A szégyen a diszfunkcionális családokban

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , ,

A szégyen az egyik legkártékonyabb érzés, amit ember „kaphat”, hiszen nem tőle származik, hanem a mások generálják, és adják tovább. Tudom, hogy ez nem egyszerű téma, de ha végiggondolod a saját életed, hány olyan dolog van, ami miatt neked kell szégyenkezned? Mint mindig, most sem célom a hibáztatás, csupán elgondolkodtatni szeretnék, és segítséget nyújtani abban, hogyan tudd jól kezelni ezt az érzést. A diszfunkcionális családokban több ok miatt éreznek szégyent a családtagok (ezekből kettőt sorolok fel), főleg a gyermekek, ezekről is fogok írni a bejegyzésben. Fontos tudnod: a szégyent magad mögött tudod hagyni, és ha ezt meg tudod tenni, akkor visszaveszed az irányítást, és te leszel életed főszereplője. Hiszen eddig is annyi mindent adtál magadból! Ezt megérdemled!

A szégyen gyökerei: honnan ered ez az érzés?

Magas elvárások

A szégyen nem attól keletkezik, hogy te valamit rosszul csináltál, hanem amit csináltál, azt megterhelik azzal a mondattal, hogy „szégyeld magad!” Ha véletlenül összetörtél egy tányért, nem az volt az első kérdés, hogy nem sérültél-e meg, hanem az, hogy lehettél ilyen „béna”. A magas elvárásokat a diszfunkcionális családokban nem azért támasztják, hogy neked „legyen jó”, hanem azért, mert sokkal egyszerűbb, mint elmagyarázni, megmutatni, hogy hogyan kell jól csinálni bizonyos dolgokat. Sokkal egyszerűbb leszidni, mint megkérdezni, jól vagy-e, vagy megvédeni olyan dolgoktól, amelyek veszélyt jelentenek rád. Nekik ennyire van kapacitásuk, csak ennek az a hátránya, hogy tőled veszik el a gyermekkort, mert amíg meg akarsz felelni, egy csöpp szeretetért bármit megtenni, addig nem tudsz gyerek lenni. És ez az időszak az első 18 év. Aztán azon kapod magad, hogy „gyerekesen” viselkedsz, szembe mész a tekintélyszemélyekkel, mert nem tudtad rendesen megharcolni a magad igazát az apáddal, és nem kaptál védelmet az anyádtól.

Alkoholizmus

A második ok, ami miatt szégyenérzeted lehet az az, hogy a felmenőid például alkoholfogyasztók (vagy egyéb függőségük van), és mivel nem tudják befolyásolni az alkoholfogyasztást, így „viselkedni” sem tudnak. Következésképpen neked kell úgy tenned, mintha te lennél a szülőjük, ami borzasztóan megterhelő. Erről itt is olvashatsz. Ha láttad már a Shameless (Szégyentelenek) c. sorozatot, akkor ott is láthatod, hogy az idősebb lány próbálja a testvéreit ellátni, a minden este részegen hazatérő apját rendezni, és közben próbálja a tinik életét élni. A szülők alkoholbetegsége miatt gyakran a gyerekek éreznek szégyent, mert az ő családjuk nem „normális”, nem olyan, mint a többi gyereké. Ez kívülállóság érzést okoz a többiekkel szemben, amit nagyon nehéz leküzdeni. Ilyenkor szokták a gyerekek idealizálni a szüleiket, mert ezt az érzést elviselni borzalmasan nehéz. A másik, hogy saját magukat hibáztatják amiatt, hogy a szüleik ilyenek. Ezt felnőtt korban csak hosszas terápia után lehet leküzdeni.

A szégyen álarcai: Hogyan nyilvánul meg a szégyen a mindennapokban?

Önkritika és önutálat

Állandó negatív belső párbeszéd, a saját érték megkérdőjelezése. Ebben az esetben fontos tudnod, hogy ezt a belső párbeszédet nem önmagaddal folytatod, hanem azzal, akinek sikerült elérnie nálad, hogy ne érezd magad értékesnek és fontosnak.

