Honnan tudod, hogy parentifikált vagy?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, ,

Szerintem még senki nem állított meg az utcán azzal a kérdéssel, hogy: Szia, honnan tudod, hogy parentifikált vagy? És tudod, miért? Mert még nem terjedt el annyira a köztudatban ez a jelenség, pedig amióta szenvedélybeteg (vagy diszfunkcionális) családok léteznek, azóta vannak parentifikált gyerekek is, akik felnőttkorukban is viselik magukon ezeket a jegyeket. De kik a parentifikáltak, és honnan tudod meg, hogy te is az vagy-e?

A parentifikáció fogalma

A parentifikáció kifejezés a családterápia fogalomrendszerében arra a jelenségre utal, amikor a gyerek családi rendszerben elfoglalt helye leginkább a szülőéhez hasonlít, tehát túlzott, a korának nem megfelelő felelősségvállalás nehezedik a vállára. Így a gyerek „kis felnőtté” válik, és a családi rendszerben ő lesz, aki érzelmileg és fizikailag is kiegyensúlyozza családot, mert egyébként a család nem tudna működni. (Bibók Bea: Ellopott gyerekkor. Libri könyvkiadó, Budapest, 2023)

A szenvedélybeteg család diszfunkcionális, de nem minden diszfunkcionális családra jellemző a szenvedélybetegség. Ez fontos különbség. Azonban a közös mindegyikben, hogy a gyerek mindegyik esetben parentifikált lesz.

Honnan tudod, hogy parentifikált vagy?

Érdemes végiggondolni a következő állításokat, E/1-ben fogom írni, hogy jobban át tudd érezni, és könnyebben tudj válaszolni magadnak. Tudom, hogy ezek nem könnyű állítások, de sokat segítesz magadnak, ha már felismered magadon a parentifikáció jegyeit.

Olyan dolgokat mondtak el nekem, amely nem volt nekem való.

Ez azt jelenti, hogy az egyik szülő a gyerekének azt ecseteli, hogy a másik szülője mennyire dilettáns, hogy nem ért semmihez, pipogya, és nem tud kiállni magáért stb. Ezzel az a probléma, hogy a gyerek számára a felnőttek jelentik a biztonságot, a tudást, és ha az egyik szülő a másikat rossz színben tünteti fel, akkor ez a világkép összeomlik a gyerekben. Ugyanakkor kap egy ígéretet is: felnőtté teszlek, legalábbis arra az időre, amíg szükségem van az érzelmi támogatásodra. Amikor nincs szükségem rá, akkor vissza kell menned a „gyerek” szerepbe. És a gyerek itt csalódni fog a szülőjében, mert ő nem ezt az ígéretet kapta. Minden viselkedés egy ígéretet hordoz magában.

Olyan feladatokkal bíztak meg, amelyek nem az életkoromnak megfelelőek voltak.

Ha neked kellett apát hazatámogatni a kocsmából, vagy neked kellett anyukád érzelmi instabilitását kiegyensúlyozni, vagy valamely két felnőtt családtagod között neked kellett „postásnak” lenni, akkor éppen nem vették figyelembe, hogy neked az udvaron kellene rohangálni, fára mászni, játszani a szomszéd gyerekekkel. Emlékszem, tíz éves koromban nagymamám azzal a feladattal bízott meg, hogy hívjam fel a nagynénémet, és mondjam meg neki – mintha az én gondolatom lenne ez-, hogy mennyire megbántotta őt. Gondolhatod, hogy mekkora lelki teher volt ez számomra. Szerencsémre a nagynéném észrevette, hogy ezek nem az én gondolataim, és azonnal leállított, hogy ez nem az én dolgom, és tegyem le nyugodtan a telefont, mert ezt majd ő megbeszéli vele. Nagy kő esett le a szívemről.

Maximálisan teljesítek minden szinten.

A parentifikált gyerektől elvárják, hogy maximálisan teljesítsen. Nem azért, mert a legjobbat akarják kihozni belőle, hanem azért, mert egészen egyszerűen ez a kényelmes a szülőknek.

Csak az én megoldásom jó.

Ha mindent maximálisan kell teljesítened, és mindent tudnod kell, akkor óhatatlanul is belekerülsz ebbe a csapdába. Hiszen eddig azt várták tőled, hogy oldj meg minden problémát, legyél problémamentes, menj el egyedül az orvoshoz, intézd egyedül a dolgaidat. Te pedig teszed a dolgod, ahogy tudod, de mivel nem kapsz segítséget és neked kell kitalálni mindent, természetes, hogy az lesz a következmény, hogy te jobban fogod tudni másoknál a „mindent is”.

Előbb csinálok meg másoknak olyat, amiért nekik érkezik a siker, mint magamnak.

