Halottak napja táján sokaknál feltépődnek a régi sebek és felerősödik az elhunyt szerettüknek a hiánya. Ez azt jelenti, hogy az illető halála után a gyász nem lett rendesen megdolgozva. A mai világban ez nem is csoda. Hiszen annyira gyorsan történik minden, az életünk egy állandó pörgés, és nincs idő megállni, megélni az érzéseket, és elgondolkozni azon, hogy vajon merre tart az életünk. Akkor, amikor valaki meghal, akit szerettünk – és nem mindegy a halálának a körülményei sem – , annak kellene következnie, hogy megállunk, emlékezünk jóra és rosszra egyaránt az elhunyttal kapcsolatban, majd ha sikerül az elfogadásig (és nem a beletörődésig) eljutni, akkor előre tekintve folytatjuk tovább az életünket. De miért nem sikerül ez sokaknak?
A halál és a hiánymotivált élet
Először is ízlelgessük ezt a kifejezést, hogy hiánymotivált. Furcsa ez a két szó egy kifejezésben, mindenesetre találó. Némiképp ugyanis utal egy önszabotáló folyamatra. Olyan, mintha abban lennénk érdekeltek (motiváltak), hogyan tágítsuk azt az űrt, amit az elhunyt hagyott maga után. Valójában ez egy tudattalan folyamat, amely nem az elhunytról szól, a vele való kapcsolatról, hanem rólunk, akik itt maradtunk, és nem tudunk magunkkal mit kezdeni. Hiszen azt a fizikai és mentális űrt, amit a szerettünk hagyott maga után, nagyon nehéz betölteni. Azért nehéz a hiánymotiváltak élete, mert csak a veszteségek között élik a mindennapjaikat. Náluk gyakori a valamilyen függőségbe való menekülés. Tehát hiánymotiváltnak lenni azt jelenti, hogy valamilyen oknál fogva nem tudunk a jövő felé tekinteni, megtanulni élni az elhunyt nélkül, hanem folyamatosan a hiányokat keressük.
A halál és a növekedésmotivált élet
Annak, akinek több megoldási stratégiája van az életben maradáshoz, „sikerült” a gyásza, azért van, mert minden valószínűség szerint mindig volt lehetősége vagy mintája ahhoz, hogy kell az elhunytat jól elgyászolni. Tehát a halált elfogadja, feláll, és berendezi az életét, immáron az elhunyt nélkül.
Mit tudunk tenni, ha mi is ezt a hiánymotivált életmódot éljük?
Először is, ha ezt meg tudjuk fogalmazni, akkor az már félsiker. Ez már az önreflexió fejlődésének abszolút jele. A következő lépés, hogy ha tudjuk, hogy a frusztrációnk abból ered, hogy folyton azt nézzük, mi nincs, mi nem sikerült, mi nem történt meg, akkor ezt a frusztrációt nem nyomjuk rá a körülöttünk lévőkre. Érvényes, ha az elhunytnak nemcsak a pozitívumaira emlékezünk, hanem a személyiségének az árnyoldalaira is. Itt kezdődik ugyanis a gyúgyulás. Mert fogalmazhatunk meg dühös mondatokat is, amelynek során egy csomó frusztrációtól óvjuk meg magunkat. A harmadik lépés vagy megoldás, hogy ha a gyászunkban nem lépünk előre egy tapodtat sem, mondjuk félév múlva, akkor érdemes külső segítségen elgondolkodni. Érdemes gyászcsoportokat keresni, mert ott az ember sorstársakkal találkozhat, és ez alapból egy megkönnyebbülés.
A hiánymotivált élet és a növekedésorintált élet gondolata Maslow piramisára épült. Kevesen tudják, hogy egész életében azon töprengett, hogyan lehet ezt a piramist nem ennyire egyszerűen megfogalmazni.
Hogy vagy te a gyászoddal? Még mindig fáj valamelyik kedves személy elvesztése vagy már eljutottál az elfogadásig? Ha nem, keress bizalommal!
