6 helyzet, ami kibillent a lelki egyensúlyunkból

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , , , ,

„Diszkomfort érzetem van. Hetek óta nem találom a helyem.”

„Mióta beszéltünk, azóta valahogy nem vagyok önmagam.”

„Már nem tudom, ki vagyok.”

„Állandó nyugtalanság van bennem.”

A lelki egyensúlyunkból való kibillenésről tanúskodnak ezek a mondatok. Elég sok ilyen, és ehhez hasonló mondatot hallok mostanában. Nemcsak másoktól, hanem önmagamtól is. Sokat gondolkoztam, hogy mitől érezhetem én vagy bárki más magát ennyire kibillenve a lelki egyensúlyából. Nem könnyű megragadni, mert amikor az ember benne van a helyzetben, akkor sokkal kevésbé érzékeli a lelki folyamatokat, csak azt érzi, hogy megvadult lovakként száguldanak vele az érzések.

Helyzetek, amelyekben érezzük, hogy kibillentünk a lelki egyensúlyunkból

Amikor nem a számomra megfelelő módon reagálok egy helyzetben, és ez később komoly zavart okoz a szívemben.

Előfordul, hogy lefagyunk egy vita kellős közepén, nem tudjuk megvédeni magunkat. Később csak azt vesszük észre, hogy állandóan panaszkodunk, elmondjuk fűnek-fának, milyen igazságtalan volt az illető, akivel vitatkoztunk. Ez általában akkor van, amikor a vita közben bekapcsol a személyiségünk egy korábbi állapota. Mondjuk valamelyik szülőnk folyton leuralt bennünket, bennünk pedig ez rögzült, és kapcsol be, amikor vitába keveredünk egy tekintélyszeméllyel vagy számunkra fontos emberrel.

Amikor szeretnék valamit tenni, de úgy érzem, hogy mindenhonnan falak vesznek körül.

Legfőképpen akkor fordul ez elő, amikor a végletekig alkalmazkodunk a másikhoz, a környezetünkhöz, és a saját érdekeinket háttérbe szorítjuk. Ennek a későbbiekben az is következménye, hogy átmegyünk passzív-agresszív viselkedésbe, vagyis amikor az agressziónkat rejtetten rányomjuk a másikra, illetve a fent említett módon panaszkodni kezdünk. Aztán ez abban is tud testet ölteni, hogy érzelmileg telítődünk, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy másokat bántunk, mintha más lenne a hibás az állapotunkért.

Amikor úgy érzem, nem tudok megfelelni a saját elvárásaimnak se.

Nemhogy másénak. Ugyanis valahol elvesztettük a fonalat, hogy kinek és miért akarunk megfelelni, sőt a saját elvárásainkat is eszerint állítottuk be, és emiatt rettenetesen fölé lőttünk. És most szenvedünk, hogy nem tudunk megfelelni, és nem értjük, miért nem. Ráadásul egy idő után már nehéz eldönteni, hogy melyik elvárás kié. Ha túl magasra tettük a mércét, gyanakodhatunk, hogy az nem a saját mércénk. Elvégre nem vagyunk saját ellenségünk.

Amikor egy darabig hagyom, hogy mások irányítsák az életem, mert úgy kényelmes, de amikor szabadulnék belőle, nem tudom, merre induljak.

Jó dolog, amikor nem kell gondolkodnunk, mert mások megoldják helyettünk a dolgokat. Nem kell túlgondolni, nagyon egyszerű, hétköznapi helyzetekben is előfordulhat. Például egy családban, ahol az anya gyesen van, apa dolgozik, és anya szervezi meg a bevásárlást, a nyaralást, az étrendet és még sok minden mást. Apának kényelmes, hogy nem kell az ebédeken gondolkodni, de mivel anya annyi mindenre figyel, előbb-utóbb olyanra is elkezd, amit már nem neki kell megoldani. Ez persze neki is rossz, és apának is. Vagy például az iskolában vagy bármely más munkahelyen a kezdő pedagógus vagy kolléga, amíg bele nem tanul a szakmájába, addig mindent elfogad, amit a nálánál tapasztaltabbak mondanak. Aztán egyszer csak eljön az idő, amikor saját lábára akar állni, de ez nem könnyű, mert eddig mindig csak úgy gondoltak rá, mint egy kezdőre, nem pedig egy szakmájához értő szakemberre.

