Címke: trauma

Az ügynökakták: mit kezdünk a feltáruló múlttal?

Szerző: Hézl József
Konfliktuskezelés, , ,

Az ügynökakták nyilvánossága nemcsak történelmi kérdéseket vet fel, hanem a bizalomról, a családi emlékezetről és a múlt feldolgozásáról is szól. Nagyon sok családban évtizedekig titok, vagy számos esetben tabu övezte a családtag azon tevékenységét, amellyel mások életét igen kedvezőtlenül befolyásolta. Akárhogy is nézzük, ennek nemcsak arra a korszakra volt hatása, hanem a felmenők életét is meghatározta és meghatározza most is.

Az ügynökakták nyilvánosságának lelki hatásai

Amikor kiderül, hogy a családban valaki az elmúlt rendszerben jelentéseket írt másokról, kényszerből vagy kötelességből, akkor megrendül a bizalmunk benne. Feltesszük a kérdést: akkor mi volt igaz abból, amit eddig mondott vagy cselekedett? Azért élt tisztes családi életet, hogy a másik „énjét” elfedje? Valljuk be őszintén: ma kevesen merik felvállalni a múltjukat. Egyrészről szégyellik, hiszen volt olyan, akit belekényszerítettek és a családjával zsarolták. Volt olyan, aki önként vállalta a feladatot, mert ezt tartotta hazafiasnak. Tehát büszke is volt a tettére, mert hitt is abban, hogy ez egy célravezető módszer lehet. Ma viszont mélységesen elítélik a besúgó tevékenységet, emiatt nem is éri meg beszélni róla. És volt olyan is, akiről az utóbbi hetekben kiderült, hogy ügynök volt, bár ő maga nem tudott róla.

Mit várunk ma az ügynökakták nyilvánosságra kerülésétől?

Az elmúlt évtizedekben rengeteg ember vált zsarolhatóvá, mert akadt az életében egy olyan momentum, egy terhelő bizonyíték, amely nem tetszett a rendszernek. A hallgatásukért cserébe pedig feltétlen lojalitást vártak. Mi viszont azt várjuk ezeknek az aktáknak a nyilvánosságra kerülésétől, hogy ne legyenek zsarolható emberek, és hogy végre elinduljon a traumafeldolgozás a társadalomban. Sajnos egy valamivel senki sem számolt: a magyar társadalom nincs felkészülve arra, hogy ezeket a korábban titkosított, ma nyilvánosságra hozott iratokat olvassa, és ez alapján bármiféle következtetést levonjon, illetve ítélkezzen. Ugyanis az akták nagy része hiányos információk tekintetében.

Miért nehéz a feldolgozás az utódok számára?

Először is, mert nincs kivel beszélgetni róla. A legtöbb érintett már nem él. Nem lehet kérdezni, nem lehet konfrontálódni, nincs bocsánatkérés, nincs magyarázat. A kérdések bennünk maradnak, a válaszok hiánya pedig állandó ambivalens érzéseket eredményez.

„Elakad” a gyász. Vagyis pont az ambivalens érzések miatt nem elég az egy év gyászidő, szükség volna még információra a dühhöz és a megbocsátáshoz. A gyászt az is nehezíti, hogy nem értjük, miért vállalta a besúgóságot, hiszen nem éltünk akkor, nincsenek ismereteink az akkori társadalom hangulatáról, félelmeiről, hiedelmeiről.

Transzgenerációs átörökítés. Ami a szülőknek még titok vagy kimondatlan fájdalom volt, az a gyerekeknek és unokáknak már tünetként (szorongás, bizalmatlanság, megmagyarázhatatlan bűntudat) köszön vissza.

Hogyan indulhatunk el mégis a gyógyulás útján?

Például úgy, hogy megtörjük a hallgatás csendjét és elkezdünk beszélni róla számunkra biztonságos személyekkel, akiknek hasonló dolgok történtek a családjukban.

Az is segíthet a megértésben (és talán a megbocsátásban is), hogy az akkori rendszer egyszerűen ledarálta az embereket, és ebben a környezetben szembemenni a legtöbb esetben halálos kimenetelű volt, bármelyik szakaszát is nézzük a diktatúrának.

Sajnos a trauma nem válogat, ami azt jelenti, hogy akinek konkrét élményei voltak a kommunista rendszer működésével kapcsolatban, traumái keletkeztek, amelyek a legváratlanabb pillanatban visszaránthatják a múltba. Azonban ennek nem kell így maradnia. Számos segítség létezik manapság, például a pszichoterápia és az EMDR, vagy az egyéb, testtel végzett tevékenységek (pl. a bodyway), amelyek segítenek kioldani a sejtszinten rögzült traumatikus élményeket.

Nagyon fontos tehát az ismeretszerzés erről a korról, ezért érdemes böngészni a nyitottakták.hu tudástárát, amelyet ide kattintva érsz el.

Remélem, ha érintett vagy, segített ez a bejegyzés azzal kapcsolatban, hogyan érdemes ránézni a múltra és milyen irányba lehet elindulni, ha vannak kérdéseid, élményeid, amelyek feldolgozásra várnak.


** A borítókép AI használatával készült.

A halál az élet része

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Halottak napja táján sokaknál feltépődnek a régi sebek és felerősödik az elhunyt szerettüknek a hiánya. Ez azt jelenti, hogy az illető halála után a gyász nem lett rendesen megdolgozva. A mai világban ez nem is csoda. Hiszen annyira gyorsan történik minden, az életünk egy állandó pörgés, és nincs idő megállni, megélni az érzéseket, és elgondolkozni azon, hogy vajon merre tart az életünk. Akkor, amikor valaki meghal, akit szerettünk – és nem mindegy a halálának a körülményei sem – , annak kellene következnie, hogy megállunk, emlékezünk jóra és rosszra egyaránt az elhunyttal kapcsolatban, majd ha sikerül az elfogadásig (és nem a beletörődésig) eljutni, akkor előre tekintve folytatjuk tovább az életünket. De miért nem sikerül ez sokaknak?

