„Vak voltam. Teljesen vak.” Interjú egy elvált férfivel

Blog, Segítő beszélgetés, , , , , , Leave a Comment on „Vak voltam. Teljesen vak.” Interjú egy elvált férfivel

Az alábbi interjúban egyik kliensemmel beszélgetek. Egy segítő beszélgetés alkalmával annyira megérintődött, hogy azt mondta, szeretné, ha mások is tanulnának az ő történetéből. Ekkor kérdeztem meg tőle, hogy mit szólna ehhez az interjúhoz, amire ő készséggel igent mondott. Már régóta dolgozunk együtt, így már van tapasztalata az önismeretben. Férfinél ez különösen nagy jelentőségű, főként az önreflexió miatt.

Fel tudod-e idézni, milyen érzések voltak benned, amikor kimondták a válást?

Igen, bár legszívesebben kitörölném az egészet. A tárgyalás során nagyon keményen tartottam magam. Életem legszörnyűbb egy órája volt. Amikor kijöttünk a tárgyalóteremből, akkor úgy éreztem, összeomlott minden. Amúgy sem volt könnyű az azt megelőző néhány hónap. Kétségbeesetten kerestem kapaszkodókat. Aztán később dühöt és csalódottságot éltem át. Szeretetre, gyengédségre vágytam, és arra, hogy valaki azt mondja, nem lesz semmi baj, meg fognak oldódni a dolgok.

Mit szerettél volna, hogy megoldódjon?

Szerettem volna visszanyerni a régi önmagam. Amikor úgy éreztem, hogy bár pofoz az Élet, én akkor is helyt tudok állni. Olyan volt az életem, mint egy versenyfutás. Az idővel, a pénzzel, a feladatokkal. Nagyon nehezen tudtam kiszakadni a mókuskerékből. Igazából nem is tudom, mikor éreztem utoljára ellazultságot. A taposómalom, a család kiszolgálása mindennapos volt. De legalább megvoltak a szerepeim, büszke voltam erre, és a társadalom részeként tudtam értelmezni magam. Közben nem vettem észre, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól a feleségemmel. Vak voltam. Teljesen vak. Aztán egyszer csak, mint a gyalogkakukk, túlfutottam a szakadék szélén, pislogva néztem körül, és ijedten vettem észre, hogy már nincs a lábam alatt talaj. Verdestem a nem létező szárnyaimmal, mint egy kisveréb. Onnantól kezdve nem volt állandóság az életemben, folyamatosan sírógörcs kerülgetett, újra és újra lejátszódtak a fejemben a párbeszédek, aztán düh, és minden kezdődött elölről. Tulajdonképpen traumatizálódtam. Erre csak hónapokkal később jöttem rá. Volt utána egy párkapcsolatom, amelyből többször ki akartam ugrani, mert nem éreztem a biztonságot. Újra traumatizálódtam. A kérdésed nagyon jó, mert menetközben jöttem rá, hogy ha újabb párkapcsolat helyeződne kilátásba, én nem tudnék kötődni. Ezt a képességemet szívesen visszaszerezném.

Mit jelent számodra a kötődés?

Szabadságot, szeretetet és biztonságot a párkapcsolatban. Különös, mert az utóbbiról azt mondják, hogy a nőknél ez az elsődleges. Hát jelen állapotomban nekem is az. Ha majd lesz valaki az életemben, akkor nem akarom azt érezni, hogy meg kell felelnem neki, hogy amikor nem vagyunk együtt, akkor ő is és én is szabadsággal és kreativitással tudjuk végezni a dolgunkat a mindennapokban. Egyenrangúnak érezhetem magam vele, egyirányba húzunk…

Ezt nagyon szépen mondtad, hogy aki mellett nem fogod érezni, hogy meg kell felelned…

Igen. A második szakításom alkalmával ugyanis kiderült, hogy ő rendben érezte a kapcsolatunkat. Én viszont végigszorongtam az egészet. És azóta is töprengek, honnan jött ez az érzés. Azt mondják, hogy az ember személyisége a környezete tükrében változik. Viszont a legintenzívebben egy párkapcsolatban szembesül a saját lelki defektjével. És aztán kiderül, hogy mit tud vele kezdeni. Van, hogy akkora a lelki terhe, hogy képtelen szembenézni vele. Ezért inkább kilép a kapcsolatból, mert úgy érzi, hogy megoldhatatlan a problémája, és ez kihat a párkapcsolatára is.

Mit szeretnél átadni az embereknek a történeteddel?

