Kiút a megfelelés kényszer csapdájából: a belső iránytűnk beállítása

Blog, Személyiségfejlesztés, , , ,

„Mondj igent, különben megbántódnak.” „Csináld meg te, te vagy a legügyesebb.” „Csak még ezt az egy projektet vállald el, és akkor végre elismernek.”

Az elmúlt hetekben végigjártuk a megfelelési kényszer útját: a nagyszüleinktől örökölt „láthatatlanság” stratégiáját, a 90-es évek státuszszimbólum-hajszáját és a közösségi média digitális tükörútvesztőit. Ha eddig velem tartottál, már tudod: ez a kényszer nem a te hibád, hanem egy nehéz, generációs kabát, amit eddig azért viseltél, mert ebben érezték magukat biztonságban az elődeid.

De eljön a pillanat, amikor a kabát túl szűk lesz. Amikor a másoknak való megfelelés ára már a saját testi-lelki egészséged. Itt az idő, hogy elővedd a belső iránytűdet.

Megfelelési kényszer helyett: A külső kontrolltól a belső szabadságig

Mentálhigiénés szakemberként azt látom, hogy a gyógyulás ott kezdődik, amikor a „Mit várnak el tőlem?” kérdését felváltja a „Mire van most szükségem?”.

Ez nem önzőség. Ez az autonómia visszaszerzése. Amikor a döntéseid központja kikerül a főnököd, a szomszédod vagy az algoritmusok kezéből, és visszakerül a saját szívedbe.

Hogyan építsd fel a saját belső iránytűdet?

  1. A „Nemet mondás” mint öngondoskodás: sokan azért mondunk reflexszerűen igent, mert félünk a konfliktustól. De tudd: minden alkalommal, amikor nemet mondasz egy külső elvárásra, valójában igent mondasz önmagadra. A világ nem dől össze, ha nem te hozod a süteményt az irodai buliba, vagy ha nem válaszolsz azonnal egy szombat esti e-mailre.
  2. A belső hajcsár megszelídítése: smered azt a hangot, amelyik azt súgja: „nem vagy elég jó”? Ez a belső kritikus valójában egy régi védelmi mechanizmus. Ahelyett, hogy harcolnál vele, próbálj meg önegyüttérzéssel fordulni felé. Mondd neki: „Köszönöm, hogy meg akarsz védeni a kudarctól, de most már felnőtt vagyok, és tudok vigyázni magamra.”
  3. Értékek vs. elvárások: a megfelelési kényszer elnyomja a saját értékeidet. Tehetnél egy próbát: írj össze 5 olyan dolgot, ami számodra valóban fontos – nem azért, mert jól mutat a Facebookon, hanem mert örömet okoz. Ez lesz az iránytűd északi sarka.

A választás szabadsága: A „pillanat” hatalma

Viktor Frankl, a híres pszichiáter mondta: „Az inger és a válasz között van egy tér. Ebben a térben rejlik a szabadságunk és a hatalmunk, hogy megválasszuk a válaszunkat.”

A te szabadságod abban rejlik, hogy megállsz egy pillanatra, mielőtt újra rábólintanál egy ereiden felüli kérésre. Ebben a néhány másodpercben dől el, hogy maradsz-e a régi kerékvágásban, vagy elindulsz az önazonosság (autenticitás) felé.

Megfelelek, tehát vagyok?– A megfelelési kényszer gyökerei Magyarországon

Blog, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Hogyan lett a 20. századi túlélési stratégiából alap személyiségvonása a mai magyar társadalomnak?

„Csak ne legyen semmi baj.” „Ne szólj bele, hagyd rájuk!” „Mit fognak szólni a szomszédok?”

Hányszor hallottad ezeket a mondatokat? Mennyire mélyen ivódtak bele a gondolataidba, a magatartásodba és az érzéseidbe? Ugyanis, ha Magyarországon nőttél fel az elmúlt évtizedekben, szinte biztos, hogy ezek a láthatatlan parancsok ott lüktetnek a döntéseid és a lépéseid mögött. Mentálhigiénés szakemberként azt látom, hogy nálunk a megfelelési kényszer nem csupán egy egyéni jellemző. Ez egy mélyen belénk égett, generációkon átívelő válaszreakció.