A halál és a hiánymotivált élet

Először is ízlelgessük ezt a kifejezést, hogy hiánymotivált. Furcsa ez a két szó egy kifejezésben, mindenesetre találó. Némiképp ugyanis utal egy önszabotáló folyamatra. Olyan, mintha abban lennénk érdekeltek (motiváltak), hogyan tágítsuk azt az űrt, amit az elhunyt hagyott maga után. Valójában ez egy tudattalan folyamat, amely nem az elhunytról szól, a vele való kapcsolatról, hanem rólunk, akik itt maradtunk, és nem tudunk magunkkal mit kezdeni. Hiszen azt a fizikai és mentális űrt, amit a szerettünk hagyott maga után, nagyon nehéz betölteni. Azért nehéz a hiánymotiváltak élete, mert csak a veszteségek között élik a mindennapjaikat. Náluk gyakori a valamilyen függőségbe való menekülés. Tehát hiánymotiváltnak lenni azt jelenti, hogy valamilyen oknál fogva nem tudunk a jövő felé tekinteni, megtanulni élni az elhunyt nélkül, hanem folyamatosan a hiányokat keressük.

A halál és a növekedésmotivált élet

Annak, akinek több megoldási stratégiája van az életben maradáshoz, „sikerült” a gyásza, azért van, mert minden valószínűség szerint mindig volt lehetősége vagy mintája ahhoz, hogy kell az elhunytat jól elgyászolni. Tehát a halált elfogadja, feláll, és berendezi az életét, immáron az elhunyt nélkül.

Mit tudunk tenni, ha mi is ezt a hiánymotivált életmódot éljük?

Először is, ha ezt meg tudjuk fogalmazni, akkor az már félsiker. Ez már az önreflexió fejlődésének abszolút jele. A következő lépés, hogy ha tudjuk, hogy a frusztrációnk abból ered, hogy folyton azt nézzük, mi nincs, mi nem sikerült, mi nem történt meg, akkor ezt a frusztrációt nem nyomjuk rá a körülöttünk lévőkre. Érvényes, ha az elhunytnak nemcsak a pozitívumaira emlékezünk, hanem a személyiségének az árnyoldalaira is. Itt kezdődik ugyanis a gyúgyulás. Mert fogalmazhatunk meg dühös mondatokat is, amelynek során egy csomó frusztrációtól óvjuk meg magunkat. A harmadik lépés vagy megoldás, hogy ha a gyászunkban nem lépünk előre egy tapodtat sem, mondjuk félév múlva, akkor érdemes külső segítségen elgondolkodni. Érdemes gyászcsoportokat keresni, mert ott az ember sorstársakkal találkozhat, és ez alapból egy megkönnyebbülés.

A hiánymotivált élet és a növekedésorintált élet gondolata Maslow piramisára épült. Kevesen tudják, hogy egész életében azon töprengett, hogyan lehet ezt a piramist nem ennyire egyszerűen megfogalmazni.

Hogy vagy te a gyászoddal? Még mindig fáj valamelyik kedves személy elvesztése vagy már eljutottál az elfogadásig? Ha nem, keress bizalommal!

Foto von Shane auf Unsplash

Hiperarousal: az ember önvédelmi rendszere

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A hiperarousal vagy magyarul az állandó készenléti állapot a traumatizáltság egyik jele. Azért fontos erről beszélni, hogy értsük, mi zajlik le akkor az ember lelkében, idegrendszerében a választás után.

A trauma útjai

Traumatizálódni többféleképpen lehet: közvetlenül átélve, „öröklés” útján, illetve másodlagosan. Az első azt jelenti, hogy ha valaki pl. erőszak áldozatává válik. Az öröklés azt foglalja magában, hogy ha tabusítanak (vagyis nem beszélnek róla) egy erőszakos cselekményt, akkor annak generációkon át van hatása. Az utolsó pedig azt jelenti, hogy elég hallani valamiről, amivel nem tud mit kezdeni az idegrendszer, és már traumatizálódott is az ember.

Mi a trauma?

Trauma az, amivel nem tud mit kezdeni az idegrendszer. Mondjuk lefagy. Képtelen cselekedni. Ez a fagyás pedig azért káros, mert a legváratlanabb pillanatokban bekapcsol. Sokszor nem vezethető vissza, hogy mi indította be. Lehet egy illat, egy mozdulat, egy félmondat, egy hangsúly stb. A másik megoldása az agynak, hogy vagy védekezni kezd, vagy pedig harcolni (üss vagy fuss).

Mik a trauma jellemzői?

Beszűkülés (tompultság): egyrészről amikor a gondolatok ugyanakörül járnak, körbe-körbe, ami miatt az illető teljesen kimerül. Másrészről pedig amikor az ember teljesen kiszolgáltatottá válik. Megadja magát. Megváltoztatja a tudatállapotát: az időérzékelés lelassul, az illető úgy érzi, nem vele történik. Érzelmileg elsivárosodik. Nem vesz tudomást a körülötte lévő történésekről.

Emlékbetörés: a trauma hatása, hogy az idegrendszer kétségbeesetten próbálja feldolgozni az eseményeket. Mivel nem tudja, az illető igyekszik elfojtani, amennyire csak lehet, de sajnos a diszszociálás (pl. elrévedés) a legváratlanabb pillanatokban tör rá. Éber állapotban bevillanó emlékképek, alvó állapotban pedig traumás álmok következtében.

Hiperarousal: állandó készenléti állapot. Azok az emberek, akik háborús övezetben élnek, vagy egy bántalmazó kapcsolatban, amelyben minden kiszámíthatatlan, ott ez az állapot áll fenn. Az illető állandóan ugrásra kész, hiszen veszélyben érzi magát, és ez annyira kimerítő, hogy másra már nincs is energiája. Amikor megszűnik a veszély, a készenléti állapot akkor sem szűnik meg.

Amikor azt látjuk, hogy egy munkatárs vagy tanuló „mindenre harap”, akkor pontosan erről az állandó készenléti állapotról beszélünk. A váratlan dolgokra pl. különböző neszekre összerezzen, és nemcsak egyszer, hanem állandóan. Olyan, mintha elölről kezdené minden alkalommal.

Hogyan kapcsolódik a hiperarousal választásokhoz? Úgy, hogy amikor kiderült, hogy nem a jelenlegi kormánypárt nyerte a választásokat, akkor a rájuk szavazók általános reakciója a lefagyás volt, végül pedig, mivel nem tudják, nem ismerik, mi fog történni, ezért állandó készenlétre kapcsolnak.