A parentifikált gyerek saját hogyléte, egészsége, igénye, vágyai és szükségletei a legutolsók egy diszfunkcionális családban. Ő lesz az, akire minden feladatot rálőcsölnek. Még arra is rávehető, hogy tolja valaki más szekerét, miközben a sajátja meg nem halad, de ez senkit nem érdekel.

Milyen hatással van a parentifikáció a felnőtt életedre?

Például úgy, hogy maximalista leszel a munkádban. Aztán úgy is, hogy folyton kontrollálsz mindent és mindenkit, mert ezt kellett csinálnod az eredeti családodban is. És persze felnőttként egy olyan családot szeretnél, amelyben mindenki jól érzi magát, ezért mindent megteszel, csak éppen te nem érzed magad jól, és megint te maradsz utoljára.

Ezekből érezhető, hogy a boldogság tehát nem a teljes kontrollban keresendő, hanem egy olyan egyensúlyi helyzetben, amelyben mindenki a saját szerepét tölti be.

A következő blogbejegyzésben arról fogok írni, hogy milyen szerepeket töltenek be a parentifikált gyerekek a diszfunkcionális családban.

Te is túlkontrollálsz? Vagy mindig a maximálisra törekszel, és bosszankodsz, ha valami nem lesz olyan, mint ahogy elképzelted? Beszéljünk róla!

Nagy az Isten állatkertje – hogyan viseld el embertársaidat? 2. rész

Konfliktuskezelés, Személyiségfejlesztés, , , , , ,

Nagy az Isten állatkertje. Erről szól az Akela együttes dala is, érdemes elolvasni a dalszöveget. És egyre nagyobb – bocsánat, hogy ezt írom -, mert egyre inkább azt látom, hogy a mentális problémák elhatalmasodnak az embereken, de van kiút. Van segítség. Használjuk. Azért hozzáteszem, hogy bár nagy, sokan vannak benn, és akárhogy is nézzük, az Isten állatkertjében vannak, ami szerintem jó hír. Folytatom a múlt alkalommal elkezdett témát. Szóval milyen típusok is vannak még az állatkertben?

A király

Az állatkertben is van király, és általában az oroszlán az. Méltóságteljesen vonul, és elvárja, hogy mindenki őt csodálja. Ő az, akit Exupéry művében, A kis hercegben a király azt gondolja, hogy a világ csak körülötte forog, és a királysága saját jogon megilleti. Nem tanulta meg sajnos, hogy bár a szeretet alapjog, de a hódolat, a dicséret, a tisztelet olyan dolgok, amelyekért tenni is kell. Leginkább tanulással, tudással, nem erőszakkal. Vagyis nem kapott egyértelmű és megugorható elvárásokat. Ő az, aki úgy dolgozza fel a traumáját – pl. hogy elhanyagolták -, hogy idealizál, piedesztálra emel, aztán letaszít. Magát pedig minden esetben felmagasztalja. Mindig ő a hős és áldozat egy személyben. De a maga nemében nem képes a másikat kezelni.

Hogyan tudunk ezekkel az állatkertben lévő típusokkal szemben védekezni?

Miután végigvettük a leggyakoribb személyiségtípusokat, tekintsük át a megoldási lehetőségeket.

Határhúzás

Először is nem kell elviselned mindenkit, akivel úgy érzed, nem tudsz számodra is elfogadható kapcsolatot kialakítani. Nagyon fontos, hogy úgy alakítsd a helyzeteket, hogy ne kelljen vele találkozni. Nem azt mondom, hogy bújkálj, hanem ha van választási lehetőséged, kivel dolgozz együtt, akkor a másikat válaszd.

Mondj nemet!

Tudom, könnyű mondani. Nekem is nagyon nehéz volt. Rengeteg energiát tettem abba, hogy fejlődjek ebben a témában. És még így is van néha visszaesés! A fontos, hogy ne bántsd magad emiatt, hanem fogadd el, hogy most ez történt, de a legközelebbi alkalommal már készülni fogsz rá. Esetleg kérj segítséget szakembertől, például tőlem. Amit első körben tudok neked mondani, hogy az első nem kimondása borzasztó, de abban a pillanatban megkönnyebbülés is lesz. Lehet, hogy sírni fogsz. Lehet, hogy dühös leszel. De egy idő után meg fogod találni a hangod, rájössz majd, hogy lehet ezt nyugodtabban is csinálni, sőt humort is vihetsz bele! És egyszer csak megtanulja a környezeted, hogyan, mit és mikor kérhet tőled. Megérdemled, hogy fejlődj ebben.

Növeld az önértékelésed!

Az önértékelésről már nagyon sokat írtam. Érdemes apróbb dolgokkal kezdeni. Olyan dolgokért megveregetni a vállad, amelyekre már régen vágytál. Például veszel valamit, amire már régen vágytál. Elmentél sétálni, kirándulni stb. egyedül. Vagyis végre magad helyezed előtérbe és nem mást.

