Kreativitás és intimitás a párkapcsolatban

Személyiségfejlesztés, , ,

A kreativitás és intimitás a párkapcsolat két alapvető összetevője. Arról árulkodik, hogy a pár tagjai szabadon élik meg a testiséget, az érzelmeket, őszintén tudnak kapcsolódni egymáshoz, és képesek mindig meglepni egymást apróságokkal, nem feltétlenül tárgyi dolgokkal. A legtöbb párkapcsolat azon bukik el, hogy a gyerek(ek) érkezését nem tudják jól feldolgozni, és nem figyelnek egymásra. Ez a bejegyzés a múlt heti folytatása, amelyet itt olvashatsz el. Ebben a bejegyzésben tovább fogom boncolgatni, hogy a gyerek(ek) érkezése után hogyan lehet megőrizni a férfi és női szerepet. Nem kinyilatkoztatni akarok, csak elgondolkodtatni.

Hogyan jelenik meg a kreativitás és intimitás a gyerekek érkezése után?

Először is a két fogalom összefügg a párkapcsolatban, mert a kreativitással lehet mélyíteni a kapcsolatot, vagyis növelni az intimitást. Ez a két dolog tehát nem a gyerekekkel érkezik, hanem a gyerekek születnek bele úgy a pár életébe, hogy már ott volt a kapcsolatukban. Ez így nagyon szépen hangzik, de előfordul, hogy a pár tagjai úgy kerülnek kapcsolatba egymással, hogy mindegyiknek megvan a maga családi „csomagja”, és ezek feldolgozásában együtt fejlődnek. Szóval van arra is példa, hogy már megvan ez a két tulajdonság, és van arra is, hogy együtt haladnak az önismeret és a párkapcsolat kanyargós útjain, és közben fedezik fel a kreativitást és az intimitást. Itt kapcsolódik be az, amiről az előző bejegyzésben írtam: a közös cél. Például, hogy mit gondolnak a gyereknevelésről, hová szeretnének eljutni a párkapcsolatban, hol vannak a keresztpontok.

A gyerek(ek) megszületése után már semmi sem olyan, mint korábban

Ebben van öröm és gyász is. Öröm, mert új szintre lépett a kapcsolat, aminek van gyümölcse. Másrészt a korábban megszokott, bejáratott életet többé nem élhetik tovább, mert már többen vannak, ráadásul az új jövevény rengeteg figyelmet igényel, ami magával hozza azt is, hogy a pár tagjai már nem olyan figyelemmel vannak egymás felé, mint korábban. Talán nehezebben, vagy nem is veszik észre egymás nehézségeit. Mit lehet tenni?

Először is elfogadni azt, hogy megváltozott az életük. Elfogadni akkor lehet, ha korábban is megvolt már az a tartalom az életükben, amellyel megtöltötték az életüket, és abból lehet töltekezni a nehezebb időszakokban. Ha nincs meg, akkor most kell megszerezni azokat.

Másodszor megnézni, mi az, ami korábban feltöltötte őket, ebből mi a megvalósítható, és mit kell elhagyni, mert gyerekkel már nem lehet úgy kikapcsolódni, mint gyerek nélkül. A kérdés, hogyan lehet a kisgyerekkel kikapcsolódni? Ha nem tudnak, vannak-e olyan kapcsolatok, akik segíthetik a párt a nehezebb időszakokban? Ha van szabadideje a párnak (mert mondjuk alszik a gyerek), azt hogyan töltik? A közösségi média pörgetésével vagy beszélgetéssel?

Harmadszor pedig ér hibázni. Szülőként és párként nem tudunk a tökéletességre törekedni. Illetve de, csak akkor annak más a célja (pl. a megfelelés mások irányába, ami nem a gyerek és a szülő(k) céljait szolgálja). Itt a kérdés pedig az, hogy mit gondolunk a hibázásról, tudunk-e konstruktívan hozzáállni, vagyis kellő kreativitással. Minden megoldott konfliktus eggyel magasabb szintre emeli a párkapcsolatot, a család egymáshoz fűződő viszonyát. Például hogyan állnak érzelmileg ahhoz, ha a gyerek a dackorszakát éli. Letörik vagy pedig képesek elfogadással fordulni felé, mert a dackorszak pont a határok kialakításáról, a gyerek önállósodási folyamatáról szól.

Tehát rengeteg kérdés merül fel, de a fő kérdés, hogy akarunk-e a kapcsolatunkba energiát fektetni a nehézségek idején, és ha igen, akkor ki tudunk-e lépni a komfortzónánkból, mert a kreativitás és az intimitás csak a zónán túl található. Ha jelentkezel hozzám segítő beszélgetésre, akkor szívesen támogatlak e két érték megtalálásában és fejlesztésében!

Borítókép: Loc Dang

A párkapcsolat ápolása szülőként

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A párkapcsolat ápolása szülőként óriási kihívást jelent manapság. Egyrészt azért, túlságosan zsúfolt az életünk feladatokkal, programokkal, munkával, másrészt, mert nem úgy töltöttük a kamaszkorunk, hogy erről beszélgettünk a szüleinkkel. Félreértés ne essék, nem bántani akarom az x generációt, csupán rávilágítani, hogy miért vannak ma nehézségeink a kommunikációban, konfliktuskezelésben. A legegyszerűbb válasz, hogy a szüleinknek sem voltak jobb stratégiái, akkor hogyan adtak volna át a neveléssel olyan eszközöket, amelyeket bizton tudunk használni az élet viharaiban. Ebben a bejegyzésben azonban nem erről szeretnék írni, hanem arról, hogy mégis milyen lehetőségeink vannak, ha párkapcsolatban élünk, és még gyerekünk is van, a kapcsolat új szintekre való emeléséhez.

