Élet a bántalmazó szülők után

Blog, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , ,

Mit tegyél, ha bántalmazó szülők voltak a felmenőid? Fontos tudnod, hogy ez a bejegyzés azoknak szól, akik már kiléptek az ilyen típusú szülőkkel való együttélésből, és csak időnként találkoznak vagy beszélnek. Ha már te sem élsz együtt életvitelszerűen a szüleiddel, akkor érdemes tovább olvasnod. Tudom, hogy ez egy borzasztóan érzékeny téma, és az emberek általában titkolják, vagy legalábbis nem beszélnek róla, hiszen mély sebeket hordoznak, amelyek minden találkozáskor vagy beszélgetéskor lüktetni kezdhetnek. A bejegyzésem célja, hogy segítséget nyújtsak a bántalmazó háttérrel rendelkező felnőtt embereknek a szüleikkel való kapcsolatuk megértésében és alakításában, a saját jóllétük szem előtt tartásával. Hangsúlyozom, hogy nincs egyedüli üdvözítő út, minden ember más, és mások lesznek a megoldások. Amikről írni fogok, azok általánosságban véve segíthetnek, de már az elején szeretném leszögezni, hogy elengedhetetlenül fontos együttérezned saját magaddal.

Felismerem, hogy bántalmazott vagyok

Az első lépés mindig a felismerésből fakad. Vannak, akik évtizedekre elfojtják magukban, és azt mondják, hogy tökéletes gyerekkoruk volt. Azt az apróságot pedig „elfelejtik”, hogy legapróbb a hibáért is verést kaptak, amit úgy kereteztek át, hogy megérdemelték, mert tényleg nem jól csináltak valamit. A kérdés, hogy hogyan ismerhető fel, hogy bántalmazott vagy? Például úgy, hogy a kapcsolataidban rendre olyat választasz, aki valamelyik szülőd viselkedésére emlékeztet. Egy bántalmazó apa esetén egy olyan férfit, aki maga is bántalmazó. Vagy elhanyagoló anya esetén egy olyan nőt, aki azért van veled, mert sok pénzed van, vagy mert érzelmileg kihasználható vagy, de cserébe nem ad semmit.

Bántalmazó szülők utóda: áldozat vagy túlélő?

Amikor az ember kilép egy bántalmazó kapcsolatból – legyen az párkapcsolati vagy szülőkkel való kapcsolat – akkor el kell döntenie, hogy hogyan tekint saját magára. Mondhatja azt, hogy a bántalmazás milyen hatással van rá, és hogy ezen a helyzeten nem tud változtatni. Valóban, ha nem kérünk segítséget az önbizalmunk újraépítéséhez, a fájdalmaink feldolgozásához, akkor valóban áldozatok vagyunk. A körülmények, a traumáink és az érzéseink áldozatai.

De dönthetünk úgy is, hogy nem áldozatok leszünk, hanem túlélők. A túlélők pedig az élet mellett döntenek. Ez sok tudatosságot és felismerést jelent, amihez rendszerint kell egy külső segítő személy is, aki edukál (rávilágít a családodban működő dinamikákra, a szerepekre, amelyeket betöltöttél azért, hogy valahogy túléld ezeket az éveket. Szóval amikor ezeket a szerepeket töltötted be, már a túlélés mellett döntöttél! Csak akkor ez nem volt tudatos. Most viszont kimondhatod magadnak, hogy Te az életet választod, és elkezdesz találkozni azzal, aki igazából vagy.

Lojalitás válság

Az a nehéz a bántalmazó vagy elhanyagoló családban felnövő gyermeknek, hogy nehéz eldöntenie, hogy kihez legyen lojális, kinek fogadjon „hűséget”. Egyrészről szereti a szüleit, és nem akarja elveszíteni a szeretetüket, másrészről pedig szeretne gyermekként létezni, de úgy kell viselkednie, hogy a lehető legkevesebb problémát okozza az elhanyagoló szüleinek, akiknek amúgy sincs kapacitása vele foglalkozni. Ezért a fókusz a gyermekről áttevődik a szülőkre, akiknek a problémái állandóan középpontban vannak, és a gyerek pedig vagy „villámhárító”, vagy „békítő”, vagy egészen egyszerűen „tárgyként” kezelik. Vagyis csak akkor szeretik, amikor nekik jó. A szülőknek ez a magatartása pedig a saját feldolgozatlan traumáiból, érzelmi éretlenségéből fakadnak.

