Sokan élik úgy az életüket, hogy nagyon alacsony az önreflexiójuk, vagyis kevésbé gyakorolnak önkritikát. Ez általában boldogtalansághoz vezet, hiszen az önreflexió nélküli fél gyakran hibáztat másokat, a saját felelősségét tompítja, és másoktól várja a megoldásokat. Ez a magatartás leginkább a kis- és nagykamasz időszakra jellemző, éppen ezért fontos tényszerű visszajelzéseket adni a gyereknek ebben a korszakban, mert ha azt erősítjük benne, hogy ő soha nem hibás, akkor ez lesz az alapélménye. Innentől kezdve süthetjük az önállóságra nevelést és az önérvényesítést. És akkor ilyen párbeszédek fognak elhangozni a kapcsolataiban, mint például ez:
-Nem hiszem el, hogy nem hoztad el a mozijegyeket!
– Nemcsak nekem kell emlékezni mindenre.
-Tudod, hogy én mennyire feledékeny vagyok…
-Nem. Nem tudom. De tudod mit? Fújd fel a romantikus estédet! Én nem fogok veled egész este vitatkozni!
Szóval, ha nem figyelünk, akkor nagyon hamar bele lehet csúszni az efféle vitákba.
Az önreflexió nélküliség mint lehasított állapot
De miért is hozom ide? Varga Márti businnes coach podcast adásában voltam vendég, amelyben a kapcsolatok megromlása volt a téma. Az adást itt érheted el. A héten egyébként a Facebook oldalamon már írtam ezzel kapcsolatban. (A múltkor ígért témát jövő héten fogom megírni, ami az önbecsülés alaptípusairól fog szólni.)
Az egyik oknak az önreflexió hiányát jelöltük meg. Enélkül ugyanis képtelenség bármilyen konfliktust rendezni. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy a konfliktusokat lehet érzelmek nélkül kezelni. Nos, igen. Ez egy tökéletes önreflexió nélküli állítás, ugyanis amikor valaki önreflexió nélkül akar problémákat megoldani, akkor az egy lehasított állapot.
Ezt a hasítást úgy képzeljük el, mint a fát és annak kérgét. Ha leszedjük (lehasítjuk), akkor alatta megjelenik világos, „meztelen” felület. Olyan, mint amikor felhorzsoljuk a bőrünket, vagy lezúzódik a hús, és kilátszik a csont. Ha pszichológiai értelemben vesszük, akkor az önreflexiót lehasítjuk az énünkről, mert az önbecsülésünk annyira sérült, hogy nem bírja el a kritikát.
De mi is az önreflexió? Miért kell fejleszteni?
Az önreflexió nem más, mint önvizsgálat. Képesség a felelősségünk megállapítására. Ez egyébként a kritikai érzékünk fokmérője is. Ugyanakkor a személyiségünk pozitív vonásainak elismerése is ide tartozik.
Minél kifinomultabb az önreflexiónk, annál minőségibbek a kapcsolataink. Ha valakinek például az az önreflexiója, hogy „rossz vagyok, megérdemlem a verést”, akkor az azt feltételezi, hogy bárki bármikor kihasználhatja, mert értéktelen.
A másik, amiről már a bejegyzés elején írtam, hogy ha valaki azt gondolja magáról, hogy ő egy konfliktushelyzetben semmiről sem tehet, akkor ő örökké áldozat lesz, illetve megerősödnek a nárcisztikus vonások is, amelyek ilyen mondatokban testesülhetnek meg, hogy „mindenki hülye, csak én vagyok az okos/áldozat”.
Egy bántalmazó kapcsolatban a bántalmazott félnek az önreflexiós mondata az lehetne, hogy „nem merek kiállni magamért”, „nem merem megvédeni magam, pedig nem igaz, hogy mindenért én vagyok a hibás”. Aki ilyen családban nő fel, az viszont sajnos azt szokja meg, hogy ő a hibás, semmihez sincs joga, mindennek ő az oka. Fel sem tűnik neki, hogy a család teszi ezt vele, és ő helyezi ebbe a szerepbe.
Hogyan fejleszthető?
Ha problémánk van az önértékelésünkkel, akkor bizonyos, hogy az önreflexiónk is sérült. Azt gondolom, hogy fontos egy külső személy, aki ítélkezésmentesen tud visszajelzéseket adni. Ha túl sok kritika ér bennünket, jelzés értékű. Ha túl kevés, az is jelzés értékű. Ha sokszor kerülünk ugyanabba a helyzetbe, az is jelzés értékű.
Érdemes figyelnünk a külvilágra, a szeretteinkre, mert a szeretteink viselkedése és mondatai is lehetnek számunkra jelzőbóják. Érdemes kihallanunk a tényeket magunkra vonatkozóan, és ahhoz mérten megállapítani a felelősségünket.
Ha fejlődni szeretnél az önreflexiódban vagy kritikai érzékedben, beszéljünk róla!