dac Archívum - Aha! élmény

Mi a regresszió?

Először is tisztáznunk kell ezt a fogalmat. A regresszió az az állapot, amikor az egyén – legyen bármilyen életszakaszban is – valamilyen oknál fogva visszatér egy kora gyermekkori állapotba. Az idegrendszer fejlesztésénél elengedhetetlen, hogy az alany (akivel a terápiát végzik) regrediálódjon, vagyis visszaessen. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy amikor belső vagy külső konfliktusaink keletkeznek, és dühünkben kijelentjük, hogy nem állunk szóba a másikkal, ez is egyfajta regresszió, vagyis visszacsúszás egy korábbi életállapotba.

A tranzakcióanalízis és a regresszió

Eric Berne, a tranzakcióanalízis kitalálója azt mondja, hogy a konfliktuskezelési stratégiánk már életünk első pár évében „meg lett írva”. Vagyis ahogyan akkor oldottuk meg a konfliktusokat, úgy oldjuk meg a későbbi életszakaszokban is. Például, ha egy kisgyermek a hízelgéssel tudta csak elérni, amit szeretett volna, akkor ez a minta rögzül, és jó eséllyel később is ezt fogja alkalmazni.

A gyermeki énállapot mint regresszív állapot

Eric Berne három énállapotot állapít meg, amelyeket folyamatosan használunk életünk során: szülői, felnőtt és gyermeki énállapot. Amikor valaki vagy „leuralja” a másikat, vagy „alámegy” a másiknak, akkor a szülői és a gyermeki énállapot között ugrál. Mi most az utóbbival foglalkozunk. A szülői énállapotban számonkérünk és fegyelmezünk, a gyermeki énállapotban pedig túlalkalmazkodóvá vagy dacossá, illetve lázadóvá válunk. Ha megnézzük az elmúlt néhány év politikai csatározásait a parlamentben, akkor alig látunk olyat, aki a felnőtt énállapotban (tehát a másikat partnerként és egyenrangú félként kezeli) képes kommunikálni a heves szóváltásokban.

Honnan tudom, hogy regresszív állapotban vagyok?

A konfliktushelyzetek mutatják meg a legjobban, hogy melyik énállapotot használjuk leginkább. Ez attól függ, mire érezzük magunkat feljogosítva. Ha azt kaptuk nevelésünk során, hogy szabad kiállni önmagunkért, szabad a véleményünket hangoztatni, és szabad az is, hogy elmondjuk, mire van szükségünk, akkor jó eséllyel a felnőtt énállapotunkat használjuk. De ha azt kapjuk, hogy meg kell húzódnunk, amikor valaki haragszik ránk, mert a konfliktus rossz dolog, akkor a gyermeki énállapotunk, és azon belül is a túlalkalmazkodó részünk aktívizálódik.

Mit tehetek magamért, ha túlalkalmazkodó, dacos vagy lázadó vagyok?

Ha megfogalmazódik a kérdés, már jó úton haladsz. Az önreflexiónk fejlesztése egész életünkön át tart. De ha ennél tudatosabbak akarunk lenni, akkor megvizsgáljuk a konfliktusainkat a különböző személyekkel: például a munkatársunkkal, főnökünkkel, a párunkkal, a gyerekünkkel és nem utolsó sorban, a szüleinkkel. Melyik konfliktusos kapcsolatban hogyan viselkedünk? Mit mondunk? Hogyan reagál a testünk? Összerándul vagy ökölbe szorul a kezünk? Félelem fog el vagy elönt a bátorság? Ezek mind fontos kérdések, és természetesen ennél jóval több van, de kiindulópontnak már jók.

Érdemes ezeket azonosítani magunkon, mert a tudatossággal sokat tudunk javítani a kapcsolatainkon. Amennyiben pedig úgy érezzük, hogy egyedül nem megy, érdemes segítőt felkeresnünk.

Évek óta mondom, hogy az egész országot a megfelelési kényszer mozgatja. Próbálunk megfelelni valaminek, amelyet saját magunk hoztunk létre, és kikiáltjuk a legfőbb szabálynak. Pedig ha képesek voltunk annak idején létrehozni egy ilyen rendszert, akkor most is képesek vagyunk egy olyat csinálni, amelyben jól érezzük magunkat. Na, de miért van az, hogy az ember van a szabályokért, és nem a szabály az emberért?

Mindenkinek szüksége van egy egységes rendezőelvre, amely szerint az életét éli. De nem mindegy, hogy mit kapunk örökül, mi az, amit beépítettek a felettes énünkbe gyerekkorunkban.

Ha egy kisgyerek örökösen azt hallja, ezt nem szabad, azt nem szabad, előbb-utóbb szorongó gyermek lesz, némelyik önállótlan, némelyik pedig elkezdi a másikat ugyanígy fegyelmezni. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a ‘szabad’ és a ‘nem szabad’ között.

