A megfelelési kényszer formái

Blog, Személyiségfejlesztés, , ,

A megfelelési kényszer gyökerei gyakran oda nyúlnak vissza, amikor a gyermekben nem azt erősítik meg, amilyen ő valójában, hanem azt a képet, amit elvárnak tőle. Ez a jelenség tehát elválaszthatatlan a környezettől. Ahogy a szenvedélybetegségek kialakulásánál, úgy itt is kulcsfontosságú az elsődleges gondozókkal való kapcsolat minősége. Ahhoz, hogy tartós megoldást, egyfajta belső „gyógymódot” találjunk, először tudatosítanunk kell, honnan fakad a saját kényszerünk. Mivel minden élettörténet és személyiség egyedi, nincs mindenki számára egyformán működő recept.

Ebben a bejegyzésben azt járjuk körül, milyen változatos formákban ölthet testet a megfelelési kényszer a mindennapjainkban.

A „rossz gyerek” és a megfelelési kényszer

A pedagógia egyik alapvetése, hogy a gyermek abban a viselkedésben marad benne, amiben megerősítést kap. Ha egy gyereket rendszeresen megszidnak, mert koszos ruhában ér haza, és rásütik a „rendetlen” bélyeget, egy idő után „feljogosítva érzi magát”, hogy ebben a szerepben maradjon. Ha egy családban egy gyerekkel „mindig csak a baj van”, ő válik a család index páciensévé. Fekete bárányként az ő tünetei jelzik a családi rendszer hibáit – gyakran éppen a szülők közötti lappangó kapcsolati feszültséget teszi láthatóvá, amit a környezet valódi megoldás helyett állandó fegyelmezéssel próbál elnyomni.

A „beteges gyerek” és a megfelelési kényszer

Bár triviálisan hangzik, a „beteges gyerek” kategóriája mélyebb rétegeket hordoz. Ez a gyermek azt az üzenetet építette be az énképébe, hogy ő gyenge, sérülékeny, és állandóan vigyáznia kell, különben baj történik. (Itt most nem érintjük azt a komplex pszichológiai dinamikát, amikor a betegség a figyelem kivívásának egyetlen eszköze, de érdemes tudni, hogy a „gyengeségre” való törekvés is lehet egyfajta megfelelés a szülői aggodalomnak.)

A „jól teljesítő gyerek” és a megfelelési kényszer

A jó képességű gyermek tragédiája gyakran az, hogy a környezete csak az eredményeiért (kitűnő bizonyítvány, sporteredmények) rajong. Számára a 100% nem a cél, hanem a minimum. Soha nem engedhet le, mert úgy érzi, a szerethetősége a teljesítményétől függ. Ez az örökös készenléti állapot vezethet később a klasszikus értelemben vett maximalizmushoz és kiégéshez.

Összegzés

A bejegyzés célja a szemléletformálás volt: a megfelelési kényszer nem csak a „túlteljesítők” kiváltsága. Legyen szó lázadásról, betegségről vagy tökéletességről, mindegyik maszk mögött egy megfelelési vágy húzódhat meg. Ezek a folyamatok többnyire tudattalanul mozgatnak minket, éppen ezért a környezet felelőssége hatalmas abban, milyen irányba tereli a fejlődő személyiséget.

Foto von Fethi Benattallah auf Unsplash

Kiút a megfelelés kényszer csapdájából: a belső iránytűnk beállítása

Blog, Személyiségfejlesztés, , , ,

„Mondj igent, különben megbántódnak.” „Csináld meg te, te vagy a legügyesebb.” „Csak még ezt az egy projektet vállald el, és akkor végre elismernek.”

Az elmúlt hetekben végigjártuk a megfelelési kényszer útját: a nagyszüleinktől örökölt „láthatatlanság” stratégiáját, a 90-es évek státuszszimbólum-hajszáját és a közösségi média digitális tükörútvesztőit. Ha eddig velem tartottál, már tudod: ez a kényszer nem a te hibád, hanem egy nehéz, generációs kabát, amit eddig azért viseltél, mert ebben érezték magukat biztonságban az elődeid.

De eljön a pillanat, amikor a kabát túl szűk lesz. Amikor a másoknak való megfelelés ára már a saját testi-lelki egészséged. Itt az idő, hogy elővedd a belső iránytűdet.

Megfelelési kényszer helyett: A külső kontrolltól a belső szabadságig

Mentálhigiénés szakemberként azt látom, hogy a gyógyulás ott kezdődik, amikor a „Mit várnak el tőlem?” kérdését felváltja a „Mire van most szükségem?”.

Ez nem önzőség. Ez az autonómia visszaszerzése. Amikor a döntéseid központja kikerül a főnököd, a szomszédod vagy az algoritmusok kezéből, és visszakerül a saját szívedbe.

Hogyan építsd fel a saját belső iránytűdet?

  1. A „Nemet mondás” mint öngondoskodás: sokan azért mondunk reflexszerűen igent, mert félünk a konfliktustól. De tudd: minden alkalommal, amikor nemet mondasz egy külső elvárásra, valójában igent mondasz önmagadra. A világ nem dől össze, ha nem te hozod a süteményt az irodai buliba, vagy ha nem válaszolsz azonnal egy szombat esti e-mailre.
  2. A belső hajcsár megszelídítése: smered azt a hangot, amelyik azt súgja: „nem vagy elég jó”? Ez a belső kritikus valójában egy régi védelmi mechanizmus. Ahelyett, hogy harcolnál vele, próbálj meg önegyüttérzéssel fordulni felé. Mondd neki: „Köszönöm, hogy meg akarsz védeni a kudarctól, de most már felnőtt vagyok, és tudok vigyázni magamra.”
  3. Értékek vs. elvárások: a megfelelési kényszer elnyomja a saját értékeidet. Tehetnél egy próbát: írj össze 5 olyan dolgot, ami számodra valóban fontos – nem azért, mert jól mutat a Facebookon, hanem mert örömet okoz. Ez lesz az iránytűd északi sarka.