A párkapcsolat megpróbáltatásai

A legnagyobb veszély a kapcsolatokban az, amikor a családba gyermek érkezik. Természetesen most a párkapcsolat fenntartásáról beszélek. Nem elég, hogy új szerepeket kell tanulnunk, de még hirtelen, mintha egyedül is lennénk. Ketten egyedül egy párkapcsolatban. A kezdeti lendület ugyanis elsodorja az embert, ami annyit tesz, hogy szinte megszűnünk egymásnak partnernek lenni, és egymást is anyának, meg apának szólítjuk. (Van olyan kapcsolat, ahol ez így van. 😄) Tesszük a dolgunkat, aztán azt vesszük észre, hogy az esti rutin után kimerülten ülünk a kanapén, mint két zombi.

A párkapcsolat olyan, mint egy csónak

Szóval ketten egyedül egy párkapcsolatban. Amikor párok tagjaival beszélgetek, akkor kiderül, hogy egy ideje olyanok, mintha idegenek lennének egymásnak. Ebben az idegenségben pedig van valami bizalmatlanság. Abban, hogy a másik tud segíteni, ha én nem vagyok oké. Aztán abban is, hogy a másik is meg tudja tenni, amit én. És abban sincs bizalmunk, hogy meg tudjuk könnyíteni egymás életét. Mi ennek az oka? A szülői szerepekkel akkora változás áll be az életünkben, hogy hirtelen azokat a szerepeket, amelyeket korábban betöltöttünk, most nem találjuk. Új emberként kell megismernünk egymást, és ehhez szükség van a szilárd alapokra, amelyek nélkül nincs párkapcsolat. Erről korábban itt írtam. A legfontosabb, hogy megértsük: egy csónakban evezünk. Vagyis amikor elindul a „hadihajó” a másik felé, akkor tudniuk kell a pár tagjainak, hogy nem alá-fölé rendeltség van közöttük, hanem egymás mellett vannak. Ez egy szövetség. Ezt a szövetséget pedig azóta alkotják, amióta egymásra találtak, és eldöntötték, hogy együtt eveznek.

Az egy csónakban evezés módjai

Miből érezhetjük, hogy egymás mellett vagyunk? Az egyik, hogy kapcsolatot keresünk egymással az életünk élményeiből. Ennek akkor van legfőképpen értelme, amikor az egyik félnek olyan elvárásai vannak a másik felé, amit az nem tud megugrani. Ilyenkor jöhet jól az, hogy elkezdenek élményeket felidézni a gyerekkoruktól fogva. Pozitívakat és negatívakat egyaránt. Fontos, hogy felfedezzék a közös pontokat az életükben, mert ezek erősítik az egymás mellettiséget. Vagyis egyik sem különb a másiktól. Mindegyiknek megvannak a maga nehézségei, és jó látni, hogy egyik sem tökéletes. Így jutunk el ahhoz, hogy a mélységeket is együtt éljük meg, mert ez erősíti a bizalmat és az összetartást.

Célok a párkapcsolatban

Az egy csónakban evezés nemcsak azt jelenti, hogy együtt eveznek, hanem hogy egy irányba is haladnak. A tekintetük is egy irányba néz. A kérdés, hogy mi ez az irány? Az irány ugyanis több szinten mutatkozik meg: például hová szeretnének eljutni a párkapcsolatban? Hová szeretnének eljutni a gyereknevelésben? Hogyan tudják egymást támogatni az egyéni célok elérésében? Hogyan jutnak közös nevezőre, ha két olyan cél fogalmazódik meg, amely egymással ellentétes irányba mutat?

Legközelebbi bejegyzésben: a párkapcsolat két szintjéről fogok írni, az intimitásról és a kreativitásról.

Ha szeretnél arról beszélgetni, hogyan vagy jelen a párkapcsolatodban szülőként, akkor keress bizalommal.

Fotó: pexels

Apaként nyugalmat árasztani

Személyiségfejlesztés, , ,

Apaként nyugalmat árasztani az egyik legnehezebb dolog. Márcsak azért is, mert általában a férfiak a megoldásra koncentrálnak, mert azt gondolják, ha kész „eredményekkel” állnak elő, akkor azzal a dolgok el is vannak simítva. Igen ám, de mivel mindannyian érző lények vagyunk, ezért fontos lenne először az érzésekkel foglalkozni, és aztán a megoldásokkal. A témával azért foglalkozom most, mert az utóbbi napokban a bombariadók miatt több köznevelési intézményben tanuló diákokból esetleg szorongást és félelmet válthattak ki az események, ha a fenyegető levelet olvasták, akkor meg pláne.

Apák és szerepek

Fontos tisztázni, hogy a családban valóban mindenkinek megvan a maga szerepe. De ez leginkább az együttélés során derül ki, hogy ki melyikben érzi jól magát. Ezt azért lényeges leírni, mert évszázadokon át az a nézet alakult ki, hogy az apa eltartja a családot (van, aki még mindig így gondolkozik), az anya pedig gyereket nevel, háztartást vezet stb. Szóval ezek a sztereotípiák az első világháború után teljesen megváltoztak. De ha nagyon mélyre ásunk a történelemben, akkor már az ipari forradalom idején is láthatjuk a hagyományos családi modell megreccsenését. Mára pedig teljesen átalakultak ezek a szerepek. A nők is pénzt keresnek, a férfiak pedig nem átallanak a konyhában is helytállni, illetve adott esetben otthon maradni a gyerekkel. És akkor még csak a gyakorlati dolgokról beszéltünk.