Hogy rettentően fontos, hogy visszajelzést adjunk a másiknak, még akkor is, ha félünk attól, mit fog szólni, vagy mit fog érezni a másik. Az az ő dolga. Nem bújhatunk állandóan a megfelelési kényszerünk mögé, mert abból a másik nem ért semmit. Tulajdonképpen itt rontottam el a házasságomat is már az elejétől fogva, hogy amikor már óriásira nőttek a hiányaim, akkor nem kezdtem el „toporzékolni”, hogy figyeljen már rám, és kezdjünk el változtatni. Már a legeslegelején. Abba a hibába estem, mint nagyon sok pár. Amikor összeházasodtunk, akkor azt mondtam, hogy innentől fogva csak neki élek, és soha nem fogok elválni. Ha egy párnak ez a gondolat egyszer sem jut eszébe, az se fog eszébe jutni, hogy dolgozzon a kapcsolatán. Nagyon fontos tanulság ez számomra. Mint ahogy az is, hogy egyik kapcsolatból belemenekülni a másikba, nem célszerű. Bizonytalan a végkimenetel, és az, hogy a másiknak mit okozunk a saját sérüléseinkkel, az megint egy kérdés. Én sokáig hezitáltam, hogy belemenjek-e, ugyanis már az első pillanattól fogva kétségeim voltak, elsősorban a saját párkapcsolati működésemmel kapcsolatban. És látod, ez a harmadik tanulság: ha van egy megérzésed, ne nyomd el!

Hol tartasz most a feldolgozásban?

Nincsenek sírógörcseim, és kezd újra visszatérni az önmagamba vetett bizalmam. Most legalább annyival jobb a helyzetem, hogy van időm gondolkozni az életem felől. Van időm tervezni és megvalósítani. Elkezdtem listázni, hogy mi mindenért lehetek hálás a Teremtőnek, és kevésbé a hiányaimra koncentrálni. Önismereti csoportba járok, előadásokat hallgatok a szorongással, a megfelelési kényszerrel és a traumatizációval kapcsolatban. Megígértem magamnak, hogy nem adom fel. A párkeresést is jóidőre parkolópályára tettem. Illetve kivárok. Aztán ha egyszer beüt harmadszorra is a szerelem, akkor óvatos leszek, megállok és megvizsgálom az érzéseimet, hogy valóban szerelmes vagyok-e, vagy megint találtam valakit, akivel kapcsolatban újra előjöhet a megfelelési kényszerem.

Ezt a megfelelési kényszert nagyon sokszor említetted. Hogyan tudnád jellemezni?

Nekem ez egy belső remegő érzés a gyomrom tájékán, ami olykor a realitásvesztésig tud elvinni. Ezzel keltem, ezzel feküdtem. Nem tudom, hogy miért pont a párkapcsolatomban jött elő, de ez számomra arról árulkodik, hogy csak olyannak akarok megfelelni, aki törődést, szeretetet, intimitást nyújt nekem. És hogy tovább menjek, nagyon erős függést is éreztem. Állandóan a telefonomat néztem, mikor ír, mindig úgy próbáltam borzalmasan tapintatosan fogalmazni, nehogy valamivel megbántsam, és ez teljesen kimerítette az idegrendszerem. Annyira más volt nekem ez a kapcsolat az előzőhöz képest, hogy azt se tudtam, hogyan viselkedjem benne.

Mi volt benne új?

A szerepem. Eddig férj voltam és apa, aztán schnitt, és hirtelen egy előzékeny, érzékeny, mindenben a párját szem előtt tartó férfi. Egyszóval újra udvarló lettem.  Még a házasságom előtt sem voltam ilyen. Persze az egészen más helyzet volt. Tulajdonképpen nem volt előttem minta, hogy lehet ezt jól csinálni. Valami azt súgta, hogy így kell viselkednem, de a valódi érzéseimről nagyon nehezen tudtam beszélni. És ha igen, nagyon sokat szépítettem rajtuk, hogy a páromat ne bántsam vele. Úgy éreztem, hogy ennek nem szabad fontosnak lennie.

Ez egy nagyon messzire nyúló viselkedés nálad…

Ó, igen. Gyermekkori mintázat. És az a durva, hogy ezt menetközben is tudtam, és nem tudtam változtatni rajta.

Folytatása következik…

Transzgenerációs traumáink– avagy miért nem tudunk továbblépni?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , Leave a Comment on Transzgenerációs traumáink– avagy miért nem tudunk továbblépni?

