykor vannak visszaesései is. A következő bejegyzésemben erről a folyamatról fogok részletesebben írni. Addig is ne feledd: tarts ki akkor is, ha nehéz, mert a valódi megújulás belül kezdődik, nem a naptárban!

Mentálhigiénés segítő beszélgetésért foglalj hozzám időpontot!

„Na, hogy telt a karácsony?” 2. rész

Segítő beszélgetés, , ,

Nagyon fontos a kapcsolódás és az őszinte odafordulás a másik ember felé. Ha csak egy-egy rövid kérdést tudunk feltenni a másiknak – mert sietünk és csak ennyire van idő -, akkor ő azt éli meg, hogy ő is fontos. Persze fontos az is, hogy mennyire tartjuk és védjük a határainkat. Posztommal továbbra is az edukáció a cél, nem pedig a kioktatás.

Szóval tegnap arról írtam, hogyan érdemes empatikusan kérdezni az ünnepek felöl. Ma arról fogok írni, hogyan lehet választ adni a „Hogy telt a karácsony?” kérdésre.

1, A „Diplomatikus és rövid” ( Ismerősöknek, boltban, folyosón )

  • „Köszönöm, mozgalmasan telt. Most örülök, hogy visszatért a rutin.”
  • „Voltak szép pillanatok és nehezebbek is, mint minden évben.”
  • „Inkább a pihenésre fókuszáltam, jól esik újra itt lenni.”

2, A „Határhúzó” ( Ha valaki túl sokat kérdez a munkahelyen). Ha nem akarunk belemenni a részletekbe, de udvariasak maradnánk.

  • „Kedves vagy, inkább csendesen telt, semmint zajosan.”
  • „Köszönöm a kérdést, de még kicsit emésztem az ünnepeket.”

3, Az „Őszinte, de nem kitárulkozó” ( Kollégáknak, akiket kedvelünk )

  • „Hogy őszinte legyek, idén eléggé elfáradtam, nem volt annyira pihentető, mint reméltem. De remélem, neked jól telt.” ( Ezzel visszadobjuk a labdát )
  • „Vegyesek az érzéseim, voltak kihívások a családban, de most próbálok előre nézni.”

NE FELEDD!

Nem kötelező az őszinteség: A small talk nem gyóntatószék. Jogod van azt mondani, hogy „rendben volt”, még ha nem is volt úgy. Ez nem hazugság, hanem önvédelem.

Válts témát gyorsan: Válaszolj röviden, majd kérdezz vissza valami semlegeset: „…és neked? Hogy bírta a család a rokonlátogatást?”

Figyelj az érzéseidre: Ha érzed, hogy összeszorul a gyomrod a kérdéstől, vegyél egy mély lélegzetet, mielőtt megszólalsz. Te irányítod, mennyit mutatsz meg magadból.


* Borítókép:

Photo by Kate Bezzubets on Unsplash

„Na, hogy telt a karácsony?”

Segítő beszélgetés, ,

Bizonyára te is megkapod ezt a kérdést holnap, ha esetleg dolgozni mész, vagy ismerőssel találkozol. Az is lehet, hogy te is megkérdezed, hiszen ez hozzátartozik az alapvető udvariassághoz (vagy legalábbis ezt hisszük).

Azt hiszem, fontos, hogy érdeklődjünk egymás felöl, de nem mindegy, hogy hogyan. Tudom, ez lehet, hogy a sokadik olyan poszt, amely arról szól, hogy már megint valamit rosszul csinálunk. Távolról sem. Csak igyekszem végiggondolni, hogy milyen hatással lehet valakire ez a kérdés.

A „Milyen volt a karácsony?” kérdés mögött ugyanis nem mindenki a kedvességet érzékeli.

Ha például egyedül töltötted az ünnepet, és borzasztóan magányos voltál, akkor nem feltétlenül a kedvesség, hanem inkább a kínosság jut eszedbe.