Amikor valakitől, aki fontos a számomra, olyan visszajelzést kapok, amellyel nem tudok mit kezdeni.

Talán túlzás nélkül állíthatom, hogy mindenki szereti – én is – , ha néhány elismerő szót kap, megdicsérik a munkáját vagy éppen a frizuráját (azt különösen szeretem 😄). Azzal viszont már kevesen tudnak mit kezdeni, amikor kritikát kapnak. Még akkor is, ha az tényszerű. Na, az a nehéz helyzet igazán. Mert ha valamit dühösen vágnak a fejünkhöz, akkor elintézzük egy legyintéssel, esetleg visszaszólunk valamit. De a tényekkel nehéz vitatkozni. Már csak azért is, mert annak megvan a maga komolysága. És igen, ki tud billenteni a lelki egyensúlyunkból, mert az a rendszer, amelyben láttuk saját magunkat, felborulni látszik, és ehhez a boruláshoz nem tudunk alkalmazkodni.

Amikor ürességet érzek magamban, és csak ideiglenesen tudom ezt az űrt betölteni.

Ez az üresség az a fajta, amivel az ember reggel kel, este meg lefekszik. Úgy érzi, mintha a testében volna egy légüres gömb. Valami hiányzik, de nem tudja megfogalmazni, hogy mi. Sötétben tapogatózik, a boldogságot keresi, és mindenféle függőségekben talán meg is találja, de csak ideig-óráig tudja betölteni. De az is valószínű, hogy megfogalmazni sem tudja, mit keres. 😞

Mi kell a lelki egyensúlyunk fenntartásához?

Ehhez tudnunk kell elhelyezni magunkat az életünkben. Másodsorban pedig tudnunk kell célokat felállítani, egészen kicsiket, amelyek a nagy célokhoz, álmokhoz elvezetnek. Ebben tud segíteni a coach is, ha nem tudjuk egyedül a lépéseket kialakítani. Aztán nem árt tisztában lenni az érzéseinkkel, vagyis hogy a különböző helyzetekben mit érzünk. Ha ezt meg tudjuk fogalmazni, akkor a megoldás félig a kezünkben is van. Ilyenkor tulajdonképpen a pillanatban levést is gyakoroljuk, így kevéssé van az az érzésünk, hogy elszalasztottunk valamit. Van egy harmadik előnye is annak, hogy az érzéseinket meg tudjuk nevezni és még ki is tudjuk fejezni: képesek vagyunk hitelesen és önérvényesítő módon képviselni magunkat konfliktushelyzetekben.

Mit tegyünk, ha kibillenünk a lelki egyensúlyunkból?

Először is meg kell tudni, mi okozta ezt. Ennek legjobb módja, hogy valakivel, akiben megbízunk, akiről tudjuk, hogy úgy fogad el, ahogy vagyunk, átbeszéljük ezt a helyzetet. Sokat segít, ha hangosan beszélünk, mert akkor jönnek a legjobb gondolatok. Persze, van olyan eset, amikor már nem elég, hogy a legjobb barátunkkal vagy szülőnkkel beszéljük át. Ilyenkor mindenképpen érdemes mentálhigiénés szakemberhez fordulni.

Ha sikerült megtalálni azt a pontot, eseményt, amikortól kibillentünk, akkor érdemes beszélgetni arról, mi történt ott és akkor. Aztán lehet arról is beszélgetni, hogy most hogy csinálnánk. Így legalább külső szemlélőként ránézhetünk erre az eseményre, és amikor legközelebb belekerülünk, akkor talán jobban fogunk tudni reagálni.

