Az elmagányosodás évtizedek óta egy lappangó jelenség, amelynek nincsenek látható előzményei. Éppen ezért lenne fontos társadalmi szinten érzékenynek lenni azokra az emberekre, akik hajlamosak arra, hogy a problémáikkal kapcsolatos érzéseiket magukba fojtsák. Hányan vagyunk, akik úgy szocializálódtak, hogy a nehézségeiket egyedül kell megoldani, nehogy másokat zavarjanak a segítségkéréssel? Teljes generációk nőttek fel így. Vannak, akiknek alapszemélyiségük olyan, hogy elutasítanak mindenféle segítségkérést. De mi van az elmagányosodás mögött? E bejegyzés nem mélylélektani elemzés akar lenni, csupán egy mentálhigiénés szakembernek a napi megfigyelésekből származó tapasztalatainak leírása. Ezek nem azok a típusú jelenségek, amelyek önsértésbe vagy öngyilkosságba torkollnak, hanem csendes, állandósuló folyamatok.
Amikor nehéz a kapcsolódás
Amikor a munkahelyen valaki nem akar kapcsolódni a munkatársaival, valójában egy szorongást hordoz magában: „mi lesz, ha nem fogadnak el?” „Mi lesz, ha nem érdeklem a másikat?” „Nem érdemes másokkal jó kapcsolatban lenni, mert a vége úgyis az, hogy nagyot csalódok benne.” Azok az emberek, akik így gondolkodnak, egy korábbi életszakaszban, pl. gyermekkorban kívülállóságot, elszigeteltséget éltek meg. Emiatt a kapcsolataik inkább funkcionálissá válnak: azért kapcsolódnak, mert érdekük fűződik hozzá, nem pedig azért, mert jó a másik társaságában lenni.
Az elmagányosodás fakadhat a realitásvesztésből is
Amikor az ember a konfliktusait nehezen oldja meg, vagy meg sem tudja oldani, tehát általában „vesztesként” kerül ki a vitákból, akkor hajlamos a saját „csigaházába” visszahúzódni, és azon bosszankodni, hogy a többiek milyen igazságtalanok voltak. Ez egy folyamatos szembemenetel másokkal, még olyanokkal is, aki egyébként jót akarnának. De miután ekkora az illetőben az ellenállás, fokozatosan csúszik bele a realitásvesztésbe. Vagyis kialakítja a maga belső világát, amelyben ő az egyedüli jó, a többiek pedig a rosszak.
Az elmagányosodás az önreflexió hiányára is utalhat
És elérkeztünk a harmadik ponthoz, hiszen a realitásvesztés az önreflexió hiányához vezet. Fontos látni, hogy minden konfliktusban legalább két fél van, és mindegyikőjüknek része van abban, amiért kialakult ez a helyzet. Az önreflexió hiánya ilyenkor abban áll, hogy mindig a konfliktus többi szereplőjét és/vagy külső tényezőket hibáztatunk, de a saját részünket nem látjuk. Ez egy fajta éretlen elhárító mechanizmus, amely akkor kapcsol be, amikor képtelenek vagyunk szembenézni a hibáinkkal.
Ezek olyan jelenségek, amelyek jól megfigyelhetők egy munkahelyi kollektívában, vagy egy nagyobb családban, illetve lakóközösségekben. De nem kell mindig így történnie a dolgoknak. Azt gondolom, hogy kell némi bátorság ahhoz, hogy szembenézzünk a saját személyiségünk egyenetlenségeivel. Szándékosan használom ezt a szót a hiba helyett, hiszen ahogy viselkedünk a konfliktushelyzetekben, már „meg volt írva” életünk könyvének bevezető lapjain. Más szóval már kisgyermekkorban kialakulnak a konfliktuskezelési eszközeink.
Mi kell ahhoz, hogy ne induljunk el az elmagányosodás útján?
Például, hogy merjünk tisztázó kérdéseket megfogalmazni a másik felé. Sok konfliktus az információhiányból ered. Mert ha nincs információ, akkor az ember gyárt magának pl. prekoncepciók útján.
Az önreflexió fejlesztése szintén sokat segíthet. Például beleképzeljük magunkat a másik helyzetébe, és megkérdezzük tőle, hogy esett neki az, amit mondtunk. Az ilyen viselkedés inkább összehozza, semmint szétválasztja az embereket. Ezt is tanulni kell, mint mindent, ami az emberi mivoltunkból fakad. Ha Te is dolgoznál az önismereteden, fejlesztenéd az önreflexiód, vagy a konfliktuskezelési módszereid, akkor keress bizalommal!
** Borítókép: OpenAI | ChatGPT
