trauma Archívum - Aha! élmény

„Vak voltam. Teljesen vak.” Interjú egy elvált férfivel

Szerző: Hézl József Szólj hozzá a bejegyzéshez

Blog, Egyéb kategória, Konfliktuskezelés, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztésbiztonság, kényszer, kötődés, megfelelés, trauma, vakság, válás

Az alábbi interjúban egyik kliensemmel beszélgetek. Egy segítő beszélgetés alkalmával annyira megérintődött, hogy azt mondta, szeretné, ha mások is tanulnának az ő történetéből. Ekkor kérdeztem meg tőle, hogy mit szólna ehhez az interjúhoz, amire ő készséggel igent mondott. Már régóta dolgozunk együtt, így már van tapasztalata az önismeretben. Férfinél ez különösen nagy jelentőségű, főként az önreflexió miatt.

Fel tudod-e idézni, milyen érzések voltak benned, amikor kimondták a válást?

Igen, bár legszívesebben kitörölném az egészet. A tárgyalás során nagyon keményen tartottam magam. Életem legszörnyűbb egy órája volt. Amikor kijöttünk a tárgyalóteremből, akkor úgy éreztem, összeomlott minden. Amúgy sem volt könnyű az azt megelőző néhány hónap. Kétségbeesetten kerestem kapaszkodókat. Aztán később dühöt és csalódottságot éltem át. Szeretetre, gyengédségre vágytam, és arra, hogy valaki azt mondja, nem lesz semmi baj, meg fognak oldódni a dolgok.

Mit szerettél volna, hogy megoldódjon?

Szerettem volna visszanyerni a régi önmagam. Amikor úgy éreztem, hogy bár pofoz az Élet, én akkor is helyt tudok állni. Olyan volt az életem, mint egy versenyfutás. Az idővel, a pénzzel, a feladatokkal. Nagyon nehezen tudtam kiszakadni a mókuskerékből. Igazából nem is tudom, mikor éreztem utoljára ellazultságot. A taposómalom, a család kiszolgálása mindennapos volt. De legalább megvoltak a szerepeim, büszke voltam erre, és a társadalom részeként tudtam értelmezni magam. Közben nem vettem észre, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól a feleségemmel. Vak voltam. Teljesen vak. Aztán egyszer csak, mint a gyalogkakukk, túlfutottam a szakadék szélén, pislogva néztem körül, és ijedten vettem észre, hogy már nincs a lábam alatt talaj. Verdestem a nem létező szárnyaimmal, mint egy kisveréb. Onnantól kezdve nem volt állandóság az életemben, folyamatosan sírógörcs kerülgetett, újra és újra lejátszódtak a fejemben a párbeszédek, aztán düh, és minden kezdődött elölről. Tulajdonképpen traumatizálódtam. Erre csak hónapokkal később jöttem rá. Volt utána egy párkapcsolatom, amelyből többször ki akartam ugrani, mert nem éreztem a biztonságot. Újra traumatizálódtam. A kérdésed nagyon jó, mert menetközben jöttem rá, hogy ha újabb párkapcsolat helyeződne kilátásba, én nem tudnék kötődni. Ezt a képességemet szívesen visszaszerezném.

Mit jelent számodra a kötődés?

Szabadságot, szeretetet és biztonságot a párkapcsolatban. Különös, mert az utóbbiról azt mondják, hogy a nőknél ez az elsődleges. Hát jelen állapotomban nekem is az. Ha majd lesz valaki az életemben, akkor nem akarom azt érezni, hogy meg kell felelnem neki, hogy amikor nem vagyunk együtt, akkor ő is és én is szabadsággal és kreativitással tudjuk végezni a dolgunkat a mindennapokban. Egyenrangúnak érezhetem magam vele, egyirányba húzunk…

Ezt nagyon szépen mondtad, hogy aki mellett nem fogod érezni, hogy meg kell felelned…

Igen. A második szakításom alkalmával ugyanis kiderült, hogy ő rendben érezte a kapcsolatunkat. Én viszont végigszorongtam az egészet. És azóta is töprengek, honnan jött ez az érzés. Azt mondják, hogy az ember személyisége a környezete tükrében változik. Viszont a legintenzívebben egy párkapcsolatban szembesül a saját lelki defektjével. És aztán kiderül, hogy mit tud vele kezdeni. Van, hogy akkora a lelki terhe, hogy képtelen szembenézni vele. Ezért inkább kilép a kapcsolatból, mert úgy érzi, hogy megoldhatatlan a problémája, és ez kihat a párkapcsolatára is.

