Halottaink által három olyan dolgot örököltünk (egységesítő életfilozófiát, tulajdonságokat, egy „családfát”), ami azt bizonyítja, hogy nem vagyunk egyedül. Még akkor sem, ha nem ismertünk senkit a családunkból. A pozitív dolgokon túl azonban olyat is kaptunk, amely első nekifutásra megnehezíti az életünket. Például, ha diszfunkcionális (ezen belül szenvedélybeteg) családban nevelkedtünk, akkor nekünk duplán, sőt triplán meg kellett küzdeni egy apró elismerésért. Már csak azért is, mert egy diszfunkcionális családban a gyerek nem a család középpontja, hanem inkább zavaró tényező. És ezt leírni is szörnyű. Ott, ahol valamilyen diszfunkció van, pl. egy nárcisztikus vagy alkoholfüggő szülő (vagy éretlen személyiségű), akkor a maximum a minimum, mert a gyerek nem okozhat problémát, mert a szülőknek túl kell élni a mindennapokat, saját magukkal kell küzdeniük, és a gyerek nevelése ebbe nem fér bele.
Sebekből erősségek
A diszfunkciók arra sarkalják a gyermeket, hogy növesszen olyan készségeket a saját túlélése érdekében, amelyek bár nem életkorának megfelelőek, mégis hozzájárulnak ahhoz, hogy mindennapokban létezni tudjon. Szóval, ami első nekifutásra fájdalom, az lehet az erőssége a gyereknek, és később a felnőttnek. Ami borzasztóan nehéz, hogy akik ilyen típusú családokban nőttek fel, el kell gyászolniuk, hogy valójában sosem lehettek önfeledt gyerekek. De ők az utódaiknak már teremthetnek olyan körülményeket, amelyek között ők meg tudják élni gyermekségüket, és velük és általuk a felnőtt is gyógyulhat. Arról, hogy milyen a kapcsolódása a világhoz a szenvedélybeteg családban felnőtt embernek, a későbbiekben fogok írni.
A halottaink által elszenvedett fájdalmak erősségekké kovácsolása
Terhelhetőség
A szenvedélybeteg családban felnövő emberek hihetetlen módon bírják a terhelést. Ehhez ugyanis a családban kellett hozzászokniuk, mert mindent önerejükből kellett megtenniük. A gyerek, ha lekerül róla a fókusz, arra törekszik, hogy helyreállítsa a családi egyensúlyt, és ezért sok mindent beáldoz. Az álmait, a vágyait, a véleményét… De legalább „béke” van, ami nem feltétlenül igaz, hiszen sok esetben a tökéletes sem elég, és ez a folyton változó keretek miatt van. És ő ezek között a keretek között tanult meg létezni. Ezért nagyobb a teherbírása, mint bárki másnak.
A kitartás képessége
Biztos ismerjük a filmekből azt a klisét, hogy amikor már mindenki feladta a reményt egy kutyával, egy lóval kapcsolatban, akkor mindig van valaki, aki még akkor sem adja fel, amikor a többi igen. A valóságban ők a parentifikáltak, akik „míg élnek, remélnek.” Nincs számukra lehetetlen, emiatt lehet rájuk bízni olyan embereket és dolgokat, akikről már mindenki lemondott, mert ők nem fognak. És rendszerint el is érik, amit el lehet érni.
Hűség
A diszfunkcionális családban felnőtt ember olyan kapcsolatokban is kitart, amelyeken látszik (sokszor már az elején is), hogy biztosan ki fogják használni. Mivel azonban folyamatosan remél, és megpróbálja „megjavítani” a másikat, és a lehető legtöbb pozitív tulajdonságát felfedezni, nagyon sokáig tart, amíg felismeri, hogy ebben a kapcsolatban ő a „balek”. Borzasztóan gyorsan felejti el, ha rosszat tettek vele. Így a hűsége csapda is lehet, ha nincs kellő önreflexiója.
Szociális képességek
A parentifikált gyerekek nagyon hamar megtanulják, hogy ha nem a családban tölthetik be az érzelmi szükségleteiket, akkor azt a családon kívül kell keresniük. Emiatt megtanultak gyorsan kapcsolatot építeni, csevegni, és emiatt alkalmazhatók arra, hogy másokat integráljanak egy bizonyos közösségbe.
Te is szenvedélybeteg családban nőttél fel? Beszéljünk róla!
A téma jövő héten folytatódik…