Határhúzás

A határhúzás mindig együtt jár a döbbenettel. Határt húzni ugyanis annyit jelent, hogy magadat választod, és nem hagyod magad kihasználni. Ők ugyanis visszakövetelik a régi énedet, amikor kihasználható voltál. „Le lehetett húzni” néhány tízezer forinttal, bevásárlással, mert nekik már nincs miből, és még lehetne sorolni az ilyen helyzeteket. Fontos, hogy néha lesznek visszaesések, de ha a legtöbb esetben tartod a határaid, akkor meg fogod tudni, kik azok, akik támogatnak téged, és kik azok, akik nem.

Hogyan viszonyuljak hozzájuk?

1️⃣ A kapcsolat megszakítása

Abszolút érvényes a szülőkkel való kapcsolatokban is az a gondolat, hogyha egy kapcsolat nem épít téged, akkor azt építsd le. Ahhoz túl rövid az élet, hogy olyanokkal töltsd meg, akik nem fogadnak el téged úgy, ahogy vagy. Amennyiben ezt az utat választod, akkor egy darabig kísérhetnek kellemetlen érzések. Ugyanakkor hosszabb távon megtapasztalhatod, milyen érzés, amikor olyanok vesznek körül, akiknek fontos vagy, akik társaságában nem kell olyan szerepeket felvenned, amelyek a túlélésed szolgálják.

2️⃣ A kapcsolat korlátozása

Ha az belefér neked, akkor érdemes azt az opciót választani, hogy a felületes érintkezésre szorítkozol. Heti/kétheti/havi informálódás, hogy vannak, Ezzel megvéded magad attól az attitűdtől, amelyet a szüleid képviselnek.

3️⃣ Megbocsátás

Ez az opció akkor lehetséges, amikor már van némi belátásuk arra, hogy amit veled tettek, azt nem kellett volna. A tapasztalat azt mutatja, hogy a belátás nagyon részlegesen szokott megtörténni, egyrészt azért, mert nagyon kicsi az önreflexiós képességük, másrészt pedig az idősebb generáció más környezetben és társadalmi miliőben nevelkedett, amelyben sok minden elfogadható volt, szemben a mostani társadalmi légkörrel. A megbocsátás viszont a saját lelki békéd miatt fontos, de nem jelenti azt, hogy elfelejted a sérelmeket, csak elindultál a felépülés útján és megtanultál a sebeiddel együttélni.

Bárhogy is legyen, szurkolok neked, hogy elindulhass, és ha nehezen megy, vagy megtámogatásra van szükséged, foglalj hozzám időpontot! És ne feledd: minden a te döntésed, csak élj a döntés lehetőségével!

Fotó: pexels

A láthatatlan düh

Konfliktuskezelés, Személyiségfejlesztés, , , , ,

A düh lappang. Ezt láttuk most a bőnyi eset kapcsán. Azt mondták a kislányról, hogy csendes. Azt mondták, jó tanuló. Halállistát vezetett. Megjelölte benne, kik azok, akiket megölne, és kik azok, akiket nem. Egy dühös, csalódott gyermek. Láthatatlan düh, amely tombolt benne. És a láthatatlan láthatóvá vált. Egy kés, egy áldozat és egy rémült gyermekközösség, na meg a tanácstalan, és szintén dühös felnőttsereg formájában.

Még mielőtt azt gondolná az olvasó, hogy a bántalmazó kisgyermeket pártolom, téved. Mindegyik mellé odaállok, a bántalmazó, és a bántalmazott gyermek mellé is. Az, hogy ez történt, jó eséllyel nem a késelő kislány rovására írható. Tette egy egész társadalom mentális állapotát tükrözi. Egy olyan társadalomét, ahol az emberek nem tanultak meg önálló döntéseket hozni, nem tanulták meg kezelni az érzéseiket, nem tanulták meg lekövetni a saját lelki folyamataikat, mert nem is tanulhatták meg. Mert az iskolában tilos beszélni a fontos dolgokról. Például a szexről. Például arról, hogy mindenkinek gyönyörű a teste, ha kicsi, ha nagy, ha kövér, ha vékony, ha pattanásos, ha kráteres. És mindenkinek joga van hozzá, hogy védje a testét az ártalmaktól. Csak néhány pontot írok, hogy mi mindent lehetne tenni, és viszonylag kicsi erőfeszítéssel, ahhoz, hogy jobb legyen a gyerekek mentális állapota.