Az ember azt hinné, hogy a trauma csak olyan dolog lehet, ami valami fizikai behatásra történik. Azonban a mai blogbejegyzésemben arra szeretnék rámutatni, hogy sokféle trauma van, amely megakadályozza, hogy személyiségünk kibontakozzon és teljes mértékben megmutatkozzon. Azért kell erről beszélnünk, mert sokszor nem tudjuk, hogy miért reagálunk bizonyos helyzetekben nem megfelelően.

Mit jelent a trauma?

Zoli lefagy, amikor a főnöke határozott kritikát fogalmaz meg a munkájával kapcsolatban. Zitára heves szívdobogás tör, amikor útkereszteződéshez ér. Gábor messzire elkerüli az út szélén sebességet mérő rendőrt. Mi a közös mindegyikben? Az, hogy mindegyik valamilyen trauma következménye. A traumát sokszor valamilyen negatív eseménnyel azonosítják, azonban nemcsak az lehet. „Valójában azonban a trauma nem maga az esemény, hanem az arra adott reakció.” (Friedman-Barron) Vagyis amikor a fent említett dolog történt szereplőinkkel, nem tudták megfelelő módon lereagálni a helyzetet – de nem is várható el, hogy „megfelelően” reagáljunk az ilyen esetekben –, és amikor Zoli meghallotta a kritikát, Zita közeledett a kereszteződéshez, Gábor pedig meglátta a rendőröket, stressz lett rajtuk úrrá. Amikor a tünetek tartósan jelen vannak az életünkben, PTSD-nek, vagyis poszttraumás stressz-szindrómának nevezzük. A traumának többféle típusa van, most ezeket vesszük sorra.

Esemény okozta trauma

Amikor egy felkavaró eseménynek leszünk tanúi, és sokáig kísér a gondolata bennünket. Zita egy alkalommal mit sem sejtve behajtott az útkereszteződésbe, mivel neki volt elsőbbsége. Egy figyelmetlen autós azonban oldalba kapta Zita autóját, aminek következtében az totálkáros lett, Zita pedig hosszú hetekre kórházba került. A baleset okozója pedig meghalt.

Fejlődési trauma

Általában nehezebben tudjuk beazonosítani, hiszen ez nem annyira látványos, mint egy baleset. A fejlődési trauma a gyermekkorba vezet vissza. Azt, akit ebben az időszakban tartósan elhanyagoltak a szülei, bántalmaztak, ezt a traumatípust él át, amely elkíséri egész életében, ha nem tudja feldolgozni.

Zolit gyermekkorában bármilyen apró dologért megverte az apja. A verésnek akkor lett vége, amikor egy szép nyári napon fogta magát, és megszökött otthonról 16 éves korában. A traumáját azonban azóta is hordozza magában.

Transzgenerációs trauma

Ebben az esetben olyan traumáról beszélhetünk, amely nemzedékről nemzedékre szállt. Igazából nem is kell mesélni erről a szülőknek, elég, ha a gyermek leveszi a viselkedésüket. Gábor nagyapját minden hónapban bevitték a rendőrségre, néha meg is verték a kemény diktatúra éveiben, mert a nagypapa az idegenlégióban szolgált évekig, ugyanis így kerülhette csak el, hogy meghaljon az éhségtől.

Hogyan tudok segíteni neked?

Első lépésben meg tudjuk keresni az életedben magát az elakadást, ami nem kizárt, hogy trauma. Második lépésként elindulunk azon az úton, amely a megbocsátás felé vezet téged.

Ez nagyon nehéz folyamat, és nem kell azonnal megtörténnie. Fontos tudnod, hogy nem azok miatt fontos ez, akiktől kaptad, hanem saját magad miatt. Ha a traumádnak van olyan szintje, amelyen tudunk közösen dolgozni, akkor mindenképpen megtesszük. Ha a sebzettséged mélyebb, akkor más szakembert is be tudunk vonni a gyógyulási folyamatodba.

Be tudod sorolni magad valamelyik fent említett típusba? Ha igen, beszéljünk róla! Sokkal kifizetődőbb hosszú távon feldolgoznod ezeket, mert a feldolgozatlan traumák meggátolnak abban, hogy egészséges kapcsolatokat alakíts ki, és normális életet élj.

Így működik a segítő beszélgetés

Segítő beszélgetés, , Leave a Comment on Így működik a segítő beszélgetés

A segítő beszélgetés az a „közeg”, amelyben biztonságra és elfogadásra lelsz. Ugyanakkor tükröt is tartok neked, hiszen azért jössz hozzám, hogy fejlődj az önismeretben.