Alkalmazkodom, tehát vagyok

Mennyi az érték a megfelelésből? Meddig szolgálja a fejlődésünket, és mikortól mondható, hogy káros? Amíg hajt az energia, hogy „ezt most szívesen csinálom, szívesen adom bele az energiámat, és ezért hajlandó vagyok némi áldozatot is hozni”, addig rendben van. És amíg kapom másoktól a visszajelzést, pl. a főnökömtől vagy kollégámtól, hogy „szuperül csinálod, támogatlak, itt vagyok veled”, addig is rendben van.

De amikor az ember lélekszakadva próbál megfelelni egy olyan rendszernek, amiről mindenki tudja, hogy abszolút nem működik, akkor az már a MEGFELELÉSI KÉNYSZER.

Melyikben ismersz magadra?

A munkahelyi környezetben megvan a balanszok. Vagyis adott egy alig működőképes rendszer, amely a következő személyiségtípusokat termeli ki (mindegyik ‘gyermek’, ugyanis ezek mélyen a személyiségünkben rejtőznek):

van olyan, aki teljes erőbedobással akar megfelelni ennek a rendszernek – ő fog kiégni – ő az alkalmazkodó gyermek
van olyan, aki egyáltalán nem akar megfelelni ennek a rendszernek, tetejébe még lázad is – ő is ki fog égni – ő a dacos gyermek
van olyan, aki pontosan tudja, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy azt higgyék róla, hogy dolgozik – ő a manipuláló gyermek
és van olyan, aki a béke kedvéért lemond a saját igényeiről is, és megtesz mindent, amit kívánnak tőle – ő az elkerülő gyermek

Az utolsó kettő nem ugyanaz. Mert míg az előző csak úgy csinál, mintha megfelelne, addig az utóbbi feddhetetlenné teszi magát azzal, hogy megcsinálja a dokumentációt, amivel végképp igazolni tudja, hogy megcsinálta a feladatot.

MINDEGYIK ÁLDOZAT. Nincs kivétel. Ezek a mi megoldási stratégiáink.

Mit tegyünk a megfelelési kényszer ellen?

A megfelelési kényszert nehéz legyőzni saját erőből, de nem lehetetlen! (Ha mégsem tudod, itt olvashatsz a szolgáltatásomról.) Mégis foglalkoznunk kell vele, mert hosszú távon az egészségünk rovására megy. És ebben fontos tényező az önismeret, mert enélkül nem tudunk úrrá lenni rajta. Azonban, ha megválaszolunk néhány kérdést, akkor kicsit közelebb kerülhetünk a kényszerünk feloldásához:

Kinek fontos, hogy a feladat el legyen végezve?
Nekünk mi a célunk a feladat elvégzésével? (Van belőle valamilyen profitunk?)
Mire számítunk, ha elvégezzük a munkát?
Mire vágyunk? Dicséretre?
Ha kapunk egy feladatot, akkor feszültséggel vagy jó kedvvel állunk neki?

Egy saját történet

Miközben ezeket a sorokat írom, érzem a mellkasomon a nyomást. Ugyanis volt idő, amikor egyáltalán nem láttam rá a saját megfelelési kényszeremre. Rettegtem attól, hogy valakinek valami „rosszat csinálok”. Ezt sokszor fogalmaztam meg így. És rájöttem, hogy még mindig benne vagyok egy gyermek szerepben. A gyermeknek pedig nagyon fontos, hogy megfeleljen a szüleinek, mert a léte a tét. Legalábbis a 3-5 éves gyermeknek. Tehát fél a szülei szeretetének elvesztésétől.

Hát én is féltem, hogy a döntéseim miatt valakinek a szeretetét el fogom veszteni. És, ugye az oktatási rendszer erre a szorongásra még csak jobban ráerősít.

30 éves voltam, amikor rájöttem – ekkor már 4 éve tanítottam –, hogy mekkora szorongás van bennem emiatt. Tudatosan kezdtem el foglalkozni vele, lényegében még ma is, mert amik a gyermekévekben belém lettek kódolva, azokat sokáig tart kidolgozni magamból.

A helyzet az, ha nem vesszük fel a kesztyűt saját megfelelési kényszerünkkel, MI IS UGYANOLYAN RENDSZEREKET FOGUNK LÉTREHOZNI, AMELYEK ÉLHETETLENEK!!!!

Muszáj foglalkoznunk az önismeretünkkel, újabb és újabb kommunikációs technikákat tanulnunk ahhoz, hogy a rossz rendszereket belülről tudjuk lebontani. Ja, és nem másokért, hanem saját magunkért. Bármennyire is azt várják tőlünk, hogy haljunk bele valamibe, aminek semmi értelme, ne tegyük! Gondoljuk azt, hogy aki ezt várja tőlünk, ugyanúgy szenved, hiszen a segélykiáltását nem tudja másképp kifejezni, minthogy bennünket is a megfelelési kényszerbe erőltet.

És te hogy vagy a megfelelési kényszereddel?

Hézl József mentálhigiénés szakember,

szervezetfejlesztési tanácsadó, tanár

Címke: dac

Regresszió felnőttkorban?