Apák és az érzelmek

Ma már teljesen elfogadott(nak kellene lennie), hogy a gyereknevelés a családban közös ügy, és legfőképpen érzelmi kérdés. Ugyanis meg kell tanítani a gyereket az érzések kimondására, mások tiszteletére, önmaga védelmére, az érzelmi feszültség szabályozására, stressz levezetésére, és még lehetne sorolni, mi mindenre. Ugyanakkor mások tiszteletét is csak akkor tanulja meg, ha őt is tisztelik, elfogadják, és nem lépik át a határait. És innentől közelítünk a címben említett témához. Ha a gyerek határai rendben vannak, akkor képes lesz az öngnyugtatásra. Ehhez azonban az kell, hogy lásson mintát az anyától és az apától egyaránt. Ezért a férfiaknak is meg kell tanulniuk (van, hogy a nőknek is tanulni kell, pl. alulszocializáltság vagy súlyos érzelmi vagy testi bántalmazás esetén) az érzelmek kimondását és kezelését.

A gyermek megnyugtatásának lehetséges módjai

Nem receptet szeretnék adni, hanem inkább elgondolkodtatni. Mint minden, ez is attól függ, milyen a gyermek, és milyen az apa személyisége. Illetve melyik szülő van a gyerekre akkora hatással, hogy meg tudja nyugtatni. Fontos elemek a ráhangolódás, érzések felismerése, minimális tudás a fejlődéslélektanról (ennek tananyagnak kellene lenni az iskolában), önismeret, érzelemszabályozás. Ha megfigyeljük, mindegyik fogalom összefügg egymással. Ez a gyakorlatban azt jelenti, ha van önismeretem, akkor van rálátásom, hogyan tudom magam megnyugtatni, és ha én nyugodt vagyok, akkor az én nyugalmamat a gyermekem is átveheti. Az is elengedhetetlen, hogy a nyugalom ne pótcselekvések által jöjjön létre, mint például az evéssel, ivással, és más tudatmódosító szerekkel. Ha tudom azonosítani a saját érzéseim, akkor a gyerek érzéseit is vissza tudom tükrözni.

Az a korosztály, akiket most a bombariadó érint, elvileg képes arra, hogy olyan megoldási stratégiát találjon, amellyel meg tud nyugodni. Azonban ez a helyzet előidézhet némi regressziót, vagyis egy olyan állapotot, amikor a gyerek egy korábbi fejlődéslélektani időszakra megy vissza. Ez nem egy szokványos helyzet, amelyben mindenki tudja a dolgát. El lehet képzelni, hogy érezhették magukat azok a szülők, akik gyerekének az iskolájában bombariadó volt. Szóval ez egyaránt nehéz szülőnek, gyereknek, és nem mellesleg az oktatás többi szereplőjének is.

Aranyszabály

Amikor túl vagyunk az első ilyedtségen, akkor nagyon fontos, hogy a tényeket lássuk. Nehéz ilyenkor erre koncentrálni, mert az ember veszélyhelyzetben automatikusan a jövőt vizionálja, ugyanis fel akar készülni a legrosszabbra. Mégis érdemes megnézni, hogy mik a tények. Aztán érdemes az érzésekkel foglalkozni. Lehet otthon beszélgetni arról, hogy mire gondolt a gyermek, amikor meghallotta, hogy bombariadó van, és ez nem gyakorlat. Milyen érzések voltak benne, hogyan viselkedtek az osztálytársak és a pedagógusok? Mit hallott az egészről? Aztán pedig annyi információt adni nekik, amennyi feltétlenül szükséges. Nagyobb terhet rájuk rakni ugyanis nem érdemes, mert azzal nem tudnak mit kezdeni. A gyermeki fantázia pedig óriási. Hangsúlyozni kell, hogy most már biztonságban van, és a témát bármikor előhozhatja. Tabusítani nem érdemes, mert azzal csak szorongást keltünk a gyerekben.

Összegzésképpen azért fontos az érzelmi intelligenciát fejleszteni, mert elengedhetetlen a váratlan helyzetek kezelésénél is. Amennyiben szülőként te is úgy érzed, hogy szükséged van arra, hogy az érzelmeiddel foglalkozz, keress bizalommal!

Photo by Caroline Hernandez on Unsplash

Miért nem Teslával járunk, apa? 2.

Személyiségfejlesztés, , , , ,

„Miért nem Teslával járunk, apa? Egy darabig kerültem a választ. Aztán elmondtam. Nem engedhetjük meg magunknak. Ez van.” Meséli egy ismerősöm a történetét. Az ehhez kapcsolódó előző cikkemet itt tudod elolvasni. Nehéz téma ez, hiszen nem azok ellen szól, akik Teslával járnak. Nem szól senki ellen. Egyszerűen ez egy helyzet. A gyerek viszont szereti a jót, a kényelmest, és nem szeret lemaradni az osztálytársaitól. Hogyan lehet vele beszélgetni erről a témáról?

Érzések és reakciók

Én nem szeretem a Teslát. Túl sima. Túl fekete. Túl…drága„, de ezt már nehezebben mondjuk ki. Inkább kifogásokat keresünk ahelyett, hogy arról beszélnénk, ami van. Arról is azért nehéz, mert a gyerek elmondja az iskolában, amit otthon hall. De ez fordítva is igaz – lenne – , ha nem szégyenként élné meg, hogy neki nincsenek olyan jó cuccai, mint az osztálytársainak, és inkább otthon se beszél róla. És ebben szerintem egyik generáció sem más. A baby boomerek például irigykedhettek arra gyerekkorukban, akinek már volt televíziója, és nem a ligetbe kellett kimenni tévét nézni. Vagy egy jó biciklikre, és lehetne sorolni.

Mi ezzel a dolgunk?