A választás szabadsága: A „pillanat” hatalma

Viktor Frankl, a híres pszichiáter mondta: „Az inger és a válasz között van egy tér. Ebben a térben rejlik a szabadságunk és a hatalmunk, hogy megválasszuk a válaszunkat.”

A te szabadságod abban rejlik, hogy megállsz egy pillanatra, mielőtt újra rábólintanál egy ereiden felüli kérésre. Ebben a néhány másodpercben dől el, hogy maradsz-e a régi kerékvágásban, vagy elindulsz az önazonosság (autenticitás) felé.

A megfelelési kényszer napjainkban

Blog, Személyiségfejlesztés, , , ,

„Légy szép, fiatal, izmos, humoros, érzelmes!” Amíg a 90-es években az autó, a legújabb tv játék, az HBO előfizetés voltak a státuszszimbólumok, addig a 2000-es években az élmények és a lájkok váltották fel. Tehát társadalmi szinten új célt kapott a megfelelési kényszer. Azt, hogy mit jelentette a tekintélyelvűség a magyar társadalomban, itt olvashatod el. Hogy mi lett a hatása a 90-es évekre, azt pedig itt.

A digitális megfelelési kényszer

A közösségi média összehoz és elválaszt bennünket. Határokat ívelhetünk át velük, és pillanatok alatt hírt tudunk adni magunkról távol élő szeretteinknek. De nem csak nekik. A szomszédnak, a haveroknak, a magyar embereknek és a világ másik oldalán lévőknek is. Nem kell mást tennünk, mint hogy érdekesek, viccesek, szépek, fiatalok, legyünk, s na meg a filterek. Mindig. Ez lett az új trend. 30 éve az volt a mondás, hogy „bezzeg a szomszéd gyereke”. Most ugyanez, csak belülről halljuk, a lelkünkben visszhangzik ez a mondat, csak már átalakult: „legyél olyan, amilyen a közösségi médiában elfogadható”. Tehát maradt a folyamatos összehasonlítás, maradt a teljesítménykényszer, csak új irányokat vett.

Az algoritmusok és a visszacsatolás

Az, hogy az algoritmusok arra kondicionálnak bennünket, hogy a lájkok nélkül magányosnak érezzük magunkat, tény. Irányítják, hogy mi legyen felkapva, és mi szoruljon háttérbe. Már az sem mindegy, mit milyen napszakban posztolunk, hiszen ha délidőben teszünk ki valamit, nem biztos, hogy akkora lesz az elérés, mint korán reggel, vagy este 6 után. Olyan ez, mint a Pavlov-reflex. Ha kiteszel egy képet magadról, vagy egy érzelmes történetet, akkor lájkok, szívecskék, ölelések érkeznek rá. Vagyis azt tanulja meg az idegrendszerünk, hogy elismerést úgy kaphatunk, ha posztolunk. És ez egy klasszikus kondicionálás: megtanuljuk, hogy melyik arcunk, melyik életpillanatunk ér „sokat”, és melyik „értéktelen”. Emiatt azt a „felünket” fogjuk többet kitenni a virtuális kirakatba, hiszen ezt díjazzák.

Az önbecsülés a virtuális térben

Azért kell erről külön beszélnünk, mert egy korábbi cikkemben már írtam arról, hogy működik az önbecsülésünk. Erről itt olvashatsz bővebben. A gyermek azért tesz meg dolgokat, mert elvárják tőle. És addig van ez az elvárás, amíg a külső elvárás belső elvárássá nem válik. Az algoritmusokkal az a baj, hogy azt alakítják ki, hogy az ember mindig kívülről várja a megerősítést, ugyanakkor csak arra „kérhet” visszajelzést, amire az algoritmus engedi.és ez válik belsővé.

Közösségben vagyunk, mégis magányt élünk meg

A közösségi média azért jött létre, hogy közösségeket hozzon létre. Azt nem tudom, hogy az offline közösségek helyett akarta-e, vagy azok kiegészítéseként, mindenesetre elmondhatjuk, hogy a felhasználóknak nagyon kényelmessé vált ezt a fajta kapcsolódás. Ezzel nincs is semmi baj, addig a pontig, amíg mellette van a személyes találkozás is. Fontos a testi érintkezés, még akkor is, ha csak egy kézfogásról van szó. Ugyanis már „csak ennyi” is tud annyi dopaminlöketet adni, amelytől értékesebbnek, fontosabbnak érezhetjük magunkat. Az online térben nincs lehetőség az ölelésre, a kézfogásra. Csak a szép, humoros és vidám énünk a fontos, mert csak erre kapunk visszajelzést. A jó hír az, hogy most már ez változóban van: az embereket érdeklik az elgondolkodtató dolgok is, nem véletlenül követünk sok olyan embert, aki értékes és felemelő gondolatai vannak. Ily módon a közösségi média már nemcsak a szórakozásról szól.

Akárhogyan is, megváltozott a kapcsolódási igényünk, hiszen megteremtették az igényt a közösségi médiára. Viszont nem adtak mellé használati utasítást, így magunknak kell megtanulni a saját kárunkon, hogyan tudunk benne boldogulni. Amennyiben azt érzed, hogy problémád van az őszinte önkifejezéssel, akkor keress bátran!

Foto von ROBIN WORRALL auf Unsplash

Megfelelek, tehát vagyok?– A megfelelési kényszer gyökerei Magyarországon

Blog, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Hogyan lett a 20. századi túlélési stratégiából alap személyiségvonása a mai magyar társadalomnak?

„Csak ne legyen semmi baj.” „Ne szólj bele, hagyd rájuk!” „Mit fognak szólni a szomszédok?”

Hányszor hallottad ezeket a mondatokat? Mennyire mélyen ivódtak bele a gondolataidba, a magatartásodba és az érzéseidbe? Ugyanis, ha Magyarországon nőttél fel az elmúlt évtizedekben, szinte biztos, hogy ezek a láthatatlan parancsok ott lüktetnek a döntéseid és a lépéseid mögött. Mentálhigiénés szakemberként azt látom, hogy nálunk a megfelelési kényszer nem csupán egy egyéni jellemző. Ez egy mélyen belénk égett, generációkon átívelő válaszreakció.

