Adott az ismert közmondás: ” Nagy az Isten állatkertje, csak az a bizonyos léc túl alacsonyan van”. Az, hogy kikkel vesszük körül magunkat, kiket engedünk be az életünkbe, nagyrészt rajtunk múlik, de például a szüleinket és a családtagjainkat nem válogathatjuk meg, vagyis hozott anyagból dolgozunk. De akiket meg tudunk, nyilván valamilyen mérce vagy erkölcsi rendszer szerint szűrünk. Bár, ahogy a viselkedésünk, úgy a választásaink is javarészt tudattalanok… Tehát az lenne a jó, ha az arány megfordulna, és minél több tudatos választás lenne az életünkben. És itt akár véget is érhetne ez a bejegyzés, de mégsem tudom itt befejezni, mert túl sokszor találkozom én is olyan embertípusokkal, akikkel inkább redukálnám a kapcsolódást, mert hosszútávon felőrölnek. Az pedig, hogy hol van az a bizonyos léc, és miért van ott, egy másik bejegyzés témája lesz.
Tényleg nagy az Isten állatkertje?
Attól függ, mit nevezünk állatkertnek. Általános iskolás koromban például azokra mondta a tanítónéni, akik nem tudtak kulturáltan viselkedni, és nyomukban borultak a dolgok. Meg az emberek. Aztán a munkahelyeimen (iskolákban)… szintén a gyerekekre mondták. Aztán később a kollégák már egymásra is. 😅Szóval itt most azokra fogjuk érteni, akik valamilyen módon akadályoznak bennünket. Akik játszma nélkül nem képesek kapcsolódni. Nem szeretném őket gonoszoknak kikiáltani és mindenféle jelzőkkel illetni, de mindenkit megmenteni nem tudunk. Tehát meg kell tanulnunk megvédeni magunkat velük szemben, de erről következő héten, egy másik bejegyzésben fogok szólni.
Milyen „állatok” élnek ebben az állatkertben?
A passzív-agresszív
Az a típus, aki háttérben gerjeszti az indulatokat, ha valamire rákérdeznek, akkor azt mondja, hogy „semmi”. Rengeteget panaszkodik, de nem tesz semmit, mert ez a „pocsolya” végső soron ismerős. Tehát a komfortzónáján túl nem mer látni, mert ott már meg kellene változtatni a véleményét, szempontot kellene váltani. Ami, ugye, félelmetes. Nyilván neki is megvan a maga terhe. Például egy olyan gyerekkor, amelyben az érzelmeket letiltották, egyetlen vélemény létezhetett, és az pont nem az övé volt. A releváns visszajelzések tökéletes hiánya, az állandó minősítgetések, amelyekkel arra utaltak, hogy ő mennyire értéktelen. Ez egy igazságtalan pofon az élettől. Csak hogy az önreflexió tanulható, és van egy pont, amikor azt kell mondani, hogy „oké, értem én a gyerekkorodat, de nem jogosít fel, hogy megkeserítsd mások és főleg az én életem.”
A mártír
Aki mindenkiért mindig áldozatot hoz, hogy egy pici elismerést és szeretetet kapjon. Egyszer egy 8 éves kisfiú szájából hallottam azt a mondatot, hogy az a célja, hogy feláldozza magát másokért. Kissé összeszorult a szívem, hogy vajon milyen családi háttér az, amelyik ezt tette vele. Egy parentifikált („szülősített”) gyermek, aki a saját igényeit és szükségleteit elfojtja, csak azért, hogy valaki másnak kényelmes legyen. Egy magas elvárásokkal rendelkező szülő, aki nem ad, viszont nagyon sokat követel. A mártír akkor is feláldozza magát, amikor senki sem kéri. Aztán megsértődík, és azt mondja, hogy milyen világban élünk. Ennek egyik változata, amikor az illető mindig segítő, mindig határozott, mindig tudja a választ, ám amikor neki volna szüksége segítségre, akkor meglepődik, mert senki nem siet a segítségére. A barátai vagy családtagjai azt hiszik ugyanis, hogy ő mindent meg tud oldani, és ő saját magát is kihúzza hajánál fogva a mocsárból.
Önmagunk megvédése nehéz és egy egész életen át tanulandó folyamat és feladat, amennyiben rálátunk és szeretnénk változtatni. Ha te is küzdesz magaddal, a határaiddal, keress bizalommal!
A téma folytatása jövő héten következik!