Miért félünk a kritikától?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , , , ,

Azt gondolom, hogy mindenki számára hasznos, ha egy kicsit ránéz a reakcióira, amikor kritizálják a tevékenységét vagy mondanivalóját. Az alábbi bejegyzésben néhány reakciót írok, amelyeket meg fogok magyarázni. Aztán valamiféle megoldást is kínálok. Persze, nincsenek százszázalékos módszerek, ugyanis az ilyen helyzetekben két tényezőn múlik a végkimenetel: a lélekjelenléten és a személyiségen.

Erikson mondta, hogy minden a gyerekszobában dől el. Vagyis, milyen neveltetést kapott az illető. Eric Berne ráerősít erre a gondolatra, szerinte az ember sorsa már kisgyermekkorban meg lett írva. Mindezekkel csak azt akartam jelezni, hogy a nevelés apró nüánszaival, a szülők gyermekeikhez való viszonyulásával meghatározzák gyermekük felnőttkori lépéseit, döntéseit.

Nézzünk néhány példát arra, hogyan reagálnak az emberek a kritikára:

Hallgatás

Miért van az, hogy amikor valakit szapul a főnöke, a tanára, a szülője, szomszédja, vagy valaki, aki tőle idősebb, vagy erősebb egyéniség, csak hallgatja, és csendben megpróbálja túlélni a szidalmazást? Akár két eset is lehetséges ilyenkor:

  • Tanult tehetetlenség: amikor azt érzi az ember, hogy ez a sorsa. Úgysem tud változtatni a dolgokon. Emiatt lemondóan egykedvűen fogadja a bántást. Egy ismerősömmel arról beszélgettünk, hogyan tudná megvédeni magát akár fizikai, akár verbális konfliktusos helyzetben. Mindkét esetben arra a következtetésre jutott, hogy ő nem tudja megvédeni magát, úgy is alul marad. Meg sem próbálta megvédeni magát sosem. Eriksont és Berne-t kell újra segítségül hívnunk e kérdés megválaszolásában. Ugyanis az ellentmondást nem tűrő szülők gyermekének lelki fejlődése elindulhat ilyen irányba. Ha tehát folyton azt hallja, hogy „Nincs más választásod!”„Ezt majd mi eldöntjük helyetted!”, akkor valószínű, hogy a fent említett reakciót fogja alkalmazni. És ezzel az a probléma, hogy egy idő után megtanul nem felelősséget vállalni magáért. Panaszkodós lesz és elégedetlen, mert nem tanulta meg, hogy „szelídítse” meg az életet, vagyis hogyan alakítsa úgy, hogy neki jó legyen.

A tanult tehetetlenség azonban nem csak így sajátítható el. Mivel a gyermek utánozva tanul, könnyen beépít bizonyos magatartásformákat. Ha azt látja, hogy a szülei ugyanígy viselkednek a konfliktusos helyzetekben, akkor ezt nagyon hamar megtanulja, és eszerint fog cselekedni.

Miért félünk a kritikától?
  • Szégyen: ha a kisgyermeket túl sokszor szidják össze, és azt mondják neki: „Nem szégyelled magad?”Akkor bizonyosan a hallgatás lesz az útja ennek a gyermeknek. Ugyanis azt fogja megtanulni, hogy az ő igényei nem fontosak, következésképpen ő sem fontos, nincs joga az élethez. Bizony, a szégyen ennyire pusztító tud lenni.
Miért félünk a kritikától?

Támadás

Vannak olyan emberek, akik neveltetésüknél fogva az az alapélményük, hogy a világ kegyetlen, és ebben a kegyetlen világban nekik folyamatosan meg kell védeniük magukat. Ilyenek például a narcisztikus személyiségzavarral küzdő emberek. Gyermekkorukban valószínűleg keményen meg kellett harcolniuk a szülők, vagy más emberek figyelméért, szeretetéért. Kialakult bennük az a tudat a későbbiekben – valószínűleg fiatal felnőttkorban –, hogy ők túl tökéletesek másokhoz, hogy mások nem érdemlik meg őket, stb. Ezért fognak támadni a kritizálóval szemben, sőt hajlamosak ezért indokolatlan bosszúra is.