A megfelelési kényszer mint túlélési stratégia

Descartes azt mondta: Gondolkodom, tehát vagyok. Nálunk viszont évtizedekig ez volt az alapvető hozzáállás: Megfelelek, tehát vagyok. Ez nem a gondolkodásról szólt, hanem a lojalitásról. Ha visszatekintünk az elmúlt 70 évre, látnunk kell, hogy a szüleink és nagyszüleink számára a hierarchiához való alkalmazkodás a túlélés eszköze volt. Egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol a tekintély bármikor dönthetett a sorsodról, a legokosabb dolog az volt, ha „láthatatlan” maradtál. Ugyanakkor pedig nem díjazták az egyéni gondolatokat sem, tehát a magyar közélet a középszerűségnek kedvezett. Természetesen voltak olyan esetek, amikor a gyárban valaki ki mert állni az igaza mellett. Ilyenkor csak a vezető jóindulatán múlott, hogy nem csináltak belőle nagyobb ügyet. A nevelésben pedig szépen csendben átkúszott a későbbi generációkra is: ha csendben maradsz, nem bántanak. Maradj szürke, és akkor nem eshet bántódásod. Ne szólj bele semmibe, ne avatkozz bele mások dolgába.

A tekintélyelvűség hatása a mentális egészségre

Ebben az időszakban a tekintélyelvűség nem választás kérdése volt, hanem a mindennapok része. Az iskolában, a munkahelyen, sőt a családban is a „jó ember” szinonimája a „szófogadó ember” lett. A tekintélynek pedig mindent szabad volt, még akkor is, ha nem értett ahhoz, amit csinált. A pozíciókba a lojalitás révén lehetett kerülni, nem pedig szakértelemmel és tapasztalattal. Ebben a merev struktúrában:

  • Az egyéni igények háttérbe szorultak.
  • A saját hang képviselete veszélyesnek tűnt.
  • Az én-határok meghúzása ismeretlen fogalom volt.

Transzgenerációs örökség: Miért szorongunk ma is?

Azzal, hogy átléptünk az új évezredbe és diktatúrából a demokráciába váltottunk, sajnos nem változott meg a gondolkodás és a nevelési elvek. Vagyis az idegrendszerünk megőrizte azokat a régi kódokat és beidegződéseket – úgy is mondhatnánk, sejtszinten rögzültek -, amelyeket belénk neveltek. Ezt hívjuk transzgenerációs örökségnek. Ma már nem kell rettegnünk a fekete autótól, mégis ugyanazzal a gyomorgörccsel mondunk nemet a főnökünknek, vagy vállalunk el erejükön felül feladatokat a családban.

A külső tekintélyszemélyek – a szigorú tanár vagy a megkérdőjelezhetetlen feljebbvaló – beköltöztek a fejünkbe. Ma már nincs szükség külső kényszerre: a belső kritikusunk lett a saját börtönőrünk.

Hogyan győzhető le a megfelelési kényszer?

Az első lépés a tudatosítás. Fel kell ismernünk, hogy a szorongásunk nagy része nem a jelennek szól, hanem egy hozott csomag része.

Ebben a blogsorozatban végigvesszük:

  1. Hogyan alakult át a múltbéli félelem modern teljesítménykényszerré.
  2. Miként befolyásolja a közösségi média a megfelelési vágyunkat.
  3. Milyen mentálhigiénés eszközökkel építheted fel a belső iránytűdet.

Szeretnél végleg kiszabadulni a „mit szólnak majd mások” börtönéből?

Hamarosan egy ingyenes webinárium keretében mutatok konkrét technikákat a megfelelési kényszer kezelésére. Ne maradj le a folytatásról, iratkozz fel a hírlevelemre!

Kiút a magányosságból – 2. rész: Hogyan ne maradjunk egyedül?

Blog, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A valódi kiút a magányosságból nem ott kezdődik, hogy hirtelen elkezdünk bulizni. Introvertált emberként valószínűleg ezzel több kárt csinálunk magunknak, mint hasznot. Elengedhetetlenül fontos, hogy először képessé tegyük magunkat a kapcsolódásra, tudatosítsuk a belső elszigeteltségünk okát, és aztán felkészüljünk a lassú, biztonságos nyitásra. Az első részben láttuk, milyen gyermekkori sebek és védőfalak (dac, elfordulás) tartanak minket távol másoktól. Most nézzük meg, hogyan kezdhetjük el lebontani ezeket a gátakat.

Tudatosítsd magadban: „Miért vagyok most egyedül?”

A változás első lépése mindig a felismerés. Amikor magányosnak érzed magad, érdemes megállni egy pillanatra, és megfigyelni, mi zajlik a lelkedben.

  • Figyeld meg a „védőfalat”: Fontos, hogy ez a fal nem megvéd, hanem elszigetel. Emiatt érdemes lebontani a következőképpen. Ha azt érzed, hogy dacos vagy, vagy érzed, hogy valami frusztrál, és távolodnál el az emberektől, kövesd vissza a napod, honnan indult el ez az érzés, milyen dolgok történtek, amelyek ezt az érzést beindították.
  • Különítsd el a múltat a jelentől: Tudatosítsd magadban: „Ez most nem az a gyermekkori kiszolgáltatottság. Felnőtt vagyok, és vannak eszközeim a kapcsolódásra.” A tudatosítás során ne ítélkezz magad felett („Hogy lehetek ilyen hülye?”) , csak állapítsd meg, hogy a falad áll, de tevagy a gazdája, és képes vagy lebontani.

