megfelelés Archívum - Aha! élmény

A szégyen a diszfunkcionális családokban

Szerző: Hézl József

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztésalkohol, elvárás, érzés, megfelelés, szégyen

A szégyen az egyik legkártékonyabb érzés, amit ember „kaphat”, hiszen nem tőle származik, hanem a mások generálják, és adják tovább. Tudom, hogy ez nem egyszerű téma, de ha végiggondolod a saját életed, hány olyan dolog van, ami miatt neked kell szégyenkezned? Mint mindig, most sem célom a hibáztatás, csupán elgondolkodtatni szeretnék, és segítséget nyújtani abban, hogyan tudd jól kezelni ezt az érzést. A diszfunkcionális családokban több ok miatt éreznek szégyent a családtagok (ezekből kettőt sorolok fel), főleg a gyermekek, ezekről is fogok írni a bejegyzésben. Fontos tudnod: a szégyent magad mögött tudod hagyni, és ha ezt meg tudod tenni, akkor visszaveszed az irányítást, és te leszel életed főszereplője. Hiszen eddig is annyi mindent adtál magadból! Ezt megérdemled!

A szégyen gyökerei: honnan ered ez az érzés?

Magas elvárások

A szégyen nem attól keletkezik, hogy te valamit rosszul csináltál, hanem amit csináltál, azt megterhelik azzal a mondattal, hogy „szégyeld magad!” Ha véletlenül összetörtél egy tányért, nem az volt az első kérdés, hogy nem sérültél-e meg, hanem az, hogy lehettél ilyen „béna”. A magas elvárásokat a diszfunkcionális családokban nem azért támasztják, hogy neked „legyen jó”, hanem azért, mert sokkal egyszerűbb, mint elmagyarázni, megmutatni, hogy hogyan kell jól csinálni bizonyos dolgokat. Sokkal egyszerűbb leszidni, mint megkérdezni, jól vagy-e, vagy megvédeni olyan dolgoktól, amelyek veszélyt jelentenek rád. Nekik ennyire van kapacitásuk, csak ennek az a hátránya, hogy tőled veszik el a gyermekkort, mert amíg meg akarsz felelni, egy csöpp szeretetért bármit megtenni, addig nem tudsz gyerek lenni. És ez az időszak az első 18 év. Aztán azon kapod magad, hogy „gyerekesen” viselkedsz, szembe mész a tekintélyszemélyekkel, mert nem tudtad rendesen megharcolni a magad igazát az apáddal, és nem kaptál védelmet az anyádtól.

Alkoholizmus

A második ok, ami miatt szégyenérzeted lehet az az, hogy a felmenőid például alkoholfogyasztók (vagy egyéb függőségük van), és mivel nem tudják befolyásolni az alkoholfogyasztást, így „viselkedni” sem tudnak. Következésképpen neked kell úgy tenned, mintha te lennél a szülőjük, ami borzasztóan megterhelő. Erről itt is olvashatsz. Ha láttad már a Shameless (Szégyentelenek) c. sorozatot, akkor ott is láthatod, hogy az idősebb lány próbálja a testvéreit ellátni, a minden este részegen hazatérő apját rendezni, és közben próbálja a tinik életét élni. A szülők alkoholbetegsége miatt gyakran a gyerekek éreznek szégyent, mert az ő családjuk nem „normális”, nem olyan, mint a többi gyereké. Ez kívülállóság érzést okoz a többiekkel szemben, amit nagyon nehéz leküzdeni. Ilyenkor szokták a gyerekek idealizálni a szüleiket, mert ezt az érzést elviselni borzalmasan nehéz. A másik, hogy saját magukat hibáztatják amiatt, hogy a szüleik ilyenek. Ezt felnőtt korban csak hosszas terápia után lehet leküzdeni.

A szégyen álarcai: Hogyan nyilvánul meg a szégyen a mindennapokban?

Önkritika és önutálat

Állandó negatív belső párbeszéd, a saját érték megkérdőjelezése. Ebben az esetben fontos tudnod, hogy ezt a belső párbeszédet nem önmagaddal folytatod, hanem azzal, akinek sikerült elérnie nálad, hogy ne érezd magad értékesnek és fontosnak.

