Címke: resztoráció

A düh lappang. Ezt láttuk most a bőnyi eset kapcsán. Azt mondták a kislányról, hogy csendes. Azt mondták, jó tanuló. Halállistát vezetett. Megjelölte benne, kik azok, akiket megölne, és kik azok, akiket nem. Egy dühös, csalódott gyermek. Láthatatlan düh, amely tombolt benne. És a láthatatlan láthatóvá vált. Egy kés, egy áldozat és egy rémült gyermekközösség, na meg a tanácstalan, és szintén dühös felnőttsereg formájában.

Még mielőtt azt gondolná az olvasó, hogy a bántalmazó kisgyermeket pártolom, téved. Mindegyik mellé odaállok, a bántalmazó, és a bántalmazott gyermek mellé is. Az, hogy ez történt, jó eséllyel nem a késelő kislány rovására írható. Tette egy egész társadalom mentális állapotát tükrözi. Egy olyan társadalomét, ahol az emberek nem tanultak meg önálló döntéseket hozni, nem tanulták meg kezelni az érzéseiket, nem tanulták meg lekövetni a saját lelki folyamataikat, mert nem is tanulhatták meg. Mert az iskolában tilos beszélni a fontos dolgokról. Például a szexről. Például arról, hogy mindenkinek gyönyörű a teste, ha kicsi, ha nagy, ha kövér, ha vékony, ha pattanásos, ha kráteres. És mindenkinek joga van hozzá, hogy védje a testét az ártalmaktól. Csak néhány pontot írok, hogy mi mindent lehetne tenni, és viszonylag kicsi erőfeszítéssel, ahhoz, hogy jobb legyen a gyerekek mentális állapota.

Ismeretek szerzése a dühről

A konfliktuskezelés, a resztoráció, az érzelmi intelligencia fejlesztése, fejlődéslélektani korszakok mind olyan témák, amelyeket ma már minden oktatási intézményben kellene ismerni, de az a sajnálatos tapasztalat, hogy ezeket egyáltalán nem ismerik, és nem is foglalkoznak vele. Pedig egyáltalán nem igaz, hogy a pedagóusok eszköztelenek. Tele vannak eszközzel, legfőképpen a személyiségük a legfőbb eszközük, amely fejlesztése dupla haszon számukra, hiszen ha ők fejlődnek például az érzelmek kezelésében, akkor a rájuk bízott gyermekek is fejlődni fognak, mert a gyerekek nem arra figyelnek, amit hallanak, hanem arra, amit látnak.

Példát mutatni

Azzal, ahogy egy pedagógus cselekszik vagy éppen nem cselekszik, azt leképezi a gyerekek egymással való viselkedése. Ha egy pedagógus a legkisebb szóbeli bántalmazásra sem szisszen fel, hanem még helyesel is, az példaértékű a gyerekek számára. Ha az egyik gyerek azt mondja a másiknak, hogy „te dagadt”, és erre nem reagál a pedagógus, akkor lényegében legalizálja ezt a beszédmódot és viselkedést.

Tudatosnak lenni

Az előzőekből kiindulva fontos tehát, hogy egy pedagógus vagy szülő tudja, hogy mit beszél. Amikor címkézzük (olyan kis pufi vagy), leértékeljük (te szerencsétlen), akkor éppen, hogy nem figyelünk oda, hogy mit beszélünk. MINDIG abból kell kiindulni, hogy a gyerekek lelke még fejlődésben van, és azokat a bántásokat, amelyeket „viccnek” szánnak, nem tudja kezelni, mert fejlődésben van, mert a hormonjai tombolnak, és nem tudják helyén kezelni.

Kérdések

Megtanítani a gyerekeket arra, hogy mindennap kérdezzék meg egymástól, hogy hogy vannak, és természetesen a pedagógusok és a szülők is törekedjenek arra, hogy a kapcsolat a gyerekekkel napi szintű legyen és biztonságos. Meg kell annak lehetőségét adni, hogy a konfliktusokat a közösség előtt, nem értékelve, nem kioktatva, és főképp nem büntetve feloldhassák, bocsánatot kérhessenek egymástól, miután alaposan átbeszélték a dolgokat. Ehhez azonban az kell, hogy a pedagógus vagy a szülő felül tudjon emelkedni a dühén, és a konflikusban érintett gyerekeket szeretettel támogassa. Ez úgy érhető el, hogy felteszi azt a nagyon egyszerű kérdést, hogy mi játszódott le benne, mire gondolt, amikor ezt vagy azt tette. Segíteni őket, hogy ki tudják fejezni az érzéseiket.

Nem bagatellizálni

„Ezek csak perpatvarok, nem komolyak.”; „Oldjátok meg magatok.” Bizonyára ismerősek ezek a mondatok. Szerintem mindannyian átéltük azokat a helyzeteket, amelyekben nem védtek meg bennünket a pedagógusok, gyakorlatilag bedobták a gyeplőt a lovak közé. Ezek a helyzetek nekünk felnőtteknek apró-cseprő dolgok, a gyerekeknek igenis nagyon komolyak! És ha mi felnőttek nem vesszük komolyan, a gyerekek megtanulják saját magukat háttérbe szorítani, az érzéseiket elhallgattatni, és elfogadni, hogy nem tehetnek magukért semmit, mert nem is érdemlik meg, hogy valaki kiálljon értük, vagy tegyen értük valamit.

Ezek segítségével láthatóvá tehetnénk a láthatatlant. Az elfojtott érzéseket, a konfliktusokat, a rossz irányba haladó kapcsolatokat… A kérdés, hogy mire vagyunk hajlandóak… Tényleg a 24. órában vagyunk.

Ha szeretnél dolgozni az önismereteden, és azon, hogy minél közelebb érezhesd magadhoz gyermeked, ha szeretnéd, hogy jobban bízzon benned, akkor jelentkezz hozzám mentálhigiénés segítő beszélgetésre!