Az, ami általában a neveléssel. Érzéseket kell közvetíteni. Elmondani, hogy tudjuk, mennyire szeretne olyan dolgokat, mint ami az osztálytársainak van, de ez itt most nem lehetséges. Nem azért, mert ennyire szívtelenek vagyunk, hanem mert – egyrészt – máson van a hangsúly, más dolgokat tartunk fontosnak, másrészt, ha arra a drága dologra gyűjtenénk, akkor az alapvető szükségletek nem volnának meg. Az is megoldás, amikor azt mondjuk, hogy „Tényleg! Milyen jó lenne egy Tesla! Mit tennél vele, ha neked lenne? Szerinted mi kell ahhoz, hogy az embernek legyen egy Teslája?” A lényeg, hogy ne érvénytelenítsük a vágyait, mert a vágy nagy úr, és segítségével célokat lehet kitűzni, amelyeket sok kisebb célra is le lehet bontani.

Mit kell megtanítanunk?

Ez adhat némi fejtörést a szülőknek, ha ezzel a kérdéssel szembesülnek otthon, mert fontos, hogy mit tanul ebből a gyerek. Látnia kell, hogy anyagiak területén ugyanúgy vannak különbségek az emberek között, mint viselkedésben, kinézetben, hovatartozások ügyében, de közben jó lenne a gyerekkel nem azt éreztetni, hogy „mi szegények vagyunk”. Pedig nem feltétlenül, csak máshol van a fókusz. Ha szegények vagyunk, akkor meg pláne. Fontos, hogy azt érezze, hogy ezek a dolgok egyébként számára is elérhetőek, nem most, hanem később, de tenni kell érte. Ez borzasztóan közhelyesen hangzik, de végső soron, ha tárgyi dolgokra vágyik, akkor nem mondhatunk neki mást, minthogy meg kell dolgozni azért, ha valamit szeretne elérni. A szegénységet azért nem jó hangsúlyozni, mert ezzel determináljuk a gyereket, és arra korlátozzuk, hogy ő nem tehet semmit azért, hogy ilyen drága dolgai legyenek. Ezt hívják tanult tehetetlenségnek.

Ugyanakkor ott vannak az értékek. Vajon mi teszi az embert értékessé? A tárgyai? Inkább az, ahogy eljutott a gazdagságig. Az értékek, amiket képvisel a gazdagságával. És most azokról beszélek, akik tisztességes úton jutottak hozzá a vagyonukhoz. Például a kitartás, a tudás, a jó kommunikációs készség, és még sorolhatnánk.

Másrészt elengedhetetlen az életben a hála. Mindenért érdemes hálásnak lenni, ami egy picit is építi az embert.

És a végére egy hasonlatot hoztam, amely jól szemlélteti a fontos dolgokat (a történetet a Geminitől kaptam, mert kíváncsi voltam, mit tud erről a témáról):

A boldogság fája: Képzeld el, hogy a boldogság egy fa, amelynek gyökerei a szeretetben, a barátságokban és a jó cselekedetekben gyökereznek. A fa ágai a különböző élmények, a tanulás és a kalandok. A drága játékok és a nagy házak csak néhány levél a fán. A legfontosabb, hogy a fa egészséges legyen, és sok gyümölcsöt teremjen.

A borítóképet mesterséges intelligenciával generáltattam.

Miért nem Teslával járunk, apa? 1.

Blog, Személyiségfejlesztés, , ,

Miért nem Teslával járunk, apa? Te hallottad már ezt a kérdést a fiadtól vagy lányodtól? Emlékszel a válaszodra? Vagy csak arra, hogy mire gondoltál, de nem mondtad ki? Nagyon nehéz ilyenkor nem szentbeszédet tartani a gyereknek, de hát azért csak eszünkbe jut, hogy „hát mit képzelsz, te? Mi vagyok én? Mindenért meg kell dolgozni kőkeményen, és ha Teslát akarsz, akkor menj el dolgozni.” És még mondhatnánk a magunkét fejben vagy hangosan, egy biztos, süket fülekre találnánk. De miért is fontos ennyire a gyerekeknek a külsőség? Miben mások – ha egyáltalán másabbak, mint mi voltunk? Erre keresem a választ ebben és a következő bejegyzésben is.

Értékrend régen és most. Mire vágynak a mai gyerekek, fiatalok?

A Facebookom reeljei egy csomó kiskorú, tinédzser influenszert dobál fel, akik fényűző módon élnek: saját studiójuk van, luxusházban élnek, és amint lehet, megszerzik a jogosítványt és húszmilliós Teslát vezetnek. A fiúk izmosak, a lányok vékonyak, csinosak, kipihentek, abszolút gondtalan életet élnek. Érdekelne, hogy mit gondolnak erről a felnőttek. Ha őszinte akarok lenni, akkor egy kicsit irigykedek. Ugyanis én nem ilyen luxusban nevelkedtem, de ha visszagondolok a gyerekkoromra, akkor nekem nem elsősorban a luxus hiányzott, bár nem mondom, hogy nem örültem volna menőbb ruháknak, tévének és hifitoronynak a szobámba, és még sorolhatnám. Elsősorban a kapcsolatok hiányoztak, mivel meglehetősen introvertált kamasz voltam. Az a gyanúm, hogy azért ma is vannak ilyen fiatalok, akiknek ez nem adatik meg. Nekik marad az álmodozás és a munka – ha olyan korúak -, de közhely ide, közhely oda, ők sokkal jobban meg fogják becsülni, amiért maguk dolgoztak meg. Nyilván vannak ellenpéldák is. De milyen a mai fiatalok értékrendje? Először is látni kell, hogy a mai kiskamaszok már inkább lennének felnőttek, a felnőttek pedig inkább lennének kamaszok. Ha megnézzük az öltözködést, a mai harmincasok is előszeretettel vesznek fel olyan ruhákat, mint a tinik.