Perfekcionizmus

A hiba elkerülése érdekében tett kényszeres törekvés a tökéletességre. Ha sosem szabad hibázni, mert azzal gondot okozol, akkor előbb-utóbb az lesz a minimum, ami másnál a maximum. Mindent tökéletesen tudni, mindent tökéletesen csinálni, mert baj lesz, ha nem lesz minden tökélyre fejlesztve. Másrészt pedig a szégyent a perfekcionizmussal szokták kompenzálni, mert megvan az késztetés, hogy csak így lehet előrébb jutni, kitörni ebből az életből.

Másoknak való megfelelés

Túlzott igyekezet mások elvárásainak megfelelni, mert félünk attól, hogy visszautasítanak minket. Vagyis csak akkor vagyunk szerethetők, ha teljesítünk és mindenkinek az elvárásait magunk elé helyezzük.

Elszigetelődés

A másokkal való mélyebb kapcsolatok elkerülése a sebezhetőségtől való félelem miatt. A diszfunkcionális családban annyi sérülést lehet elszenvedni, hogy már nem is vágyunk arra, hogy másokkal értékesebb kapcsolatot alakítsunk ki, hiszen az érzések megélése megtorláshoz vezet. Ezért inkább vagy elszigetelődünk vagy felszínes kapcsolatokat ápolunk.

Harag és ingerlékenység

A mélyen gyökerező fájdalom és szégyen kifelé irányuló megnyilvánulása. A diszfunkcionális családban élő vagy felnőtt emberek gyakran indulatosak. Nem azért, mert ilyen a természetük, hanem azért, mert annyi düh halmozódott fel bennük az életük során, hogy ezt nem tudják relevánsan megélni. Annak, aki világéletében az elfogadást élte meg, annak nem nehéz a dühét kezelni, de akit sosem nyugtattak meg, hanem mindig hibáztatták valamiért, akkor abban előbb-utóbb felgyülemlik ez az érzés, és olyankor jön ki, amikor nem éppen van helye.

Önszabotázs. Olyan viselkedésminták, amelyek akadályozzák a sikert és a boldogságot. Ezek a viselkedésminták a felmenőktől jönnek, hiszen nem tudták jól megélni a párkapcsolatukat, valószínűleg gyerekkorukban ők is bántalmazottak voltak. Így az önszabotázson kívül a tehetetlenséget is megtanulták, és továbbadták. Ez így együtt a transzgenerációs minta.

Készítettem neked egy gyakorlatot, amely talán segít enyhíteni a szégyenérzetedet. Azt elengedhetetlen tudnod, hogy ez nem teszi semmissé, csupán felszínre hozza, és a későbbiekben már tudni fogod, mivel dolgozz egy segítő szakemberrel.

A gyakorlat itt tölthető le:

Letöltöm a gyakorlatot

Ha pedig szeretnél beszélni a szégyenérzetedről, akkor foglalj hozzám időpontot:

Időpontot foglalok

Photo by @felipepelaquim on Unsplash

„Vak voltam. Teljesen vak.” Interjú egy elvált férfival

Szerző: Hézl József

Blog, Egyéb kategória, Konfliktuskezelés, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztésbiztonság, kényszer, kötődés, megfelelés, trauma, vakság, válás

Lehetséges, hogy valaki annyira vak a párkapcsolatában, hogy nem lát nyilvánvaló dolgokat? Igen. Az alábbi interjúban egyik kliensemmel beszélgetek. Egy segítő beszélgetés alkalmával annyira megérintődött, hogy azt mondta, szeretné, ha mások is tanulnának az ő történetéből. Ekkor kérdeztem meg tőle, hogy mit szólna ehhez az interjúhoz, amire ő készséggel igent mondott. Már régóta dolgozunk együtt, így már van tapasztalata az önismeretben. Férfinél ez különösen nagy jelentőségű, főként az önreflexió miatt.

Fel tudod-e idézni, milyen érzések voltak benned, amikor kimondták a válást?

