„Sekula, egy montenegrói jugoszláv ember (…), a háború után egy török származású muzulmánnal találkozott. (…) Az országút sűrű erdővel borított területen vezetett keresztül, és orvtámadásokról volt hírhedt. A muzulmán örült, hogy egy montenegrói társaságában lehet. Sekula is nagyobb biztonságban érezte magát egy törökkel… (…) Az erdőn keresztül vezető út során még közelebb kerültek egymáshoz. (…) Amikor a kellemesen hűvös erdőben leültek egy folyó partján, (…) Sekula elővette a pisztolyát. Szép fegyver volt, (…). A muzulmán elismerően nézegette, és megkérdezte, hogy meg van-e töltve. Sekula igennel válaszolt – (…). A muzulmánra szegezte pisztolyát, és pontosan a szemei közé célzott. A muzulmán nevetett, és arra kérte Sekulát, hogy fordítsa el a fegyverét, mert még el talál sülni. Ebben a szempillantásban tudatosult Sekulában, hogy meg kell ölnie útitársát. Ha életben hagyná a törököt, nem tudná elviselni a szégyent és a bűntudatot. Így hát – mintha csak véletlenül tenné – a nevető férfi szeme közé lőtt.” Forrás: Életesemények a fejlődéslélektan tükrében c. könyv
Az érzelmi ridegség háttere
„Miért ölt Sekula? Miért kellett útitársában a melegséget, barátságosságot, békeszeretetet megsemmisítenie? Miért ölte meg Sekul az emberséget saját magában, amikor a másikat lelőtte?” Arno Gruen szerint van bennünk egy idegen.” Ez az idegen a gyermekkorban meg nem kapott ölelés, szeretet, a szobánkban elalvás előtti sírás, melyre nem érkezett válasz, a magány, és még sorolhatnám, mi minden lehet.
Minden diktatúra és szélsőség képviselői között vannak jópáran olyanok, akik így nőttek fel. Hitlert a nagyapja utasította el származása miatt, és láttuk, mi lett belőle. Sztálin apja alkoholista volt, egy alkalommal részegen verekedésbe keveredett a rendőrökkel, ezután anyja szakított vele. Vajon milyen apa képe rajzolódhatott ki Sztálinban? Minden érzelmi hiány megbosszulja önmagát.
Pókerarcok
Az iskolában is könnyen tetten érhető ez a jelenség. Vannak diákok – leginkább fiúk – , akik pókerarccal járják a világot. Soha, semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni az arcukról. Nemcsak azért, mert a fiúk egymás közt „kemény legények”, – mert azért ettől függetlenül, ha máshogy nem is, de durva szavakkal és verekedéssel igencsak elmondják, mit éreznek igazságtalannak, vagy mivel sértették meg őket. De vannak olyanok, akik a sértésekre sem reagálnak. Nekik igazán nehéz az életük. Az érzések, amelyek bennük vannak, bennük rekednek, nem kerülnek kifejezésre, és csak belülről emésztik magukat. Nincsenek rá szavaik, hogy elmondják a fájdalmukat. Vajon mit élhettek át életük korábbi szakaszaiban, hogy idáig jutottak? „A fiúk nem sírnak„; „katonadolog„; „Ne bőgjél már!”; „Milyen kislány vagy te?” És mivel ilyen elutasításban volt részük, megtanulták, hogy csak erősnek szabad mutatkozni, mert ha gyengék, akkor „kicsinálják” őket. Talán Sekula is ezek közé tartozott.
A hangosak/dühösek
Vannak olyan fiúk, akik állandóan hangosan és sokat beszélnek. Hogy úgy mondjam, kiabálva. Soha nem veszik le a hangerőt, és rettentően kellemetlenek tudnak lenni. Semmi sem tetszik nekik, és ha valami nem úgy van, ahogy ők akarják, arra mélységes csalódással tudnak válaszolni. Ők valószínűleg elhanyagolt fiatalok. Ők egyszer valamikor nagyot csalódtak a felnőttekben. Ugyanakkor szeretnék, ha valaki észrevenné őket, ezért a kiabálva való beszéd is. És ha nem veszik őket figyelembe, akkor dühbe gurulnak.
A logikusok
Jó dolog, ha valakinek van logikája. Még jobb, ha a logikát és az érzéseket együttesen használja. Egyszer egy diákom mondta: „én az ellenségeimből barátokat csinálok„. És elmagyarázta, ha így tesz, akkor igazából a védelmét biztosítja. Igen, ez így jól is hangzik egy politikai csatározásban, vagy egy háborúban. De a hétköznapi élet nem így működik. Ha valaki az ellenségem, a minimum, hogy elkerülöm – feltéve, hogy nem arra utazik, hogy nekem állandóan keresztbetegyen – , és a maximum, hogy megpróbálom megtudni tőle, mi a baja velem. De ehhez az kell, hogy az érzéseivel tisztában legyen, és hitelesen tudja közölni. Például, ha dühös arra az illetőre, akkor el kell neki mondania ezt. Honnan ered ez a viselkedés? Mindig logikusan magyarázták el neki a szülei, hogy miért nem jó az, amit csinál. Illetve válogatott nevelési módszerekkel elfojtották az érzéseit. Vagy egy trauma érte.
Az igazságosztók
Szerintük az élet abból áll, hogy aki hibát vét, annak meg kell kapnia a méltó büntetését. Volt egyszer egy tanítványom, aki nem tudta megérteni, miért fontos, hogy megbocsássunk a másiknak. Az igazságosztóknak ez egy nagy probléma. Igaz, hogy a másik hibázott, esetleg ellenem követett el valamit, ami lehet, hogy egy égbekiáltó igazságtalanság, sőt embertelenség. De muszáj megbocsátani. A saját lelki egészségünk érdekében. Ez bizonyos esetekben iszonyúan nehéz. Az is lehet, hogy emiatt terápiába kell mennünk, de ezt saját magunkért meg kell tennünk. Hozzátartozik az önszeretetünkhöz.
Ezek az „idegenek” bennünk élnek. Meg kell ismernünk, hogy ne a tudattalanból mozgassa a cselekedetinket, mert iszonyú tévutakra tud minket vinni. És még valami. Egy dolog, hogy egy gyermek tetteinek vannak következményei, és egy másik, hogy büntetésképpen megvonja tőle a szülő a szeretetét. Rácsukja az ajtót vagy eltaszítja magától. Mindegyik révén óriási elhagyatottságot él meg a gyermek. Éreznie kell, ha rosszat is tesz, ettől még a szülei ugyanolyan szeretettel szeretik, mint előtte. Ez létfontosságú.
Melyik kategóriába tartozol? Szeretnél elindulni a feldolgozás útján? Beszélgessünk róla!