Eszköz a nyitáshoz: A „mikronyitások” módszere

A magánytól a közösségi lét felé nem egyetlen hatalmas ugrással, hanem apró, biztonságos lépésekkel juthatsz el. Főleg, ha alapvetően introvertált vagy, de mégis kapcsolódni szeretnél. Számolj a „kevesebb néha több” elvével. Kezdetben kevés ember lesz az, akivel képes leszel kapcsolatba lépni, és nem feltétlenül olyanok, akikkel életre szóló barátságot akarsz kialakítani, de „gyakorlásnak” és önbizalomgyűjtésnek remek lehetőség.

Kezdd mikronyitásokkal:

  • Szemkontaktus és mosoly: A boltban, a liftben vagy a munkahelyen. Amikor visszamosolyognak vagy visszanéznek rád, azt az üzenetet kapja az idegrendszered, hogy a világ nem ellenséges.
  • Kérdezz, ne csak felelj: Ha valaki megkérdezi, hogy vagy, ne állj meg a „köszi, jól” válasznál. Kérdezz vissza te is, vagy tegyél hozzá egyetlen személyes mondatot.

Keresd a „biztonságos tereket”

A kapcsolódás kockázat – ahogy az első részben írtam –, de a kockázatot minimalizálhatod is.

  • Keress az érdeklődésednek megfelelő közösségeket: Könnyebb nyitni, ha van egy közös téma (legyen az jóga, olvasókör vagy önkéntes munka). Itt nem „neked” kell a figyelem középpontjába kerülni, mert a téma miatt van ott mindenki.
  • Érzelmileg biztonságos közeg: Olyan emberek felé nyiss először, akikről tudod, hogy elfogadóak. Nem kell mindenkinek feltárni a lelked, elég egyvalaki, akiben bízhatsz.

„A kapcsolódás nem azt jelenti, hogy tökéletesek vagyunk, hanem azt, hogy merünk láthatóvá válni a tökéletlenségeinkkel együtt is.”

A kiút a magányosságból a sebezhetőségen át vezet

Sokan azt hiszik, a magány ellen a magabiztosság a legjobb eszköz. Valójában a sebezhetőség vállalása az, ami közelebb hoz másokat. Ez elsőre ijesztőnek tűnik, de azzal lehet csökkenteni az ijedtséged, hogy kimondod, amit érzel: ez most meglepett, ez lesújtó számomra, ez örömteli számomra. Így csökken a testi reakcióba fektetett energia, vagyis a kimondás „elvesz” némi energiát pl. a sírógörcsből. Így kiegyensúlyozottabban tudod magad kommunikálni. Az őszinteség gyakran azonnali empátiát és viszonzást vált ki a másikból, ami azonnal oldja a magány érzését.

A kiút a magányosságból egy folyamat. Lesznek napok, amikor könnyebb nyitni, és lesznek, amikor ismét visszazársz, és ez rendben van így. A fontos az, hogy tudd, a kulcs nálad van, és minden egyes apró kapcsolódással közelebb kerülsz a valódi önmagadhoz és másokhoz. Ha pedig nehezen megy ezután a kapcsolódás, foglalj hozzám időpontot!

Foto von Jason Hogan auf Unsplash

Kiút a magányosságból – 1. rész: Miért maradunk egyedül?

Blog, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Sokan keressük a kiutat a magányosságból, de ahhoz, hogy rátaláljunk a szabadba vezető ösvényre, először meg kell értenünk, miért és hogyan építettünk falakat magunk köré. A magány ugyanis nem csupán az egyedüllétet jelenti, hanem egy olyan belső állapotot, amelynek gyökerei gyakran sokkal mélyebbre nyúlnak, mint azt elsőre gondolnánk.

Ebben a bejegyzésben a magány szövevényes útjait járjuk körbe. Az első részben azt nézzük meg, hogyan alakul ki ez az állapot, és milyen belső válaszreakcióink tartanak benne minket a csapdában.

Hol kezdődik a kiút a magányosságból? – A szeparációs szorongás szerepe

A magány élménye nem felnőttkorban kezdődik. Az első tapasztalatunk róla a szeparációs szorongás: az a zsigeri félelem, amit kisgyermekként éltünk át, amikor az elsődleges gondozónk kikerült a látóterünkből. Ez az ősi tapasztalás a kiszolgáltatottságról szól. Felnőttként ez az érzés köszön vissza, amikor úgy érezzük, „nincs senki, akihez tartozhatnék”, vagy az elválás során újra egyedül maradunk. A magányosságból való kiút keresésében azért játszik szerepet, mert életünk során többször megismétlődött, így mintázattá vált. Az első lépés tehát, hogy felismerjük ezt a mintázatot, így nem a sorsnak vagy valamilyen nálunk hatalmasabb erőnek fogjuk tulajdonítani a helyzetünket, hanem egy ismétlődő szituációnak, amely mint körforgás, megszakítható.

Romboló szavak, növekvő távolság

Sokszor nem a fizikai távolság, hanem a másik ember destruktív viselkedése szüli a magányt. Ha a környezetünktől folyamatosan csak szemrehányást, romboló kritikát vagy ítélkezést kapunk, a lelkünk védekezni kezd.

Aki mellett nem lehetünk önmagunk anélkül, hogy ne kapnánk érte büntetést vagy kritikát, az mellett törvényszerűen magányosak maradunk.

A magas elvárások súlya

A magány másik forrása a külső vagy belső magas elvárások. Ha úgy érezzük, csak akkor vagyunk szerethetőek, ha tökéletesek vagyunk, vagy ha megfelelünk mások szigorú mércéinek, akkor elrejtjük valódi énünket. Ez az álarc mögé rejtett lét a magány legbiztosabb receptje, hiszen hiába vesznek körül emberek, nem minket látnak, csak a teljesítményünket.

Hogyan válaszolunk a fájdalomra?

Amikor a kritikák és az elvárások kereszttüzében állunk, a pszichénk önvédelmi mechanizmusokat léptet életbe. Ezek a válaszok rövid távon óvnak, hosszú távon viszont bebörtönöznek:

  • Dac: „Nekem nincs szükségem senkire!” – mondjuk, miközben belül figyelemre vágyunk. A dac egy büszke elszigetelődés, ami megakadályozza a közeledést.
  • Elfordulás: Amikor érzelmileg kivonódunk a kapcsolatból. Ott vagyunk testben, de már nem fektetünk energiát a kapcsolatba.
  • Bezárkózás: Ez a belső emigráció. Létrehozunk egy belső világot, ahová senkit nem engedünk be, mert a külvilág túl veszélyesnek tűnik.

