Te ismered magad? Ismered a másikat? Mik azok dolgok, amelyek mentén kialakítasz egy képet magadról, vagy a másikról? Mennyire vagy képes/hajlandó megváltoztatni a rólad, vagy másról kialakult képet? Mennyi idő kell hozzá?
Bizonyára sokan átéltük a szomorúság érzését – akár a szülőnkkel, a tanárunkkal vagy főnökünkkel kapcsolatban – amiatt, hogy a saját képzeteiket kivetítették ránk, és emiatt elhomályosult igazi valónk. Mintha egy maszkot tennének az arcunkra.
Egyszer egy diák odalépett hozzám, majd azt mondta: „Egyébként, tanár úr, ön félreismer engem.” Meglepődtem ezen a mondaton, és azon, hogy ezt ennyire őszintén és nyíltan ki merte mondani. Ehhez bátorság kellett. És egy olyan személy, akivel szemben ezt meg lehetett tenni.
De mi van akkor, ha a másik esélyt sem ad, hogy a benne a másikról kialakult kép megváltozzon? Ezt hívják skatulyának (akár egy kulcsra zárt láda is lehetne) vagy előítéletnek. Amikor egyszer volt valakivel egy pozitív vagy negatív élményem, és onnantól kezdve vagy szent vagy ördög a számomra.
Ez tulajdonképpen nagyon romboló. Legfőképpen a kapcsolatra nézve. Ha nem vagyok hajlandó kinézni a kis burkomból, akkor a másik tehet akármilyen jót, én akkor is csak a legelőször kialakult képet fogom róla látni. Ez a vagy-vagy dolog kizárja az is-is dolgot. Ez kicsit olyan, mint amikor olvasunk egy regényt vagy nézünk egy akciófilmet. Mindig van egy főgonosz és egy főhős. Az egyik rossz, a másik jó. És nagyjából ez a felállás a többi szereplővel kapcsolatban is. Pedig az élet nem ilyen. Hanem az ember lehet jó is és rossz is. És minden ember megérdemli a második vagy harmadik esélyt. A kérdés csupán az, hogy adunk a másiknak egy újabb esélyt.
Ha eldöntöm magamban, hogy adok másik esélyt, de nem teszek érte semmit, akkor igazából azt mondom, nekem mindegy, mi van a másikkal. Gyakori eset iskolában, hogy egy diák a magaviselete miatt fegyelmi elé kerül. Kap egy felfüggesztettet, majd a tárgyalás után nem történik semmi. Vagyis az esélyt úgy kapta meg, hogy nem kapott segítséget ahhoz, hogy ezt az esélyt megtartsa. Pedig ha volna valaki, akivel hetente le tudna ülni beszélgetni, egy olyan ember, aki testestül-lelkestül képes őt elfogadni, akkor ez a kapcsolat nagyon jó hatással a diákra, a másik (elfogadó) személy pedig nyert újabb ismeretséget. Mindez bizalom kérdése.
Ha adok második esélyt, és keresem a vele való kapcsolatot, elkezdek igazán érdeklődni iránta, a vágyai, a motivációi iránt, akkor elkezdem őt úgy látni őt, ahogy van. Emberként.