Igen, bár legszívesebben kitörölném az egészet. A tárgyalás során nagyon keményen tartottam magam. Életem legszörnyűbb egy órája volt. Amikor kijöttünk a tárgyalóteremből, akkor úgy éreztem, összeomlott minden. Amúgy sem volt könnyű az azt megelőző néhány hónap. Kétségbeesetten kerestem kapaszkodókat. Aztán később dühöt és csalódottságot éltem át. Szeretetre, gyengédségre vágytam, és arra, hogy valaki azt mondja, nem lesz semmi baj, meg fognak oldódni a dolgok.

Mit szerettél volna, hogy megoldódjon?

Szerettem volna visszanyerni a régi önmagam. Amikor úgy éreztem, hogy bár pofoz az Élet, én akkor is helyt tudok állni. Olyan volt az életem, mint egy versenyfutás. Az idővel, a pénzzel, a feladatokkal. Nagyon nehezen tudtam kiszakadni a mókuskerékből. Igazából nem is tudom, mikor éreztem utoljára ellazultságot. A taposómalom, a család kiszolgálása mindennapos volt. De legalább megvoltak a szerepeim, büszke voltam erre, és a társadalom részeként tudtam értelmezni magam. Közben nem vettem észre, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól a feleségemmel. Vak voltam. Teljesen vak. Aztán egyszer csak, mint a gyalogkakukk, túlfutottam a szakadék szélén, pislogva néztem körül, és ijedten vettem észre, hogy már nincs a lábam alatt talaj. Verdestem a nem létező szárnyaimmal, mint egy kisveréb. Onnantól kezdve nem volt állandóság az életemben, folyamatosan sírógörcs kerülgetett, újra és újra lejátszódtak a fejemben a párbeszédek, aztán düh, és minden kezdődött elölről. Tulajdonképpen traumatizálódtam. Erre csak hónapokkal később jöttem rá. Volt utána egy párkapcsolatom, amelyből többször ki akartam ugrani, mert nem éreztem a biztonságot. Újra traumatizálódtam. A kérdésed nagyon jó, mert menetközben jöttem rá, hogy ha újabb párkapcsolat helyeződne kilátásba, én nem tudnék kötődni. Ezt a képességemet szívesen visszaszerezném.

Mit jelent számodra a kötődés?

Szabadságot, szeretetet és biztonságot a párkapcsolatban. Különös, mert az utóbbiról azt mondják, hogy a nőknél ez az elsődleges. Hát jelen állapotomban nekem is az. Ha majd lesz valaki az életemben, akkor nem akarom azt érezni, hogy meg kell felelnem neki, hogy amikor nem vagyunk együtt, akkor ő is és én is szabadsággal és kreativitással tudjuk végezni a dolgunkat a mindennapokban. Egyenrangúnak érezhetem magam vele, egyirányba húzunk…

Ezt nagyon szépen mondtad, hogy aki mellett nem fogod érezni, hogy meg kell felelned…

Igen. A második szakításom alkalmával ugyanis kiderült, hogy ő rendben érezte a kapcsolatunkat. Én viszont végigszorongtam az egészet. És azóta is töprengek, honnan jött ez az érzés. Azt mondják, hogy az ember személyisége a környezete tükrében változik. Viszont a legintenzívebben egy párkapcsolatban szembesül a saját lelki defektjével. És aztán kiderül, hogy mit tud vele kezdeni. Van, hogy akkora a lelki terhe, hogy képtelen szembenézni vele. Ezért inkább kilép a kapcsolatból, mert úgy érzi, hogy megoldhatatlan a problémája, és ez kihat a párkapcsolatára is.

Mit szeretnél átadni az embereknek a történeteddel?

Hogy rettentően fontos, hogy visszajelzést adjunk a másiknak, még akkor is, ha félünk attól, mit fog szólni, vagy mit fog érezni a másik. Az az ő dolga. Nem bújhatunk állandóan a megfelelési kényszerünk mögé, mert abból a másik nem ért semmit. Tulajdonképpen itt rontottam el a házasságomat is már az elejétől fogva, hogy amikor már óriásira nőttek a hiányaim, akkor nem kezdtem el „toporzékolni”, hogy figyeljen már rám, és kezdjünk el változtatni. Már a legeslegelején. Abba a hibába estem, mint nagyon sok pár. Amikor összeházasodtunk, akkor azt mondtam, hogy innentől fogva csak neki élek, és soha nem fogok elválni. Ha egy párnak ez a gondolat egyszer sem jut eszébe, az se fog eszébe jutni, hogy dolgozzon a kapcsolatán. Nagyon fontos tanulság ez számomra. Mint ahogy az is, hogy egyik kapcsolatból belemenekülni a másikba, nem célszerű. Bizonytalan a végkimenetel, és az, hogy a másiknak mit okozunk a saját sérüléseinkkel, az megint egy kérdés. Én sokáig hezitáltam, hogy belemenjek-e, ugyanis már az első pillanattól fogva kétségeim voltak, elsősorban a saját párkapcsolati működésemmel kapcsolatban. És látod, ez a harmadik tanulság: ha van egy megérzésed, ne nyomd el!