Korai biológiai érettség

A mai tizenévesek sokkal hamarabb szexualizálódnak, mint ezelőtt 30-40 évvel. Emiatt (is) a külsőségek sokkal fontosabbá válnak számukra. Nem beszélve a kortárs közösségről… amit látnak egymástól, az lesz a mérce. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Összezárnak, „galerizálódnak” egymás „segítői” lesznek, sőt egymást világosítják fel szex terén is. Ma egy felnőtt megtisztelve érezheti magát, ha egy kamasz közel engedi magához. Mindeközben pedig a tizes éveiket taposók pedig vágynak a felnőttek útmutatásaira, akik meg épp „kamaszodni” készülnek.

Hol a válasz?

Adódhat a kérdés. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a generációk közti különbségeket, de általánosságban elmondható, hogy a mai Y generáció tagjai már nem akarnak robotolni… Folyamatosan keresik azt, amiben megélhetik a kiteljesedést, abból élni, amit szeretnek (ezt csinálom én is) az utánuk jövő generációk pedig a könnyű pénzkereseti lehetőséget keresik, nyilván ez sem mondható ki százszázalékos biztonsággal, mert nem általánosítunk, viszont a trendek azt mutatják, hogy a mai tinédzserek inkább ezt választanák, mint a monoton munkát…

A cikket jövő héten folytatom, mert azt gondolom, nem lehet kimeríteni egyetlen bejegyzésben, de kettőben sem. Amennyiben te is keresed önmagad, keress bizalommal!

Az Isten megszólítása

Személyiségfejlesztés, , ,

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogyan tud segíteni az életemben az Isten megszólítása, a transzcendencia. Más szóval a természetfeletti. Még közelebbről pedig az istenhit. Sokan azt gondolják, hogy az Istenbe vetett hit azt jelenti, hogy akkor nem lesznek problémái a hívőnek. Ez súlyos tévedés, hiszen attól még, hogy van egy plusz személy az életemben, attól nemhogy csökkenni, hanem nőni fog a konfliktusok száma.

Nemrégiben valaki azt kérdezte tőlem, hogy a pszichológia és az istenhit hogyan egyeztethető össze. Mondtam, hogy remekül. Az Istennel beszélgetni ugyanolyan, mintha egymást szólítanánk meg. Nagyon érdekes, hogy az egyház évszázadok óta azt erősíti, hogy mennyire nehéz az Istennel kapcsolatba lépni, és az különleges kegyelem, ha valakinek sikerül. Csakhogy van itt egy kis ellentmondás. A bérmálkozók úgy vizsgáznak, hogy vannak kérdések, amelyekre felelniük kell. Az első kérdés, amire tudniuk kell a választ, hogy miért élünk a világon. A válasz, hogy Istent megismerjük és szeressük, viszonozzuk a szeretetét, és eljussunk az örök életre. Én ebből a megismerésre helyezném a hangsúlyt. Ha az egyház ugyanis azt tanítja, hogy meg kell ismernünk a Teremtőt, akkor ez azt is feltételezi, hogy egyébként meg lehet ismerni. Nyilván kell hozzá tudatosság, elköteleződés és akarat, de korántsem érdemes azt gondolnunk, hogy Istent megszólítani a világ legnehezebb dolga.

Ebben egyébként van némi igazság. Képzeljünk el egy olyan embert, akinek vajmi kevés kapcsolata volt az apjával. Mondjuk jelen volt az életében, de elérhetetlen volt érzelmileg. Nos, neki tényleg nehéz kapcsolatba lépni az Istennel, hiszen az Isten egy apafigura. Persze itt lehetne beszélni az Isten női/anyai minőségéről is, de ebbe most nem bocsátkoznék, mert kimerítené a hírlevél kategóriáját.

Miért érdemes törekedni az Isten megszólítására?

Szeretném leszögezni, hogy amit írok az Istenkapcsolatról, azt bármely transzcendentális kapcsolatra lehet érteni. Azt gondolom, hogy ezek a megfontolások bármely természetfeletti kapcsolatra igaznak kell, hogy legyenek. A transzcendenciával való kapcsolat amúgy is a spiritualitásunk része (erről már beszéltem korábban is), másrészt pszichológiai jelentősége nem elhanyagolható. Nem téríteni szeretnék, csak reményt adni.

Nem vagy egyedül

Bárhol jársz, bármi történik veled, nem vagy egyedül. Amikor a fogorvosi székben ülök – ez velem sajnos sűrűn megtörténik –, két dolgot teszek. A türelmem véges, főleg, ha fáradtan megyek fogorvoshoz, és olyankor nagyon mély hasi légzésekkel szoktam magam nyugtatni. Ezen felül pedig vagy németül kezdek el a helyzetemről dialogizálni elképzelt személyekkel – ezzel is elvonom a figyelmem például arról, hogy milyen eszközzel „darálják” a fogam, vagy pedig az Istent igyekszem megszólítani, és megpróbálom megfigyelni, hogy honnan jön a válasz. Jöhet az elmémből, ami azt jelenti számomra, hogy épp racionalizálok, és ez nem az Isten hangja. Jöhet a lelkiismeretemből is, ezt onnan tudom, hogy elkezdem magam bántani, hogy nem kellett volna ekkor és akkor ezt és ezt mondani. És jöhet valahonnan teljesen máshonnan is egy olyan válasz, ami teljesen idegen a gondolkodásomtól.

Bármikor megszólítható

Bárhol, bármikor megszólítható az Isten. Ez azt jelenti, hogy nem kell várni a vasárnapi templomba menetelre, mert az Isten tulajdonképpen egész közel van hozzánk. Sokszor még csak gyertya sem kell, de mindenképpen jó, ha felkészülsz a kapcsolódásra. Az előbbi példánál maradva, még a fogorvosi székben is meg lehet élni a vele való kapcsolatot.

