kötődés Archívum - Aha! élmény

Érzelmi elérhetetlenség 1.

Szerző: Hézl József

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztésérzelmi elérhetetlenség, kötődés, mintázat, szeparáció, szorongó elkerülő

Az érzelmi elérhetetlenségről akkor beszélünk, ha az egyik fél (vagy mindkettő) nehezen fejezi ki az érzéseit, távolságot tart a másiktól, és látszólag „lepattannak” róla a nehéz érzések, tehát nem vált ki belőle különösebb reakciót. Az érzelmi elérhetetlenség nem valamiféle betegség, sokkal inkább jellemzője, tünete egy elhanyagoló/bántalmazó nevelésnek, amelynek egyenes következménye lehet egy személyiségzavar. Nem feltétlenül alakul ki, az elhanyagolás vagy bántalmazás mértékétől függ. Azért fontos erről beszélni, mert ha a felismerjük a korai jeleket, akkor nem megyünk bele egy olyan kapcsolatba, amelyben a másik fél ezzel a tulajdonsággal rendelkezik.

Az érzelmi elérhetetlenség lehetséges okai

Valljuk be őszintén a legtöbb szuperhős azért vonzó, mert a problémákat játszi könnyedséggel oldja meg, és nem látszódnak rajta különösebb érzelmek. Mindig tudja, mit kell tenni, ritkán hezitál, inkább cselekszik. Vagy ott vannak a „titokzatos” emberek, akiket amiatt tartanak „szexinek”, mert keveset mutatnak magukból, és emiatt piszkálja a kíváncsiságunkat. Ez azonban nem feltétlenül egészséges, és sokat elárulhat rólunk is, ha ilyen típusú emberekhez vonzódunk.

Kötődési mintázatok

Az érzelmek kifejezése szorosan összefügg azzal, ahogyan kapcsolód(t)unk az elsődleges gondozónkhoz, aki jó esetben az anyánk. Borzasztóan fontos, hogy kialakuljon az ősbizalom, amely három üzenetet tartalmaz: ez a világ jó, te szerethető vagy, és helyed van ebben a világban. Az elhanyagoló vagy bántalmazó nevelés ezeknek pont az ellentétét sugallja a gyermek felé. A kötődésre általában Ainsworth és munkatársai által kidolgozott elméletet használjuk (1971). Az elmélet középpontjában a szeparáció fogalma áll, ami a csecsemő leválását jelenti az anyjáról. Az idő múlásával egyre kevésbé teljes a gondoskodás, annak függvényében, milyen mértékben alakult ki a csecsemő képessége a késleltetésre, a frusztráció elviselésére. Azt vizsgálták, hogyan reagál a gyerek, amikor az anya kimegy a szobából, majd visszajön. A következő „típusok” alakultak ki:

Biztosan kötődő: amikor az anyja kiment, elkeseredett, visszatérésekor megnyugodott.
Bizonytalan-ambivalens: eltávozáskor kínban van, visszatéréskor dühös, de kötődő.
Bizonytalan-elkerülő: nem tűnik nyugtalannak, de visszatéréskor nem veszi figyelembe anyját, az idegennel játszik tovább.
Dezorganizáltan kötődő: nem tudja, mit tegyen (Itt a háttérben súlyos elhanyagolás lehet.)

Érdemes egyébként végig gondolni a saját kötődési mintázatunkat ezek alapján, és ha a biztosan kötődőtől eltérő a mintázatunk, akkor szakember segítségével lehet dolgozni a kötődési mintázat megváltoztatásán.

Vannak kutatók, akik azt mondják, hogy amit a gyermek az első kapcsolatában megtapasztalt, azt fogja alkalmazni másoknál is. A korai kapcsolatban keletkezett sérüléseket általában azért nem lehet gyógyítani, mert nincs alap, nincs mihez viszonyítani. Persze nem mondom kétszer se, hogy nem lehet valahogy felépíteni a kötődést, de ahhoz hosszú évek terápiás munkája kell, illetve a testtel végzett terápia (mint például a bodywork), hogy fejlődjön a kötődés.