A kapcsolatteremtés mint kockázat

Végezetül látnunk kell: a kapcsolatteremtés mindig kockázati tényező. Aki nyit, az sebezhetővé válik. Aki megmutatja magát, azt elutasíthatják. Sokan azért választják a magányt, mert a korábbi sérüléseik után ez tűnik a „biztonságosabb” útnak. Csakhogy ez a biztonság egyben izoláció is.

Mi a következő lépés?

A magány felismerése az első lépés a változás felé. A következő részben azt járjuk körbe, hogyan kezdhetjük el lebontani ezeket a falakat, és hogyan váltható fel a bezárkózás valódi, gyógyító kapcsolódással.

Te melyik „falat” ismered fel leginkább a saját életedben: a dacot, az elfordulást vagy a bezárkózást? Foglalj időpontot, és beszéljünk róla!

Foto von Noah Silliman auf Unsplash

A változás és megújulás folyamata

Blog, Személyiségfejlesztés, ,

A változás és megújulás egy folyamat, amelynek megvannak a maga kerülőútjai. Ezt nagyon fontos látnunk. Enélkül a tudás nélkül elkeseredhetünk, és azt érezhetjük, minden hiábavaló volt. Ugyanezt élik át a szenvedélybetegek is, akik bizonyos esetekben visszaesnek. De amióta a szenvedélybetegség komoly kutatások tárgyát képezi, így mi szakemberek, át tudjuk adni ezt a tudást. De hogyan néz ki ez a folyamat? Hogyan köszönhet be a mi életünkbe is? A témáról szóló első blogbejegyzésemet itt érheted el.

A változás és megújulás folyamata – egy rövid esettanulmány

Péter, 28 éves, egyedülálló, szerszámkészítő.

Amikor eljött hozzám konzultációra, akkor nagyon sok szorongása volt, és sötéten látta a világot. Izgalmas volt vele a munka, mert egyébként jóhumorú, nagyon békés, kedves fiatalember, aki másokat emelt, őt viszont nem emelte senki. A párkapcsolatai nagyon rövidek voltak, mert amikor megérezték rajta az önbizalomhiányt, akkor már tovább is álltak. Ezek után nem lepődünk meg azon, hogy a világ számára „sötét” hely.

Amikor férfiakkal beszélgetek, jellemzően valamilyen azonnal használható technikát akarnak, vagy valamilyen eszközt, amellyel gyorsan meg lehet őket „javítani„. Így volt ez Péterrel is. Eszközt ahhoz, hogyan kommunikáljon, amellyel sikeres lehet, és lehetőleg javítsuk meg a lelkét, mert az rosszul működik. A változás ott kezdődött, amikor a beszélgetések és gyakorlatok során rávilágítottunk, hogy az a környezet, amelyben él, nem éppen tesz jót az önbizalmának. Mindenki meg akarja neki mondani, hogy mit csináljon, de körülötte senki nem akart változtatni. Aztán szépen lassan megtanulta mindenkinek visszaadni a felelősséget. Vagyis mindenki foglalkozzon magával, Pétert pedig hagyják élni, és főként hagyják elköltözni. Péternek azt is meg kellett tanulnia, hogyan vállaljon felelősséget a saját érzéseiért, hogy a biztonságérzet belülről fakad, és hogy ha lesznek buktatók is az életében – hiszen azok mindig vannak -, akkor azokat érdemes a helyén kezelni, vagyis hogy nem mindig ő a problémák okozója. Van hozzá elég belső énereje, hogy megélje az érzéseit ezzel kapcsolatban, és megtalálja a neki megfelelő megoldást.

A változás és megújulás állomásai

Verena Kast pszichoterapeuta a következőket figyelte meg a pácienseinek változás és megújulás folyamata kapcsán (saját gondolataimmal kiegészítve):

1. Állandó növekedésként, fejlődési folyamatként, megemlítve, hogy elképzelhető eközben időszakos egy helyben toporgás vagy rendkívül lelassult előrehaladás is. Van, aki gyorsabban, és van, aki lassabban halad, de minden alkalommal beszámolnak egy apró változásról. Mivel folyamatban gondolkozunk, így azt gondolom, minden egyes apró lépés is egy ünnep. De tartsuk szem előtt, hogy a megtorpanás és a visszaesés a folyamat része.

2. A növekedés folyamatában világosan megkülönböztethetők az éles „irányváltások”, ilyenkor a páciens határozott különbséget észlel élethelyzetében az „azelőtt” és az „azután” között, és úgy találja, hogy ő maga is jelentősen átalakult. A hirtelen irányváltás félelmetes lehet, főleg a hozzátartozóknak. Ilyen, amikor valaki elkezd máshogyan kommunikálni. Az „előtte” és „utána” élmény azért meghatározó, mert például a hozzátartozók az „előtte” állapotot várják, holott a változásban lévő személy azon már rég túl van.

3. Ha a válságos helyzetbe került embert sikerül megszabadítani a szorongásaitól, akkor fokozott mértékben élheti át, hogy igenis képes az újrakezdésre, ugyanis így hozzá tud férni belső energiatartalékaihoz. A szorongás olyan nagy úr, hogy beszűkíti az illető gondolkodását. Képtelen lesz alternatívákat kigondolni, olyan dolgokat vetít előre, amelyeknek bekövetkezése nagyon valószínűtlen. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek belső erőtartalékok, hanem azt, hogy pont ebből a belső energiatartalékból táplálkozik a szorongás.

Miért fontos a változás folyamatáról beszélni?