Mit szeretnél átadni az embereknek a történeteddel?

Hogy rettentően fontos, hogy visszajelzést adjunk a másiknak, még akkor is, ha félünk attól, mit fog szólni, vagy mit fog érezni a másik. Az az ő dolga. Nem bújhatunk állandóan a megfelelési kényszerünk mögé, mert abból a másik nem ért semmit. Tulajdonképpen itt rontottam el a házasságomat is már az elejétől fogva, hogy amikor már óriásira nőttek a hiányaim, akkor nem kezdtem el „toporzékolni”, hogy figyeljen már rám, és kezdjünk el változtatni. Már a legeslegelején. Abba a hibába estem, mint nagyon sok pár. Amikor összeházasodtunk, akkor azt mondtam, hogy innentől fogva csak neki élek, és soha nem fogok elválni. Ha egy párnak ez a gondolat egyszer sem jut eszébe, az se fog eszébe jutni, hogy dolgozzon a kapcsolatán. Nagyon fontos tanulság ez számomra. Mint ahogy az is, hogy egyik kapcsolatból belemenekülni a másikba, nem célszerű. Bizonytalan a végkimenetel, és az, hogy a másiknak mit okozunk a saját sérüléseinkkel, az megint egy kérdés. Én sokáig hezitáltam, hogy belemenjek-e, ugyanis már az első pillanattól fogva kétségeim voltak, elsősorban a saját párkapcsolati működésemmel kapcsolatban. És látod, ez a harmadik tanulság: ha van egy megérzésed, ne nyomd el!

Hol tartasz most a feldolgozásban?

Nincsenek sírógörcseim, és kezd újra visszatérni az önmagamba vetett bizalmam. Most legalább annyival jobb a helyzetem, hogy van időm gondolkozni az életem felől. Van időm tervezni és megvalósítani. Elkezdtem listázni, hogy mi mindenért lehetek hálás a Teremtőnek, és kevésbé a hiányaimra koncentrálni. Önismereti csoportba járok, előadásokat hallgatok a szorongással, a megfelelési kényszerrel és a traumatizációval kapcsolatban. Megígértem magamnak, hogy nem adom fel. A párkeresést is jóidőre parkolópályára tettem. Illetve kivárok. Aztán ha egyszer beüt harmadszorra is a szerelem, akkor óvatos leszek, megállok és megvizsgálom az érzéseimet, hogy valóban szerelmes vagyok-e, vagy megint találtam valakit, akivel kapcsolatban újra előjöhet a megfelelési kényszerem.

Ezt a megfelelési kényszert nagyon sokszor említetted. Hogyan tudnád jellemezni?

Nekem ez egy belső remegő érzés a gyomrom tájékán, ami olykor a realitásvesztésig tud elvinni. Ezzel keltem, ezzel feküdtem. Nem tudom, hogy miért pont a párkapcsolatomban jött elő, de ez számomra arról árulkodik, hogy csak olyannak akarok megfelelni, aki törődést, szeretetet, intimitást nyújt nekem. És hogy tovább menjek, nagyon erős függést is éreztem. Állandóan a telefonomat néztem, mikor ír, mindig úgy próbáltam borzalmasan tapintatosan fogalmazni, nehogy valamivel megbántsam, és ez teljesen kimerítette az idegrendszerem. Annyira más volt nekem ez a kapcsolat az előzőhöz képest, hogy azt se tudtam, hogyan viselkedjem benne.

Mi volt benne új?

A szerepem. Eddig férj voltam és apa, aztán schnitt, és hirtelen egy előzékeny, érzékeny, mindenben a párját szem előtt tartó férfi. Egyszóval újra udvarló lettem. Még a házasságom előtt sem voltam ilyen. Persze az egészen más helyzet volt. Tulajdonképpen nem volt előttem minta, hogy lehet ezt jól csinálni. Valami azt súgta, hogy így kell viselkednem, de a valódi érzéseimről nagyon nehezen tudtam beszélni. És ha igen, nagyon sokat szépítettem rajtuk, hogy a páromat ne bántsam vele. Úgy éreztem, hogy ennek nem szabad fontosnak lennie.