Perfekcionizmus

A hiba elkerülése érdekében tett kényszeres törekvés a tökéletességre. Ha sosem szabad hibázni, mert azzal gondot okozol, akkor előbb-utóbb az lesz a minimum, ami másnál a maximum. Mindent tökéletesen tudni, mindent tökéletesen csinálni, mert baj lesz, ha nem lesz minden tökélyre fejlesztve. Másrészt pedig a szégyent a perfekcionizmussal szokták kompenzálni, mert megvan az késztetés, hogy csak így lehet előrébb jutni, kitörni ebből az életből.

Másoknak való megfelelés

Túlzott igyekezet mások elvárásainak megfelelni, mert félünk attól, hogy visszautasítanak minket. Vagyis csak akkor vagyunk szerethetők, ha teljesítünk és mindenkinek az elvárásait magunk elé helyezzük.

Elszigetelődés

A másokkal való mélyebb kapcsolatok elkerülése a sebezhetőségtől való félelem miatt. A diszfunkcionális családban annyi sérülést lehet elszenvedni, hogy már nem is vágyunk arra, hogy másokkal értékesebb kapcsolatot alakítsunk ki, hiszen az érzések megélése megtorláshoz vezet. Ezért inkább vagy elszigetelődünk vagy felszínes kapcsolatokat ápolunk.

Harag és ingerlékenység

A mélyen gyökerező fájdalom és szégyen kifelé irányuló megnyilvánulása. A diszfunkcionális családban élő vagy felnőtt emberek gyakran indulatosak. Nem azért, mert ilyen a természetük, hanem azért, mert annyi düh halmozódott fel bennük az életük során, hogy ezt nem tudják relevánsan megélni. Annak, aki világéletében az elfogadást élte meg, annak nem nehéz a dühét kezelni, de akit sosem nyugtattak meg, hanem mindig hibáztatták valamiért, akkor abban előbb-utóbb felgyülemlik ez az érzés, és olyankor jön ki, amikor nem éppen van helye.

Önszabotázs. Olyan viselkedésminták, amelyek akadályozzák a sikert és a boldogságot. Ezek a viselkedésminták a felmenőktől jönnek, hiszen nem tudták jól megélni a párkapcsolatukat, valószínűleg gyerekkorukban ők is bántalmazottak voltak. Így az önszabotázson kívül a tehetetlenséget is megtanulták, és továbbadták. Ez így együtt a transzgenerációs minta.

Készítettem neked egy gyakorlatot, amely talán segít enyhíteni a szégyenérzetedet. Azt elengedhetetlen tudnod, hogy ez nem teszi semmissé, csupán felszínre hozza, és a későbbiekben már tudni fogod, mivel dolgozz egy segítő szakemberrel.

A gyakorlat itt tölthető le:

Ha pedig szeretnél beszélni a szégyenérzetedről, akkor foglalj hozzám időpontot:

Photo by @felipepelaquim on Unsplash

Külső elvárások, belső önbecsülés

Személyiségfejlesztés, ,

Lehet-e egyensúlyban a külső elvárás és a belső önbecsülés? Lehet-e az embernek elvárásai magával szemben? Mit kezdjünk azzal, ha nem tudjuk, mit várjunk el magunktól? Már érintettük a témát, de nem lehet eleget beszélni róla. Ez ugyanis a boldog élet kulcsa, hogy képes vagyok saját magamat szerethetőnek gondolni akkor is, ha mások szerint nem vagyok az.

Külső önbecsülés, belső önbecsülés

Az ember csecsemő korában három üzenettel találkozik (jó esetben) az anyukája révén: ez a világ jó, te szerethető vagy, és helyed van ebben a világban.

Azt hiszem, az önbecsülésünk fejlődése már itt elkezdődik. Amikor életkorunknak megfelelő dolgokat várnak el, és ezek épülnek be. Az alábbi táblázatban látható ez, amelyet a Lurkonaptár oldalán találtam. Természetesen ez egy általános leírása a feladatoknak, a legjobb, ha megismerjük saját gyermekünket, és az ő ritmusa szerint állítjuk be az elvárásainkat.

Maarit Johnson szerint az embernek élete során kétféle önbecsülése lehet. A belső önbecsülés azt jelenti, hogy akkor is képesek vagyunk magunkat szeretni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztük. Vagy ha már idősödünk, vagy akkor is, ha nem tudunk teljesíteni.

