3. Az állandó aggodalmaskodás
Az aggodalmaskodó ember nagy teher a környezete számára. Elszívja mások energiáját, és nem veszi észre, hogy mennyire fárasztó és lehúzó állandóan hallgatni. Meg lehet őt érteni, de csak egy darabig. Nem a jelenben él, így folyamatos realitásvesztésben van. Persze neki sem könnyű az élete. De mi áll a háttérben?
Az aggodalmaskodás egyik nehézsége, hogy az aggodalmaskodó fél csak nagyon kevés bizalmat szavaz a másiknak, magának és a helyzetnek.
A másikban való bizalom hiánya
Akiért aggódik, abban nem tud megbízni. Nem bízik a másik képességeiben, és így azt sem engedi meg, hogy maga tapasztalja meg az élet nehézségeit vagy adott esetben a könnyűségét.
Tehát nemcsak a bizalom hiányát fedezhetjük fel az állandó aggodalmaskodásban, hanem a másik lekicsinylését is. Mivel ő nem tudja megcsinálni, ezért majd az aggódó fél megteszi helyette. Gyakori probléma ez pl. a szülő-gyerek kapcsolatban. Sok kamasz azért olyan “önállótlan”, illetve “lusta”, mert inkább megcsinálják helyette a házi munkát, minthogy megkönnyítsék a szülők a saját dolgukat azzal, hogy feladatokat bíznak rá.
De a főnök-beosztott kapcsolatban sem ritka. Hiszen vannak olyan vezetők, akik inkább maguk végzik el a feladatok oroszlánrészét, minthogy delegálnák azt, mert attól félnek, hogy a beosztott elrontja.
A másik elvesztésétől való félelem is állhat a háttérben. Hogyha a másiknak megengedem, hogy felnőttnek érezhesse magát mellettem, akkor mi lesz a velem? Ki fog rám felnézni? Csak akkor “létezem”, ha te mellettem vagy. Ilyen gondolatok húzódhatnak meg az állandóan aggodalmaskodó ember fejében. Ez persze a társfüggőségről is szól, de az egy másik blogbejegyzés témája.
A magunkba vetett bizalom hiánya
És ez a kérdés már átvezet bennünket a saját magunkba vetett bizalmatlanságunkhoz. Ez megint nem könnyű téma. Nem arról van szó, hogy néha…, hanem van egy állandó feszültség amiatt, hogy nem vagyunk képesek irányítani a sorsunkat. Nem tudunk dönteni az életünket érintő kérdésekben. És ez már elég pici korban elkezdődik. Tanulóim szüleinek szoktam ajánlani, hogy fokozatosan adjanak ki kezükből feladatokat, mert egyrészt nekik könnyebbség – még akkor is, ha egy kicsit utána kell dolgozniuk gyermeküknek – , másrészt a gyerek megélheti a saját kompetensségét, és azt, hogy lehet befolyása a történésekre. Az iskola is – sajnos, a szabályainál fogva – leveszi a felelősséget a gyerek válláról, ahelyett, hogy olyan nevelési elveket tudna magáénak, amelyben központi szerepet foglal el a felelősségvállalás magáért és másokért egyaránt.
Szóval lehet, hogy túl sokszor kaptuk, akár szülőtől, akár tanítótól/tanártól, hogy alkalmatlanok vagyunk valami feladatra, de ha ennek ellenére saját magunkban meg tudunk bízni, akkor egy óriási lépést tettünk az önállóság felé. Persze ez félelemmel és bizonytalansággal is jár. Nem fog mindig mindenkinek tetszeni. De ez így van rendjén.
A helyzetben való bizalom hiánya
És ez pedig a helyzetben való bizalmatlansághoz vezet. Vannak rajtunk kívül álló dolgok, amelyekre semmilyen befolyásunk nincs. A fejünk tetejére is állhatunk, görcsölhetünk rajta, akkor sem fog változni. Ilyenkor érdemes megnézni, hogy mit tudunk kihozni az adott helyzetből. Például egy munkahelyen történő áthelyezés másik pozícióba nem feltétlenül jelent rosszat. Lehet, hogy így csökken a feszültség a felelősségvállalás miatt, vagy lehetőség van új emberek, megoldások, nézőpontok, megismerésére, új képességek kifejlesztésére. Ahhoz, hogy képesek legyünk a helyzetben bízni, három dolgot kell tudnunk:
1) Ez a világ jó. 2) Szerethetőek vagyunk. 3) Ebben a világban helyünk van.
És ezt a három dolgot pedig már az anyaméhben szívjuk magunkba.
Konzultációért kattints ide!