Ez egy nagyon messzire nyúló viselkedés nálad…

Ó, igen. Gyermekkori mintázat. És az a durva, hogy ezt menetközben is tudtam, és nem tudtam változtatni rajta.

Folytatása következik…

Amiről keveset beszélünk: a kapcsolati trauma

Szerző: Hézl József Szólj hozzá a bejegyzéshez

Blog, Egyéb kategória, Konfliktuskezelés, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztéskapcsolat, párkapcsolat, szakítás, trauma, válás

Múlt héten arról írtam, hogy milyen traumákat szenvedhetünk el életünk során, amelyről itt olvashatsz. Most folytatom ezt a témát, csak más aspektusból. Azt gondolom, hogy sokan vagyunk, akiknek a kapcsolata vagy házassága szakítással, válással ért véget, ugyanakkor sokkal kevésbé láttak rá a kapcsolati mintázatukra, emiatt azt sem tudják megmondani, miért nem tudnak egy újabb kapcsolatba belelépni, abban biztonságosan kötődni. Tulajdonképpen kapcsolati traumát szenvedtek el, és ha ezt nem fogalmazzák meg maguknak, akkor nagyon nehezen kezdenek új életet egy másik emberrel. Maradnak inkább egyedül, mert az a tévképzet alakul ki bennük, hogy ha ilyenek a párkapcsolatok, mint az övéké, akkor inkább már az is jobb, ha egyedül maradnak.

Egy kis statisztika

Magyarországon a válások száma növekvő tendenciát mutat az elmúlt években. A Központi Statisztikai Hivatal szerint 2022-ben 18300 házasság ért véget válással. Persze ebben benne vannak a koronavírus alatt elkezdett ügyintézések is, de tény és való, hogy ez a szám a korábbi évek tapasztalataiból ítélve egyre jobban növekszik. És arról még nem is beszéltünk, hogy hány együttélés megy tönkre különböző kapcsolati és önismereti problémák miatt.

A szakítások és válások lehetséges okai

Azt gondolom, hogy nagyon erősen híján vagyunk az önismeretnek, és ez több évtizedes probléma. És mondom ezt annak a dacára, hogy az utóbbi tíz évben megszaporodtak a mentálhigiénések, pszichológusok, coachok, rengeteg önismereti tréning és csoport közül válogathatunk. Szerencsére már egyre kevésbé gondoljuk azt, hogy szakember segítségét kérni szégyen, de még mindig van hovafejlődni ezen a téren.

A másik, amit gondolok erről, hogy mivel kicsi az önismeretünk – és hogy konkrétabb legyek, az önreflexiós képességünk –, egyszerűen rosszul választunk, és nem hallgatunk a belső hangunkra, ami olyannyira tudna segíteni a mindennapi életben.

Az, hogy rosszul választunk, és évekig, akár évtizedekig benne maradunk egy kapcsolatban úgy, hogy tulajdonképpen nem is jó nekünk, egy rossz kapcsolati mintázatra utal. A kapcsolati mintázatokról egy másik bejegyzésben fogok írni.

Miért nehéz felismerni a traumatizáltságot a kapcsolatban?

Ez legfőképpen akkor nehéz, amikor az illető kodependens (társfüggő), vagy annyira altruista (önalávető), hogy a párjának minden neki nem tetsző lépését megpróbálja valahogy igazolni, és közben annyira elnyomja a valódi érzéseit, hogy már csak azt veszi észre, mennyire szorong, és képtelen kilátni a szorongásából. Úgy érzi, nem szabad az érzéseit kifejezni, nehogy a másik szeretetét elveszítse. Sőt továbbmegyek, fél a haragjától. Nagyon nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy ki merje fejezni, hogy ami történt, az számára elfogadhatatlan, vagy ki merjen lépni a kapcsolatból.

A kapcsolati trauma hatása a traumatizált személyre

Sajnos, amíg az illető nem ismeri fel traumatizáltságát, addig képes azt hinni, hogy csak ő képes kifogni az ilyen párkapcsolatokat. Ennél fogva nem is mer belelépni egy újabb kapcsolatba, mert attól tart, hogy az aktuális párja megint olyan dolgokat fog tenni, amit ő nehezen, vagy egyáltalán nem tud elfogadni. Innentől kezdve nem tudja magát elképzelni párkapcsolatban. Egészen egyszerűen nem mer közel engedni magához senkit, holott igenis vágyik az intimitásra, az elfogadásra, a bensőséges kapcsolatra.