A megfelelési kényszer mint túlélési stratégia

Descartes azt mondta: Gondolkodom, tehát vagyok. Nálunk viszont évtizedekig ez volt az alapvető hozzáállás: Megfelelek, tehát vagyok. Ez nem a gondolkodásról szólt, hanem a lojalitásról. Ha visszatekintünk az elmúlt 70 évre, látnunk kell, hogy a szüleink és nagyszüleink számára a hierarchiához való alkalmazkodás a túlélés eszköze volt. Egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol a tekintély bármikor dönthetett a sorsodról, a legokosabb dolog az volt, ha „láthatatlan” maradtál. Ugyanakkor pedig nem díjazták az egyéni gondolatokat sem, tehát a magyar közélet a középszerűségnek kedvezett. Természetesen voltak olyan esetek, amikor a gyárban valaki ki mert állni az igaza mellett. Ilyenkor csak a vezető jóindulatán múlott, hogy nem csináltak belőle nagyobb ügyet. A nevelésben pedig szépen csendben átkúszott a későbbi generációkra is: ha csendben maradsz, nem bántanak. Maradj szürke, és akkor nem eshet bántódásod. Ne szólj bele semmibe, ne avatkozz bele mások dolgába.

A tekintélyelvűség hatása a mentális egészségre

Ebben az időszakban a tekintélyelvűség nem választás kérdése volt, hanem a mindennapok része. Az iskolában, a munkahelyen, sőt a családban is a „jó ember” szinonimája a „szófogadó ember” lett. A tekintélynek pedig mindent szabad volt, még akkor is, ha nem értett ahhoz, amit csinált. A pozíciókba a lojalitás révén lehetett kerülni, nem pedig szakértelemmel és tapasztalattal. Ebben a merev struktúrában:

  • Az egyéni igények háttérbe szorultak.
  • A saját hang képviselete veszélyesnek tűnt.
  • Az én-határok meghúzása ismeretlen fogalom volt.

Transzgenerációs örökség: Miért szorongunk ma is?

Azzal, hogy átléptünk az új évezredbe és diktatúrából a demokráciába váltottunk, sajnos nem változott meg a gondolkodás és a nevelési elvek. Vagyis az idegrendszerünk megőrizte azokat a régi kódokat és beidegződéseket – úgy is mondhatnánk, sejtszinten rögzültek -, amelyeket belénk neveltek. Ezt hívjuk transzgenerációs örökségnek. Ma már nem kell rettegnünk a fekete autótól, mégis ugyanazzal a gyomorgörccsel mondunk nemet a főnökünknek, vagy vállalunk el erejükön felül feladatokat a családban.

A külső tekintélyszemélyek – a szigorú tanár vagy a megkérdőjelezhetetlen feljebbvaló – beköltöztek a fejünkbe. Ma már nincs szükség külső kényszerre: a belső kritikusunk lett a saját börtönőrünk.

Hogyan győzhető le a megfelelési kényszer?

Az első lépés a tudatosítás. Fel kell ismernünk, hogy a szorongásunk nagy része nem a jelennek szól, hanem egy hozott csomag része.

Ebben a blogsorozatban végigvesszük:

  1. Hogyan alakult át a múltbéli félelem modern teljesítménykényszerré.
  2. Miként befolyásolja a közösségi média a megfelelési vágyunkat.
  3. Milyen mentálhigiénés eszközökkel építheted fel a belső iránytűdet.

Szeretnél végleg kiszabadulni a „mit szólnak majd mások” börtönéből?

Hamarosan egy ingyenes webinárium keretében mutatok konkrét technikákat a megfelelési kényszer kezelésére. Ne maradj le a folytatásról, iratkozz fel a hírlevelemre!

Az önazonosság megőrzése

Személyiségfejlesztés, , ,

Az önazonosság szó sokakból dühöt válthat ki, mert egyenlővé teszik a nagyképűséggel vagy valamiféle úri huncutsággal. Vagyis, aki önazonos, az extravagáns, szókimondó és nem érdeklik a keretek, szabályok. Sokan haragszanak a mai generációkra, mert mindinkább a saját útjukat akarják járni. Ez nem csak életkori sajátosság, hanem egy társadalmi probléma is, hiszen a mai fiatalok számára már nincsenek egyértelmű útmutatók az élethez, és sok esetben inkább találkoznak képmutatással, mint valódi, életszerű életpéldákkal. De mit jelent az önazonosság, és szabad-e önazonosnak lennünk? Lehetünk-e minden körülmények között önazonosak? Ezt a témát szeretném körüljárni ebben a blogbejegyzésben.

