A tudattalan az elménk azon része, melyet annyira nem látunk, mint egy feneketlen kút mélyét. A jungi pszichológiában a tudattalan szimbóluma a kút. Nem véletlenül. Pont annyira feneketlen és félelmetes. Természetesen abban az esetben, ha így kezeljük, és nem akarunk benne jobban elmélyedni. Minél lejjebb ereszkedünk, annál tudatosabbak lehetünk. Ez nagyon hangzatos, ugyanakkor tudnunk kell, hogy a tudattalanba való mélyedés sokszor nem fájdalommentes. De hogyan is gondolkodott róla Jung?
Jung és a kollektív tudattalan
Carl Gustav Jung szerint az ősidőktől fogva léteznek úgynevezett archetípusok, amelyek különböző formában minden életkorban, minden időszakban, minden történelmi korszakban előjönnek. Ezek az emberiség közös „nem látható” emlékezetében – vagyis a tudattalanjában – élnek, és az irodalmi művekben, történelmi alakokban „ismétlődnek”.
Ha meg akarnánk fogalmazni, mit jelent az archetípus, akkor azt mondhatjuk, hogy az ember élete egyes mozzanatainak vannak előképei az ősidőkig visszamenőleg. Mert vannak, amelyek sosem változnak. Például az emberi élet nehézségeit rögös útnak vagy pokoljárásnak is nevezzük. De rögös utak már voltak sok helyen, akár a történelmet, akár az irodalmat nézzük. Odüsszeusznak is elég nehéz volt az útja – például az alvilágban tett utazása -, amíg visszatalált feleségéhez. Jézus is alászállt a „halottak közé”, és „harmadnapra” feltámadt. Amikor újult erővel állunk neki egy munkanapnak, akkor is azt mondjuk, hogy „feltámadtam”.
De nemcsak az életszakaszoknak, helyzeteknek vannak archetípusai, hanem személyiségtípusoknak is. A király, a bohóc, a hős, a mágus (róluk a következő bejegyzésemben fogok írni) mind-mind archetípusok, és a különböző korokban, különböző formákban testesülnek meg. A nőcsábász férfi archetípusa Don Juan, aki minden nőben az anyjával való kapcsolatot kereste. (Ebben a témában említhetnénk Krúdy Gyula Szindbádját is) És bizonyára neki is van még korábbra visszavezethető előképe.
Az ödipális konfliktus és a tudattalan
Az ödipális konfliktus (vagy Ödipusz-komplexus) elméletét Freud vezette be. Ödipusz a Szophoklész drámájában megöli apját és feleségül veszi anyját. Innen a jelenség elnevezése. Freud a fejlődést a szexuális késztetések mentén vizsgálta. Azt találta, hogy az apa versenytársa a fia lesz. A fiú apja halálát kívánja, hogy anyja az övé legyen. Ugyanakkor a gyermek apját is szereti, és rájön, nem akarja elveszíteni őt. Emiatt ezt a fajta vágyat elfojtja, és az pedig lesüllyed a tudattalanba. Bizonyára hallottunk már olyat a gyerekek szájából, hogy majd feleségül veszi anyukáját, vagy hozzámegy apukájához. Ezek pont ezekre a késztetésekre utalnak. A fiú, illetve a lány úgy „oldja meg” ezt a konfliktust, hogy azonosul a vele azonos nemű szülővel. Hangsúlyozom, hogy nem mindenkinél ugyanúgy csapódik le az ödipális konfliktus. ugyanis nem mindig látványosan „küzdenek” meg a fiúk és az apák, a lányok és az anyák. Van, amikor ezek egészen finom belső lelki folyamatok.
A homoszexualitás és a tudattalan
A homoszexualitás az egyik legkényesebb téma pszichológiai szempontból. Képzeljük csak el, hogy körülbelül a 90-es években vették ki a DSM-ből, vagyis a pszichiátriai betegségek osztályozásából. Azt gondolom – és ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül -, hogy a homoszexualitás elsősorban önismereti kérdés, amelynek lehetnek pszichológiai síkjai is. Ez azt jelenti, hogy amikor egy kamasz kijelenti, hogy ő biszexuális vagy homoszexuális, akkor érdemes megnézni a családi történetét, vagyis a szüleihez való viszonyát. Egy erőskezű, irányító anya fiúgyermeke például valószínűleg a fiúkhoz fog vonzódni, mert a gyerek számára a szülő jelenti a világot. Ha egy gyerek nem kapja meg az anyjától a gyengédséget, elfogadást, szeretetet, akkor ebben lesz egy bizalmatlanság a női nem felé. Az lesz a megélése, hogy a nők elérhetetlenek számára, mint ahogy az anyja is, és emiatt a fiúk felé fog fordulni. De a túlzóan aggodalmaskodó anyának is elkezdhet a fiúgyermeke a saját neméhez vonzódni. Ez csak néhány példa, számtalan oka lehet még (például abúzus) a homoszexualitásnak.
Fontos lenne még hangsúlyozni a fiatalok számára, hogy nem kell még így azonosítaniuk magukat , mert a kamasz még egy csomó hormonális változáson megy keresztül, és még egy csomó hatás fogja őt érni. Amikor a fiúk elváltoztatott hangon utánozzák a lányokat, akkor tulajdonképpen ez is egy szereppróbálgatás és megküzdés. Ha a kamaszok veszik a bátorságot, hogy megosszák titkukat velünk, akkor törekednünk kell a biztonságos légkör megteremtésére, még akkor is, ha bennünket ez ijedtséggel tölt el. Az érzéseinket elmondhatjuk ezzel kapcsolatban, és azt is, amit tudunk, de érvényteleníteni vagy letiltani a kamaszok érzéseit nem szabad, mert annak könnyen bizalomvesztés, de ennél súlyosabb következményei is lehetnek.
Látnunk kell tehát, hogy az okok minden esetben a tudattalanunkban keresendők. Mi az, amire már régóta keresed a választ a személyiségedben? Akarsz beszélni róla? Keress bizalommal!