Mi segíthet a traumatizált személynek?

Először is rettentően fontos, hogy szakemberhez forduljon, legyen az pszichológus vagy mentálhigiénés szakember. Egyébként pedig el kell kezdenie foglalkozni az önismeretével. Hol csúszott félre a kapcsolatuk? Lehet, hogy a sérülést csak ő érezte, de a másik nem. A legeslegelső neki nem tetsző dologban kell kinyilvánítania nemtetszését – természetesen kulturált formában –, még akkor is, ha az a párjának nem tetszik. Végülis, mi történik akkor, ha a másik megharagszik? Semmi, csak a traumatizált fél érzi, hogy ettől ő teljesen megsemmisül.

Egy párkapcsolatban akkor tudják megismerni egymást, ha korrekt visszajelzéseket adnak egymásnak. Ehhez azonban az kell, hogy mindkét fél egyenrangúnak tekintse a másikat. És közben tiszteletben tartják saját és egymás határait.

Fontos továbbá azt tudatosítani, hogy minden párkapcsolat más minőségű. Ha szétnézünk a világban, akkor ennek látunk mindenféle színes bizonyítékát. Tehát azokból a kapcsolatokból kiindulni, amelyeket a traumatizált személy átélt, nem túl szerencsés.

De kereshetünk a környezetünkben olyan párokat, akiknek kiegyensúlyozott a kapcsolatuk. Érdemes velük beszélgetni, hogyan kezelnek bizonyos helyzeteket.

Ha magadra ismertél ebben a bejegyzésben, keress bizalommal!

Transzgenerációs traumáink– avagy miért nem tudunk továbblépni?

Szerző: Hézl József Szólj hozzá a bejegyzéshez

Blog, Egyéb kategória, Konfliktuskezelés, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztésbántalmazás, elhanyagolás, gondolkodás, trauma, viselkedés

Az ember azt hinné, hogy a trauma csak olyan dolog lehet, ami valami fizikai behatásra történik. Azonban a mai blogbejegyzésemben arra szeretnék rámutatni, hogy sokféle trauma van, amely megakadályozza, hogy személyiségünk kibontakozzon és teljes mértékben megmutatkozzon. Azért kell erről beszélnünk, mert sokszor nem tudjuk, hogy miért reagálunk bizonyos helyzetekben nem megfelelően.

Mit jelent a trauma?

Zoli lefagy, amikor a főnöke határozott kritikát fogalmaz meg a munkájával kapcsolatban. Zitára heves szívdobogás tör, amikor útkereszteződéshez ér. Gábor messzire elkerüli az út szélén sebességet mérő rendőrt. Mi a közös mindegyikben? Az, hogy mindegyik valamilyen trauma következménye. A traumát sokszor valamilyen negatív eseménnyel azonosítják, azonban nemcsak az lehet. „Valójában azonban a trauma nem maga az esemény, hanem az arra adott reakció.” (Friedman-Barron) Vagyis amikor a fent említett dolog történt szereplőinkkel, nem tudták megfelelő módon lereagálni a helyzetet – de nem is várható el, hogy „megfelelően” reagáljunk az ilyen esetekben –, és amikor Zoli meghallotta a kritikát, Zita közeledett a kereszteződéshez, Gábor pedig meglátta a rendőröket, stressz lett rajtuk úrrá. Amikor a tünetek tartósan jelen vannak az életünkben, PTSD-nek, vagyis poszttraumás stressz-szindrómának nevezzük. A traumának többféle típusa van, most ezeket vesszük sorra.

Esemény okozta trauma

Amikor egy felkavaró eseménynek leszünk tanúi, és sokáig kísér a gondolata bennünket. Zita egy alkalommal mit sem sejtve behajtott az útkereszteződésbe, mivel neki volt elsőbbsége. Egy figyelmetlen autós azonban oldalba kapta Zita autóját, aminek következtében az totálkáros lett, Zita pedig hosszú hetekre kórházba került. A baleset okozója pedig meghalt.

Fejlődési trauma

Általában nehezebben tudjuk beazonosítani, hiszen ez nem annyira látványos, mint egy baleset. A fejlődési trauma a gyermekkorba vezet vissza. Azt, akit ebben az időszakban tartósan elhanyagoltak a szülei, bántalmaztak, ezt a traumatípust él át, amely elkíséri egész életében, ha nem tudja feldolgozni.