Borzasztóan fontos lenne ilyenkor egy szakembert felkeresni, aki ilyenkor abban segíti az őt keresőt, hogy a jelenben tudjon maradni. Ha te is küzdesz ezzel az állandó készenléti állapot érzéssel, akkor kattints ide.

Élet a bántalmazó szülők után

Szerző: Hézl József
Blog, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Mit tegyél, ha bántalmazó szülők voltak a felmenőid? Fontos tudnod, hogy ez a bejegyzés azoknak szól, akik már kiléptek az ilyen típusú szülőkkel való együttélésből, és csak időnként találkoznak vagy beszélnek. Ha már te sem élsz együtt életvitelszerűen a szüleiddel, akkor érdemes tovább olvasnod. Tudom, hogy ez egy borzasztóan érzékeny téma, és az emberek általában titkolják, vagy legalábbis nem beszélnek róla, hiszen mély sebeket hordoznak, amelyek minden találkozáskor vagy beszélgetéskor lüktetni kezdhetnek. A bejegyzésem célja, hogy segítséget nyújtsak a bántalmazó háttérrel rendelkező felnőtt embereknek a szüleikkel való kapcsolatuk megértésében és alakításában, a saját jóllétük szem előtt tartásával. Hangsúlyozom, hogy nincs egyedüli üdvözítő út, minden ember más, és mások lesznek a megoldások. Amikről írni fogok, azok általánosságban véve segíthetnek, de már az elején szeretném leszögezni, hogy elengedhetetlenül fontos együttérezned saját magaddal.

Felismerem, hogy bántalmazott vagyok

Az első lépés mindig a felismerésből fakad. Vannak, akik évtizedekre elfojtják magukban, és azt mondják, hogy tökéletes gyerekkoruk volt. Azt az apróságot pedig „elfelejtik”, hogy legapróbb a hibáért is verést kaptak, amit úgy kereteztek át, hogy megérdemelték, mert tényleg nem jól csináltak valamit. A kérdés, hogy hogyan ismerhető fel, hogy bántalmazott vagy? Például úgy, hogy a kapcsolataidban rendre olyat választasz, aki valamelyik szülőd viselkedésére emlékeztet. Egy bántalmazó apa esetén egy olyan férfit, aki maga is bántalmazó. Vagy elhanyagoló anya esetén egy olyan nőt, aki azért van veled, mert sok pénzed van, vagy mert érzelmileg kihasználható vagy, de cserébe nem ad semmit.

Bántalmazó szülők utóda: áldozat vagy túlélő?

Amikor az ember kilép egy bántalmazó kapcsolatból – legyen az párkapcsolati vagy szülőkkel való kapcsolat – akkor el kell döntenie, hogy hogyan tekint saját magára. Mondhatja azt, hogy a bántalmazás milyen hatással van rá, és hogy ezen a helyzeten nem tud változtatni. Valóban, ha nem kérünk segítséget az önbizalmunk újraépítéséhez, a fájdalmaink feldolgozásához, akkor valóban áldozatok vagyunk. A körülmények, a traumáink és az érzéseink áldozatai.

De dönthetünk úgy is, hogy nem áldozatok leszünk, hanem túlélők. A túlélők pedig az élet mellett döntenek. Ez sok tudatosságot és felismerést jelent, amihez rendszerint kell egy külső segítő személy is, aki edukál (rávilágít a családodban működő dinamikákra, a szerepekre, amelyeket betöltöttél azért, hogy valahogy túléld ezeket az éveket. Szóval amikor ezeket a szerepeket töltötted be, már a túlélés mellett döntöttél! Csak akkor ez nem volt tudatos. Most viszont kimondhatod magadnak, hogy Te az életet választod, és elkezdesz találkozni azzal, aki igazából vagy.

Lojalitás válság

Az a nehéz a bántalmazó vagy elhanyagoló családban felnövő gyermeknek, hogy nehéz eldöntenie, hogy kihez legyen lojális, kinek fogadjon „hűséget”. Egyrészről szereti a szüleit, és nem akarja elveszíteni a szeretetüket, másrészről pedig szeretne gyermekként létezni, de úgy kell viselkednie, hogy a lehető legkevesebb problémát okozza az elhanyagoló szüleinek, akiknek amúgy sincs kapacitása vele foglalkozni. Ezért a fókusz a gyermekről áttevődik a szülőkre, akiknek a problémái állandóan középpontban vannak, és a gyerek pedig vagy „villámhárító”, vagy „békítő”, vagy egészen egyszerűen „tárgyként” kezelik. Vagyis csak akkor szeretik, amikor nekik jó. A szülőknek ez a magatartása pedig a saját feldolgozatlan traumáiból, érzelmi éretlenségéből fakadnak.

Határhúzás

A határhúzás mindig együtt jár a döbbenettel. Határt húzni ugyanis annyit jelent, hogy magadat választod, és nem hagyod magad kihasználni. Ők ugyanis visszakövetelik a régi énedet, amikor kihasználható voltál. „Le lehetett húzni” néhány tízezer forinttal, bevásárlással, mert nekik már nincs miből, és még lehetne sorolni az ilyen helyzeteket. Fontos, hogy néha lesznek visszaesések, de ha a legtöbb esetben tartod a határaid, akkor meg fogod tudni, kik azok, akik támogatnak téged, és kik azok, akik nem.

Hogyan viszonyuljak hozzájuk?

1️⃣ A kapcsolat megszakítása

Abszolút érvényes a szülőkkel való kapcsolatokban is az a gondolat, hogyha egy kapcsolat nem épít téged, akkor azt építsd le. Ahhoz túl rövid az élet, hogy olyanokkal töltsd meg, akik nem fogadnak el téged úgy, ahogy vagy. Amennyiben ezt az utat választod, akkor egy darabig kísérhetnek kellemetlen érzések. Ugyanakkor hosszabb távon megtapasztalhatod, milyen érzés, amikor olyanok vesznek körül, akiknek fontos vagy, akik társaságában nem kell olyan szerepeket felvenned, amelyek a túlélésed szolgálják.