Mit jelent az önazonosság?

Önazonos az, aki minden körülmények között képviseli a saját a gondolatait és érzéseit. Nem játszik szerepet csak azért, mert mások úgy kívánják, és benne sincs az az érzés, hogy másoknak megfeleljen. Van saját értékrendszere, amelyen belátás alapján képes változtatni, de nem semmisíti meg, ha hall egy másik véleményt, hanem átdolgozza úgy, hogy beleilleszkedjen az ő értékrendjébe.

Lehetünk-e minden körülmények között önazonosnak?

A lehetőség ott van mindenkinek, de nem mindenki tudja, mit is jelent pontosan az önazonosság. Emiatt nem is tudja, hogyan lehet az. Vagy mert nincs kiforrott értékrendszere, mert örök átjáróház volt a családja, és a fókusz nem rajta volt, és mindenkihez neki kellett alkalmazkodni. Vagy mások értékrendszerét kellett képviselnie a túlélése érdekében. Például, ha le voltak tiltva az érzései, és azt erősítették benne, hogy mindig erősnek kell lenni, akkor ez okozhat olyan torzulásokat a személyiségben, amely az önazonosság látszatát kelti, de valójában inkább ellenállásról van szó. Hiszen ahhoz szembe kell menni mindenkivel, hogy ezt a „mindig erősnek kell lennünk” parancsot teljesíteni lehessen. Ha megnézünk egy olyan kamaszt, akiben az előbb említett gondolatot (családi parancsot) ültették el, akkor ő ezt próbálja képviselni, de közben másokat megsért, hatalmat gyakorol mások felett, és még sorolhatnánk a viselkedésjegyeket.

Hogyan tudunk önazonosságot elérni az életünkben?

Az önazonosság – mint minden ebben a témakörben – elsősorban önismeret kérdése. Illetve annak a készségnek a kérdése is, hogy meg tudjuk-e magunkat különböztetni a szüleinktől, az ő elvárásaitól, hit- és erkölcsrendszerétől. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy semmi közös nem lehet velük, hanem azt, hogy a következő generáció mindig hozzáteszi a maga értékeit, vagy éppen elvesz. Egy az egyben, azt gondolom, semmit nem veszünk át. Itt van például az istenhit kérdése. Az idősebb generáció még azt képviseli, hogy az Istennel a templomban lehet találkozni, kötött imák vannak, és áldozni csak gyónás után lehet. Már ha katolikus vallásról szól. Ezzel szemben a következő generációnak már lehet egy olyan tapasztalata, hogy az Istennel akár a buszon is lehet találkozni, és lehet saját szavakkal is imádkozni, mert az Istent nem egy távoli, hatalmas erőnek könyveli el, hanem mellette élő, személyes lénynek.

A másik példa a politikai pártállás. Az X és boomer generáció abban nőtt fel, hogy vannak véleményrendszerek, amelyeket feltétel nélkül, mindenféle megkérdőjelezés nélkül el kell fogadni. Az Y generáció – és az utána jövők is – megkérdőjelez mindent, és nem fogad el abszolútoriumokat.

Ahhoz, hogy önazonosak tudjunk lenni, meg kell tudunk különböztetni a saját értékeinket a szüleinkétől vagy a társadalométól. Ha csak „kicsiben” gondolkozunk, akkor fogjunk egy papírt, és gondoljuk végig, hogy melyek azok az értékek, amelyeket a szüleink képviselnek/képviseltek, és írjuk mellé, hogy mit gondolunk erről. Egyből ki fog rajzolódni szépen a saját értékrendszerünk. Ez egy nagyon egyszerű gyakorlat, ugyanakkor kell hozzá az önreflexió. Érdemes ilyenkor a saját mentalizációnkat is fejleszteni, erről itt írtam részletesen.

A témát a következő blogbejegyzésben fogom folytatni, amely a generációk közötti feszültségekről fog szólni!

Ha szeretnél a kapcsolataidban minél önazonosabban viselkedni, akkor foglalj hozzám időpontot!