Fejleszd a mentalizációs képességed!

A mentalizáció az a készség, amikor képesek vagyunk mások érzéseit eltávolítani a saját érzéseinktől. Vagyis nem vesszük át, és meghagyjuk a felelősségét a másik embernek abban, hogyan tudja magát megnyugtatni, vagy túléli a nemet mondásunkat. Gyakorlatilag nem egyként kezeljük magunkat a másikkal, hanem ő is egy különálló létező és mi is azok vagyunk. Neki is megvan a lehetősége és a felelőssége az érzelmeinek kezelésében, és a másik félnek is. Ennek megtanulása nagy feladat a gyermek számára az első hat évben.

Azért azt fontos hozzátennem, hogy bennünket sem tud mindenki elviselni, és lehet, hogy ő is elhelyez valahová ebben az állatkertben. Emiatt tartom borzasztóan fontosnak az önreflexiós képességünk fejlesztését.

Remélem, hogy segítettem neked ebben a két bejegyzésben! Szeretném, ha tudnád, hogy jogod van határokat szabni az életedben, mert csak ez az egy van. Ezt kell jól élni és számodra örömtelien kialakítani. Sok erőt hozzá!

Nagy az Isten állatkertje – avagy hogyan viseld el embertársaidat? 1. rész

Konfliktuskezelés, Személyiségfejlesztés, , , , , ,

Adott az ismert közmondás: ” Nagy az Isten állatkertje, csak az a bizonyos léc túl alacsonyan van”. Az, hogy kikkel vesszük körül magunkat, kiket engedünk be az életünkbe, nagyrészt rajtunk múlik, de például a szüleinket és a családtagjainkat nem válogathatjuk meg, vagyis hozott anyagból dolgozunk. De akiket meg tudunk, nyilván valamilyen mérce vagy erkölcsi rendszer szerint szűrünk. Bár, ahogy a viselkedésünk, úgy a választásaink is javarészt tudattalanok… Tehát az lenne a jó, ha az arány megfordulna, és minél több tudatos választás lenne az életünkben. És itt akár véget is érhetne ez a bejegyzés, de mégsem tudom itt befejezni, mert túl sokszor találkozom én is olyan embertípusokkal, akikkel inkább redukálnám a kapcsolódást, mert hosszútávon felőrölnek. Az pedig, hogy hol van az a bizonyos léc, és miért van ott, egy másik bejegyzés témája lesz.

Tényleg nagy az Isten állatkertje?

Attól függ, mit nevezünk állatkertnek. Általános iskolás koromban például azokra mondta a tanítónéni, akik nem tudtak kulturáltan viselkedni, és nyomukban borultak a dolgok. Meg az emberek. Aztán a munkahelyeimen (iskolákban)… szintén a gyerekekre mondták. Aztán később a kollégák már egymásra is. 😅Szóval itt most azokra fogjuk érteni, akik valamilyen módon akadályoznak bennünket. Akik játszma nélkül nem képesek kapcsolódni. Nem szeretném őket gonoszoknak kikiáltani és mindenféle jelzőkkel illetni, de mindenkit megmenteni nem tudunk. Tehát meg kell tanulnunk megvédeni magunkat velük szemben, de erről következő héten, egy másik bejegyzésben fogok szólni.

Milyen „állatok” élnek ebben az állatkertben?

A passzív-agresszív

Az a típus, aki háttérben gerjeszti az indulatokat, ha valamire rákérdeznek, akkor azt mondja, hogy „semmi”. Rengeteget panaszkodik, de nem tesz semmit, mert ez a „pocsolya” végső soron ismerős. Tehát a komfortzónáján túl nem mer látni, mert ott már meg kellene változtatni a véleményét, szempontot kellene váltani. Ami, ugye, félelmetes. Nyilván neki is megvan a maga terhe. Például egy olyan gyerekkor, amelyben az érzelmeket letiltották, egyetlen vélemény létezhetett, és az pont nem az övé volt. A releváns visszajelzések tökéletes hiánya, az állandó minősítgetések, amelyekkel arra utaltak, hogy ő mennyire értéktelen. Ez egy igazságtalan pofon az élettől. Csak hogy az önreflexió tanulható, és van egy pont, amikor azt kell mondani, hogy „oké, értem én a gyerekkorodat, de nem jogosít fel, hogy megkeserítsd mások és főleg az én életem.”