2️⃣ A kapcsolat korlátozása

Ha az belefér neked, akkor érdemes azt az opciót választani, hogy a felületes érintkezésre szorítkozol. Heti/kétheti/havi informálódás, hogy vannak, Ezzel megvéded magad attól az attitűdtől, amelyet a szüleid képviselnek.

3️⃣ Megbocsátás

Ez az opció akkor lehetséges, amikor már van némi belátásuk arra, hogy amit veled tettek, azt nem kellett volna. A tapasztalat azt mutatja, hogy a belátás nagyon részlegesen szokott megtörténni, egyrészt azért, mert nagyon kicsi az önreflexiós képességük, másrészt pedig az idősebb generáció más környezetben és társadalmi miliőben nevelkedett, amelyben sok minden elfogadható volt, szemben a mostani társadalmi légkörrel. A megbocsátás viszont a saját lelki békéd miatt fontos, de nem jelenti azt, hogy elfelejted a sérelmeket, csak elindultál a felépülés útján és megtanultál a sebeiddel együttélni.

Bárhogy is legyen, szurkolok neked, hogy elindulhass, és ha nehezen megy, vagy megtámogatásra van szükséged, foglalj hozzám időpontot! És ne feledd: minden a te döntésed, csak élj a döntés lehetőségével!

Időpontot foglalok

Fotó: pexels

Belső gyermek – aki mindig velünk van

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés,

A belső gyermek mindig velünk van, viszont a legnehezebben hozzáférhető. Akkor találkozunk vele leginkább, amikor konfliktushelyzetbe kerülünk, de lefagyunk, nem tudunk reagálni, megvédeni magunkat. Csak állunk, és érezzük, ahogy felépül bennünk a fal, mely áttörhetetlennek tűnik, és hagyjuk, hogy bántsanak.

Ki ez a belső gyermek, és miért van ott?

A belső gyermek felfedezése

Az életünk kezdetétől fogva össze vagyunk zárva önmagunkkal. Nem tudunk kibújni a bőrünkből, még akkor sem, ha álarcokat veszünk fel. A belső gyermekünk mi magunk vagyunk. Az a részünk, aki dübörög és dühöng, hogy figyeljen rá végre valaki. És ezt csinálja azóta, amióta az első trauma ért bennünket. Az, ami nem történt meg, vagy megtörtént. Ha jobban közeledni akarunk a témához, akkor képzeljünk el egy 4 éves kisgyereket (mindegy, hogy fiú vagy lány), aki próbál odabújni a szüleihez, de csak elutasítást kap. Vagy olyan „szeretést”, ami nem életkorának megfelelő…

Tudom, hogy sokszor a terápia a legjobb megoldás. De mégis, ha gyógyítani akarjuk magunkat, akkor mindenképpen érdemes megfigyelnünk, hogyan viselkedünk egyes helyzetekben. A főnök/tekintélyszemélyek jelenlétében, különböző korú férfiak/nők jelenlétében, konfliktushelyzetekben, a saját gyerekünkkel kapcsolatban…

Szóval minden helyzetben rá kell néznünk a saját viselkedésünkre, mert a testünk válaszol. Például mit csinál, amikor valaki hozzánk ér. Ez a blogbejegyzés sajnos kevés ahhoz, hogy ezt a témát alaposan körüljárja, de azt ki merem jelenteni, hogy amikor a testünk reagál, akkor visszamegy életünk azon szakaszába (regrediálódik), amikor történt velünk valami, és az a valami sejtszinten lett kódolódva.

Mit tehetünk, ha felfedeztük belső gyermekünk nehézségeit?

Az a helyzet a traumatikus eseményekkel, hogy – mint ahogy említettem – sejtszinten raktározódnak el, ami azt jelenti, hogy csak testmunkával lehet kioldani. Kognitívan (vagyis racionálisan) nem (feltétlenül) lehet kidolgozni magunkból. Illetve nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a kognitív terápiák valamelyest tudnak segíteni, hogy elhelyezzük az életünk polcain valahová a traumatikus eseményt. Ami borzasztóan fontos:

  • Meg kell szólítanunk azt a szeretetre és biztonságra vágyó kisgyereket, aki bennünk van, és azt várja – akár évtizedek óta -, hogy megszólítsák és melegséget adjanak neki.
  • Vissza kell adnunk neki a jogosultságot: joga van az érzéseihez, joga van ahhoz, hogy kielégüljenek a szükségletei.
  • Idő kell ahhoz, hogy megszólíthassuk őt. Meg kell találnunk a megfelelő pillanatot, mert lehet, hogy borzasztóan bizalmatlan. De tudnia kell a belső gyermekünknek, hogy mi itt vagyunk felnőttként, és mi meg tudjuk őt óvni.

Ha szeretnél a belső gyermeked felé elindulni, ha szeretnéd vissza adni magadnak a jogosultságot, akkor keress.

A borítókép forrása: https://csodalatosmagyarorszag.hu/hirek/itthon/a-szolotokek-oleleseben-magasodo-szeretet-szobor-valon/

„Vak voltam. Teljesen vak.” Interjú egy elvált férfival

Szerző: Hézl József
Blog, Egyéb kategória, Konfliktuskezelés, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , , ,

Lehetséges, hogy valaki annyira vak a párkapcsolatában, hogy nem lát nyilvánvaló dolgokat? Igen. Az alábbi interjúban egyik kliensemmel beszélgetek. Egy segítő beszélgetés alkalmával annyira megérintődött, hogy azt mondta, szeretné, ha mások is tanulnának az ő történetéből. Ekkor kérdeztem meg tőle, hogy mit szólna ehhez az interjúhoz, amire ő készséggel igent mondott. Már régóta dolgozunk együtt, így már van tapasztalata az önismeretben. Férfinél ez különösen nagy jelentőségű, főként az önreflexió miatt.

Fel tudod-e idézni, milyen érzések voltak benned, amikor kimondták a válást?

