Közeledik a halottak napja. Ilyenkor szokott átfutni az agyunkon, hogy egész évben nem voltunk a temetőben, biztos ellepte már a gaz, és ráadásul nem ápoltuk az elhunyt szerettünk emlékét. Úgy érezzük, mintha elvárná tőlünk. Elönt a bűntudat, majd pedig szégyenkezve kiballagunk a temetőbe, hogy megnézzük, mi a helyzet. Aztán itt vannak a rokonok is. Van, akivel csak a temetőben futunk össze. Megtörténhet az is, hogy mivel régen találkoztunk, még bújkálunk is előle. Van még egy eset, amikor a bűntudatunk képes a tetőfokára hágni. Ha van rokonunk vagy ismerősünk, aki általában rosszallóan néz ránk valamilyen oknál fogva, vagy a szüleink használják ezt a „képességeküket”. Azért tartom borzasztóan fontosnak a bűntudatról beszélni, mert azt tapasztalom a konzultációk során, hogy a klienseim vágynának valamiféle feloldozásra. Csak hogy a feloldozást attól kaphatnák meg, aki keltette bennük bűntudatot. De ő biztos nem fogja megadni.
Mi a bűntudat?
Az az érzés, amely akkor jelenik meg bennünk, amikor valamit elmulasztottunk. Amikor úgy kezdődik egy mondatunk: Meg kellett volna tennem… Nem lett volna szabad elmulasztanom… Azt kellett volna mondanom, hogy… És aztán bántjuk magunkat, és a fenti kérdéseket még tetézzük is a Mi lett volna, ha… kezdetű mondattal. Bűnt követtünk el, és innentől van egy folt a hófehér lelkiismeretünkön. Van egy mondás, miszerint, ha azon vacillálsz, hogy a pincérnek adj-e borravalót vagy ne, akkor az azt jelenti, hogy adnod kell neki, hogy a lelkiismereted megnyugodjon.
Hogyan használjuk a bűntudatkeltést?
A bűntudatkeltés egy nagyon hatékony fegyver. Legfőképpen azért, mert aki csinálja, kontrollt gyakorolhat a másik érzései felett, vagyis irányíthatja őt. Például a nárcisztikus vonásokkal rendelkező egyének nagyon jól használják ezt a manipulatív eszközt, és főleg olyanokon gyakorolják, akiknek nagyon alacsony az önbizalma, és könnyű elbizonytalanítani. A bűntudatkeltés az a folyamat, amikor valaki magát áldozatnak vagy felsőbbrendűnek beállítva olyan megjegyzéseket tesz a másikra, amelynek egyenes következménye a bűntudat érzése.
A bűntudatkeltéssel gyermekkorunk óta operálunk. Akkor lesz belőle „éles fegyver”, amikor a szülő nem ad rá visszajelzést, illetve rosszul reagálja le. Például magyarázkodni kezd vagy leuralja a gyereket. Mindkét esetben – bármilyen furcsán is hangzik – a gyerek nyert. A leuralás mögött ugyanis azt érzi a gyerek, hogy a szülő zavarba jött, mert neki „igaza van”, és nincsenek jobb érvei.
Megoldás
Gyermekkorban a legjobb módszer erre az attitűdre az érzelmi tükrözés. „Látom, hogy dühös/csalódott lettél, amiért nem csinálom/nem veszem meg, amit kértél.” Fontos, hogy az érzéseire és a viselkedésére reagáljunk, ne pedig a személyére (Olyan követelőző vagy!). Így elkerülhető a minősítés, címkézés és a kioktatás. A gyermek pedig azt éli meg, hogy valóban figyelnek rá. És ekkor pedig mindketten nyertesek lesznek.
Egy érzelmileg érett ember képes az érzéseit kimondani, és anélkül közvetíteni a világ felé (tehát transzparenssé tenni), hogy közben az ő nehéz érzéseit nem fordítja át a másikra, mintha az a másikban keletkezett volna. Egy bántalmazó kapcsolatban a legjobb megoldás a bűntudatkeltésre, ha lekorlátozzuk a kommunikációt, és annyit mondunk: „Jogod van az érzéseidhez és a véleményedhez„. És ezzel le is zárjuk a vitát. Azért fontos ez, mert így a bántalmazó nem kap „energiát„, és mivel korlátozott a kommunikáció, kénytelen abbahagyni ezt a viselkedést. Persze újra és újra használni fogja, de érdemes állhatatosnak lenni.
A bűntudatkeltés módszerének használatát még tinédzser korban vissza lehet fordítani. Úgy, ahogy gyermekkorban, az érzések tükrözésével meg lehet állítani, és ki lehet hozni az „áldozat” szerepből a kamaszt, hiszen itt a cél, hogy az illető eltolja a felelősséget, és saját magát állítsa be áldozatnak. Így hosszútávon elkerülhető bizonyos nárcisztikus vonások kialakulása.
Te melyik vagy? A bűntudatkeltő vagy a folyamatosan bűntudatot érző?