Hadd hangsúlyozzam, hogy nem mindig van a háttérben valamiféle személyiségzavar. Ugyanis egyes emberek képesek arra, hogy rájöjjenek, ahogy eddig csinálták, úgy már kezd nem működni, és muszáj stratégiát váltani. Ez egy szerencsés eset.

Szabadkozás

Csehov egyik novellájában, A csinovnyik halálában egy olyan férfiról olvashatunk, aki abba halt bele, hogy a színházban előtte ülő személyt véletlenül letüsszögte, és az nem bocsátott meg neki. Legalábbis ő így érezte. Közben az történt, hogy az államtanácsos – aki a csinovnyik előtt ült – letörölgette kesztyűjével tarkóját és kopasz fejét, mormolt valamit, de már tovább is lépett ezen a dolgon. Cservjakov a bocsánatkérésével az őrületbe kergette az öregurat, aki dühös lett rá. A csinovnyik viszont ezt a dühöt értelmezte félre.

Mi is történt itt? Cservjakov – és a hozzá hasonló összes csinovnynik – élete nem a mozgalmasságról szólt. Ők működtették a cári Oroszország bürokrata rendszerét, de tulajdonképpen felesleges munkát végeztek. Ily módon az életcéljuk is felesleges volt. Az egész életük értelmetlen volt. Hogy jön ez ide? Aki ilyen sokáig végez úgymond felesleges munkát, kialakul(hat) benne a tudat, hogy ő csak megtűrt személy. Hiszen tisztában van azzal, hogy a munkája értelmetlen. Mintha csak azért foglalkoztatnák, hogy ne haljon éhen. Mindenki más hasznos, csak ő nem. Vagyis rendkívül alacsonnyá válik az önértékelése. Így minden apróságért bocsánatot kell kérnie, hiszen ő mások kegyeltje, és nem teheti meg, hogy másoknak gondot okozzon.

Nehéz ezek után megoldásról beszélni. Mindenképpen érdemes ránézni kívülről egy konfliktusra, és megpróbálni a megfelelő kérdéseket feltenni magunknak:

  • Mi volt a konfliktus igazi magja? (Amikor két ember egymásnak feszül, sokszor csak a felszínt kapirgálják. Amint kitisztul a fejük, rájönnek – ha rájönnek –, hogy itt bizony mindkettőjüknek kielégítetlen igényeik voltak, és ezért nem látták a probléma igazi gyökerét.)
  • Hogyan viselkedtem ebben a kapcsolatban?
  • Mi volt az igazi oka a viselkedésemnek?
  • Hogyan fogok legközelebb egy ilyen helyzetben viselkedni?

Ezek a kérdések nem könnyűek. Nagyon sok probléma adódik a kielégítetlen belső igényekből (szeretet, elfogadás, megbecsülés, megértés, stb.). Könnyen viszik tévútra az embert. Félreértésekhez vezetnek. Ezért érdemes ideje korán egy mentálhigiénés szakemberhez fordulni, mert ő abban tud segíteni, hogy:

  • a kliens megértse, az embertársai nem jók vagy rosszak. Ugyanolyan (jó) emberek, mint ő. De nekik is vannak igényeik, amiket ki akarnak elégíteni.
  • a kliens kívülről lásson rá a helyzetére.
  • a kliens elfogadást és megértést éljen át, ezáltal gyógyulnak a belső sebei. (És sokkal kisebb lesz az esélye, hogy személyiségzavar alakulhasson ki.)
  • segítségével megtalálhatja az ilyen helyzetekben leginkább használható viselkedést anélkül, hogy másoknak lelki sérülést okozna.

Legalább akkora bátorságot kívánok ezekhez a kérdésekhez és a segítségkéréshez is, mint amekkora bátorsággal ugrik fejest ez a fiú!

Borítókép: Photo by Aliaksei Lepik on Unsplash