A külső önbecsülés ezzel szemben pedig arról szól, hogy valaki szüntelen keresi mások megbecsülését, és azért képes nagyszerű dolgokat végrehajtani, mert szomjazza azt. Ennek az a hátránya, hogy sosem képes saját magához viszonyítani a saját teljesítményét, mindig mások lesznek a mércék. Ha valaki folyamatosan azt kapja, hogy csináld ezt, csináld azt, viselkedj így, viselkedj úgy, mert mások mit szólnak, akkor ez annyira be tud égni, hogy az ember ezt teszi belsővé. És így az ember hamar eljut a kiégés határára.

Mit kezdhetünk a külső elvárásokkal?

Szeretném leszögezni, hogy nem azt akarom hangsúlyozni, hogy ne akarjunk megfelelni a külső elvárásoknak. Ezek fontosak, hiszen valóban ezek által (is) kaphatunk elismerést, elfogadást. De mindenképpen látnunk kell, hogy a külső elvárosokból mi az, ami még a számunkra inkább kihívás, mint teher. Honnan lehet tudni, hogy egy elvárás túl nagy a személyiségünk teherbíró-képességéhez képest? Először is nem elhanyagolható az, ahogyan a kihívásokról és az elvárásokról gondolkodunk. Ez az első, amit tisztáznunk kell magunkban. Aztán, ha ez megvan, akkor fel tudjuk-e mérni, hogy egy elvárás mennyire megugorható. Ha az egyértelmű válasz az, hogy igen, akkor abba érdemes belevetni magunkat. Ha a válasz, nem, akkor le kell építenünk, vagy át kell kereteznünk magunkban, mert onnantól jön az egészségünk károsodása. Ha például van egy kertünk, amit nagyon szeretünk, akkor nyilván gondozzuk. De a kerti munkában is van olyan, amit nagyon utálunk. Például a gazolást. Hogyan lehet ezt átkeretezni úgy, hogy ne nyűg legyen?

Mondhatjuk azt, hogy itt az ideje a zenehallgatásnak, és akkor jobban megy a munka. Vagy azt, hogy ilyenkor jó podcast adásokat hallgatni. De az is lehet, hogy segítséget hívunk, és akkor már nem annyira monoton, unalmas vagy fárasztó a munka. Ez persze egy nagyon egyszerű példa.

Szóval érdemes dolgoznunk a belső gyermekünkkel, aki meg tudja mondani, mit bírunk el, mi az, ami örömteli áramlásban tart bennünket. Ha szeretnél a külső elvárásokról vagy a saját önbecsülésedről beszélni, akkor jó alkalom ez arra, hogy hozzám fordulj!

(A folytatásban az önbecsülés alaptípusairól fogok írni.)

Motiválódjunk, de hogyan?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

Motiválódjunk, de hogyan? Sokat hallhatunk a reklámokból, olvashatunk az interneten motivációs mondatokat, de valóban tudnak-e ránk hatással lenni? Tényleg megvan-e – csak hogy stílszerű legyek –az aha élményünk tőlük? A mai bejegyzésben erre keresem a választ.

Ha terveid vannak, egyszerűen tűzd ki a céljaidat, és cselekedj! (Nora Roberts)

Szóval a helyzet, hogy ezt a mondatot nem olvasni kéne, hanem valakinek a szájából hallani. Valaki olyasvalakinek a szájából, aki hisz bennünk, aki elhiszi rólunk, hogy meg tudjuk valósítani a terveinket. Aki fel tudja a belénk vetett bizalom által lobbantani a lángot. Perzselni tud. Mert láng nélkül nem megy. És ez egy olyan embertől jövő bizalom, akivel mindig is biztonságos, szeretetteljes volt a kapcsolatunk. Alig hihető, de ilyen személy nemcsak szülő lehet, hanem tanár is. Talán helyzettől is függ. Amikor szakképzésre jártam (2003 és 2005 között még más képzési formát hívtak így.), egyik nagyon kedves némettanárnőm azt mondta, „Józsi, maga képes arra, hogy levizsgázzon németből! Tegye meg!” Elmentem a vizsgára, és megcsináltam. Ugyanis nemcsak ő hitt bennem, hanem én is hittem az ő szakértelmében, és abban, hogy valóban képesnek tart arra, hogy levizsgázzak német nyelvből. Azóta is nagyon hálás vagyok neki!

