Akarsz-e háborúzni?

Blog, Konfliktuskezelés, , Leave a Comment on Akarsz-e háborúzni?

Május 26-án este egy beszélgetős műsor egyik szakembere egy statisztikát ismertetett, melyet a Závecz Research készített. A téma sokrétű és meghökkentő: az orosz-ukrán háború, és ezen belül – sajnos az eredetit sehol sem találom –, hogy ha kitörne egy háború, megvédenénk-e hazánkat. A magyarok ötöde harcolna az ország megvédéséért. A nyilatkozó azt mondta, hogy van dolgunk a nemzeti pszichével.

Hát ne adja isten, hogy erre sor kerüljön, de azért néhány kérdést felvet egy ilyen közvéleménykutatás.

Például, hogy ha sor kerülne egy háborúra, mennyiben érezné-e a lakosság a sajátjának? Ugyanis ettől nagyban függ a hajlandóság is.

A másik, hogy az-e a normális, ha egy háború kitörésekor fejvesztve rohannak harcolni az emberek. És elítélhető-e az – akár morálisan, akár törvényileg –, aki nem akar harcolni? Minden embernek más a prioritási sorrendje. Akinek a családja fenntartása előbbre való, ugyanúgy nem ítélhető el, mint az, aki a családját hátrahagyva megy a háborúba.

Nagyon erőteljes érzelmeket váltottak ki az emberekből – és személy szerint belőlem is – azok a képsorok, melyek arról szóltak, hogy a határon fordították vissza a fiúkat és férfiakat harcolni.

Azt gondolom, hogy túl kellene már jutni az amerikai akciófilmek szintjén: az győz, aki erősebb, akinek jobb a fegyvere.

És túl kellene már jutni a büntetés és fegyelmezés mítoszán, mert ez a kétpólusúság határozza meg ennyire az emberek gondolkodását.

És el kellene jutni odáig, hogy „megbeszéljék” a dolgokat. Megbeszéléshez nem elég leülni egymással szemben, hanem kell egy erős akarat, hogy megoldjuk a konfliktusunkat. Kell egy harmadik személy, aki felkészült a mediáció és a konfliktusrendezés terén. Nem egy olyan ember, akiben valamelyik fél megbízik, az kevés. Egy független szakember sokkal többet tud segíteni. Nagyon fontos lenne minden konfliktus igazi okát feltárni. Az ugyanis nem elég, hogy a másik “csúnyán nézett rám”, hanem hogy mit okozott bennem ez a tett? Gyanítom, hogy sokkal kevesebb lenne a probléma akár egy osztályban, egy munkahelyen, a társadalomban, az országok között, ha az emberek végre megtanulnák kimondani az érzéseiket, mert ez segíti a másikat abban, hogy valóban embernek nézze.

A felmérésnek egyébként van még egy nagyon érdekes kérdése: arról szólt, hogy mit tennénk, ha egy idegen hatalom idejönne. Nagyon sokan válaszolták azt, hogy együttműködnének. Ez nagyon sok mindent elárul. Például azt, hogy az emberek nem akarnak meghalni – működik az életösztön! –, nem akarják elveszíteni az otthonukat, mi több, családtagjaikat.

Amikor kisgyerekek verekednek az óvodában, akkor nem elsősorban a büntetést kellene kilátásba helyezni, mert ezzel semmi sincs megoldva. Az egyik fél ott marad a nagyon erős, kimondatlan érzéseivel, a másikat pedig elkönyvelik „szegény kis ártatlannak”. Nem áldozathibáztatásról beszélek, hanem közös felelősségről. Vagyis időben kell kimondani, ha nekem fáj, amit a másik csinál velem.

Igen, van dolgunk a nemzeti pszichével. Meg kell tanítani önállóan és felelősen gondolkodni. Meg kell tanítani, hogy van annyira felnőtt, hogy tegyen magáért. És ha korlátozzák ezen jogában, akkor kezdje el feszegetni a határokat, mint egy dacos kisgyerek, mert joga van hozzá. Meg kell tanítani kommunikálni, tisztelni a másikat és saját magát. Nem hangzik egyszerűen. De ezzel kerülhető el egy háború. Nem pedig egymás erejének méricskélésével.

Te hogy vagy az erőddel? Legfőképpen a lelki erőddel? Ki tudsz-e állni az igazad mellett anélkül, hogy a másikat megsértenéd vagy kioktatnád? Mennyire érzed magad felnőttnek egy 10-es skálán, ahol 0 a semennyire és 10 a nagyon?

Segíthetek?