Azt gondolom, hogy minden változásban rengeteg érzés van, és az egyik a félelem. Félünk a változástól. Nem tudjuk, hogy mi fog megváltozni, mennyire fog megváltozni, hová tart a változás. A másik, ami szintén félelmetes, az, hogy mi milyen irányba változunk. Van, aki fél attól, hogy annyira megváltozik, hogy nem fogják szeretni. Az igazság az, hogy a változás elengedhetetlen része az életünknek. Nem változni egyenlő a halállal.

Ha Te is félsz a változástól, kérj ingyenes konzultációs lehetőséget!

Foto von Suzanne D. Williams auf Unsplash

Hogyan változtass a generációs mintákon? Karinthy novellája segít!

Blog, Személyiségfejlesztés, ,

Karinthy Frigyes „Tanítom a kisfiamat” című novellája a „Tanár úr kérem” kötetből sokaknak ismerős lehet. Egy apa-fia kapcsolatot mutat be, amelyben az író egy egyszerűnek tűnő feladatot akar elmagyarázni a fiának, de közben rájön, hogy ez a küzdelem nem csak az övé. Valójában mintha a saját apjának kudarcát is ismételné meg, ami azt a fájdalmas üzenetet hordozza, hogy a generációs mintákból nem lehet kitörni. De a mélyebb tartalom és a humor mögött van egy kérdés, amit ma megválaszolunk: Lehetséges-e valóban felszabadulni ezek alól a minták alól, és egy új, tudatosabb utat építeni? A válaszom: igen, és most erről fogok írni.

1. A minta felismerése: „Engem is így tanított az apám, de nekem nem kell így csinálnom”

Az első és legfontosabb lépés, hogy felismerjük a generációs mintázatokat, amelyek hatással vannak ránk. Ezek a minták a gyerekkorunkban, a szüleinktől, nagyszüleinktől tanult viselkedési és gondolkodási sémák, amelyek néha tudattalanul is irányítják a cselekedeteinket. Karinthy apukája is szembesül ezzel, amikor megpróbálja elmagyarázni a feladatot a fiának, de közben saját gyerekkori élményei és a „hagyományos” tanítási módszerek bukkannak fel. Az igazi változás azzal kezdődik, hogy megállunk egy pillanatra, és feltesszük a kérdést: Vajon miért reagálok így? Miért viselkedem így a gyermekemmel szemben?

2. Az önreflexió ereje: a belső munka, ami felszabadít

A minták felismerése után következik a belső munka: az önreflexió. Ez a legnehezebb, de egyben a leginkább felszabadító lépés. Az apáknak az önismeret kulcsfontosságú, hiszen csak akkor tudunk valóban változni, ha megértjük a saját motivációinkat, félelmeinket és sebezhetőségünket. A Karinthy-novella humoros, mégis szívszorítóan mutatja be, hogy az apa hiába szeretne új utakat találni, a régi minták automatikusan előtörnek. Az önreflexió segít tudatosítani ezeket az automatizmusokat, és döntést hozni arról, hogy most már másképp cselekszünk.

3. A kapcsolat pozitív irányba terelése: a vágy, ami változást hoz

A generációs minták megváltoztatásához nem elég a felismerés és az önismeret – elengedhetetlen a vágy a változásra. A vágy, hogy a kapcsolatunk a gyermekünkkel ne ismételje meg a múltat, hanem egy új, pozitívabb és hitelesebb utat építsen. Ezt a vágyat a feltétlen szeretet és az elfogadás táplálja. Karinthy apukája mélyen szereti a fiát, és ez a szeretet adja meg neki az erőt ahhoz, hogy újra és újra megpróbálja, még akkor is, ha nem megy könnyen. A változás nem egyik napról a másikra történik, de a szándék és a kitartás meghozza a gyümölcsét.

A változás útja közösségben

A generációs minták megváltoztatása és az apa-fia kapcsolat gyógyítása egyedül nehezen végigjárható út. Sokszor nehéz beszélni a saját gyengeségeinkről és a neveltetésünkből hozott terhekről. De a felismerés, az önreflexió és a változás iránti vágy sokkal könnyebbé válik, ha egy támogató közösségben, más apákkal együtt oszthatjuk meg a tapasztalatainkat.

Pontosan ezért hoztuk létre az apáknak szóló önismereti csoportunkat, ahol lehetőséget teremtünk arra, hogy biztonságos környezetben dolgozzunk a mintáinkon. Beszélgetünk a saját apáinktól tanultakról, a gyerekeinkkel való kapcsolatunkról, és arról, hogyan teremtsünk egy olyan családi légkört, amelyben a szeretet és az elfogadás a legfontosabb.

Gyere el, és változtass velünk az ApaSúlypont 2.0 önismereti csoportunkban!

ChatGPT mint terapeuta

Blog, , , ,

A chatGPT mint terapeuta egészen új jelenség a segítői szakmában. Ha te próbáltál már beszélgetni vele a lelki dolgaidról, akkor első körben biztos nagyon jó érzéssel töltött el a sok megerősítés, a kedvesség… Angliában és Németországban már kísérleteznek, hogyan lehet használni a terápiában a chatbotot, de még nagyon kezdetlegesek a kutatások. És mivel ennyire gyerekcipőben jár a chatbot segítőként való alkalmazása, veszélyeket is rejt, ha tanácsot kérsz tőle lelki ügyekben. Összeszedtem néhány ilyen veszélyt az alábbiakban.

ChatGPT mint terapeuta sötét oldala

A chatGPT sok mindenre jó. Segítségével megírhatsz egy önéletrajzot, marketingszövegket, üzleti terveket hozhat létre, összeállítja a heti menüsort, és még sorolhatnám. Ugyanakkor, ahogy mondani szokták, aki mindenhez ért, semmihez sem ért igazán. Így van ez az chatGPT-vel is. Csak néhány példa, amikor a segítsége inkább káros volt, mint hasznos:

Mentális betegségben szenvedők rokonai számoltak be arról, hogy családtagjaik intenzív, szinte vallásos köteléket alakítottak ki a ChatGPT-vel. Például egy nő azt hitte, hogy ez a chatbot egy magasabb célra hívja, míg egy másik férfi hajléktalanná vált, miután paranoid téveszmékbe kergette. Egy dokumentált esetben a bot azt tanácsolta egy skizofréniában szenvedő nőnek, hogy hagyja abba a gyógyszer szedését, és azt is megerősítette, hogy valójában nem beteg. Egy másik személynek, aki metamfetamint használt, állítólag a bot azt tanácsolta, hogy kis adagokban szedjen a szerből, hogy segítsen neki túlélni egy stresszes munkahelyi műszakot.