Igen, bár legszívesebben kitörölném az egészet. A tárgyalás során nagyon keményen tartottam magam. Életem legszörnyűbb egy órája volt. Amikor kijöttünk a tárgyalóteremből, akkor úgy éreztem, összeomlott minden. Amúgy sem volt könnyű az azt megelőző néhány hónap. Kétségbeesetten kerestem kapaszkodókat. Aztán később dühöt és csalódottságot éltem át. Szeretetre, gyengédségre vágytam, és arra, hogy valaki azt mondja, nem lesz semmi baj, meg fognak oldódni a dolgok.

Mit szerettél volna, hogy megoldódjon?

Szerettem volna visszanyerni a régi önmagam. Amikor úgy éreztem, hogy bár pofoz az Élet, én akkor is helyt tudok állni. Olyan volt az életem, mint egy versenyfutás. Az idővel, a pénzzel, a feladatokkal. Nagyon nehezen tudtam kiszakadni a mókuskerékből. Igazából nem is tudom, mikor éreztem utoljára ellazultságot. A taposómalom, a család kiszolgálása mindennapos volt. De legalább megvoltak a szerepeim, büszke voltam erre, és a társadalom részeként tudtam értelmezni magam. Közben nem vettem észre, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól a feleségemmel. Vak voltam. Teljesen vak. Aztán egyszer csak, mint a gyalogkakukk, túlfutottam a szakadék szélén, pislogva néztem körül, és ijedten vettem észre, hogy már nincs a lábam alatt talaj. Verdestem a nem létező szárnyaimmal, mint egy kisveréb. Onnantól kezdve nem volt állandóság az életemben, folyamatosan sírógörcs kerülgetett, újra és újra lejátszódtak a fejemben a párbeszédek, aztán düh, és minden kezdődött elölről. Tulajdonképpen traumatizálódtam. Erre csak hónapokkal később jöttem rá. Volt utána egy párkapcsolatom, amelyből többször ki akartam ugrani, mert nem éreztem a biztonságot. Újra traumatizálódtam. A kérdésed nagyon jó, mert menetközben jöttem rá, hogy ha újabb párkapcsolat helyeződne kilátásba, én nem tudnék kötődni. Ezt a képességemet szívesen visszaszerezném.

Mit jelent számodra a kötődés?

Szabadságot, szeretetet és biztonságot a párkapcsolatban. Különös, mert az utóbbiról azt mondják, hogy a nőknél ez az elsődleges. Hát jelen állapotomban nekem is az. Ha majd lesz valaki az életemben, akkor nem akarom azt érezni, hogy meg kell felelnem neki, hogy amikor nem vagyunk együtt, akkor ő is és én is szabadsággal és kreativitással tudjuk végezni a dolgunkat a mindennapokban. Egyenrangúnak érezhetem magam vele, egyirányba húzunk…

Ezt nagyon szépen mondtad, hogy aki mellett nem fogod érezni, hogy meg kell felelned…

Igen. A második szakításom alkalmával ugyanis kiderült, hogy ő rendben érezte a kapcsolatunkat. Én viszont végigszorongtam az egészet. És azóta is töprengek, honnan jött ez az érzés. Azt mondják, hogy az ember személyisége a környezete tükrében változik. Viszont a legintenzívebben egy párkapcsolatban szembesül a saját lelki defektjével. És aztán kiderül, hogy mit tud vele kezdeni. Van, hogy akkora a lelki terhe, hogy képtelen szembenézni vele. Ezért inkább kilép a kapcsolatból, mert úgy érzi, hogy megoldhatatlan a problémája, és ez kihat a párkapcsolatára is.

Mit szeretnél átadni az embereknek a történeteddel?

Hogy rettentően fontos, hogy visszajelzést adjunk a másiknak, még akkor is, ha félünk attól, mit fog szólni, vagy mit fog érezni a másik. Az az ő dolga. Nem bújhatunk állandóan a megfelelési kényszerünk mögé, mert abból a másik nem ért semmit. Tulajdonképpen itt rontottam el a házasságomat is már az elejétől fogva, hogy amikor már óriásira nőttek a hiányaim, akkor nem kezdtem el „toporzékolni”, hogy figyeljen már rám, és kezdjünk el változtatni. Már a legeslegelején. Abba a hibába estem, mint nagyon sok pár. Amikor összeházasodtunk, akkor azt mondtam, hogy innentől fogva csak neki élek, és soha nem fogok elválni. Ha egy párnak ez a gondolat egyszer sem jut eszébe, az se fog eszébe jutni, hogy dolgozzon a kapcsolatán. Nagyon fontos tanulság ez számomra. Mint ahogy az is, hogy egyik kapcsolatból belemenekülni a másikba, nem célszerű. Bizonytalan a végkimenetel, és az, hogy a másiknak mit okozunk a saját sérüléseinkkel, az megint egy kérdés. Én sokáig hezitáltam, hogy belemenjek-e, ugyanis már az első pillanattól fogva kétségeim voltak, elsősorban a saját párkapcsolati működésemmel kapcsolatban. És látod, ez a harmadik tanulság: ha van egy megérzésed, ne nyomd el!

Hol tartasz most a feldolgozásban?

Nincsenek sírógörcseim, és kezd újra visszatérni az önmagamba vetett bizalmam. Most legalább annyival jobb a helyzetem, hogy van időm gondolkozni az életem felől. Van időm tervezni és megvalósítani. Elkezdtem listázni, hogy mi mindenért lehetek hálás a Teremtőnek, és kevésbé a hiányaimra koncentrálni. Önismereti csoportba járok, előadásokat hallgatok a szorongással, a megfelelési kényszerrel és a traumatizációval kapcsolatban. Megígértem magamnak, hogy nem adom fel. A párkeresést is jóidőre parkolópályára tettem. Illetve kivárok. Aztán ha egyszer beüt harmadszorra is a szerelem, akkor óvatos leszek, megállok és megvizsgálom az érzéseimet, hogy valóban szerelmes vagyok-e, vagy megint találtam valakit, akivel kapcsolatban újra előjöhet a megfelelési kényszerem.

Ezt a megfelelési kényszert nagyon sokszor említetted. Hogyan tudnád jellemezni?