A bizonytalan (szorongó)-elkerülő mint érzelmileg elérhetetlen személy

A kísérletben, amikor az édesanya kiment, és visszajött, akkor a gyermek nem mutatott különösebb érzéseket, sőt játszott tovább az idegennel. Ennek nagyon sokszor kellett megtörténnie, hogy a gyermek ezt a működésmódot tanulja meg. Ugyanis elengedhetetlenül fontos, hogy amikor az anyuka visszatér, milyen gesztusokat és mimikát használ. Ha semmilyet, akkor a gyerek is azt tanulja meg, hogy nem reagálunk semmire. Vagyis az ő érzéseit nem tükrözték vissza, emiatt ő sem tud mások érzéseire reagálni. Az ilyen típusú emberek azért szállnak egyik kapcsolatból a másikba, mert amikor a párjuk érzelmileg közeledne hozzájuk, akkor ők fejvesztve menekül ki a kapcsolatból, hiszen azt tanulta meg, hogy azért nem reagálunk az érzésekre, mert azok borzasztóan veszélyesek. Marad az érzések és intimitás nélküli szex, mint például a Szürke ötven árnyalata c. könyvben.

Mit tegyünk, ha érzelmileg elérhetetlen a párunk?

Első körben nekünk kell eldönteni, hogy akarjuk-e vele folytatni az életet. Ha igen, milyen „hasznunk” származik belőle? Meg kell tudnunk, hogy a párunk problémának érzi-e, hogy nem tud a saját és mások érzéseihez kapcsolódni. Foglalkoznunk kell a saját kötődési mintázatunkkal, mert az sok mindenre adhat magyarázatot. Ha mindketten elindultak a biztosan kötődő felé (nem biztos, hogy 100 százalékban meg is érkeznek ehhez), akkor jöhet a párterápia.

Fontos tehát foglalkoznunk a kora gyermekkori élményeinkkel, mert magyarázatot adhat arra, hogy miért és milyen típusú emberekhez vonzódunk. Ha megérintett a téma, és dolgoznál a kötődéseden, akkor foglalj időpontot hozzám!

Időpontot foglalok

Fotó: pexels

„Vak voltam. Teljesen vak.” Interjú egy elvált férfival

Szerző: Hézl József

Blog, Egyéb kategória, Konfliktuskezelés, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztésbiztonság, kényszer, kötődés, megfelelés, trauma, vakság, válás

Lehetséges, hogy valaki annyira vak a párkapcsolatában, hogy nem lát nyilvánvaló dolgokat? Igen. Az alábbi interjúban egyik kliensemmel beszélgetek. Egy segítő beszélgetés alkalmával annyira megérintődött, hogy azt mondta, szeretné, ha mások is tanulnának az ő történetéből. Ekkor kérdeztem meg tőle, hogy mit szólna ehhez az interjúhoz, amire ő készséggel igent mondott. Már régóta dolgozunk együtt, így már van tapasztalata az önismeretben. Férfinél ez különösen nagy jelentőségű, főként az önreflexió miatt.

Fel tudod-e idézni, milyen érzések voltak benned, amikor kimondták a válást?

Igen, bár legszívesebben kitörölném az egészet. A tárgyalás során nagyon keményen tartottam magam. Életem legszörnyűbb egy órája volt. Amikor kijöttünk a tárgyalóteremből, akkor úgy éreztem, összeomlott minden. Amúgy sem volt könnyű az azt megelőző néhány hónap. Kétségbeesetten kerestem kapaszkodókat. Aztán később dühöt és csalódottságot éltem át. Szeretetre, gyengédségre vágytam, és arra, hogy valaki azt mondja, nem lesz semmi baj, meg fognak oldódni a dolgok.

Mit szerettél volna, hogy megoldódjon?