Így működik a segítő beszélgetés. Tóth Kristóffal beszélgettem azon vágyáról, hogy elismerjék őt.

A segítő beszélgetés módszere Carl Rogers elgondolása alapján jött létre. Minden ember arra vágyik – még ha nem is mondja ki -, hogy elfogadják úgy, ahogy van. A velem való segítői kapcsolatban őszinte lehetsz magadhoz, hiszen itt biztonságban vagy. Nem kell félned a megítéléstől, hiszen a cél, hogy ráláss az életedre, és olyan irányba tereld, amelyben elégedetten és boldogan fogod érezni magad. Vagyis nem én adok Neked megoldásokat, hanem segítek tisztán látni, így fogsz eljutni a saját megoldásaidhoz. A beszélgetés során, persze, használunk eszközöket is, például kavicsokat, illetve székeket, hogy még strukturáltabban láthass rá az életedre és a jelenlegi helyzetedre.

A mentálhigiénés segítő beszélgetésről itt, itt és itt olvashatsz bővebben.

A Carl Rogers által bemutatott segítő beszélgetésről pedig itt nézhetsz meg egy videót.

Felelősség és szabadság 2. rész

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , Leave a Comment on Felelősség és szabadság 2. rész

„A folyónak van medre, vannak partjai,
de hát csupa part-e a folyó?
Nem éppen ezek a korlátok késztetik-e
a vizét arra, hogy előre mozogjon?”
(Rabindranath Tagore)

A második részben a szabadság kérdését szeretném körüljárni. A két fogalmat kapcsolatában vizsgálom, majd írni fogok arról is, hogy kapcsolódnak ide az olimpikonok, és hogy a szabadság és felelősség hogyan jelenik meg egy segítő kapcsolatban.

Ha megkérdezem diákjaimat, hogy szerintük mit jelent a szabadság, akkor gondolkozás nélkül válaszolják, hogy „amikor mindent megtehetünk”. Legalább annyira nehezen meghatározható fogalom, mint a felelősség, vagy mint a szeretet. Szabadok akkor vagyunk, ha mindent megtehetünk? Sohasem felejtem el, hogy nagymamám mindig azon bosszankodott az unokáival kapcsolatban, hogy mennyi játékuk van, mindegyiket kirakják köréjük, ők meg megbolondulnak a sok játék között, mert nem tudják, melyikhez kapjanak. Valahogy így lennénk mi felnőttek is, ha mindent szabad volna. A túl nagy szabadság megkötöz. A túl kicsi is. Akkor mi az igazság? Azt hiszem, segítségül kell vennünk a fenti Tagore-idézetet, bár a szabadságnak ez is csak egy aspektusa. A szabadság azt hiszem, azt jelenti, hogy egészségesen, biztonságosan ki tudom alakítani a saját kereteimet, amelyek között mozogva megvalósíthatom önmagam. A szabadság nem egyenlő a korlátok nélküliséggel. Korlátokat azért állítunk fel, hogy megvédjük a szélsőségektől a személyiségünket. Ha ez nem így lenne, akkor mennyi pszichotikus ember rohangálna az utcán? Olyanok lennénk, mint a zombik, akik gátlástalanul harapdálnak meg embereket, hogy mindenki olyanná váljon, mint amilyenek ők. És mennyire igaz, hogy a keretek visznek előre, ha megvan a napi rutin, akkor nem folyunk el, mert ezek segítenek elérni a céljainkat. Mert terveket készítünk, lépéseket teszünk a céljaink elérése érdekében. Ha minden nap csak egy kis lépést teszünk, már előrébb vagyunk.

footbridge-1548349_640

A SZABADSÁGOT TANULNI KELL

Ez tény. Egyszer láttam egy filmet, Stockholm, Pennsylvania volt a címe. A történet röviden, hogy egy lányt 3 éves korában elrabol egy férfi, majd házának alagsorában tartja, és elhiteti vele, hogy kint már nem található semmi, minden elpusztult, és hogy csak ő maradt a kislány számára. Amikor 17 évesen valahogy hazatér, az anyja kétségbeesetten próbál újra kapcsolatot kiépíteni vele. A lánynak meg kellene tanulni bízni a világban – amit egy alagsorban nem tudott megtanulni –, az anyának pedig elengedni azt, hogy a lánya olyan lesz, mint a többi ember. Biztonságosan kötődő. És mindez a szabadság vonalának mentén. Mindketten rabok voltak, a lány a múltjának rabja – hiszen visszavágyott az alagsorba, a “fogságba” –, az anya viszont a lányának rabja, és képtelen megérteni, hogy az ő kicsi lányát sohasem kaphatja vissza olyan formában, ahogy megismerte.