Nekem ez egy belső remegő érzés a gyomrom tájékán, ami olykor a realitásvesztésig tud elvinni. Ezzel keltem, ezzel feküdtem. Nem tudom, hogy miért pont a párkapcsolatomban jött elő, de ez számomra arról árulkodik, hogy csak olyannak akarok megfelelni, aki törődést, szeretetet, intimitást nyújt nekem. És hogy tovább menjek, nagyon erős függést is éreztem. Állandóan a telefonomat néztem, mikor ír, mindig úgy próbáltam borzalmasan tapintatosan fogalmazni, nehogy valamivel megbántsam, és ez teljesen kimerítette az idegrendszerem. Annyira más volt nekem ez a kapcsolat az előzőhöz képest, hogy azt se tudtam, hogyan viselkedjem benne.

Mi volt benne új?

A szerepem. Eddig férj voltam és apa, aztán schnitt, és hirtelen egy előzékeny, érzékeny, mindenben a párját szem előtt tartó férfi. Egyszóval újra udvarló lettem.  Még a házasságom előtt sem voltam ilyen. Persze az egészen más helyzet volt. Tulajdonképpen nem volt előttem minta, hogy lehet ezt jól csinálni. Valami azt súgta, hogy így kell viselkednem, de a valódi érzéseimről nagyon nehezen tudtam beszélni. És ha igen, nagyon sokat szépítettem rajtuk, hogy a páromat ne bántsam vele. Úgy éreztem, hogy ennek nem szabad fontosnak lennie.

Ez egy nagyon messzire nyúló viselkedés nálad…

Ó, igen. Gyermekkori mintázat. És az a durva, hogy ezt menetközben is tudtam, és nem tudtam változtatni rajta.

Folytatása következik…

A válás egy gyász is egyben. Ha szeretnél dolgozni a gyászoddal, keress engem!

Amiről keveset beszélünk: a kapcsolati trauma

Szerző: Hézl József
Blog, Egyéb kategória, Konfliktuskezelés, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , ,

A trauma bármely életszakaszban, bárhol és bármikor „lecsaphat” az emberre. Múlt héten arról írtam, hogy milyen traumákat szenvedhetünk el életünk során, amelyről itt olvashatsz. Most folytatom ezt a témát, csak más aspektusból. Azt gondolom, hogy sokan vagyunk, akiknek a kapcsolata vagy házassága szakítással, válással ért véget, ugyanakkor sokkal kevésbé láttak rá a kapcsolati mintázatukra, emiatt azt sem tudják megmondani, miért nem tudnak egy újabb kapcsolatba belelépni, abban biztonságosan kötődni. Tulajdonképpen kapcsolati traumát szenvedtek el, és ha ezt nem fogalmazzák meg maguknak, akkor nagyon nehezen kezdenek új életet egy másik emberrel. Maradnak inkább egyedül, mert az a tévképzet alakul ki bennük, hogy ha ilyenek a párkapcsolatok, mint az övéké, akkor inkább már az is jobb, ha egyedül maradnak.

Egy kis statisztika

Magyarországon a válások száma növekvő tendenciát mutat az elmúlt években. A Központi Statisztikai Hivatal szerint 2022-ben 18300 házasság ért véget válással. Persze ebben benne vannak a koronavírus alatt elkezdett ügyintézések is, de tény és való, hogy ez a szám a korábbi évek tapasztalataiból ítélve egyre jobban növekszik. És arról még nem is beszéltünk, hogy hány együttélés megy tönkre különböző kapcsolati és önismereti problémák miatt.

A szakítások és válások lehetséges okai

Azt gondolom, hogy nagyon erősen híján vagyunk az önismeretnek, és ez több évtizedes probléma. És mondom ezt annak a dacára, hogy az utóbbi tíz évben megszaporodtak a mentálhigiénések, pszichológusok, coachok, rengeteg önismereti tréning és csoport közül válogathatunk. Szerencsére már egyre kevésbé gondoljuk azt, hogy szakember segítségét kérni szégyen, de még mindig van hovafejlődni ezen a téren.

A másik, amit gondolok erről, hogy mivel kicsi az önismeretünk – és hogy konkrétabb legyek, az önreflexiós képességünk –, egyszerűen rosszul választunk, és nem hallgatunk a belső hangunkra, ami olyannyira tudna segíteni a mindennapi életben.

Az, hogy rosszul választunk, és évekig, akár évtizedekig benne maradunk egy kapcsolatban úgy, hogy tulajdonképpen nem is jó nekünk, egy rossz kapcsolati mintázatra utal. A kapcsolati mintázatokról egy másik bejegyzésben fogok írni.

Miért nehéz felismerni, valaki trauma áldozata lesz a kapcsolatban?

Ez legfőképpen akkor nehéz, amikor az illető kodependens (társfüggő), vagy annyira altruista (önalávető), hogy a párjának minden neki nem tetsző lépését megpróbálja valahogy igazolni, és közben annyira elnyomja a valódi érzéseit, hogy már csak azt veszi észre, mennyire szorong, és képtelen kilátni a szorongásából. Úgy érzi, nem szabad az érzéseit kifejezni, nehogy a másik szeretetét elveszítse. Sőt továbbmegyek, fél a haragjától. Nagyon nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy ki merje fejezni, hogy ami történt, az számára elfogadhatatlan, vagy ki merjen lépni a kapcsolatból.

A kapcsolati trauma hatása a traumatizált személyre

Sajnos, amíg az illető nem ismeri fel traumatizáltságát, addig képes azt hinni, hogy csak ő képes kifogni az ilyen párkapcsolatokat. Ennél fogva nem is mer belelépni egy újabb kapcsolatba, mert attól tart, hogy az aktuális párja megint olyan dolgokat fog tenni, amit ő nehezen, vagy egyáltalán nem tud elfogadni. Innentől kezdve nem tudja magát elképzelni párkapcsolatban. Egészen egyszerűen nem mer közel engedni magához senkit, holott igenis vágyik az intimitásra, az elfogadásra, a bensőséges kapcsolatra.

Mi segíthet a traumatizált személynek?

Először is rettentően fontos, hogy szakemberhez forduljon, legyen az pszichológus vagy mentálhigiénés szakember. Egyébként pedig el kell kezdenie foglalkozni az önismeretével. Hol csúszott félre a kapcsolatuk? Lehet, hogy a sérülést csak ő érezte, de a másik nem. A legeslegelső neki nem tetsző dologban kell kinyilvánítania nemtetszését – természetesen kulturált formában –, még akkor is, ha az a párjának nem tetszik. Végülis, mi történik akkor, ha a másik megharagszik? Semmi, csak a traumatizált fél érzi, hogy ettől ő teljesen megsemmisül.