Tehát, ha kezdő lökésre van szükségünk, akkor mindenképpen érdemes olyan embert keresnünk, akiben képesek vagyunk hinni, bízni, és fontos, hogy ő is higgyen bennünk.

Ha valaki fél a kísérletezéstől, akkor elkezd vitázni. (Michael Haneke)

Hogy egy másik idézettel indítsak Az ember tragédiájából: „A tett halála az okoskodás.” Mi történik abban a helyzetben, amikor elkezdek magammal – vagy mással – vitatkozni? Azt hiszem, kifogásokat keresek arra, hogy miért nem működhet az, amit elterveztem. És miért keresek kifogásokat? Mert valójában semmi kedvem ahhoz a dologhoz. Tehát nem történik más, minthogy valamit magamra akarok erőltetni, ami nem én vagyok.

A másik dolog, ami miatt halogatunk, hogy sokat hallottuk ezeket a mondatokat: „Úgysem fog sikerülni! Nem érdemes energiát fektetni bele! Inkább csinálj helyette mást!” vagy „Inkább ne csinálj semmit!” Hihetetlenül nehéz, de nem szabad meghallani az ilyet.

Nagyon fontos azon dolgozni, hogy a magunk elvárásai szerint éljünk. Az, hogy a munkánkat elég jól végezzük el, nem(csak) más igénye, sőt szükséglete, hanem saját magunké. A rendezett pár- és egyéb kapcsolat sem (csak) más igénye, hanem a miénk. Mások elvárásainak állandó megfelelni akarás, önmagunk és mások becsapása is lenne. Hiszen elhitetjük magunkkal, hogy az a jó, ha másoknak megfelelünk, még akkor is, ha beleszakadunk, másokat meg azzal csapjuk be, hogy jól csinálják az elvárásdömpinget.

A gyermek felé is támaszthatunk millió elvárást, de attól tartok, csalódni fogunk. Ugyanis, nem a sok-sok elvárás mentén alakul ki benne, hogy jól teljesítsen, jól viselkedjen, stb., hanem az általunk mutatott példa alapján. Az elvárásnak reálisnak kell lennie, mert csak akkor teljesíthető. A jól megválasztott elvárásban benne van a másik ember tisztelete.

Aki nem vág semmibe, az nem is jut semmire és nem is jó semmire. (Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais)

Ezzel a mondattal inkább ölni lehetne, nemhogy motiválni. Önértékelésünket is csak lejjebb döngölhetjük vele, mert hogy nem emel fel, az ziher. Ha valakinek a szájából hallanám ezt a mondatot (és nekem mondaná), akkor biztos azt gondolnám, hogy alacsony az önértékelése. Elvégre, aki rendben van magával, nincs szüksége arra, hogy mások felett ítélkezzen.

Hogy működik a motiválás a segítő beszélgetés során?

A segítő és a kliens közti kapcsolat alapvetően motiváló erejű. Hiszen a kliens azért megy segítőhöz, mert olyan elakadása van, amiből egyedül nincs ereje kimászni. A segítő azokat a dolgokat fogja erősíteni, ami a kliens erőssége. Illetve olyan képességeket is meg tud erősíteni, amiről a kliens nem is gondolná, hogy megvan benne. De ez tényleg egy olyan kapcsolatban jön csak elő, amelyben a segített személy százszázalékos odafigyelést kap.

***

Összegzésképpen azt tudom mondani, hogy a motivációhoz inkább szükséges egy hiteles ember, mint néhány kontextusából kiragadott sor. Szerintem az idézetek akkor működnek, amikor csak egy pici plusz kell a megvalósításhoz.

Hiszem, hogy mindenki életében élnek hiteles emberek, akikhez lehet fordulni, ha elbizonytalanodunk.

Ha motivációra van szükséged, foglalj időpontot hozzám!

Photo by Greg Rakozy on Unsplash