Tehát szabadság az is, ha el tudunk engedni olyan dolgokat, amelyeken nem fogunk tudni változtatni. Kemény dolog ez, és nagyon szélsőséges is, de ha egyszerűbbet veszünk alapul: például egy munkahelyen akkor tudunk szabadok lenni, ha el tudjuk fogadni a házirendet, amelyre természetesen szükség van, mert vannak nem maguktól értetődő dolgok.

gull-591350_640

AZ OLIMPIKONOK FELELŐSSÉGE ÉS SZABADSÁGA

Olvastam egy cikket, amelyben a cikket megjelentető médium arra szólítja fel az olimpián szereplő magyar versenyzőket, hogy ne törődjenek a negatív hangokkal, hiszen az, hogy kijutottak az olimpiára, már eleve nagy teljesítmény. És akárhányadik helyen végeznek, Magyarország akkor is büszke lesz rájuk. Hát igen. Feltehetjük a kérdést, hogy nekik egy ilyen versenyen miben van felelősségük? Szerintem abban, hogy a legmagasabban szinten űzzék azt, amit a legjobban szeretnek. Persze, fontos, hogy egy ország színeiben indulnak, de a sikereket elsősorban maguk miatt kell elérniük. A szabadságuk pedig abban áll, hogy azzal foglalkoznak, amit a legjobban szeretnek. És emiatt azt magas szinten űzik. Igaz, hogy ez az okfejtés olyan, mint az önmaga farkába harapó kígyó, de nem tudom másképp megfogalmazni.

A FELELŐSSÉG ÉS A SZABADSÁG ÖSSZEFÜGGÉSE

Hogy visszakanyarodjak a bejegyzésem első részéhez, amelyben egy Pál Ferenc-idézetet hoztam, benne van a felelősség és a szabadság kapcsolata: „… ahol felelősség van, ott szabadságnak is kell lennie.” Ez az, amit szerintem a mai oktatási intézményeknek biztosítani kell diákjaik számára. Ha dönthetek a sorsom felől, akkor azzal felelősséget vállalok magamért, a tetteimért, és mindezt a szabadság függvényében.

HOGYAN JELENIK MEG EGY MENTÁLHIGIÉNÉS SEGÍTŐ KAPCSOLATBAN A FELELŐSSÉG ÉS A SZABADSÁG?

A segítő részéről

Egy segítő kapcsolat akkor tud gyógyítani, ha a segítő felelősséget tud vállalni a klienssel folytatott beszélgetésért. A segítő felelőssége úgy jelenik meg, hogy úgy üljön le beszélgetni, hogy nem terelik el a gondolatait egyéb problémák. Másrészt folyamatosan fejleszti önmagát, hogy klienseivel a lehető legszakmaibb módon tudjon foglalkozni. Szabadsága pedig abban áll, hogy ha úgy érzi, nem tud foglalkozni a kliens problémájával, akkor ajánlhat neki egy másik segítőt, akivel jobban tud dolgozni a kliens.

A kliens részéről

Aki segítőhöz megy, annak célja van az odamenetellel, vagyis már felelősségteljesen viselkedik, hiszen a problémáját meri egy segítőhöz vinni. Mennyire tisztelendő magatartás ez! Ezáltal másoknak is felhívhatja a figyelmét, hogy merjen segítséget kérni, ha úgy érzi, olyan szintű az elakadása. A kliens szabadsága abban áll, hogy ha nem megfelelő számára a segítő, akkor olyat keres, akivel együtt dolgozni a problémáján.

***

Végezetül hadd fejezzem be a bejegyzésem egy idézettel:

„Szabadságodban áll, hogy önmagad légy, valóságos magad, itt és most, és semmi nem állhat az utadba.”

Richard Bach

Miért félünk a kritikától?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , , , , Leave a Comment on Miért félünk a kritikától?

Azt gondolom, hogy mindenki számára hasznos, ha egy kicsit ránéz a reakcióira, amikor kritizálják a tevékenységét vagy mondanivalóját. Az alábbi bejegyzésben néhány reakciót írok, amelyeket meg fogok magyarázni. Aztán valamiféle megoldást is kínálok. Persze, nincsenek százszázalékos módszerek, ugyanis az ilyen helyzetekben két tényezőn múlik a végkimenetel: a lélekjelenléten és a személyiségen.