Ráadásul nem mondhatod, hogy „ja, hát pfff… elment„. Ez túl őszinte, és nem biztos, hogy egy szupermarket kellős közepén akarod kiönteni a szíved egy olyan személynek, akivel laza ismeretséget ápolsz. Ha azt mondod, jól, akkor az meg olyan lerázós duma. Hogy mit válaszolj, arról a holnapi posztban fogok írni. 

Ha valakivel találkozunk és tapintatosak akarunk vele lenni, akkor a következő kérdéseket tehetjük fel:

 „Hogy érzed magad most, az ünnepek után?”: erre lehet, hogy könnyebb válaszolni annak, aki örül, hogy vége van a karácsonynak.

 „Sikerült egy kicsit lassítanod az elmúlt napokban?”: ez azért lehet megfelelő, mert az ünnepnek egy olyan részéről lehet beszélni, ami tulajdonképpen mindenkit érint, lehet rá diplomatikusan válaszolni, és erre még vissza is lehet kérdezni.

 „Hogy indult számodra az év vége?”: empatikus kérdés, mert elég tág ahhoz, hogy ne kelljen a karácsonyról beszélni, hanem elég lehetőséget ad a válaszolónak, hogy arról a részéről beszéljen, amelyikre olyan választ tud adni, amellyel nem mond túl sokat, de ad is némi információt a kérdezőnek.

Természetesen nem a baráti kapcsolatokról beszélek, amelybe mindenféle kérdés belefér, hanem a lazább ismeretségre, a távol rokonokkal való rövid idejű kapcsolódásról.

Szóval holnap arról fogok írni, hogyan érdemes válaszolni a fenti kérdésre.

Egyébként hogy indult számodra az év vége? 


**Borítókép:

Photo by Shunya Koide on Unsplash

Generációk: ami szétválaszt, és ami összeköt

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Előző bejegyzésemben arról írtam, hogyan tudjuk megőrizni az önazonosságunkat. Erről itt olvashatsz, ha még nem tetted meg. Fontos, hogy képesek legyünk a szüleinktől némi távolságot tartani, mert ők azok, akik elsősorban meghatározzák a gondolkodásunkat. A kamaszkor idején, amikor elindul a leválási folyamat (persze ennél sokkal korábban kezdődik), a vélemények különbözőségének markánsan kell látszódniuk. Nem szembefordulásról beszélek, hanem az önállósodási folyamat egyik állomásáról. A mai alkalommal azt járom körül, hogy melyek azok a pontok, amelyek a különböző generációkat elválasztják, és mi lehet a megoldás szerintem.

Kérdések, melyekben véleménykülönbség van a generációk között

Szögezzük le: ha az emberben nincs nagyfokú elfogadás és empátia, akkor az idősebb generációhoz való kapcsolódás igazi kihívást jelenthet. Másként gondolkoznak a munkahely, a politika, a gyereknevelés, az öngondoskodás és a halál körüli dolgok terén, emiatt pillanatok alatt feszültség generálódik egy békésen induló beszélgetésből.

Miért van ez? Egyszerűen azért, mert a megszokott dolgok, az életük során bevált minták és a tekintély tisztelete az ő értékrendjükben erős alappillérként állnak. Számukra természetes, hogy nem kérdőjeleznek meg olyan módszereket és nézeteket, amelyek az ő idejükben még működtek, de ma már változtatásra szorulnak. Alkalmazkodni ehhez a gyorsan változó világhoz egy gyorsvonat a számukra, de ha megfigyeled magad, akkor te is tudnál olyan dolgot mondani, amelyben már te is nehezen alkalmazkodsz.