Szerettem volna visszanyerni a régi önmagam. Amikor úgy éreztem, hogy bár pofoz az Élet, én akkor is helyt tudok állni. Olyan volt az életem, mint egy versenyfutás. Az idővel, a pénzzel, a feladatokkal. Nagyon nehezen tudtam kiszakadni a mókuskerékből. Igazából nem is tudom, mikor éreztem utoljára ellazultságot. A taposómalom, a család kiszolgálása mindennapos volt. De legalább megvoltak a szerepeim, büszke voltam erre, és a társadalom részeként tudtam értelmezni magam. Közben nem vettem észre, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól a feleségemmel. Vak voltam. Teljesen vak. Aztán egyszer csak, mint a gyalogkakukk, túlfutottam a szakadék szélén, pislogva néztem körül, és ijedten vettem észre, hogy már nincs a lábam alatt talaj. Verdestem a nem létező szárnyaimmal, mint egy kisveréb. Onnantól kezdve nem volt állandóság az életemben, folyamatosan sírógörcs kerülgetett, újra és újra lejátszódtak a fejemben a párbeszédek, aztán düh, és minden kezdődött elölről. Tulajdonképpen traumatizálódtam. Erre csak hónapokkal később jöttem rá. Volt utána egy párkapcsolatom, amelyből többször ki akartam ugrani, mert nem éreztem a biztonságot. Újra traumatizálódtam. A kérdésed nagyon jó, mert menetközben jöttem rá, hogy ha újabb párkapcsolat helyeződne kilátásba, én nem tudnék kötődni. Ezt a képességemet szívesen visszaszerezném.

Mit jelent számodra a kötődés?

Szabadságot, szeretetet és biztonságot a párkapcsolatban. Különös, mert az utóbbiról azt mondják, hogy a nőknél ez az elsődleges. Hát jelen állapotomban nekem is az. Ha majd lesz valaki az életemben, akkor nem akarom azt érezni, hogy meg kell felelnem neki, hogy amikor nem vagyunk együtt, akkor ő is és én is szabadsággal és kreativitással tudjuk végezni a dolgunkat a mindennapokban. Egyenrangúnak érezhetem magam vele, egyirányba húzunk…

Ezt nagyon szépen mondtad, hogy aki mellett nem fogod érezni, hogy meg kell felelned…

Igen. A második szakításom alkalmával ugyanis kiderült, hogy ő rendben érezte a kapcsolatunkat. Én viszont végigszorongtam az egészet. És azóta is töprengek, honnan jött ez az érzés. Azt mondják, hogy az ember személyisége a környezete tükrében változik. Viszont a legintenzívebben egy párkapcsolatban szembesül a saját lelki defektjével. És aztán kiderül, hogy mit tud vele kezdeni. Van, hogy akkora a lelki terhe, hogy képtelen szembenézni vele. Ezért inkább kilép a kapcsolatból, mert úgy érzi, hogy megoldhatatlan a problémája, és ez kihat a párkapcsolatára is.

Mit szeretnél átadni az embereknek a történeteddel?

Hogy rettentően fontos, hogy visszajelzést adjunk a másiknak, még akkor is, ha félünk attól, mit fog szólni, vagy mit fog érezni a másik. Az az ő dolga. Nem bújhatunk állandóan a megfelelési kényszerünk mögé, mert abból a másik nem ért semmit. Tulajdonképpen itt rontottam el a házasságomat is már az elejétől fogva, hogy amikor már óriásira nőttek a hiányaim, akkor nem kezdtem el „toporzékolni”, hogy figyeljen már rám, és kezdjünk el változtatni. Már a legeslegelején. Abba a hibába estem, mint nagyon sok pár. Amikor összeházasodtunk, akkor azt mondtam, hogy innentől fogva csak neki élek, és soha nem fogok elválni. Ha egy párnak ez a gondolat egyszer sem jut eszébe, az se fog eszébe jutni, hogy dolgozzon a kapcsolatán. Nagyon fontos tanulság ez számomra. Mint ahogy az is, hogy egyik kapcsolatból belemenekülni a másikba, nem célszerű. Bizonytalan a végkimenetel, és az, hogy a másiknak mit okozunk a saját sérüléseinkkel, az megint egy kérdés. Én sokáig hezitáltam, hogy belemenjek-e, ugyanis már az első pillanattól fogva kétségeim voltak, elsősorban a saját párkapcsolati működésemmel kapcsolatban. És látod, ez a harmadik tanulság: ha van egy megérzésed, ne nyomd el!