Erikson mondta, hogy minden a gyerekszobában dől el. Vagyis, milyen neveltetést kapott az illető. Eric Berne ráerősít erre a gondolatra, szerinte az ember sorsa már kisgyermekkorban meg lett írva. Mindezekkel csak azt akartam jelezni, hogy a nevelés apró nüánszaival, a szülők gyermekeikhez való viszonyulásával meghatározzák gyermekük felnőttkori lépéseit, döntéseit.

Nézzünk néhány példát arra, hogyan reagálnak az emberek a kritikára:

  1. Hallgatás

Miért van az, hogy amikor valakit szapul a főnöke, a tanára, a szülője, szomszédja, vagy valaki, aki tőle idősebb, vagy erősebb egyéniség, csak hallgatja, és csendben megpróbálja túlélni a szidalmazást? Akár két eset is lehetséges ilyenkor:

  • Tanult tehetetlenség: amikor azt érzi az ember, hogy ez a sorsa. Úgysem tud változtatni a dolgokon. Emiatt lemondóan egykedvűen fogadja a bántást. Egy ismerősömmel arról beszélgettünk, hogyan tudná megvédeni magát akár fizikai, akár verbális konfliktusos helyzetben. Mindkét esetben arra a következtetésre jutott, hogy ő nem tudja megvédeni magát, úgy is alul marad. Meg sem próbálta megvédeni magát sosem. Eriksont és Berne-t kell újra segítségül hívnunk e kérdés megválaszolásában. Ugyanis az ellentmondást nem tűrő szülők gyermekének lelki fejlődése elindulhat ilyen irányba. Ha tehát folyton azt hallja, hogy „Nincs más választásod!”„Ezt majd mi eldöntjük helyetted!”, akkor valószínű, hogy a fent említett reakciót fogja alkalmazni. És ezzel az a probléma, hogy egy idő után megtanul nem felelősséget vállalni magáért. Panaszkodós lesz és elégedetlen, mert nem tanulta meg, hogy „szelídítse” meg az életet, vagyis hogyan alakítsa úgy, hogy neki jó legyen.

A tanult tehetetlenség azonban nem csak így sajátítható el. Mivel a gyermek utánozva tanul, könnyen beépít bizonyos magatartásformákat. Ha azt látja, hogy a szülei ugyanígy viselkednek a konfliktusos helyzetekben, akkor ezt nagyon hamar megtanulja, és eszerint fog cselekedni.

holzfigur-980802_640

  • Szégyen: ha a kisgyermeket túl sokszor szidják össze, és azt mondják neki: „Nem szégyelled magad?”Akkor bizonyosan a hallgatás lesz az útja ennek a gyermeknek. Ugyanis azt fogja megtanulni, hogy az ő igényei nem fontosak, következésképpen ő sem fontos, nincs joga az élethez. Bizony, a szégyen ennyire pusztító tud lenni.

burnout-268906_640

  1. Támadás

Vannak olyan emberek, akik neveltetésüknél fogva az az alapélményük, hogy a világ kegyetlen, és ebben a kegyetlen világban nekik folyamatosan meg kell védeniük magukat. Ilyenek például a narcisztikus személyiségzavarral küzdő emberek. Gyermekkorukban valószínűleg keményen meg kellett harcolniuk a szülők, vagy más emberek figyelméért, szeretetéért. Kialakult bennük az a tudat a későbbiekben – valószínűleg fiatal felnőttkorban –, hogy ők túl tökéletesek másokhoz, hogy mások nem érdemlik meg őket, stb. Ezért fognak támadni a kritizálóval szemben, sőt hajlamosak ezért indokolatlan bosszúra is.

Hadd hangsúlyozzam, hogy nem mindig van a háttérben valamiféle személyiségzavar. Ugyanis egyes emberek képesek arra, hogy rájöjjenek, ahogy eddig csinálták, úgy már kezd nem működni, és muszáj stratégiát váltani. Ez egy szerencsés eset.

  1. Szabadkozás

Csehov egyik novellájában, A csinovnyik halálában egy olyan férfiról olvashatunk, aki abba halt bele, hogy a színházban előtte ülő személyt véletlenül letüsszögte, és az nem bocsátott meg neki. Legalábbis ő így érezte. Közben az történt, hogy az államtanácsos – aki a csinovnyik előtt ült – letörölgette kesztyűjével tarkóját és kopasz fejét, mormolt valamit, de már tovább is lépett ezen a dolgon. Cservjakov a bocsánatkérésével az őrületbe kergette az öregurat, aki dühös lett rá. A csinovnyik viszont ezt a dühöt értelmezte félre.