Hol tartasz most a feldolgozásban?

Nincsenek sírógörcseim, és kezd újra visszatérni az önmagamba vetett bizalmam. Most legalább annyival jobb a helyzetem, hogy van időm gondolkozni az életem felől. Van időm tervezni és megvalósítani. Elkezdtem listázni, hogy mi mindenért lehetek hálás a Teremtőnek, és kevésbé a hiányaimra koncentrálni. Önismereti csoportba járok, előadásokat hallgatok a szorongással, a megfelelési kényszerrel és a traumatizációval kapcsolatban. Megígértem magamnak, hogy nem adom fel. A párkeresést is jóidőre parkolópályára tettem. Illetve kivárok. Aztán ha egyszer beüt harmadszorra is a szerelem, akkor óvatos leszek, megállok és megvizsgálom az érzéseimet, hogy valóban szerelmes vagyok-e, vagy megint találtam valakit, akivel kapcsolatban újra előjöhet a megfelelési kényszerem.

Ezt a megfelelési kényszert nagyon sokszor említetted. Hogyan tudnád jellemezni?

Nekem ez egy belső remegő érzés a gyomrom tájékán, ami olykor a realitásvesztésig tud elvinni. Ezzel keltem, ezzel feküdtem. Nem tudom, hogy miért pont a párkapcsolatomban jött elő, de ez számomra arról árulkodik, hogy csak olyannak akarok megfelelni, aki törődést, szeretetet, intimitást nyújt nekem. És hogy tovább menjek, nagyon erős függést is éreztem. Állandóan a telefonomat néztem, mikor ír, mindig úgy próbáltam borzalmasan tapintatosan fogalmazni, nehogy valamivel megbántsam, és ez teljesen kimerítette az idegrendszerem. Annyira más volt nekem ez a kapcsolat az előzőhöz képest, hogy azt se tudtam, hogyan viselkedjem benne.

Mi volt benne új?

A szerepem. Eddig férj voltam és apa, aztán schnitt, és hirtelen egy előzékeny, érzékeny, mindenben a párját szem előtt tartó férfi. Egyszóval újra udvarló lettem. Még a házasságom előtt sem voltam ilyen. Persze az egészen más helyzet volt. Tulajdonképpen nem volt előttem minta, hogy lehet ezt jól csinálni. Valami azt súgta, hogy így kell viselkednem, de a valódi érzéseimről nagyon nehezen tudtam beszélni. És ha igen, nagyon sokat szépítettem rajtuk, hogy a páromat ne bántsam vele. Úgy éreztem, hogy ennek nem szabad fontosnak lennie.

Ez egy nagyon messzire nyúló viselkedés nálad…

Ó, igen. Gyermekkori mintázat. És az a durva, hogy ezt menetközben is tudtam, és nem tudtam változtatni rajta.

Folytatása következik…

A válás egy gyász is egyben. Ha szeretnél dolgozni a gyászoddal, keress engem!

Felelősség és szabadság 1. rész

Szerző: Hézl József

Személyiségfejlesztésdialógus, kötelességtudat, kötődés, megfelelés

Gondolkodtál már azon, hogy mi a két szó jelentése? Gyakran használjuk őket nap mint nap, de ritkán gondolunk bele a két szó mélységébe. És hogy miért foglalkozom ezzel? Először is, mert mindig aktuális, hiszen felelősségünk van egymás iránt, a munkánk iránt, és még ki tudja, miért. Ugyanakkor szabad emberek is vagyunk, de például egy iskolában, egy munkahelyen, de az élet többi területén is kérdés, hogy meddig tart a szabadságunk. A másik ok az olimpia kapcsán jutott eszembe, de ezt a második rész végén fogom elétek tárni. És hogy mindez hogy jelenik meg a segítő kapcsolatban, arról is a második részben fogok szólni.

„NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGSZÜLETTEM,
ÉS NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGHALOK.
AMI A KETTŐ KÖZÖTT VAN, ARRÓL TEHETEK.
EZ AZ ÉN SZABADSÁGOM, HA ÚGY TETSZIK,
ÖRÖKLÉTEM.”
CSUKÁS ISTVÁN

A két fogalom jelentősen összefügg, hiszen „… ahol felelősség van, ott szabadságnak is kell lennie.” (Pál Ferenc) Hogy miért kell felelősséget vállalnunk és meddig tart a szabadságunk, arról az alábbiakban fogok egy nem minden részletre kiterjedő gondolatébresztőt írni. A két fogalmat külön bejegyzésben fogom tárgyalni, majd megvizsgálom őket összefüggésükben.

A felelősség fogalma

Tuba Iván erkölcsteológus így határozza meg:

„A felelősség lényege a dialogikus viszonyban mutatkozik meg. Valaki megszólít, elvárása van velem szemben, s én megfelelek ennek az elvárásnak, válaszolok a fölkérdezésre. Minthogy nem mindegy, milyen válasz telik ki tőlem, immár felelős leszek azért is, milyenre formálom magam: tehát felelősséggel tartozom önmagammal szemben is. (…) De a keresztény fölfogás szerint önmagam felelős kormányzásával és az ügyekért érzett kötelességtudattal szemben prioritást élvez a dialogicitás, a párbeszédes jelleg: meg akarok felelni, meg kell felelnem mások jogos elvárásainak, horizontálisan: embertársaimnak, vertikálisan: a teremtő Istennek, aki létem és szabadságom ajándékozásával megszólított, és felelőssé tett – végül is az egész teremtésért, annak megőrzéséért és továbbfejlesztéséért. Teremtményi függésben, végességem tudatában és a világ Isten alkotta törvényei iránti tisztelettel adom tehát a válaszomat Istennek és embereknek. A felelősség teljes értelmét megadó dialogikus jelleg, lám, az erkölcs vallási jellegéből származik.”

Azért az ő meghatározását választottam, mert univerzális, vagyis ahhoz, hogy elfogadjuk ezt a meghatározást, nem kell kereszténynek lenni, hiszen a nem vallásos emberek számára is van benne fogódzó. Ha kulcsszavaiban akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy a felelősséget a kötelességtudat, megfelelés és a dialógus jellemzi. A három közül a legmegdöbbentőbb a dialógus, a párbeszéd fogalma. Újra elő kell vennünk fejlődéslélektani tudásunkat. Ha megnézzük, hogy mi az oka a kisgyermek fejlődésének, akkor azt láthatjuk, hogy két dolog vezérli: túlélés és megfelelés. Árvaházban felnőtt gyermekeknél figyelték meg, hogy milyen későn tanultak meg járni és beszélni. Felfedezték, hogy azért, mert nem volt kihez kötődni, ezért nem is volt miért fejlődni. Tehát a felelősségben benne van a kötődés, így visszakanyarodunk Tuba professzor definíciójához, mely a dialógus jelleget hangsúlyozza. Nekem nagyon tetszik ez a gondolat, hiszen ez is a kapcsolatról szól.

Miért vagyok felelős?

Saját magamért

Első helyre teszem, hiszen a saját jóllétem a záloga a körülöttem lévők jóllétének is. Egy kapcsolatrendszerben élek, amelyben mindenkinek megvan a maga felelőssége az én irányomba, így nekem is az ő irányukba, ezért nem tehetem meg, hogy elhanyagolom magam. Ezt kívánja a szeretet „parancsa” (tanácsa) is.

Szeresd felebarátod, mint önmagad!

Ez a mondat is hangsúlyozza a saját magunk szeretetét. Hogy tudnánk úgy szeretni embertársainkat, hogy közben saját magunkat lehetetlen módon leértékeljük? Erre, azt hiszem, néha nevelnünk kell magunkat. Ha ez nehezen megy, ideje elgondolkodnunk valakinek a segítségén. Hihetetlen fontos parancs ez!