A chatGPT személyként kezelése

Aminek szeme, orra és szája van, azt az ember (legfőképpen a gyerek) szereti személyként kezelni. Ez abból a pszichológiai tényből fakad, hogy az ember mindenben önmagát keresi. A másik, hogy olyan társat vagy barátot keres, aki mindig „kéznél” van. A kisgyerek arról álmodik, bárcsak életre kelne valamelyik játéka (vagy az átmeneti tárgya), és akkor sosem lesz egyedül. A chatGPT kommunikál is, emiatt is hajlamosak vagyunk személyként kezelni. Én köszönök neki promtoláskor, és megköszönöm a munkáját, miután végeztünk. Miközben tudom, hogy ő csak egy gép. Ha valakit személyként fogadunk el, akkor megváltozik hozzá a kötődésünk. Figyelembe vesszük a gondolatait, az érzéseit, a tanácsait. Azonban a mesterséges intelligencia általában hangsúlyozni szokta, hogy ő nem személy.

Állandó megerősítés, semmi ellentmondás

Amikor egy ötletünket szeretnénk továbbgondolni, akkor a chatbot sosem mondja azt, hogy ez nem jó. Lelkesít, és megmagyarázza, hogy az ötletünk miért kiváló. Azonban javaslatokat is tesz arra, hogyan lehet azt továbbfejleszteni. Vannak viszont olyan esetek, amikor nem volna szabad pozitív visszajelzést adni. Nyilván fontos, hogy jól adjuk meg neki az instrukciót vagy kérdést, de arra a kérdésre, hogy szerinted probléma-e, ha érdekel, merre jár a feleségem, és emiatt néha követem, valószínűleg megerősít abban, hogy én tényleg aggódom érte, és teljesen természetes, ha szeretném tudni, merre jár. Na, már most a paranoiditást és a skizofréniát sajnos nem ismeri fel. És más mentális betegséget sem, és egyéb diagnózisokat sem tud felállítani. Érzéseket sem tud nyilvánítani, mert valójában totálisan alkalmatlan rá, ugyanis ez csak egy nyelvi modell, amely óriási adatbázisból dolgozik.

Adatvédelem

A chatbotokkal való beszélgetés során hajlamosak vagyunk olyan dolgokat megosztani velük, amelyek személyesek. Azonban ezt se nagyon kellene erőltetni, ugyanis a rólunk szerzett információkat felhasználhatják, mint mondják, továbbfejlesztés céljából. Ha nem kapcsoljuk ki ezt a funkciót, akkor simán megeshet, hogy a bizalmunkba fogadott chatGPT-t a rólunk szerzett információ alapján fejlesztik tovább.

Összefoglalva tehát a chatGPT és társai remek társalgópartnerek, de arra alkalmatlanok, hogy pszichológiai vagy mentálhigiénés támogatást nyújtsanak nekünk. Erre sokkal inkább alkalmas egy szakember, ugyanis a terápia vagy terápiás hatású beszélgetések során elengedhetetlen az érzelmi kapcsolat.

Mi az, amit sokkal könnyebb elmondanod a chatGPT-nek, mint másnak? Ha felkeresel, akkor feltétlen bizalomra, elfogadásra és empátiára számíthatsz.

Kattints az alábbi gombra időpontegyeztetésre:

A blogcikkemhez felhasználtam:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_nyelvi_modell

https://www.deutschlandfunkkultur.de/ki-psychotherapie-chatgpt-100.html

https://t3n.de/news/wie-chatgpt-menschen-in-eine-psychische-krise-stuerzt-1692816

Foto von Possessed Photography auf Unsplash

Hogyan erősítsd a gyereked önbizalmát nyáron

Blog, Személyiségfejlesztés, , , , , , , , , ,

A gyerekek önbizalmát nyáron is kell trenírozni, hiába szól ez az évszak a pihenésről, a kalandokról és a feltöltődésről. Tehát amellett, hogy rengeteget játszunk és kirándulunk, ez az időszak kiváló lehetőséget kínál arra is, hogy megerősítsük gyermekeink önbizalmát. Nem kell hozzá különleges program, elég, ha tudatosan beépítünk néhány egyszerű gyakorlatot a mindennapjainkba. Lássuk, hogyan teheted ezt meg!

Miért fontos a gyerekek önbizalmát fejleszteni, különösen nyáron?

Először is nagyon fontos, hogy az iskolai időben „elszenvedett vereséget” a gyerekek fel tudják dolgozni. Ha valaki azt hiszi, hogy ez a gyerekek elkényeztetéséről szól, vagy hogy ez túlpátyolgatás, akkor javaslom, hogy gondolják végig, min mentek keresztül iskolás éveikben. Sokan bántalmazó közegben szocializálódtak, és teljesen természetesnek veszik, hogy a gyerekük is ilyen környezetben tanul az iskolában. Ennek nem szabadna így lennie. Egy megtartó családi közeg azonban segíthet az iskolában látott és szerzett negatívumokat átvészelésében. Ha otthon biztonság és béke van, sokkal kevésbé gyakorol hatást a gyerekre az iskolai közeg. Másrészről, ha nem kell stresszelni az iskolai dolgok miatt, akkor a gyermek jobban el tud lazulni és nyitottabb lesz az új kihívásokra. Erre pedig a nyár roppant alkalmas! De nézzük, hogyan tudunk segíteni a gyerekünknek (és mellesleg magunknak is) az önbizalmuk helyreállításában, növelésében!