Hol tartasz most a feldolgozásban?

Nincsenek sírógörcseim, és kezd újra visszatérni az önmagamba vetett bizalmam. Most legalább annyival jobb a helyzetem, hogy van időm gondolkozni az életem felől. Van időm tervezni és megvalósítani. Elkezdtem listázni, hogy mi mindenért lehetek hálás a Teremtőnek, és kevésbé a hiányaimra koncentrálni. Önismereti csoportba járok, előadásokat hallgatok a szorongással, a megfelelési kényszerrel és a traumatizációval kapcsolatban. Megígértem magamnak, hogy nem adom fel. A párkeresést is jóidőre parkolópályára tettem. Illetve kivárok. Aztán ha egyszer beüt harmadszorra is a szerelem, akkor óvatos leszek, megállok és megvizsgálom az érzéseimet, hogy valóban szerelmes vagyok-e, vagy megint találtam valakit, akivel kapcsolatban újra előjöhet a megfelelési kényszerem.

Ezt a megfelelési kényszert nagyon sokszor említetted. Hogyan tudnád jellemezni?

Nekem ez egy belső remegő érzés a gyomrom tájékán, ami olykor a realitásvesztésig tud elvinni. Ezzel keltem, ezzel feküdtem. Nem tudom, hogy miért pont a párkapcsolatomban jött elő, de ez számomra arról árulkodik, hogy csak olyannak akarok megfelelni, aki törődést, szeretetet, intimitást nyújt nekem. És hogy tovább menjek, nagyon erős függést is éreztem. Állandóan a telefonomat néztem, mikor ír, mindig úgy próbáltam borzalmasan tapintatosan fogalmazni, nehogy valamivel megbántsam, és ez teljesen kimerítette az idegrendszerem. Annyira más volt nekem ez a kapcsolat az előzőhöz képest, hogy azt se tudtam, hogyan viselkedjem benne.

Mi volt benne új?

A szerepem. Eddig férj voltam és apa, aztán schnitt, és hirtelen egy előzékeny, érzékeny, mindenben a párját szem előtt tartó férfi. Egyszóval újra udvarló lettem. Még a házasságom előtt sem voltam ilyen. Persze az egészen más helyzet volt. Tulajdonképpen nem volt előttem minta, hogy lehet ezt jól csinálni. Valami azt súgta, hogy így kell viselkednem, de a valódi érzéseimről nagyon nehezen tudtam beszélni. És ha igen, nagyon sokat szépítettem rajtuk, hogy a páromat ne bántsam vele. Úgy éreztem, hogy ennek nem szabad fontosnak lennie.

Ez egy nagyon messzire nyúló viselkedés nálad…

Ó, igen. Gyermekkori mintázat. És az a durva, hogy ezt menetközben is tudtam, és nem tudtam változtatni rajta.

Folytatása következik…

A válás egy gyász is egyben. Ha szeretnél dolgozni a gyászoddal, keress engem!

Felelősség és szabadság 1. rész

Szerző: Hézl József

Személyiségfejlesztésdialógus, kötelességtudat, kötődés, megfelelés

Gondolkodtál már azon, hogy mi a két szó jelentése? Gyakran használjuk őket nap mint nap, de ritkán gondolunk bele a két szó mélységébe. És hogy miért foglalkozom ezzel? Először is, mert mindig aktuális, hiszen felelősségünk van egymás iránt, a munkánk iránt, és még ki tudja, miért. Ugyanakkor szabad emberek is vagyunk, de például egy iskolában, egy munkahelyen, de az élet többi területén is kérdés, hogy meddig tart a szabadságunk. A másik ok az olimpia kapcsán jutott eszembe, de ezt a második rész végén fogom elétek tárni. És hogy mindez hogy jelenik meg a segítő kapcsolatban, arról is a második részben fogok szólni.

„NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGSZÜLETTEM,
ÉS NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGHALOK.
AMI A KETTŐ KÖZÖTT VAN, ARRÓL TEHETEK.
EZ AZ ÉN SZABADSÁGOM, HA ÚGY TETSZIK,
ÖRÖKLÉTEM.”
CSUKÁS ISTVÁN

A két fogalom jelentősen összefügg, hiszen „… ahol felelősség van, ott szabadságnak is kell lennie.” (Pál Ferenc) Hogy miért kell felelősséget vállalnunk és meddig tart a szabadságunk, arról az alábbiakban fogok egy nem minden részletre kiterjedő gondolatébresztőt írni. A két fogalmat külön bejegyzésben fogom tárgyalni, majd megvizsgálom őket összefüggésükben.

A felelősség fogalma

Tuba Iván erkölcsteológus így határozza meg:

„A felelősség lényege a dialogikus viszonyban mutatkozik meg. Valaki megszólít, elvárása van velem szemben, s én megfelelek ennek az elvárásnak, válaszolok a fölkérdezésre. Minthogy nem mindegy, milyen válasz telik ki tőlem, immár felelős leszek azért is, milyenre formálom magam: tehát felelősséggel tartozom önmagammal szemben is. (…) De a keresztény fölfogás szerint önmagam felelős kormányzásával és az ügyekért érzett kötelességtudattal szemben prioritást élvez a dialogicitás, a párbeszédes jelleg: meg akarok felelni, meg kell felelnem mások jogos elvárásainak, horizontálisan: embertársaimnak, vertikálisan: a teremtő Istennek, aki létem és szabadságom ajándékozásával megszólított, és felelőssé tett – végül is az egész teremtésért, annak megőrzéséért és továbbfejlesztéséért. Teremtményi függésben, végességem tudatában és a világ Isten alkotta törvényei iránti tisztelettel adom tehát a válaszomat Istennek és embereknek. A felelősség teljes értelmét megadó dialogikus jelleg, lám, az erkölcs vallási jellegéből származik.”

Azért az ő meghatározását választottam, mert univerzális, vagyis ahhoz, hogy elfogadjuk ezt a meghatározást, nem kell kereszténynek lenni, hiszen a nem vallásos emberek számára is van benne fogódzó. Ha kulcsszavaiban akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy a felelősséget a kötelességtudat, megfelelés és a dialógus jellemzi. A három közül a legmegdöbbentőbb a dialógus, a párbeszéd fogalma. Újra elő kell vennünk fejlődéslélektani tudásunkat. Ha megnézzük, hogy mi az oka a kisgyermek fejlődésének, akkor azt láthatjuk, hogy két dolog vezérli: túlélés és megfelelés. Árvaházban felnőtt gyermekeknél figyelték meg, hogy milyen későn tanultak meg járni és beszélni. Felfedezték, hogy azért, mert nem volt kihez kötődni, ezért nem is volt miért fejlődni. Tehát a felelősségben benne van a kötődés, így visszakanyarodunk Tuba professzor definíciójához, mely a dialógus jelleget hangsúlyozza. Nekem nagyon tetszik ez a gondolat, hiszen ez is a kapcsolatról szól.

Miért vagyok felelős?

Saját magamért

Első helyre teszem, hiszen a saját jóllétem a záloga a körülöttem lévők jóllétének is. Egy kapcsolatrendszerben élek, amelyben mindenkinek megvan a maga felelőssége az én irányomba, így nekem is az ő irányukba, ezért nem tehetem meg, hogy elhanyagolom magam. Ezt kívánja a szeretet „parancsa” (tanácsa) is.

Szeresd felebarátod, mint önmagad!

Ez a mondat is hangsúlyozza a saját magunk szeretetét. Hogy tudnánk úgy szeretni embertársainkat, hogy közben saját magunkat lehetetlen módon leértékeljük? Erre, azt hiszem, néha nevelnünk kell magunkat. Ha ez nehezen megy, ideje elgondolkodnunk valakinek a segítségén. Hihetetlen fontos parancs ez!

