Értékes vagyok-e, ha nem vagyok maximalista? Mindannyiunkat megkörnyékezett már az érzés, hogy akkor vagyunk szerethetőek és értékesek ha teljesítünk. Ráadásul, ha egyre nagyobb dolgokat. Az ember úgy van kitalálva, hogy vágyai vannak, amiket megvalósít. Főleg a kamaszkorra és a fiatal felnőtt korra jellemző ez. Minél többet dolgozni, óriási eredményeket elérni, sok pénzt keresni. Minél előbb áll rá az ember erre a gondolkodásra, annál inkább garantált a siker. Azok a sportolók, akik most az olimpián szerepelnek, hát biztos nem húsz éves korukban kezdték a versenyzést és a sportolást.
Életélvezés vs. teljesítmény
A kamaszkorra jellemző az aszkézis, bármilyen furcsán is hangzik. Pedig a kamaszok életélvezők, leginkább lustálkodni meg bulizni szeretnek. Ja. És amikor lemennek a konditerembe, akkor érdemes megnézni, mit csinál az agyuk. A mozgás révén egy csomó dopamin szabadul fel, hogy ha minél nagyobb súlyt emelek, annál erősebb leszek, nagyobbak lesznek az izmaim, annál jobban fogok kinézni, és jobban fogok hódítani a lányoknál. Szóval eljutni a testünk végső határáig.
A fiatal felnőtteknél, kb. húsz éves kor felett pedig a minél nagyobb siker, annál több pénz, annál nagyobb luxus. Plusz ott az elismerés, amit az ember a munkájáért kap. Ez a legmotiválóbb dolog. Ha dicséretet kapsz számodra fontos személyektől. Na, ez az igazi dopaminlöket.
Van-e ezekkel bármiféle probléma? 🤷♂️
Alapvetően nincs. Hiszen örülünk, hogy ilyen embereket látunk. Akik nem lusták, nem a telefont nyomkodják egész nap, hanem dolgoznak, pénzt keresnek, sikert sikerre halmoznak…
A probléma ott kezdődik, amikor csak és kizárólag az hajt, hogy másoktól zsebeljük be a dicséretet, és ezért óriási energiákat vagyunk képesek megmozgatni. Aztán amikor kimerül a szervezetünk, vagy nem érezzük, hogy a másik megbecsülné a munkánkat, akkor összeroskadunk. Megkérdőjelezzük saját szerethetőségünket. Arra gondolunk, nem is vagyunk annyira fontosak. Csak akkor, ha minden sikerül, minden flottul megy. Nincs probléma velünk. A valóság azonban az, hogy nem sikerülhet minden, és igenis van probléma velünk.
Ha nem vagyok maximalista, akkor is értékes vagyok
Az a maximalista, aki minél több feladatot akar viszonylag rövid időbe belezsúfolni. Mert hát lista van, azokat teljesíteni kell a 24 órában, szinte mindegy, milyen áron. A maximalista ember sokszor nem kíméli a saját szervezetét, lehet, hogy másokat sem azért, hogy a feladatok teljesítve legyenek. Az ilyen típusú embereknél a kimerülés, a szívroham, a baleset szinte garantálva van, hiszen az imént említettem, hogy kíméletlenek. De honnan ered ez?
A gyermekek azért fejlődnek és tanulnak meg sok mindent, mert az elsődleges gondozó személyek (ezek jó eséllyel a szülők) elvárásokat támasztanak feléjük. Vagyis a motiváció kívülről érkezik. Ezt nagyon fontos tudnunk, főleg, ha magunk is szülők vagyunk. Ha vezető pozícióban vagyunk, akkor sem elhanyagolható tudás ez.
Ha túl nagy elvárásokat támasztunk a gyerekek felé, vagy életkoruknak nem megfelelő terheket teszünk rájuk, akkor könnyen lehet, hogy maximalistává (és perfekcionistává) tesszük őket. Felnőttkorukban pedig kíméletlen hajszának teszik ki magukat. Tehát ezeket a külső és megugorhatatlan elvárásokat belsővé teszik, és később nem is fognak emlékezni rá, hogy ezek valójában nem is a saját elvárásaik.
A parentifikáció (szülősítés)
Amikor a szülők elválnak, vagy rossz a kapcsolatuk, ne adj’ isten szenvedélybetegek, akkor a gyerek sokszor kerül felnőtt szerepbe. (A szerepeidről itt szerezhetsz bővebben tudást.) Válás esetén előfordul, hogy a szülők egyedül képtelenek megbirkózni az érzelmi terhekkel, és a gyermeküket teszik meg „pszichológusukká„. Ha olyan fiatallal beszélgetsz (mindegy, hogy fiú vagy lány), aki korához képest túl éretten beszél, gyanakodhatsz, hogy ennek lett korábban kitéve.
A szenvedélybeteg szülők családjában sajnos ez egy gyakori jelenség. Ha az egyik fél pl. alkoholfüggő, a másik valószínűleg társfüggő, akkor a gyermeknek nincs ideje gyermeknek lenni, hiszen az egyiket pl. haza kell vinni a kocsmából, a másikat meg érzelmileg támogatni. Vagyis arra kell figyelni, hogy a szülők érzelmi és fizikális állapota „rendben” legyen. Ez azonban kizárt, hogy a gyerek ezt el tudja érni – hiszen egyrészt nincsenek még meg ehhez a kompetenciái, másrészt ebben a bizonytalan és kilátástalan helyzetben maga is támogatásra, melegségre és stabilitásra vágyik – , így marad számára is a hatalmas teher. Ilyenkor szoktak a gyerekek a szüleik „szüleivé” válni, és magukra venni azokat a feladatokat, amelyek életkoruknak egyáltalán nem megfelelőek. Emiatt a belső igényekre és szükségletekre, valódi motivációk felfedezésére nem marad energiájuk.
Túlkontrollálóak lesznek, és felnőttkorukra ez egy teljesen berögzült állapot lesz számukra. Ha családot alapítanak, akkor pedig ott is a tökéletességre fognak törekedni. Miért? Mert ha egy gyereknek nem elégülnnek ki az érzelmi és fizikai szükségletei, akkor maga fogja megteremteni azokat (akár úgy, hogy maga is függő lesz valamitől), hiszen képtelen még elviselni azt a terhet, hogy ezek nincsenek meg az életében. Egyensúlyra törekszik, és mindent meg is fog tenni ennek kialakításáért és fenntartásáért. Szóval nagy árat kell fizetnie.
Mi a megoldás?
1️⃣ Ha felnőttként azt érezzük, hogy folyamatos energiadeficitünk van, ha állandóan egyensúlyra törekszünk, ha mindig átvesszük másoktól a felelősséget, akkor gyaníthatóan a parentifikáltság áldozatai lettünk. Ha ezt felismerjük, már nagyon jó úton járunk.
2️⃣ Akkor az válik feladatunkká, hogy vissza adjuk mindenkinek a felelősséget és az életük irányítását. Azt, ami eredetileg nem a mi dolgunk.
3️⃣ Meg kell találnunk az örömöt a saját életünkbe, és magunkat helyezni előtérbe.
Előfordul, hogy nem megy egyedül. Előfordul a „visszaesés” is. Ha ebben a cipőben jársz, keress, és beszélgessünk erről!