Mi is történt itt? Cservjakov – és a hozzá hasonló összes csinovnynik – élete nem a mozgalmasságról szólt. Ők működtették a cári Oroszország bürokrata rendszerét, de tulajdonképpen felesleges munkát végeztek. Ily módon az életcéljuk is felesleges volt. Az egész életük értelmetlen volt. Hogy jön ez ide? Aki ilyen sokáig végez úgymond felesleges munkát, kialakul(hat) benne a tudat, hogy ő csak megtűrt személy. Hiszen tisztában van azzal, hogy a munkája értelmetlen. Mintha csak azért foglalkoztatnák, hogy ne haljon éhen. Mindenki más hasznos, csak ő nem. Vagyis rendkívül alacsonnyá válik az önértékelése. Így minden apróságért bocsánatot kell kérnie, hiszen ő mások kegyeltje, és nem teheti meg, hogy másoknak gondot okozzon.

Nehéz ezek után megoldásról beszélni. Mindenképpen érdemes ránézni kívülről egy konfliktusra, és megpróbálni a megfelelő kérdéseket feltenni magunknak:

  • Mi volt a konfliktus igazi magja? (Amikor két ember egymásnak feszül, sokszor csak a felszínt kapirgálják. Amint kitisztul a fejük, rájönnek – ha rájönnek –, hogy itt bizony mindkettőjüknek kielégítetlen igényeik voltak, és ezért nem látták a probléma igazi gyökerét.)
  • Hogyan viselkedtem ebben a kapcsolatban?
  • Mi volt az igazi oka a viselkedésemnek?
  • Hogyan fogok legközelebb egy ilyen helyzetben viselkedni?

Ezek a kérdések nem könnyűek. Nagyon sok probléma adódik a kielégítetlen belső igényekből (szeretet, elfogadás, megbecsülés, megértés, stb.). Könnyen viszik tévútra az embert. Félreértésekhez vezetnek. Ezért érdemes ideje korán egy mentálhigiénés szakemberhez fordulni, mert ő abban tud segíteni, hogy:

  • a kliens megértse, az embertársai nem jók vagy rosszak. Ugyanolyan (jó) emberek, mint ő. De nekik is vannak igényeik, amiket ki akarnak elégíteni.
  • a kliens kívülről lásson rá a helyzetére.
  • a kliens elfogadást és megértést éljen át, ezáltal gyógyulnak a belső sebei. (És sokkal kisebb lesz az esélye, hogy személyiségzavar alakulhasson ki.)
  • segítségével megtalálhatja az ilyen helyzetekben leginkább használható viselkedést anélkül, hogy másoknak lelki sérülést okozna.

Legalább akkora bátorságot kívánok ezekhez a kérdésekhez és a segítségkéréshez is, mint amekkora bátorsággal ugrik fejest ez a fiú!

plunge-1368235_640

Motiválódjunk, de hogyan?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , Leave a Comment on Motiválódjunk, de hogyan?

Ha terveid vannak, egyszerűen tűzd ki a céljaidat, és cselekedj!
Nora Roberts
Ha valaki fél a kísérletezéstől, akkor elkezd vitázni.
Én viszont amondó vagyok, hogy ne beszélgessünk, inkább csináljuk!
Michael Haneke
Aki nem vág semmibe, az nem is jut semmire és nem is jó semmire.
Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais

Sokat hallhatunk a reklámokból, olvashatunk az interneten a fentiekhez hasonló mondatokat, de valóban tudnak-e ránk hatással lenni? Tényleg megvan-e – csak hogy stílszerű legyek –az aha élményünk tőlük? A mai bejegyzésben erre keresem a választ.

Ha terveid vannak, egyszerűen tűzd ki a céljaidat, és cselekedj!