Jogos dolgokért

Mivel az életünket kapcsolatok révén éljük, mindenkinek van valamiféle jogos elvárása irányunkban. Például a családtagjainknak, hogy azt a szerepet töltsük be, amely természeténél fogva a miénk. Ha tehát egy apa vagy egy anya úgy viselkedik, mint a kamasz gyermeke, akkor a tinédzsernek megborulna a biztonságérzete. Egy darabig biztosan vicces dolog, de később teher, és így felborul a családi élet. Egyszer láttam egy filmet – a címét sajnos nem tudom –, amelyben a szülők válófélben voltak, és úgy próbálták gyerekeiket magukhoz hódítani, hogy olyan tevékenységeket űztek, mint ők. Elmentek a gyermekük házibulijába, a részegségig itták magukat, stb. A fiataloknak persze ez feltűnt, és mindenféle formában jelezték, hogy ez már nagyon „gáz”! A történet természetesen happy enddel zárult, és a házaspárnak pedig lett egy csomó tapasztalata a történet során, amit későbbi együttlétük során fel tudtak használni.

Másik példa: a munkáltatónk jogos igénye, hogy a ránk bízott feladatokat tudásunknak megfelelően lássuk el. Vagy az állam jogos igénye az adófizetés, különben nem tudná miből eltartani az országot.

Kapcsolataimért

Hitelesen vagyok benne a különböző szinteken megjelenő kapcsolataimban (családtagok, barátok, ismerősök). Az előző példánál maradva, azt a szerepet töltöm be, ami rám van szabva, mindenki irányába annyi szeretetet táplálok, amennyi szükséges, és ott vagyok a másik mellett, ha szüksége van rám.

Egy másik példával élve: egy anya, aki túlzott szeretetet táplál gyermeke felé, és elhalmozza mindennel, viszont cserébe azt kéri (akár tudattalanul), hogy ne hagyja el soha, épp az ellenkező hatást fogja elérni. Kiveszi a kezéből a felelősséget, és így a gyermek örökké gyermek marad. Egyszer egy orvosi rendelőben hallottam egy anyukától: „Hiszen az a dolgunk, hogy feleslegessé tegyük magunkat, nem?” Kicsit nyers a megfogalmazás, de igaz.

Tetteimért

Lentebb fogom említeni, hogy érzéseinkért nem vagyunk felelősek, hiszen azok elég mélyről jönnek ahhoz, hogy ne tudjuk őket irányítani. Viszont az érzéseinket tettek követik, amelyekért már valóban mi vagyunk a felelősek. Ha jön egy érzés, például a harag – ami nem feltétlenül romboló érzés (csak akkor, ha a felszínen maradok, és nem törődök vele), hiszen rengeteg energia van benne –, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy honnan is jön ez? Miért táplálom a másik irányába? Hogyan tudnám ezt konstruktívan felhasználni?

Környezetemért

Az egész „teremtett” világ, ahogy Tuba professzor írta, ránk van bízva. Amikor bekövetkeztek a technikai forradalmak, akkor a környezetünkkel nem törődtünk, mert nem gondoltuk, hogy ebből nagy baj lehet. Nem akarok senkit felmenteni a felelőssége alól, de mindig úgy képzeltem, hogy a nagy felfedezésekben és újításokban nem vettük észre, hogy micsoda károkat okoztunk. Viszont mindig ott van a lehetőség (szabadság), hogy amit elrontottunk, azt helyre is hozhatjuk. Ha néha belegondolnánk ennek a mondatnak a mélységébe, akkor máris másképp látnánk a környezetvédelmet. De mit tudok tenni a közvetlen a környezetemért? Hát azt, amit nap mint nap meg is teszek! Rendben tartom az udvarom, etetem az állatokat (ha van), elvégzem a házimunkát, az utcán, a munkahelyemen nem szemetelek, stb. Szerintem ezekre mindenkinek van rálátása. Ha mindenki megcsinálja a maga részét, akkor máris szebb a világ.

A folytatásban:

Felelősség és szabadság (2. rész)