Reflexiót kapsz

Az Istenkapcsolat a reflexióról is szól. Ez azt foglalja magába, hogy ha mondasz valamit, valamilyen úton-módon kapsz rá választ. Ebbe a kapcsolatba belefér, hogy dühös vagy az Istenre, és az is belefér, hogy Ő nemet mond neked. Te is mondasz számtalanszor nemet neki, így megvan ez a kölcsönösség.

Tágabb kontextus

Ez azt jelenti, hogy ami történik veled, azt az Ő segítségével egy nagyobb összefüggésbe helyezheted. Az is lehet, hogy kívül helyezitek bármilyen kontextuson, mert sehová sem illik be.

Az Istenhit dimenziói

Pál Ferenc pap és mentálhigiénés szakember három szintjét különbözteti meg az Istennel való kapcsolatnak: egy morális szint – ez kívülről jövő –, egy lelkiismereti – ez a saját szintünk, belülről jövő – és egy mélyebbről jövő szintje. Ezen a szinten szólal meg az Isten. Néha úgy tűnhet, hogy a lelkiismeretünk és az Isten hangja egybe esik. De emiatt írtam korábban, hogy a lelkiismereti szinten inkább önbántalmazás jelenik meg, akkor azt nem jó az Isten hangjának tulajdonítani. A lelkiismeretünk sokszor inkább a felettes énünk, semmint az Isten hangja.

A kötött ima és a saját szavainkkal történő ima

Végezetül hadd térjek ki az ima jelentőségére. A fiam tízéves, és nemigen szeret az asztalnál, meg este imádkozni. Az esti imát igyekszem mindig személyesre venni. Akkor van idő beszélgetni az Istennel hármasban arról, hogy mi történt aznap, milyen érzéseink voltak.

A kötött, előre megírt ima az Istennel való kapcsolatfelvétel előszobája. Ha nagyon profán módon akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy a kötött ima Isten ajtaján való kopogás. Amikor vége, sajnos egy keresztvetéssel befejezzük, aztán továbbmegyünk. Az Isten kinyitja az ajtót, megáll, körülnéz, és már nem lát senkit. Amikor elmondjuk a kötött imát, akkor ezután jöhetne a személyes rész, amikor a saját szavainkkal fogalmazzuk meg a gondolatainkat, érzéseinket. Nem kell mindig kérni, és nem kell mindig megköszönni. Egyszerűen elég beszélni. És aztán hallgatni. Mert a csendben születhet meg a kapcsolatnak az a szintje, amikor az Isten válaszol.

Szeretném megerősíteni, amit az elején írtam. Ha egyedül karácsonyozol és várod az újévet, akkor sem vagy egyedül. Magaddal vagy és az Istennel. Vagyis rögtön hárman vagytok.

Remélem, hogy segítettem közelebb kerülni önmagadhoz. Én itt vagyok és itt leszek a jövő évben is. Kívánom, hogy az ünnep akkor is legyen számodra meghitt és bensőséges, ha nem éppen úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd!

Ajándék vagy jutalom?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

Az ünnepek előtt nagy kérdést vet fel, hogy a gyerek ajándék vagy jutalom részese legyen-e. A kérdés azért fontos, mert sokszor ezt a két fogalmat összekeverjük, és gyakran riogatjuk azzal a gyereket, hogy ha nem viselkedik jól (különösen karácsony előtt), akkor „nem hoz semmit a Jézuska”. Fontos az is, hogy mi magunk milyen tapasztalatokkal rendelkezünk ebben a témában. Tudtunk-e például felhőtlenül örülni az „ajándék”-nak, amit ünnepek alkalmával kaptunk? Hogy került átadásra az ajándék? Mennyi szeretetet érzékeltünk benne gyerekként?

Az ajándék és a jutalom fogalma

Először is tisztázzuk a két fogalom jelentését. Az ajándék az, amit nem azért kapunk, mert valami jót tettünk, vagy gyerekként megcsináltuk a házi feladatot, vagy elvégeztük a főnök által ránk bízott munkát. Az ajándékot azért kapjuk, mert valaki adja nekünk saját jószántából és szeretettel, és az ajándékért semmifelé ellenszolgáltatást nem vár. Illetve nem dobálgatja fel konfliktushelyzetben, hogy mennyi mindent adott nekünk.

A jutalom viszont egy jó motiváló eszköz. Ha valamilyen elvárást támasztunk a gyermekünk felé, akkor érdemes valamilyen „ellenszolgáltatást” a kilátásba helyezni. A jutalomnak olyannak kell lennie, ami arányos az elvárással. Ha például megkérjük a gyereket, hogy pakolja ki a mosógépet, akkor nem ígérünk neki ezért elektromos rollert, hanem megjutalmazhatjuk a kedvenc édességével, egy közösen töltött pillanattal (ami persze nem a Tenerifére szól, hanem mondjuk egy délutáni biciklis kirándulásról). Ez az arányosság fontos, mert így a gyerekben is reális értékrendszer fog kialakulni.

