Bármit is gondoljunk róluk, a halottaink által kapott dolgok egy egész életen át elkísérnek. Mindenszentek és halottak napja táján különösen aktuális kérdés lehet ez. És itt most legfőképpen azokról a tulajdonságokról beszélek, amelyeket magunkban vélünk felfedezni. Persze, az is lehet, hogy nem látunk rá, hogy mi mindent hordozunk magunkban belőlük. Ezt érdemes monitorozni, és kialakítani a hozzájuk fűződő viszonyunkat, az elhunythoz és a tőle kapott örökséghez is. De mi mindent köszönhetünk nekik? Hogyan érdemes viszonyulni azokhoz, akiktől a legtöbbször bántást kaptunk? Kezdjük azzal, amit minden elhunytunknak köszönhetünk.
Egységesítő életfilozófiát
A felmenőinket, ha nézzük, némi barokkos túlzással egy mondattal le lehet írni a spiritualitásukat, vagyis azt a vezérelvet, amelynek mentén ők éltek. Ezekből óhatatlanul mi is kaptunk, annyi különbséggel, hogy bennünk továbbfejlődik ez a gondolat. Például, ha az apánknak mondjuk az volt az életfilozófiája, hogy „csak a munka az érték”, akkor egy magunkfajta Y generációs azt fogja erre mondani, hogy „nemcsak a munka, hanem mi magunk is értékek vagyunk”. Persze nem kizárt, hogy egy az egyben másoljuk szüleinket, de ez abban az esetben lehetséges, ha nem rendelkezünk reflexiós vagy ha úgy tetszik, kritikai képességgel. Ha kamaszkorunkban lázadtunk, akkor van arra esély, hogy felnőttkorunkban meg tudjuk fogalmazni a saját egységesítő életfilozófiánkat. Erről a fogalomról itt is írtam.
Tulajdonságokat
Borzasztóan izgalmas kérdés, hogy hogy vagyunk mi azzal, amit tulajdonság címén a felmenőinktől örököltünk. A tulajdonságokban az a jó, hogy meg lehet változtatni bizonyos mértékig. Erre azonban csak akkor leszünk képesek, ha tudjuk azt, hogy min kell változtatni. Például, az anyánk állandóan azon szorongott, hogy vajon eszünk-e rendesen. Ha eleget hallgattuk az ő vívódásait és szemrehányásait ezzel szemben, akkor szinte borítékolható, hogy mi bennünk is lesz egy csomó szorongás. Ugyanis itt nem csak az evésről van szó, vagy a jóllakottságról. Hanem arról, hogy nem lehetünk elég biztosak magunkban, mert mindig jönni fog egy mi lesz, ha… gondolat. Sokszor a megoldás ott van a kezünkben. Mindig érdemes megvizsgálni azt, hogy egy adott kérdésben, jelen esetben az evéssel kapcsolatban hogyan vélekedtek eleink. Ha az evés számukra ésszerűtlen módon központi kérdés volt, akkor jó eséllyel nekünk is az lesz. Ugyanakkor lehet ebben egy határt szabni, hiszen a szorongásoknak van egy borzasztóan irreális oldala: az, ami nagy valószínűséggel nem fog megtörténni.
Egy rendszert, amelynek ősidőktől fogva részei vagyunk
Ez a legszebb része. Amikor azon kapjuk magunkat, hogy mennyire magányosak vagyunk, akkor érdemes kimenni a temetőbe a szeretteinkhez. A sírjuknál megállva, vagy otthon gyertyát gyújtva végiggondolhatjuk, hogy kik voltak ők, mit kaptunk tőlük. Érdemes azt is végiggondolni, hogy mi sem a semmiből lettünk, és van egy családfánk, tele emberekkel, akik éreztek és gondolkodtak valahogy. Ha belegondolunk, hogy a szüleinknek is voltak szüleik, és nekik is voltak szüleik, akkor ez lehet megnyugvás és erőforrás, hogy mi is belőlük lettünk, és hogy hány generáció található meg bennünk. És hogy kaptunk tőlük könnyű vagy nehéz történeteket, érzéseket, gondolatokat, tulajdonságokat, ez utóbbin lehetőségünk van változtatni. De ez csak folyamatos önreflexióval lehet, és a viszonyok kialakításával azzal kapcsolatban, amit és ahogy gondoltak a felmenőink.
Sokszor nem gondolunk bele, micsoda élettörténetek lehetnek a miénken kívül a családunkban. De az, hogy nemzedékek élnek bennünk, hát alsó hangon is pátosszal töltheti el az embert.
Legközelebb arról olvashatsz, hogy mi lehet az örökséged (erősséged), ha diszfunkcionális családban nőttél fel.