Zolit gyermekkorában bármilyen apró dologért megverte az apja. A verésnek akkor lett vége, amikor egy szép nyári napon fogta magát, és megszökött otthonról 16 éves korában. A traumáját azonban azóta is hordozza magában.

Transzgenerációs trauma

Ebben az esetben olyan traumáról beszélhetünk, amely nemzedékről nemzedékre szállt. Igazából nem is kell mesélni erről a szülőknek, elég, ha a gyermek leveszi a viselkedésüket. Gábor nagyapját minden hónapban bevitték a rendőrségre, néha meg is verték a kemény diktatúra éveiben, mert a nagypapa az idegenlégióban szolgált évekig, ugyanis így kerülhette csak el, hogy meghaljon az éhségtől.

Hogyan tudok segíteni neked?

Első lépésben meg tudjuk keresni az életedben magát az elakadást, ami nem kizárt, hogy trauma. Második lépésként elindulunk azon az úton, amely a megbocsátás felé vezet téged.

Ez nagyon nehéz folyamat, és nem kell azonnal megtörténnie. Fontos tudnod, hogy nem azok miatt fontos ez, akiktől kaptad, hanem saját magad miatt. Ha a traumádnak van olyan szintje, amelyen tudunk közösen dolgozni, akkor mindenképpen megtesszük. Ha a sebzettséged mélyebb, akkor más szakembert is be tudunk vonni a gyógyulási folyamatodba.

Be tudod sorolni magad valamelyik fent említett típusba? Ha igen, beszéljünk róla! Sokkal kifizetődőbb hosszú távon feldolgoznod ezeket, mert a feldolgozatlan traumák meggátolnak abban, hogy egészséges kapcsolatokat alakíts ki, és normális életet élj.

Az újrakezdés teljes szempontváltást jelent

Szerző: Hézl József Szólj hozzá a bejegyzéshez

Blog, Egyéb kategória, Konfliktuskezelés, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztésakarat, cselekvés, Maslow, szempontváltás, trauma, újrakezdés, vágykép

Sokszor halljuk barátainktól vagy családtagjainktól, hogy új életet kell kezdeniük egy nagy horderejű esemény után. Bevallom őszintén, én is kezdtem már újra. Sokszor. És mindig valami jobbat vártam és várok az újrakezdéstől. Mindig az volt a nehéz, hogy nem tudtam, merre felé tartsak. És mindig akkor jutottam el az újrakezdésig, amikor már nagyon sajgott a lelkem és testi tüneteim voltak. Amikor azt éreztem, hogy kezdek eltávolodni önmagamtól, attól a valakitől, aki egyébként vagyok. Benne lenni egy helyzetben, szenvedni, és kimondani, hogy most kell egy radikális lépés, mert különben rámegy az egészségem, a legnehezebb dolog, amit el tudok képzelni. De vajon mi kell ahhoz, hogy vegyük a bátorságot a radikális lépéshez?

Vágykép

Azt gondolom, hogy a radikális lépést meg kell előzze egy vágykép, amely felé szeretnék tartani. Nagyon szerencsés, ha a vágyképet egész pontosan meg tudom határozni. Hol leszek? Mit fogok csinálni? Kik lesznek körülöttem? Mit adok fel, amellyel valami nagyobbat nyerek?

De már az is jó, ha tudom, hogy ez így nem jó, és változtatni szükséges, mert rövidtávon történhet olyan dolog, amely negatívan befolyásolja az életem.

Akarat

Ha megvan a vágyképem, akkor az azt jelenti, hogy van már némi akaraterőm. Erőt meríthetek a vágyképből. Lehet, hogy annyira pici, mint egy gombostűfej, de van. Végig kell gondolnom, hogy meddig bírom ezt, mi lesz az a pont, amikor ki kell törnöm. Mit vállalok, mi lesz a következménye, ha megteszem azt a radikális lépést. És valaki sérülni fog, az biztos.

Cselekvés

Amikor meghozom a döntést a vágyképem szerint, akkor magam mellett döntök, mert tudom, mi a következménye annak, ha nem teszem meg. Némiképp önzőségnek tűnik. Ugyanakkor a radikális lépésemnek jelzésértéke van a másik számára. Vagy változtatás lesz, vagy teljesen más irány. Persze az is egy jó kérdés, hogy miért kell eljutni idáig, és miért nem adok abban a pillanatban visszajelzést a másiknak, amikor az történik, ami elviselhetetlen a számomra.