A büntetés

Ha már jutalom, akkor szót kell ejtenünk a büntetés kérdéséről is. Izgalmas kérdés, hogy hogyan büntessük a gyereket, ha nem volt elfogadható a viselkedése vagy amit mondott. Leginkább sehogy. A cél itt is egyrészt az arányosság lenne, másrészt pedig a jóvátétel. Sajnos a mai oktatási rendszer inkább leveszi a gyerek válláról a felelősséget a beírásokkal, ahelyett, hogy a kapcsolatra helyezné a hangsúlyt, megvizsgálná, hogy a konfliktusos felekben milyen érzések és gondolatok kavarognak, és felszínre hozni azokat. Majd pedig közösen kitalálni, hogy hogyan tudná az „elkövető” helyzrehozni a bűnét. Ha dühében hozzávág egy tolltartót a másikhoz, úgy, hogy abban a ceruzák összetörnek, akkor a bocsánatkérés helyett hozhatna a törött ceruzák helyett jó ceruzákat, vagy ha az anyagi helyzete nem engedi meg, akkor lehetne egy hétig minden nap megkérdezni a sértett féltől, hogy hogy érzi magát, fáj-e még az a hely a testén, ahol tolltartó megütötte, és még sorolhatnánk a kérdéseket. Lényeges, hogy a gyereket nem a dühéért büntetjük! A düh egy érzés, amely spontán keletkezhet, és az érzések keletkezéséért nem vagyunk felelősek. Amit utána teszünk, azért viszont igen. És magát a büntetés szót is jó lenne elfelejteni, és nem összemosni a jóvátétellel, ugyanúgy, mint az ajándék és a jutalom esetében.

Hogy van ezzel a belső gyermekünk?

A belső gyermekünk az a részünk, akit korábban valamilyen sérülés ért, és megrekedt egy bizonyos életkorban. Erről a témáról itt írtam. Fontos végiggondolnunk, hogy nekünk milyen emlékeink és élményeink vannak a jutalmazásról, büntetésről, ajándékozásról és jutalmazásról, mert ez fogja alapvetően meghatározni, hogy felnőttként hogy állunk a saját gyerekünk motiválásához. Ha fel tudjuk idézni ezeket az élményeket, akkor már tudunk mihez tartani a gyermekünk kapcsán.

Ha úgy érzed, hogy ezen a téren van mit feldolgoznod és van mit helyrehoznod a saját gyermekeddel kapcsolatban, keress bizalommal!

A belső gyermekünk játékai

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, ,

A belső gyermekünk is játszik, még felnőtt korunkban is. Ezt fontos tudni ahhoz, hogy megértsük őt. Azok a megoldási stratégiák, amelyeket egészen fiatalon kialakított magának, felnőttkorban is megvannak. A mai bejegyzésben ezekről a megoldási stratégiákról fogok írni. Ha nem tudod, ki ez a belső gyermek, olvasd el ezt a bejegyzésemet.

A belső gyermekünk álomvilága

Ki ne emlékezne arra, hogy amikor unalmas volt a családi ebéd, vagy le kellett feküdni délután aludni (egyébként pedig bármikor), azzal szórakoztattuk magát, hogy egy elképzelt világot alkotott magának, ahol minden izgalmas, ahogy úgy történtek a dolgok, ahogy ő szerette volna. Nincs ez másképpen a diszfunkcionális családban felnövő gyermekeknél sem, csak az ő valóságuk időnként annyira borzasztó, hogy muszáj egy olyan belső világot felépíteni, amelyben boldognak érzik magukat. Nem egyszer azért olvasottabbak a környezetüknél, mert ez tűnik számukra a legjobb megoldásnak. Inkább temetkeznek könyvekbe vagy az álomvilágukba, ahol minden tökéletes, mert ott biztonság és béke van.

A belső gyermekünk szerepjátszása

A fiúk nagyon szeretik a szuperhősöket, főleg kiskamaszkorban, mert ekkor formálódik az indentitásuk, és ezekből a szereplőkből magukévá tehetnek olyan tulajdonságokat, amelyek átsegíthetik őket nehézségeken. A szenvedélybeteg/diszfunkcionális családban felnövő gyerekek sokféle szerepbe bújnak, mert így legalább nem kell a saját sérültségeikkel találkozniuk. Ezekről a szerepekről itt és itt olvashatsz. Felnőttkorban is játszunk szerepeket, nem vitás. A probléma az, amikor ezek a szerepek állandósulnak, és elfedik azt, akik valójában vagyunk. Fontos rájönnünk, hogy a szerepek segítenek bennünket, de amikor egyféle szerepet töltünk be állandóan (pl. mindig másokatsegítő szerepét), akkor előbb-utóbb elveszítjük saját magunkat.

Érzések eltávolítása

Az első kettőt még nevezhetjük félig-meddig játéknak, hiszen a legtöbben szeretjük az álomvilágot, és szeretünk mások bőrébe bújni. A szenvedélybeteg/diszfunkcionális családban felnövő gyerekeknél az is gyakori megoldási stratégia, hogy az érzéseiket leválasztják egy-egy eseményről, például egy bántalmazási szituációról. Ez azért probléma, mert ez a stratégia is tud állandósulni. Az ember belemerevedik, és másokkal szemben sem lesz képes érezni, így empatikus sem tud lenni. Amennyiben ezt tapasztalod magadon, velem tudsz erről beszélni.

A belső gyermekünknek érdemes visszaadni a jogosultságot, hogy szabad érezni, mert az érzésekben erő van.

Tedd meg magadért!

A halottaink öröksége 3.

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés

A szenvedélybeteg halottaink öröksége teher és egyben áldás is. Ez a harmadik és egyben utolsó része annak az első két bejegyzésnek, amelyeket itt és itt olvashatsz el. Sok szörnyűség történhet velünk, egy dolgot azonban nem szabad elfelejtünk: itt vagyunk magunknak. Ez bármennyire is furán hangzik, de nem vagyunk egyedül. Vagyis képesek vagyunk a dolgokat helyére tenni az életünkben, és erőt meríteni a megoldási stratégiáinkból, amelyek eddig működtek, de most újakat kell kialakítanunk, mert a régiek már nem szolgálnak bennünket. De nézzük, mi mindent tanultunk még a nehéz helyzetekből, amelyeket adott esetben elhunyt hozzátartozóinktól kaptunk.