1. Az önbizalom kulcsa: a minőségi beszélgetés!

A minőségi beszélgetés arról ismerszik meg, hogy úgy figyelünk a gyerekünkre, hogy közben szemkontaktust tartunk vele, nincs a kezünkben semmi, és néha visszamondjuk, amit ő mondott, csak a saját szavainkkal. Amikor az érzései felől érdeklődsz bizonyos dolgokkal kapcsolatban, akkor abból azt érzi, hogy fontos vagy a számára, és fontos, amit ő mond. Ha közösen néztek mesét, akkor kérdezz rá néhány jelenetre! Milyen érzéseket váltott ki belőle, hogyan oldotta volna meg másképp. Aztán mondd el a te érzéseid és megoldásod is! És soha ne felejtsd el megmondani neki, hogy miben jó, ezt hívják pozitív megerősítsének, amiről már korábban írtam, és arról is, mi a különbség a pozitív megerősítés és a dicséret között.

2. Fedezzétek fel a mesék és történetek erejét!

Akármennyire is azt hisszük, hogy a mesék „csak” gyerekeknek való, és hogy ami a mesékben van, az mind hülyeség, mégis a gyerekek azokat értik meg a legjobban, mert nem az eszükkel, hanem az érzéseikkel csatlakoznak rá a meseszereplőkre és történetükre. Emlékszem, hogy a fiam kb. 5 éves lehetett, amikor Hüvely Matyi meséjét hónapokon át olvastam neki. Valahányszor elolvastam, egy idő után minden alkalommal találtam benne újdonságot. Azt hiszem, nekem is sokat adott. Ajánlom, hogy olvassátok el a gyermekeddel ezt a mesét, és gondoljátok végig közösen, mely tulajdonságai segítették Matyit, hogy visszakerüljön a szüleihez. Mely pontokon tudtok vele azonosulni? Fontos, hogy ha magadról beszélsz, akkor az ő nyelvén tedd, és csak annyit, amennyit az ő lelke elbír!

Aztán, ha kedvetek van hozzá, akkor együtt is találhattok ki mesét úgy, hogy valamelyikőtök elkezdi, a másik pedig folytatja. Az egyszer volt, hol nem volt… kezdés elmaradhatatlan! 😀 Így nemcsak remek szórakozás lesz a mesélés, hanem sok minden fog fejlődni a gyerekedben, ugyanakkor benned is!

3. Szerepjáték és szituációs gyakorlatok – játékkal a magabiztosságért

Ha közösen „írtok” mesét, akkor érdemes olyat, amely valamilyen módon kapcsolódik a gyerek életéhez. Ha van megoldatlan konfliktusa az iskolában, akkor azt bele lehet szőni, sőt bátoríthatod, hogy találja ki, hogy ma hogyan oldaná meg. Ha nem talál megoldást, akkor elmondhatod a saját verziód.

4. Adj neki felelősséget és lehetőséget a hibázásra!

A házban és a ház körül rengeteg munka van, amivel kipróbálhatja magát. Sose felejtsd el, hogy akkor fog megtanulni valamit, ha közben hibázhat. Tudom, sokszor nehéz kivárni, amíg megcsinálja, vagy utána kell dolgoznod. De ez a jövője kulcsa. Ha nem rögtön a tökéleteset várjuk el tőle, akkor megfogja tanulni, hogy ér hibázni, és később nagyobb önbizalommal fog belekezdeni új dolgokba. Az én fiam például imád füvet nyírni, és amikor a villanyfűnyíróról áttértünk a benzinesre, igazi kihívás volt számára.

5. Bátorítsd az új dolgok kipróbálására!

Életem egyik nagy „kalandja” volt, amikor osztályfőnök voltam. Elhatároztam, hogy kifestem a gyerekekkel a tantermünket. Mondanom sem kell, a gondoktól csak azt hallottam, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. Persze amikor kész lett, akkor meg mindenkinek tetszett. Ha egy gyereknek folyton azt mondják, hogy miért nem kezdhet új dolgokba, akkor később nem fogja látni az értelmét a kihívásoknak. Nos, erre a nyár abszolút alkalmas, hogy kipróbáljon mesterségeket vagy új sportokat ismerjen meg. Nem a drága eszközöket igénylőkre gondoltam, hanem például az asztali teniszre, a focira, a kosárlabdára stb. Nem kell elköteleződnie, csak csinálnia kell, és előbb-utóbb rá fog érezni, melyik tetszik neki igazán. Az is fontos, hogy adjunk mindenre időt, és nem kell presszionálni a tökéletesre, elég, ha élvezitek a közös játékot!

+1. Légy te a legnagyobb példakép!

És még egy dolog. Ha nem futamodsz meg a kihívások elől (most nem nagy dolgokra gondolok, hanem például arra, hogy megpróbálsz a lehető legnagyobb dobni, vagy messzire hajítani stb.), akkor azt fogja látni, hogy szabad kísérletezni. Egy gyerek életében a kísérletezésnek óriási jelentősége van! Szabad felnőttként is egy gyermek kíváncsiságával látni a világot! Ezért elengedhetetlen a belső gyermeked megszólítása. Illetve, ha közösen sportoltok, akkor azt fogja megélni belőle, hogy szabad magáért tennie, és néha helyezheti magát az első helyre, hogy később másnak is tudjon segíteni. Abból nem lehet adni, ami nincs! Sose felejtsd el!

Az önbizalom építése egy folyamat, ami türelmet és folyamatos odafigyelést igényel. A nyár ideális időszak arra, hogy a fent említett tippeket beépítsd a mindennapjaitokba, és ezzel hozzájárulj gyermeked magabiztos felnőtté válásához. Amennyiben úgy érzed, hogy neked ez nehezen megy, mert mondjuk veled sem csinálták jól a szüleid, akkor beszéljünk erről! A mentálhigiénés segítő beszélgetés lehetőséget ad arra, hogy a benned lévő gyermek felébredjen!

Foto von Aisiri Iyengar auf Unsplash