Mások bűnéért vezekelni elég merész gondolat. Krisztus viszont magára vette az emberek bűneit. Ezt szimbolizálja a kereszt. Nem, nem a saját bűneiért vezekelt, hanem az emberek bűneiért. Nagyon fontos gondolat ez, hiszen ebben a pontban sűrűsödik össze a kereszténység lényege. A bűnbocsánatban. Ahhoz, hogy az emberek elinduljanak a megtérés felé, kellett ez a „látványosság”, hiszen láthattuk, hogy a csodák, a gyógyítások már nem volt elég. Na, de mit jelent ez az egyes ember életében? Neki is magára kell vennie mások bűneit? Nem elég neki a maga baja?
Kinek a terhe a kollektív bűn?
Nem véletlenül mondja ki a Katolikus Egyház, hogy a gyermek nem vezekelhet az apja bűneiért, vagyis az emberiség nem bűnhődhet az első emberpár tettéért. Ez túl nagy teher, amelyet halandó ember nem cipelhet, nem is tud, mert abba beleroppan.
Egyszer beszélgettem valakivel, akinek a hosszas beszélgetés után azt találtam mondani, hogy „neked nem kell tovább cipelned a szüleid terheit”. Erre ő azt válaszolta – teljesen jogosan –, hogy „nem olyan könnyű azt letenni”. Ez a beszélgetés azóta is él bennem. Szóval kell-e mások dolgait hordoznunk magunkban úgy, hogy kvázi megkötözi az egész életünket? Persze, hogy nem. A valódi kérdés nem is ez.
Inkább az, hogy felismerjük-e, ha a szüleinktől azt kapjuk örökül, hogy „neked meg kell értünk szakadnod, mert hálával tartozol nekünk”, vagy „te vagy a hibás a nyomorúságainkért”.
Jézus viszonya a bűnökhöz
Félreértés ne essék, Jézus nem azért vette magára a világ a bűneit, mert nem tudott különbséget tenni a világ és a maga problémái között. Azért vette magára, mert tudta, mi rájuk a megoldás. Az isteni szeretetet és irgalmat ennél plasztikusabban már meg se tapasztalhatta volna az emberiség. A lényeg, hogy Jézus más szerepkörben jelenik meg – ő a Megváltó –, mint az egyes és véges ember. Jézus életében ez egy – igen megrázó – epizód, de tovább él, csupán nem a fizikális világban. Az ember, vagyis mi itt vagyunk, s nekünk ezt a földi létet kell kihasználnunk.
A bűnök és a segítő beszélgetés
Amikor elkezdünk foglalkozni a saját problémáinkkal – „a bűneinkkel”, bár ezt a szót sohasem használom, mert nincs jogom ítéletet mondani mások felett – egy segítő beszélgetés keretein belül, azzal a vállunkra vesszük a saját keresztünket. Ez a legtöbb, amit tehetünk, hiszen azáltal, hogy ezt megtesszük, egyszer s mindenkorra példát adunk másoknak: tehetünk azért, hogy a földi létünk jobb legyen, és ezáltal pedig a környezetünkben élők életét is könnyebbé tehetjük.
Ugyanúgy megvan a mélypontja – az alámerülés a lelkünk bugyraiba – a segítő beszélgetésnek, mint Jézus feltámadásának. Neki az a bizonyos három nap volt a mélypont. De mindkét esetben van feltámadás. Azt hiszem, ezért szeretem csinálni. A feltámadás szót elég tágan értelmezem az egyes ember szempontjából. Volt olyan kliensem, akinek már egy – a lényeget megvilágító – kérdés is kapunyitó volt.
Ha össze kellene foglalnom egyetlen mondatban ennek a bejegyzésnek a tartalmát, akkor azt mondhatom: Meghalni és feltámadni megéri. Ha pedig szeretnél beszélgetni a hit és a lelki egészség kapcsolatáról, keress engem!