Ami összeköt

Nem véletlenül fejeztem be az előző bekezdést az alkalmazkodás kérdésével. Ahogy idősödik az ember, egyre inkább kezd kialakulni a saját identitása, értékrendje, elképzelése az életről, a rutinjai és az egységesítő életfilozófiája. Ezeken megfelelő önreflexió nélkül nem tud könnyen változtatni. Azzal, hogy kialakulnak a fent említett dolgok, nincs is semmi baj. Ezek jelentik a stabilitást az életünkben, ezek a mindennapi kapaszkodók, és ezekhez nyúlunk, amikor nehéz helyzetekbe kerülünk.

Ugyanakkor, ahogy haladunk előre a korban, egyre markánsabban és kevésbé árnyaltan fejezzük ki a véleményünket. Szóval az alkalmazkodás kérdése az egyik, amelybe lehet kapaszkodni egy ilyen beszélgetés alkalmával, amikor kezd emelkedni a hangerő. Összeköt a kontinuitás is. Vagyis az, hogy az ő fiatalkorukban lévő világnak is megvolt a maga értékrendszere, és megvan a miénkének is. A miénknek az övéké volt az alapja. Bárhogy is van, valamelyiknek kezdeményeznie kell a kapcsolódást a másik felé, különben csak nyílik az olló, és egyre inkább elvész a kapcsolat. Ha ez így lesz, gyökértelennek fogja magát érezni az is, akinek egyébként élnek még a felmenői, vagy konkrét kapcsolata volt velük.

Hogyan tartsd távol magad a véleményüktől, miközben a higgadtságodat őrzöd?

Nehéz nyugodtnak maradni, amikor azt érezzük, a másik fél kritikátlanul, kész tényként kezeli a saját nézőpontját, és nem veszi figyelembe a mi helyzetünket. Ilyenkor a felelősség a tiéd: meg kell védened a saját mentális határaidat anélkül, hogy tiszteletlen lennél.

  1. Kérdezz! A kérdéssel kifejezed az erődet, de nem támadsz. Amikor a véleményükkel le akarnak dominálni, és azt akarják elhitetni, hogy az övéké az egyetlen vélemény, akkor egy nyitott kérdéssel utat mutathatsz másféle gondolkozás felé. Például: „Érdekes, hogy így látod. Milyen tapasztalat támasztja alá a véleményedet?” Vagy: „A mi helyzetünkben ez már másképp működik. Mire figyelnél, ha ma kezdenél bele?” Ezzel nem kell, hogy megváltoztassák a véleményüket, csak lássák azt, hogy más is tud olyan erővel kifejezni dolgokat, mint ők – csak éppen kérdések formájában.
  2. Mondd el, miben értesz velük egyet! Sokan szeretik, ha a konfliktusban tesznek egy lépést feléjük. Mutass rá egy közös pontra, mielőtt megfogalmazod a különbséget. „Teljesen igazad van abban, hogy a kemény munka elengedhetetlen. Abban viszont másképp gondolkodom, hogy ez feltétlenül egy helyhez kell, hogy kössön.” Úgy kilépni egy helyzetből, hogy düh van mindkettőtökben, nem jó megoldás.
  3. Lépj ki a helyzetből! Van, amikor semmi értelme nincs benne maradni egy konfliktusos helyzetben, mert vagy nincs erőd hozzá, vagy látod, úgy sem juttok egyről a kettőre. Még mielőtt kiabálásba torkollik a nyugodtan indult beszélgetés, mondd meg, hogy most elfáradtál – vagy látod, hogy ők fáradtak el – , és majd máskor folytatjátok a beszélgetést higgadtabban.

Ez a cikk nem azért született, hogy elválasszalak ezáltal a szüleidtől vagy az idősebb generációtól. Csupán van abban tapasztalatom, hogy milyen, amikor a bevált életfilozófiájukat és tapasztalataikat erős kritika nélkül akarják átadni, és nem nézik, hogy hol tartasz az életedben. Muszáj erre önazonos, de tiszteletteljes visszajelzést adni, mert hosszútávon a te mentális energiádat emészti fel a határok hiánya.

Amennyiben szeretnél beszélgetni a szüleiddel való kapcsolatodról, akkor keress bizalommal!