Ismeretek szerzése a dühről

A konfliktuskezelés, a resztoráció, az érzelmi intelligencia fejlesztése, fejlődéslélektani korszakok mind olyan témák, amelyeket ma már minden oktatási intézményben kellene ismerni, de az a sajnálatos tapasztalat, hogy ezeket egyáltalán nem ismerik, és nem is foglalkoznak vele. Pedig egyáltalán nem igaz, hogy a pedagóusok eszköztelenek. Tele vannak eszközzel, legfőképpen a személyiségük a legfőbb eszközük, amely fejlesztése dupla haszon számukra, hiszen ha ők fejlődnek például az érzelmek kezelésében, akkor a rájuk bízott gyermekek is fejlődni fognak, mert a gyerekek nem arra figyelnek, amit hallanak, hanem arra, amit látnak.

Példát mutatni

Azzal, ahogy egy pedagógus cselekszik vagy éppen nem cselekszik, azt leképezi a gyerekek egymással való viselkedése. Ha egy pedagógus a legkisebb szóbeli bántalmazásra sem szisszen fel, hanem még helyesel is, az példaértékű a gyerekek számára. Ha az egyik gyerek azt mondja a másiknak, hogy „te dagadt”, és erre nem reagál a pedagógus, akkor lényegében legalizálja ezt a beszédmódot és viselkedést.

Tudatosnak lenni

Az előzőekből kiindulva fontos tehát, hogy egy pedagógus vagy szülő tudja, hogy mit beszél. Amikor címkézzük (olyan kis pufi vagy), leértékeljük (te szerencsétlen), akkor éppen, hogy nem figyelünk oda, hogy mit beszélünk. MINDIG abból kell kiindulni, hogy a gyerekek lelke még fejlődésben van, és azokat a bántásokat, amelyeket „viccnek” szánnak, nem tudja kezelni, mert fejlődésben van, mert a hormonjai tombolnak, és nem tudják helyén kezelni.

Kérdések

Megtanítani a gyerekeket arra, hogy mindennap kérdezzék meg egymástól, hogy hogy vannak, és természetesen a pedagógusok és a szülők is törekedjenek arra, hogy a kapcsolat a gyerekekkel napi szintű legyen és biztonságos. Meg kell annak lehetőségét adni, hogy a konfliktusokat a közösség előtt, nem értékelve, nem kioktatva, és főképp nem büntetve feloldhassák, bocsánatot kérhessenek egymástól, miután alaposan átbeszélték a dolgokat. Ehhez azonban az kell, hogy a pedagógus vagy a szülő felül tudjon emelkedni a dühén, és a konflikusban érintett gyerekeket szeretettel támogassa. Ez úgy érhető el, hogy felteszi azt a nagyon egyszerű kérdést, hogy mi játszódott le benne, mire gondolt, amikor ezt vagy azt tette. Segíteni őket, hogy ki tudják fejezni az érzéseiket.

Nem bagatellizálni

„Ezek csak perpatvarok, nem komolyak.”; „Oldjátok meg magatok.” Bizonyára ismerősek ezek a mondatok. Szerintem mindannyian átéltük azokat a helyzeteket, amelyekben nem védtek meg bennünket a pedagógusok, gyakorlatilag bedobták a gyeplőt a lovak közé. Ezek a helyzetek nekünk felnőtteknek apró-cseprő dolgok, a gyerekeknek igenis nagyon komolyak! És ha mi felnőttek nem vesszük komolyan, a gyerekek megtanulják saját magukat háttérbe szorítani, az érzéseiket elhallgattatni, és elfogadni, hogy nem tehetnek magukért semmit, mert nem is érdemlik meg, hogy valaki kiálljon értük, vagy tegyen értük valamit.

Ezek segítségével láthatóvá tehetnénk a láthatatlant. Az elfojtott érzéseket, a konfliktusokat, a rossz irányba haladó kapcsolatokat… A kérdés, hogy mire vagyunk hajlandóak… Tényleg a 24. órában vagyunk.

Ha szeretnél dolgozni az önismereteden, és azon, hogy minél közelebb érezhesd magadhoz gyermeked, ha szeretnéd, hogy jobban bízzon benned, akkor jelentkezz hozzám mentálhigiénés segítő beszélgetésre!