Jogos dolgokért

Mivel az életünket kapcsolatok révén éljük, mindenkinek van valamiféle jogos elvárása irányunkban. Például a családtagjainknak, hogy azt a szerepet töltsük be, amely természeténél fogva a miénk. Ha tehát egy apa vagy egy anya úgy viselkedik, mint a kamasz gyermeke, akkor a tinédzsernek megborulna a biztonságérzete. Egy darabig biztosan vicces dolog, de később teher, és így felborul a családi élet. Egyszer láttam egy filmet – a címét sajnos nem tudom –, amelyben a szülők válófélben voltak, és úgy próbálták gyerekeiket magukhoz hódítani, hogy olyan tevékenységeket űztek, mint ők. Elmentek a gyermekük házibulijába, a részegségig itták magukat, stb. A fiataloknak persze ez feltűnt, és mindenféle formában jelezték, hogy ez már nagyon „gáz”! A történet természetesen happy enddel zárult, és a házaspárnak pedig lett egy csomó tapasztalata a történet során, amit későbbi együttlétük során fel tudtak használni.

Másik példa: a munkáltatónk jogos igénye, hogy a ránk bízott feladatokat tudásunknak megfelelően lássuk el. Vagy az állam jogos igénye az adófizetés, különben nem tudná miből eltartani az országot.

Kapcsolataimért

Hitelesen vagyok benne a különböző szinteken megjelenő kapcsolataimban (családtagok, barátok, ismerősök). Az előző példánál maradva, azt a szerepet töltöm be, ami rám van szabva, mindenki irányába annyi szeretetet táplálok, amennyi szükséges, és ott vagyok a másik mellett, ha szüksége van rám.

Egy másik példával élve: egy anya, aki túlzott szeretetet táplál gyermeke felé, és elhalmozza mindennel, viszont cserébe azt kéri (akár tudattalanul), hogy ne hagyja el soha, épp az ellenkező hatást fogja elérni. Kiveszi a kezéből a felelősséget, és így a gyermek örökké gyermek marad. Egyszer egy orvosi rendelőben hallottam egy anyukától: „Hiszen az a dolgunk, hogy feleslegessé tegyük magunkat, nem?” Kicsit nyers a megfogalmazás, de igaz.

Tetteimért

Lentebb fogom említeni, hogy érzéseinkért nem vagyunk felelősek, hiszen azok elég mélyről jönnek ahhoz, hogy ne tudjuk őket irányítani. Viszont az érzéseinket tettek követik, amelyekért már valóban mi vagyunk a felelősek. Ha jön egy érzés, például a harag – ami nem feltétlenül romboló érzés (csak akkor, ha a felszínen maradok, és nem törődök vele), hiszen rengeteg energia van benne –, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy honnan is jön ez? Miért táplálom a másik irányába? Hogyan tudnám ezt konstruktívan felhasználni?

Környezetemért

Az egész „teremtett” világ, ahogy Tuba professzor írta, ránk van bízva. Amikor bekövetkeztek a technikai forradalmak, akkor a környezetünkkel nem törődtünk, mert nem gondoltuk, hogy ebből nagy baj lehet. Nem akarok senkit felmenteni a felelőssége alól, de mindig úgy képzeltem, hogy a nagy felfedezésekben és újításokban nem vettük észre, hogy micsoda károkat okoztunk. Viszont mindig ott van a lehetőség (szabadság), hogy amit elrontottunk, azt helyre is hozhatjuk. Ha néha belegondolnánk ennek a mondatnak a mélységébe, akkor máris másképp látnánk a környezetvédelmet. De mit tudok tenni a közvetlen a környezetemért? Hát azt, amit nap mint nap meg is teszek! Rendben tartom az udvarom, etetem az állatokat (ha van), elvégzem a házimunkát, az utcán, a munkahelyemen nem szemetelek, stb. Szerintem ezekre mindenkinek van rálátása. Ha mindenki megcsinálja a maga részét, akkor máris szebb a világ.

A folytatásban:

Felelősség és szabadság (2. rész)