A mai blogbejegyzés kivételesen a segítőknek szól, de egy kicsit a klienseknek is. Nem mindegy ugyanis, hogy miért keletkezik az ellenállás a segített félben. Az ellenállás a segítői munkában nem a folyamat hibája (bár létezik olyan is), hanem annak része — gyakran a kliens természetes védelmi mechanizmusa, amely megvédi őt a túlzott szorongástól.
Amikor egy kliens hirtelen visszalép, megszakítja a kapcsolatot vagy hárít egy mélyebb felismerést követően, ritkán van szó arról, hogy a szakember diagnózisa vagy meglátása helytelen volt. Sokkal inkább arról, hogy az igazság kimondásának időzítése nem állt összhangban a segítóhöz forduló személy pszichés befogadóképességével. Gondoljunk bele, hogy milyen kellemetlen, amikor ismerőstől hallunk egy minket érintő kemény mondatot. A különbség csupán annyi, hogy a segítőnek van módja, eszköze „visszahozni” a klienst, míg a laikus lehet, hogy otthagyja azzal, hogy hisztizik a másik fél.
Az időzítés és a védekezés dinamikája
- Az igazság nem mindig gyógyít. Vagyis egy szakmailag pontos, ám idő előtti kijelentés nem megvilágosodást, hanem fenyegetettséget szül. Ha az én-védő mechanizmusok gyorsabban bontódnak le, mint ahogyan az új megküzdési stratégiák kiépülnének, így a kliens biztonságérzete megrendül.
- A reakció egy jelzés. A sarkon fordulás, a hárítás vagy a késés nem személyes elutasítás a segítő felé. Ez a kliens jelzése arra vonatkozóan, hogy elérkeztünk a teherbírása határaihoz. Ezzel nincs is baj, de akkor segítőként kötelességünk jelezni, hogy megértjük őt, ha dühös (validálás), de érdemes lehet megfontolni, amit hallott.
- A tempó tartása. A kísérés művészete nem abban rejlik, hogy milyen messzire látunk a másik problémájában, hanem abban, hogy képesek vagyunk-e vele haladni, és megvárni, amíg esetleg ő maga mond ki dolgokat, vagy már van annyira erős lelkileg, hogy elviselje a segítő észrevételeit.
Hogyan jelez a test, ha olyat hall, ami nehezen befogadható a számára?
Az elkerekedett szemek, a heves levegővétel, a pánikszerű roham mind arról árulkodnak, hogy a kliens még nem készült fel a személyét vagy a körülményeit érintő nehezebb témákkal kapcsolatban.
Hogyan tartható fenn a biztonságos tér?
- Kérdezés a kijelentés helyett. Vagyis ahelyett, hogy megneveznénk a vakfoltot, érdemes olyan kérdéseket feltenni, amelyek elvezetik a klienst a saját felismeréséig.
- A tempó visszafogása. Nagy a csábítás, amikor a segítőnek előbb jön meg a felismerés, mint a kliensnek. Ha kimondja hangosan a felismerését, akkor könnyen lehet, hogy a kliensnél a szorongás jelei mutatkoznak. Ilyenkor érdemes visszalépni egy lépést: időt adni, megkérdezni, hogy érzi magát attól, amit hallott. Milyen kétségei vannak ezzel kapcsolatban.
- Az ellenállás validálása. A védekezést nem áttörni kell, hanem megérteni. A kliens ellenállása elismerést érdemel, hiszen az eddigi életében ez a mechanizmus védte meg őt a sérülésektől.
Fontosak ilyenkor a magunkhoz intézett kérdéseink is:
Mi történik bennem? Mi zaklatott fel? Mi zavar most? Amit mond vagy a személyisége? Ha ezeket a kérdéseket fel tudjuk tenni magunknak, akkor jó eséllyel saját magunkat tudjuk a jelenben tartani, hogy úgy mondjam, két lábbal a talajon.
A hatékony segítői kapcsolat nem arról szól, milyen gyorsan jutunk el az igazsághoz, hanem arról, hogy a kliens képes-e megtartani azt, amit útközben felfedez.
Fotó: Geminivel generált