Egy párkapcsolatban akkor tudják megismerni egymást, ha korrekt visszajelzéseket adnak egymásnak. Ehhez azonban az kell, hogy mindkét fél egyenrangúnak tekintse a másikat. És közben tiszteletben tartják saját és egymás határait.

Fontos továbbá azt tudatosítani, hogy minden párkapcsolat más minőségű. Ha szétnézünk a világban, akkor ennek látunk mindenféle színes bizonyítékát. Tehát azokból a kapcsolatokból kiindulni, amelyeket a traumatizált személy átélt, nem túl szerencsés.

De kereshetünk a környezetünkben olyan párokat, akiknek kiegyensúlyozott a kapcsolatuk. Érdemes velük beszélgetni, hogyan kezelnek bizonyos helyzeteket.

Ha magadra ismertél ebben a bejegyzésben, keress bizalommal!

A trauma arcai

Szerző: Hézl József
Blog, Egyéb kategória, Konfliktuskezelés, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , ,

Az ember azt hinné, hogy a trauma csak olyan dolog lehet, ami valami fizikai behatásra történik. Azonban a mai blogbejegyzésemben arra szeretnék rámutatni, hogy sokféle trauma van, amely megakadályozza, hogy személyiségünk kibontakozzon és teljes mértékben megmutatkozzon. Azért kell erről beszélnünk, mert sokszor nem tudjuk, hogy miért reagálunk bizonyos helyzetekben nem megfelelően.

Mit jelent a trauma?

Zoli lefagy, amikor a főnöke határozott kritikát fogalmaz meg a munkájával kapcsolatban. Zitára heves szívdobogás tör, amikor útkereszteződéshez ér. Gábor messzire elkerüli az út szélén sebességet mérő rendőrt. Mi a közös mindegyikben? Az, hogy mindegyik valamilyen trauma következménye. A traumát sokszor valamilyen negatív eseménnyel azonosítják, azonban nemcsak az lehet. „Valójában azonban a trauma nem maga az esemény, hanem az arra adott reakció.” (Friedman-Barron) Vagyis amikor a fent említett dolog történt szereplőinkkel, nem tudták megfelelő módon lereagálni a helyzetet – de nem is várható el, hogy „megfelelően” reagáljunk az ilyen esetekben –, és amikor Zoli meghallotta a kritikát, Zita közeledett a kereszteződéshez, Gábor pedig meglátta a rendőröket, stressz lett rajtuk úrrá. Amikor a tünetek tartósan jelen vannak az életünkben, PTSD-nek, vagyis poszttraumás stressz-szindrómának nevezzük. A traumának többféle típusa van, most ezeket vesszük sorra.

Esemény okozta trauma

Amikor egy felkavaró eseménynek leszünk tanúi, és sokáig kísér a gondolata bennünket. Zita egy alkalommal mit sem sejtve behajtott az útkereszteződésbe, mivel neki volt elsőbbsége. Egy figyelmetlen autós azonban oldalba kapta Zita autóját, aminek következtében az totálkáros lett, Zita pedig hosszú hetekre kórházba került. A baleset okozója pedig meghalt.

Fejlődési trauma

Általában nehezebben tudjuk beazonosítani, hiszen ez nem annyira látványos, mint egy baleset. A fejlődési trauma a gyermekkorba vezet vissza. Azt, akit ebben az időszakban tartósan elhanyagoltak a szülei, bántalmaztak, ezt a traumatípust él át, amely elkíséri egész életében, ha nem tudja feldolgozni.

Zolit gyermekkorában bármilyen apró dologért megverte az apja. A verésnek akkor lett vége, amikor egy szép nyári napon fogta magát, és megszökött otthonról 16 éves korában. A traumáját azonban azóta is hordozza magában.

Transzgenerációs trauma

Ebben az esetben olyan traumáról beszélhetünk, amely nemzedékről nemzedékre szállt. Igazából nem is kell mesélni erről a szülőknek, elég, ha a gyermek leveszi a viselkedésüket. Gábor nagyapját minden hónapban bevitték a rendőrségre, néha meg is verték a kemény diktatúra éveiben, mert a nagypapa az idegenlégióban szolgált évekig, ugyanis így kerülhette csak el, hogy meghaljon az éhségtől.

Hogyan tudok segíteni neked?

Első lépésben meg tudjuk keresni az életedben magát az elakadást, ami nem kizárt, hogy trauma. Második lépésként elindulunk azon az úton, amely a megbocsátás felé vezet téged.

Ez nagyon nehéz folyamat, és nem kell azonnal megtörténnie. Fontos tudnod, hogy nem azok miatt fontos ez, akiktől kaptad, hanem saját magad miatt. Ha a traumádnak van olyan szintje, amelyen tudunk közösen dolgozni, akkor mindenképpen megtesszük. Ha a sebzettséged mélyebb, akkor más szakembert is be tudunk vonni a gyógyulási folyamatodba.

Be tudod sorolni magad valamelyik fent említett típusba? Ha igen, beszéljünk róla! Sokkal kifizetődőbb hosszú távon feldolgoznod ezeket, mert a feldolgozatlan traumák meggátolnak abban, hogy egészséges kapcsolatokat alakíts ki, és normális életet élj.

Az újrakezdés teljes szempontváltást jelent

Szerző: Hézl József
Blog, Egyéb kategória, Konfliktuskezelés, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , , ,

Sokszor halljuk barátainktól vagy családtagjainktól, hogy új életet kell kezdeniük egy nagy horderejű esemény után. Bevallom őszintén, én is kezdtem már újra. Sokszor. És mindig valami jobbat vártam és várok az újrakezdéstől. Mindig az volt a nehéz, hogy nem tudtam, merre felé tartsak. És mindig akkor jutottam el az újrakezdésig, amikor már nagyon sajgott a lelkem és testi tüneteim voltak. Amikor azt éreztem, hogy kezdek eltávolodni önmagamtól, attól a valakitől, aki egyébként vagyok. Benne lenni egy helyzetben, szenvedni, és kimondani, hogy most kell egy radikális lépés, mert különben rámegy az egészségem, a legnehezebb dolog, amit el tudok képzelni. De vajon mi kell ahhoz, hogy vegyük a bátorságot a radikális lépéshez?