A halottaink által elszenvedett fájdalmak erősségekké kovácsolása

Érzékenység

A szenvedélybeteg családban felnőtt emberek fokozottan érzékények mások lelkiállapotaira, hiszen folyton készenlétben kellett lenniük a szenvedélybeteg és kétségbeesett szülők miatt. Vagyis a tükörneuronjaik túlfejlettek. Ezért könnyebb nekik olyan csoportokkal vagy egyénekkel dolgozni, akik deviáns viselkedést folytatnak. Ez egyúttal fárasztó is, és a parentifikált felnőtt segítők hamarabb ki tudnak égni, mint mások. Állandóan kifelé vinni a fókuszt, borzasztóan megterhelő.

Menedzser-képességek

A szervezés átszövi a diszfunkcionális családban felnőttek életét. Mindig történhet valami, úgyhogy gyorsnak sé rugalmasnak kell lenniük. Azonnal reagálás, kreativitás, ezek mind életük része. Ezért működnek jól különböző szervezetekben, mert nem (feltétlenül) lehet őket kihozni a sodrukból.

Hangulat-szakértők

Ahogy már korábban írtam, remekül rá tudnak hangolódni egyénekre és csoportokra, tudják, mitől lesz az ember vagy egy baráti társaság boldog és elégedett. Remek a humoruk, amelyet olyan helyzetekben is be tudnak vetni, amelyekben más már valószínűleg sírna. Nekik ez egy túlélési stratégia, csupán azt kell megtanulniuk, mikor és hol használhatják jól ezt és a többi képességet.

Most, hogy végigolvastad mindhárom bejegyzést, elkezdhetsz azon gondolkodni, hogy hol vagy érintett. Amennyiben segítségre van szükséged, keress bizalommal!

A három blogbejegyzés szakirodalmi forrása: Waltraut Barnowski-Geiser: Apa, anya, pia. Hogyan találják meg a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekei a MÉGIS boldogságot. Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2020.

Belső gyermek – aki mindig velünk van

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés,

A belső gyermek mindig velünk van, viszont a legnehezebben hozzáférhető. Akkor találkozunk vele leginkább, amikor konfliktushelyzetbe kerülünk, de lefagyunk, nem tudunk reagálni, megvédeni magunkat. Csak állunk, és érezzük, ahogy felépül bennünk a fal, mely áttörhetetlennek tűnik, és hagyjuk, hogy bántsanak.

Ki ez a belső gyermek, és miért van ott?

A belső gyermek felfedezése

Az életünk kezdetétől fogva össze vagyunk zárva önmagunkkal. Nem tudunk kibújni a bőrünkből, még akkor sem, ha álarcokat veszünk fel. A belső gyermekünk mi magunk vagyunk. Az a részünk, aki dübörög és dühöng, hogy figyeljen rá végre valaki. És ezt csinálja azóta, amióta az első trauma ért bennünket. Az, ami nem történt meg, vagy megtörtént. Ha jobban közeledni akarunk a témához, akkor képzeljünk el egy 4 éves kisgyereket (mindegy, hogy fiú vagy lány), aki próbál odabújni a szüleihez, de csak elutasítást kap. Vagy olyan „szeretést”, ami nem életkorának megfelelő…

Tudom, hogy sokszor a terápia a legjobb megoldás. De mégis, ha gyógyítani akarjuk magunkat, akkor mindenképpen érdemes megfigyelnünk, hogyan viselkedünk egyes helyzetekben. A főnök/tekintélyszemélyek jelenlétében, különböző korú férfiak/nők jelenlétében, konfliktushelyzetekben, a saját gyerekünkkel kapcsolatban…

Szóval minden helyzetben rá kell néznünk a saját viselkedésünkre, mert a testünk válaszol. Például mit csinál, amikor valaki hozzánk ér. Ez a blogbejegyzés sajnos kevés ahhoz, hogy ezt a témát alaposan körüljárja, de azt ki merem jelenteni, hogy amikor a testünk reagál, akkor visszamegy életünk azon szakaszába (regrediálódik), amikor történt velünk valami, és az a valami sejtszinten lett kódolódva.

Mit tehetünk, ha felfedeztük belső gyermekünk nehézségeit?

Az a helyzet a traumatikus eseményekkel, hogy – mint ahogy említettem – sejtszinten raktározódnak el, ami azt jelenti, hogy csak testmunkával lehet kioldani. Kognitívan (vagyis racionálisan) nem (feltétlenül) lehet kidolgozni magunkból. Illetve nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a kognitív terápiák valamelyest tudnak segíteni, hogy elhelyezzük az életünk polcain valahová a traumatikus eseményt. Ami borzasztóan fontos:

  • Meg kell szólítanunk azt a szeretetre és biztonságra vágyó kisgyereket, aki bennünk van, és azt várja – akár évtizedek óta -, hogy megszólítsák és melegséget adjanak neki.
  • Vissza kell adnunk neki a jogosultságot: joga van az érzéseihez, joga van ahhoz, hogy kielégüljenek a szükségletei.
  • Idő kell ahhoz, hogy megszólíthassuk őt. Meg kell találnunk a megfelelő pillanatot, mert lehet, hogy borzasztóan bizalmatlan. De tudnia kell a belső gyermekünknek, hogy mi itt vagyunk felnőttként, és mi meg tudjuk őt óvni.

Ha szeretnél a belső gyermeked felé elindulni, ha szeretnéd vissza adni magadnak a jogosultságot, akkor keress.

A borítókép forrása: https://csodalatosmagyarorszag.hu/hirek/itthon/a-szolotokek-oleleseben-magasodo-szeretet-szobor-valon/