Valódi szempontváltás (?)

Ha már szempontot akarok váltani, akkor az olyan legyen, amely előreviszi az életem. Azt például nem tartom szempontváltásnak, ha valaki válás után úgy dönt, hogy többet nem házasodik vagy nem lép párkapcsolatba, mert „minden férfi/nő hűtlen„. Persze, az első csalódottságában az ember képes a végletekbe merülni, de ha ez a gondolkodás tartós, akkor már érdemes gyanakodni, hogy nem valami mélyebb sebződésről van-e szó.

Az én sorsfordító szempontváltásom

De hogy ne tűnjek levegőbe beszélőnek, leírok egy példát a szempontváltásra az életemből. Egy hetes voltam, amikor édesanyám meghalt. Kb. 30 éves voltam, amikor testközelbe érkezett, hogy mennyire hiányzik. Korábban is éreztem, de akkor még nem volt annyira tudatos. Viszont emlékszem egy momentumra az életemből. 16 éves lehettem, amikor azon kezdtem el gondolkozni, hogy mit jelent az életemben anyám halála. Mit tudnék ebből profitálni. A kérdés pedig abból a kérdésből fakadt, hogy miért kellett meghalnia 26 évesen. És miközben a választ kerestem, a szenzoraim jobban kinyíltak és empátiám megnövekedett azok irányába, akik hasonló cipőben járnak, mint én.

Nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy akkor a szempontváltás azt jelenti, hogy keressük a rosszban a jót. Ez így túl általános. Viszont, ha konkrét kérdést fogalmazunk meg magunk felé, akkor az már előremutatóbb, mint ahogy a fent említett példa is mutatja.

Hogy a szempontváltást még jobban érzékeltessem, Maslow piramisát hozom ide. Alighanem saját tapasztalatból alkotta ezt a rendszert.

Maslow szempontváltása

Abraham Maslow élete is bizonyítja azt, amiről ez a piramis szól. Ugyanis a Kijevből Amerikába vándorolt család legelső sarjára – s a többi gyermekre a családban – komoly nyomás nehezedett. A szülők jobb sorsot akartak nekik, ezért nagyon keményen a tanulásra ösztönözték őket. Abraham pedig ahelyett, hogy összeroppant volna e súly alatt, elkezdett tanulni, és nagyon sikeres pszichológus lett. Lázadozhatott volna és nyalogathatta volna a sebeit, hogy el kellett jönnie a megszokott környezetéből és még a szülei is hajtják, hogy tanuljon, de nem ezt tette. És hogy jelenik meg a Maslow-piramison a szempontváltás? Így.

Az alsó négy szintet a HIÁNYMOTIVÁLT ÉLET címszóval lehetne összefoglalni. Ez azt jelenti, hogy az embernek vannak bizonyos hiányai, amelyeket valószínűleg nem, vagy kevéssé fog tudni betölteni, ha egész életében törekszik rá, akkor sem. Viszont a hiányokra lehetőségekként is lehet gondolni. A lehetőség pedig elsősorban a tanulásban rejlik. Nem feltétlenül az iskolapadban eltöltött időre gondolok, mert attól még nem feltétlenül lesz valaki tájékozott vagy tapasztalt. Amikor lehetőségként tekintek a hiányaimra, onnantól NÖVEKEDÉSMOTIVÁLT ÉLET-et fogok élni. Vagyis már nemcsak a hiányaimat akarom betölteni, és folyamatosan a múltban élek, hanem a hiányaim egyszer s mindenkorra az erőforrásaim lehetnek, és ezzel a jövő felé tekintek.

Összegzés

Mindig lesznek az életünkben nehéz helyzetek, amelyeket többé-kevésbé tudatosan kell kezelnünk, mert egy idő után átvehetik a vezetést az életünk felett. Nagyon üdvös, ha ilyenkor elkezdünk kérdéseket feltenni magunknak, és nem feltétlenül kell megválaszolnunk, de legalább elindítják bennünk a gondolkodást. Például nagyon fontos kérdés lehet ilyenkor, hogy mire koncentráltunk eddig, és mire fogunk ezután.

És így nőhet a romokon virág…

Amikor úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, keress bizalommal!