Vágykép

Azt gondolom, hogy a radikális lépést meg kell előzze egy vágykép, amely felé szeretnék tartani. Nagyon szerencsés, ha a vágyképet egész pontosan meg tudom határozni. Hol leszek? Mit fogok csinálni? Kik lesznek körülöttem? Mit adok fel, amellyel valami nagyobbat nyerek?

De már az is jó, ha tudom, hogy ez így nem jó, és változtatni szükséges, mert rövidtávon történhet olyan dolog, amely negatívan befolyásolja az életem.

Akarat

Ha megvan a vágyképem, akkor az azt jelenti, hogy van már némi akaraterőm. Erőt meríthetek a vágyképből. Lehet, hogy annyira pici, mint egy gombostűfej, de van. Végig kell gondolnom, hogy meddig bírom ezt, mi lesz az a pont, amikor ki kell törnöm. Mit vállalok, mi lesz a következménye, ha megteszem azt a radikális lépést. És valaki sérülni fog, az biztos.

Cselekvés

Amikor meghozom a döntést a vágyképem szerint, akkor magam mellett döntök, mert tudom, mi a következménye annak, ha nem teszem meg. Némiképp önzőségnek tűnik. Ugyanakkor a radikális lépésemnek jelzésértéke van a másik számára. Vagy változtatás lesz, vagy teljesen más irány. Persze az is egy jó kérdés, hogy miért kell eljutni idáig, és miért nem adok abban a pillanatban visszajelzést a másiknak, amikor az történik, ami elviselhetetlen a számomra.

Valódi szempontváltás (?)

Ha már szempontot akarok váltani, akkor az olyan legyen, amely előreviszi az életem. Azt például nem tartom szempontváltásnak, ha valaki válás után úgy dönt, hogy többet nem házasodik vagy nem lép párkapcsolatba, mert „minden férfi/nő hűtlen„. Persze, az első csalódottságában az ember képes a végletekbe merülni, de ha ez a gondolkodás tartós, akkor már érdemes gyanakodni, hogy nem valami mélyebb sebződésről van-e szó.

Az én sorsfordító szempontváltásom

De hogy ne tűnjek levegőbe beszélőnek, leírok egy példát a szempontváltásra az életemből. Egy hetes voltam, amikor édesanyám meghalt. Kb. 30 éves voltam, amikor testközelbe érkezett, hogy mennyire hiányzik. Korábban is éreztem, de akkor még nem volt annyira tudatos. Viszont emlékszem egy momentumra az életemből. 16 éves lehettem, amikor azon kezdtem el gondolkozni, hogy mit jelent az életemben anyám halála. Mit tudnék ebből profitálni. A kérdés pedig abból a kérdésből fakadt, hogy miért kellett meghalnia 26 évesen. És miközben a választ kerestem, a szenzoraim jobban kinyíltak és empátiám megnövekedett azok irányába, akik hasonló cipőben járnak, mint én.

Nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy akkor a szempontváltás azt jelenti, hogy keressük a rosszban a jót. Ez így túl általános. Viszont, ha konkrét kérdést fogalmazunk meg magunk felé, akkor az már előremutatóbb, mint ahogy a fent említett példa is mutatja.

Hogy a szempontváltást még jobban érzékeltessem, Maslow piramisát hozom ide. Alighanem saját tapasztalatból alkotta ezt a rendszert.

Maslow szempontváltása

Abraham Maslow élete is bizonyítja azt, amiről ez a piramis szól. Ugyanis a Kijevből Amerikába vándorolt család legelső sarjára – s a többi gyermekre a családban – komoly nyomás nehezedett. A szülők jobb sorsot akartak nekik, ezért nagyon keményen a tanulásra ösztönözték őket. Abraham pedig ahelyett, hogy összeroppant volna e súly alatt, elkezdett tanulni, és nagyon sikeres pszichológus lett. Lázadozhatott volna és nyalogathatta volna a sebeit, hogy el kellett jönnie a megszokott környezetéből és még a szülei is hajtják, hogy tanuljon, de nem ezt tette. És hogy jelenik meg a Maslow-piramison a szempontváltás? Így.

Forrás: Wikipédia

Az alsó négy szintet a HIÁNYMOTIVÁLT ÉLET címszóval lehetne összefoglalni. Ez azt jelenti, hogy az embernek vannak bizonyos hiányai, amelyeket valószínűleg nem, vagy kevéssé fog tudni betölteni, ha egész életében törekszik rá, akkor sem. Viszont a hiányokra lehetőségekként is lehet gondolni. A lehetőség pedig elsősorban a tanulásban rejlik. Nem feltétlenül az iskolapadban eltöltött időre gondolok, mert attól még nem feltétlenül lesz valaki tájékozott vagy tapasztalt. Amikor lehetőségként tekintek a hiányaimra, onnantól NÖVEKEDÉSMOTIVÁLT ÉLET-et fogok élni. Vagyis már nemcsak a hiányaimat akarom betölteni, és folyamatosan a múltban élek, hanem a hiányaim egyszer s mindenkorra az erőforrásaim lehetnek, és ezzel a jövő felé tekintek.

Összegzés

Mindig lesznek az életünkben nehéz helyzetek, amelyeket többé-kevésbé tudatosan kell kezelnünk, mert egy idő után átvehetik a vezetést az életünk felett. Nagyon üdvös, ha ilyenkor elkezdünk kérdéseket feltenni magunknak, és nem feltétlenül kell megválaszolnunk, de legalább elindítják bennünk a gondolkodást. Például nagyon fontos kérdés lehet ilyenkor, hogy mire koncentráltunk eddig, és mire fogunk ezután.

És így nőhet a romokon virág…

Amikor úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, keress bizalommal!

Honlapunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k segítenek szolgáltatásaink biztosításában. Szolgáltatásaink használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. Adatvédelmi nyilatkozatunkat itt találja meg.

Elfogad