Hogyan lett a 20. századi túlélési stratégiából alap személyiségvonása a mai magyar társadalomnak?
„Csak ne legyen semmi baj.” „Ne szólj bele, hagyd rájuk!” „Mit fognak szólni a szomszédok?”
Hányszor hallottad ezeket a mondatokat? Mennyire mélyen ivódtak bele a gondolataidba, a magatartásodba és az érzéseidbe? Ugyanis, ha Magyarországon nőttél fel az elmúlt évtizedekben, szinte biztos, hogy ezek a láthatatlan parancsok ott lüktetnek a döntéseid és a lépéseid mögött. Mentálhigiénés szakemberként azt látom, hogy nálunk a megfelelési kényszer nem csupán egy egyéni jellemző. Ez egy mélyen belénk égett, generációkon átívelő válaszreakció.
A megfelelési kényszer mint túlélési stratégia
Descartes azt mondta: Gondolkodom, tehát vagyok. Nálunk viszont évtizedekig ez volt az alapvető hozzáállás: Megfelelek, tehát vagyok. Ez nem a gondolkodásról szólt, hanem a lojalitásról. Ha visszatekintünk az elmúlt 70 évre, látnunk kell, hogy a szüleink és nagyszüleink számára a hierarchiához való alkalmazkodás a túlélés eszköze volt. Egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol a tekintély bármikor dönthetett a sorsodról, a legokosabb dolog az volt, ha „láthatatlan” maradtál. Ugyanakkor pedig nem díjazták az egyéni gondolatokat sem, tehát a magyar közélet a középszerűségnek kedvezett. Természetesen voltak olyan esetek, amikor a gyárban valaki ki mert állni az igaza mellett. Ilyenkor csak a vezető jóindulatán múlott, hogy nem csináltak belőle nagyobb ügyet. A nevelésben pedig szépen csendben átkúszott a későbbi generációkra is: ha csendben maradsz, nem bántanak. Maradj szürke, és akkor nem eshet bántódásod. Ne szólj bele semmibe, ne avatkozz bele mások dolgába.
A tekintélyelvűség hatása a mentális egészségre
Ebben az időszakban a tekintélyelvűség nem választás kérdése volt, hanem a mindennapok része. Az iskolában, a munkahelyen, sőt a családban is a „jó ember” szinonimája a „szófogadó ember” lett. A tekintélynek pedig mindent szabad volt, még akkor is, ha nem értett ahhoz, amit csinált. A pozíciókba a lojalitás révén lehetett kerülni, nem pedig szakértelemmel és tapasztalattal. Ebben a merev struktúrában:
- Az egyéni igények háttérbe szorultak.
- A saját hang képviselete veszélyesnek tűnt.
- Az én-határok meghúzása ismeretlen fogalom volt.
Transzgenerációs örökség: Miért szorongunk ma is?
Azzal, hogy átléptünk az új évezredbe és diktatúrából a demokráciába váltottunk, sajnos nem változott meg a gondolkodás és a nevelési elvek. Vagyis az idegrendszerünk megőrizte azokat a régi kódokat és beidegződéseket – úgy is mondhatnánk, sejtszinten rögzültek -, amelyeket belénk neveltek. Ezt hívjuk transzgenerációs örökségnek. Ma már nem kell rettegnünk a fekete autótól, mégis ugyanazzal a gyomorgörccsel mondunk nemet a főnökünknek, vagy vállalunk el erejükön felül feladatokat a családban.
A külső tekintélyszemélyek – a szigorú tanár vagy a megkérdőjelezhetetlen feljebbvaló – beköltöztek a fejünkbe. Ma már nincs szükség külső kényszerre: a belső kritikusunk lett a saját börtönőrünk.
Hogyan győzhető le a megfelelési kényszer?
Az első lépés a tudatosítás. Fel kell ismernünk, hogy a szorongásunk nagy része nem a jelennek szól, hanem egy hozott csomag része.
Ebben a blogsorozatban végigvesszük:
- Hogyan alakult át a múltbéli félelem modern teljesítménykényszerré.
- Miként befolyásolja a közösségi média a megfelelési vágyunkat.
- Milyen mentálhigiénés eszközökkel építheted fel a belső iránytűdet.
Szeretnél végleg kiszabadulni a „mit szólnak majd mások” börtönéből?
Hamarosan egy ingyenes webinárium keretében mutatok konkrét technikákat a megfelelési kényszer kezelésére. Ne maradj le a folytatásról, iratkozz fel a hírlevelemre!
