Miért várunk a mélypontig, és csak akkor kérünk segítséget, amikor már késő? Sokszor a legutolsó pillanatig hagyjuk, hogy elhatalmasodjon rajtunk egy helyzet vagy egy érzés. De miért csináljuk ezt? Miért nem tudjuk már az első jeleknél felismerni, hogy baj van, vagy hogy baj lesz? Például egy függőség kialakulásánál, vagy egy olyan társadalmi helyzetnél, amely minden társadalmi réteget érint.
A mélypont előtt: a korai felismerés jelei
Sajnos a magyar társadalom kultúrájában benne van a halogatás és a cselekvés elodázása is. Mintha évtizedek(?) óta így lennénk kódolva, hogy csak akkor kérünk segítséget, vagy nagyon sokszor azt se(!), amikor már nincs mit tenni. Ezek közül a legrosszabb eset, amikor még az utolsó utáni pontig reménykedünk, hogy hátha meg tudjuk oldani önmagunk is. Pedig vannak korai figyelmeztető jelek, amelyek néha egészen apró dolgokban öltenek testet. Például abban, hogy van egy rossz előérzetünk, de elnyomjuk, mert valamivel meg tudjuk magyarázni. Vagy mások szólnak, hogy mit látnak rajtunk vagy egy szituációban. Ilyenkor érdemes elgondolkodni, hogy ki, mit és miért mondhatott. Persze tudom, hogy egy párkapcsolatban, amikor az ember szerelmes, akkor éppen nem a figyelmeztető jeleket figyeli. De erre vannak a barátok, akik segítenek, és rámutatnak arra, hogy ha felemeli az egyik a másik felé a hangját, amiben fenyegetés van, akkor az intő jel lehet számunkra.
Miért várunk a végsőkig?
Az előbbi pontban már írtam, hogy képesek vagyunk átmenni tagadásba, hiszen abban a pillanatban ez tűnik kényelmesnek, illetve, hogy ez az ismerős. ebben már működünk valahogy. Vagy éppen nincs elég információnk és nem is keressük az okokat.
A másik, hogy benne van a neveltetésünkben, hogy ne okozzunk másoknak bonyodalmat, tehát kialakult bennünk a szégyenérzet, hogy teher vagyunk másoknak. A másik, hogy félünk attól, hogy stigmatizálnak bennünket. Vagyis, hogy problémásnak bélyegeznek, és ebből nehéz kitörni. Gondoljunk csak arra, amikor a gyerekünk az iskolában nem elfogadható dolgot produkál. Akkor végképp érezzük a stigmát magunkon: a problémás szülők problémás gyereke.
Ahogy korábban is említettem, fontos az ismerősség érzése. Ezt úgy is hívjuk, komfortzóna, amelyből kilépni nagyon nehéz, mert az a terület, ahová lépünk, ismeretlen. Azt is mondhatnánk, hogy ez a mi pánikzónánk. A kérdés, le tudjuk bontani annyira a komfortzónából kivezető utat apró lépésekre, hogy ne a pánik-, hanem inkább a tanulási zónánkban landoljunk.
Amiatt is szoktuk a cselekvést a legutolsó utáni pillanatra hagyni, hogy azt gondoljuk, nem vagyunk valamilyen erőforrás birtokában. Például pénz, idő, információ. Ilyenkor mintha ezer szál húzna vissza, pedig meg kell tenni, hogy kidolgozunk egy stratégiát arra vonatkozóan, ha bekövetkezne a legrosszabb.
És hát korábban azt is említettem, hogy képesek vagyunk a végsőkig reménykedni: hátha megváltozik a párunk, hátha megoldódik magától is a probléma stb. Erről egyébként a legutóbbi ApaSúlypont podcastunkban is beszélgettünk. Az adást itt is meghallgathatod.
Amikor már túl késő…
Az, hogy mikor van túl késő, villámcsapásként szokta érni az embert. Például amikor azt érzi, hogy már olyan súlyos az állapota, hogy már visszafordíthatatlan. Vagy amikor egy kapcsolat, amely az elején még megmenthető lett volna, olyan szinten „elfajul”, hogy már csak a válás/szakítás marad. Vagy egy társadalmi helyzet, amely egy kis „hólabdából” indul, a végén pedig mindenkit maga alá gyűr…
Hogyan előzzük meg a „visszafordíthatatlant”?
Nagyon sokszor írtam már le ezt a szót, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos az önreflexió. A folyamatos önmonitorozás, hogy az, ami történt, milyen hatással van rám. Mennyire megy szembe az értékrendemmel? Mennyire megy szembe a saját testi és lelki egészségemmel? Meddig húzhatom anélkül, hogy szóvá tennék valamit? És ha tudom, hogy szólnom kellene, de nem teszem, akkor miért nem? Szóval fontos, hogy a háttér okokat felderítsük. Ha az önreflexiónkban fejlődünk, akkor valójában az öngondoskodás mellett tesszük le a voksunkat.
A másik, hogy amikor már alvászavarral, érdektelenséggel, szomorúsággal vagy tartós lehangoltsággal küzdünk, akkor semmi esetre se zárjuk magunkra az ajtót. Amit ilyenkor tennénk, annak tegyük az ellenkezőjét. Tehát, ha bezárkóznánk, akkor keressünk valakit, ha szomorúak vagyunk, akkor keressünk olyan dolgokat, amelyekben örömünket leljük. És ha úgy érezzük, hogy ezek sem segítenek, akkor szakemberhez kell fordulnunk. Miért fogalmazok ennyire sarkosan? Azért, mert minden ember megérdemli, hogy segítsenek az állapotának javításán.
Készítettem neked egy letölthető eszközt, amely segít felderíteni például a halogatás okát, de használhatod akár szorongásoldó eszköznek is. Innen tudod letölteni.
Photo by Kenny Eliason on Unsplash
