A 90-es években a „maradj láthatatlan” stratégiát felváltotta a „mutasd meg, mit érsz”. Hirtelen a siker lett az új mérce. A teljesítménykényszer ma már alapbeállítódás, és szinte el sem tudjuk képzelni, milyen lehet az élet enélkül. Valószínűleg elég sokat hallottuk gyerekkorunkban, akár otthon, akár az iskolában, hogy „bezzeg a szomszéd gyereke, bezzeg az osztálytársad, bezzeg a testvéred nem olyan lusta, mint te”.
A státuszszimbólumok és a teljesítménykényszer kapcsolata
A rendszerváltás utáni években a megfelelési kényszer iránya megváltozott. Már nem az volt a cél, hogy „ne tűnjünk ki”, hanem az, hogy láthatóan sikeresnek tűnjünk. A „mit szólnak a szomszédok?” kérdése már nem arra vonatkozott, hogy elég csendesek vagyunk-e, hanem arra: van-e már nyugati autónk, márkás ruhánk vagy mobiltelefonunk? Bizonyára neked is van arról élményed, amikor a családban vagy a szomszédban valakinek elsőként lett nyugati autója. Vagy a legújabb tv játéka. Vagy HBO előfizetése! Ezek akkor mind irigylésre méltó dolgok voltak, és akitől irigyelték, ő meg joggal gondolta, hogy ő most különleges, kitűnik a tömegből. Persze jellemzően ez az érzés nem a baby boomer generációé, akikbe mélyen beleégett az érzés, hogy „ha kitűnsz, akkor bajod eshet”, hanem jellemzően az X és Y generációé. Az emberek arra vágytak, hogy kényelemben éljenek, csakhogy ez a vágy átlendített a másik oldalra.
A „többre kell vinned, mint nekem” öröksége
Amíg a kommunizmus alatt az tanulhatott, aki elég jó kapcsolatokkal rendelkezett, vagyis párthű volt, addig a 90-es évek utáni időszak elhozta azt a reményt, hogy bárkiből lehet bármi, csak tanulni kell. Ebben az időszakban a szülők – akik maguk nem élhették meg az egyéni sikereket a korábbi rendszerben – elkezdték a gyermekeikbe fektetni a saját vágyaikat. A gyermek sikere (a nyelvvizsga, a diploma, a külföldi út) a szülő státuszszimbólumává vált. A gyermek nem a saját öröméért tanult vagy sportolt, hanem azért, hogy a szülei büszkék lehessenek (azaz: megfeleljen a családi elvárásnak). Az iskolák is azt a narratívát erősítették: ha tanulsz, akkor lehet belőled valaki. (Azt azonban nem mondták, az légy, akivé válni szeretnél.) Ezzel megszületett az a generáció, amely ma is csak akkor érzi magát „elégnek”, ha folyamatosan listázható sikereket ér el.
A tekintélyelvűség a 90-es években
Fontos látni, hogy amíg az elmúlt rendszerben az emberek a hatalomnak való kiszolgáltatottságtól féltek, a 90-es évektől kezdve viszont a kirekesztődéstől (szegénységtől, a sikertelenségtől), és a tekintély áttevődött az államról a piacra, illetve a főnökre.
Az eredményalapú önbecsülés csapdája
Az önbecsülés a személyiségünk azon része, amely akkor is megvan, ha teljesítünk, vagy (már) nem tudunk teljesíteni valamilyen oknál fogva. Ez azt jelenti, hogy akkor is képesek vagyunk tisztelni önmagunkat, ha nincs teljesítmény vagy kudarcot vallottunk valamiben. Az eredményalapú önbecsülés ezzel szemben azt mondja, hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha eredményeket tudunk felmutatni. Az új kor azonban elhozta azt is, hogy egyre több idős ember is ugyanezt érzi!
A munkaalkoholizmus (ami az eredményalapú önbecsülés rákfenéje) ugyanúgy függőség, mint az alkohol, a kábítószer vagy a többi addikció. Ezért borzasztóan veszélyes, ha magunkat csakis a teljesítményünk alapján ítéljük meg.
A következő alkalommal arról írok, hogy az online platformok hogyan erősítik fel a megfelelési kényszerünket.
Foto von Miltiadis Fragkidis auf Unsplash