Szóval a helyzet, hogy ezt a mondatot nem olvasni kéne, hanem valakinek a szájából hallani. Valaki olyasvalakinek a szájából, aki hisz bennünk, aki elhiszi rólunk, hogy meg tudjuk valósítani a terveinket. Aki fel tudja a belénk vetett bizalom által lobbantani a lángot. Perzselni tud. Mert láng nélkül nem megy. És ez egy olyan embertől jövő bizalom, akivel mindig is biztonságos, szeretetteljes volt a kapcsolatunk. Alig hihető, de ilyen személy nemcsak szülő lehet, hanem tanár is. Talán helyzettől is függ. Amikor szakképzésre jártam (2003 és 2005 között még más képzési formát hívtak így. ?), egyik nagyon kedves némettanárnőm azt mondta, „Józsi, maga képes arra, hogy levizsgázzon németből! Tegye meg!” Elmentem a vizsgára, és megcsináltam. Ugyanis nemcsak ő hitt bennem, hanem én is hittem az ő szakértelmében, és abban, hogy valóban képesnek tart arra, hogy levizsgázzak német nyelvből. Azóta is nagyon hálás vagyok neki!

Tehát, ha kezdő lökésre van szükségünk, akkor mindenképpen érdemes olyan embert keresnünk, akiben képesek vagyunk hinni, bízni, és fontos, hogy ő is higgyen bennünk.

silhouette-1082129_640

Ha valaki fél a kísérletezéstől, akkor elkezd vitázni. (…)

Hogy egy másik idézettel indítsak Az ember tragédiájából: „A tett halála az okoskodás.” Mi történik abban a helyzetben, amikor elkezdek magammal – vagy mással – vitatkozni? Azt hiszem, kifogásokat keresek arra, hogy miért nem működhet az, amit elterveztem. És miért keresek kifogásokat? Mert valójában semmi kedvem ahhoz a dologhoz. Tehát nem történik más, minthogy valamit magamra akarok erőltetni, ami nem én vagyok.

A másik dolog, ami miatt halogatunk, hogy sokat hallottuk ezeket a mondatokat: „Úgysem fog sikerülni! Nem érdemes energiát fektetni bele! Inkább csinálj helyette mást!” vagy „Inkább ne csinálj semmit!” Hihetetlenül nehéz, de nem szabad meghallani az ilyet.

Nagyon fontos azon dolgozni, hogy a magunk elvárásai szerint éljünk. Az, hogy a munkánkat elég jól végezzük el, nem(csak) más igénye, sőt szükséglete, hanem saját magunké. A rendezett pár- és egyéb kapcsolat sem (csak) más igénye, hanem a miénk. Mások elvárásainak állandó megfelelni akarás, önmagunk és mások becsapása is lenne. Hiszen elhitetjük magunkkal, hogy az a jó, ha másoknak megfelelünk, még akkor is, ha beleszakadunk, másokat meg azzal csapjuk be, hogy jól csinálják az elvárásdömpinget.

A gyermek felé is támaszthatunk millió elvárást, de attól tartok, csalódni fogunk. Ugyanis, nem a sok-sok elvárás mentén alakul ki benne, hogy jól teljesítsen, jól viselkedjen, stb., hanem az általunk mutatott példa alapján. Az elvárásnak reálisnak kell lennie, mert csak akkor teljesíthető. A jól megválasztott elvárásban benne van a másik ember tisztelete.

Aki nem vág semmibe, az nem is jut semmire és nem is jó semmire.

Ezzel a mondattal inkább ölni lehetne, nemhogy motiválni. Önértékelésünket is csak lejjebb döngölhetjük vele, mert hogy nem emel fel, az ziher. Ha valakinek a szájából hallanám ezt a mondatot (és nekem mondaná), akkor biztos azt gondolnám, hogy alacsony az önértékelése. Elvégre, aki rendben van magával, nincs szüksége arra, hogy mások felett ítélkezzen.

HOGY MŰKÖDIK A MOTIVÁLÁS EGY SEGÍTŐ KAPCSOLATBAN?

A segítő és a kliens közti kapcsolat alapvetően motiváló erejű. Hiszen a kliens azért megy segítőhöz, mert olyan elakadása van, amiből egyedül nincs ereje kimászni. A segítő azokat a dolgokat fogja erősíteni, ami a kliens erőssége. Illetve olyan képességeket is meg tud erősíteni, amiről a kliens nem is gondolná, hogy megvan benne. De ez tényleg egy olyan kapcsolatban jön csak elő, amelyben a segített személy százszázalékos odafigyelést kap.

***

Összegzésképpen azt tudom mondani, hogy a motivációhoz inkább szükséges egy hiteles ember, mint néhány kontextusából kiragadott sor. Szerintem az idézetek akkor működnek, amikor csak egy pici plusz kell a megvalósításhoz.

Hiszem, hogy mindenki életében élnek hiteles emberek, akikhez lehet fordulni, ha elbizonytalanodunk.

rope-1469244_1920
A kapcsolatnak is olyan erősnek kell lennie, mint ennek a csomónak.