A mártír

Aki mindenkiért mindig áldozatot hoz, hogy egy pici elismerést és szeretetet kapjon. Egyszer egy 8 éves kisfiú szájából hallottam azt a mondatot, hogy az a célja, hogy feláldozza magát másokért. Kissé összeszorult a szívem, hogy vajon milyen családi háttér az, amelyik ezt tette vele. Egy parentifikált („szülősített”) gyermek, aki a saját igényeit és szükségleteit elfojtja, csak azért, hogy valaki másnak kényelmes legyen. Egy magas elvárásokkal rendelkező szülő, aki nem ad, viszont nagyon sokat követel. A mártír akkor is feláldozza magát, amikor senki sem kéri. Aztán megsértődík, és azt mondja, hogy milyen világban élünk. Ennek egyik változata, amikor az illető mindig segítő, mindig határozott, mindig tudja a választ, ám amikor neki volna szüksége segítségre, akkor meglepődik, mert senki nem siet a segítségére. A barátai vagy családtagjai azt hiszik ugyanis, hogy ő mindent meg tud oldani, és ő saját magát is kihúzza hajánál fogva a mocsárból.

Önmagunk megvédése nehéz és egy egész életen át tanulandó folyamat és feladat, amennyiben rálátunk és szeretnénk változtatni. Ha te is küzdesz magaddal, a határaiddal, keress bizalommal!

A téma folytatása jövő héten következik!

Ha nem teljesítek, akkor is értékes vagyok…(?)

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , ,

Értékes vagyok-e, ha nem vagyok maximalista? Mindannyiunkat megkörnyékezett már az érzés, hogy akkor vagyunk szerethetőek és értékesek ha teljesítünk. Ráadásul, ha egyre nagyobb dolgokat. Az ember úgy van kitalálva, hogy vágyai vannak, amiket megvalósít. Főleg a kamaszkorra és a fiatal felnőtt korra jellemző ez. Minél többet dolgozni, óriási eredményeket elérni, sok pénzt keresni. Minél előbb áll rá az ember erre a gondolkodásra, annál inkább garantált a siker. Azok a sportolók, akik most az olimpián szerepelnek, hát biztos nem húsz éves korukban kezdték a versenyzést és a sportolást.

Életélvezés vs. teljesítmény

A kamaszkorra jellemző az aszkézis, bármilyen furcsán is hangzik. Pedig a kamaszok életélvezők, leginkább lustálkodni meg bulizni szeretnek. Ja. És amikor lemennek a konditerembe, akkor érdemes megnézni, mit csinál az agyuk. A mozgás révén egy csomó dopamin szabadul fel, hogy ha minél nagyobb súlyt emelek, annál erősebb leszek, nagyobbak lesznek az izmaim, annál jobban fogok kinézni, és jobban fogok hódítani a lányoknál. Szóval eljutni a testünk végső határáig.

A fiatal felnőtteknél, kb. húsz éves kor felett pedig a minél nagyobb siker, annál több pénz, annál nagyobb luxus. Plusz ott az elismerés, amit az ember a munkájáért kap. Ez a legmotiválóbb dolog. Ha dicséretet kapsz számodra fontos személyektől. Na, ez az igazi dopaminlöket.

Van-e ezekkel bármiféle probléma? 🤷‍♂️

Alapvetően nincs. Hiszen örülünk, hogy ilyen embereket látunk. Akik nem lusták, nem a telefont nyomkodják egész nap, hanem dolgoznak, pénzt keresnek, sikert sikerre halmoznak…

A probléma ott kezdődik, amikor csak és kizárólag az hajt, hogy másoktól zsebeljük be a dicséretet, és ezért óriási energiákat vagyunk képesek megmozgatni. Aztán amikor kimerül a szervezetünk, vagy nem érezzük, hogy a másik megbecsülné a munkánkat, akkor összeroskadunk. Megkérdőjelezzük saját szerethetőségünket. Arra gondolunk, nem is vagyunk annyira fontosak. Csak akkor, ha minden sikerül, minden flottul megy. Nincs probléma velünk. A valóság azonban az, hogy nem sikerülhet minden, és igenis van probléma velünk.

Ha nem vagyok maximalista, akkor is értékes vagyok

Az a maximalista, aki minél több feladatot akar viszonylag rövid időbe belezsúfolni. Mert hát lista van, azokat teljesíteni kell a 24 órában, szinte mindegy, milyen áron. A maximalista ember sokszor nem kíméli a saját szervezetét, lehet, hogy másokat sem azért, hogy a feladatok teljesítve legyenek. Az ilyen típusú embereknél a kimerülés, a szívroham, a baleset szinte garantálva van, hiszen az imént említettem, hogy kíméletlenek. De honnan ered ez?

A gyermekek azért fejlődnek és tanulnak meg sok mindent, mert az elsődleges gondozó személyek (ezek jó eséllyel a szülők) elvárásokat támasztanak feléjük. Vagyis a motiváció kívülről érkezik. Ezt nagyon fontos tudnunk, főleg, ha magunk is szülők vagyunk. Ha vezető pozícióban vagyunk, akkor sem elhanyagolható tudás ez.

Ha túl nagy elvárásokat támasztunk a gyerekek felé, vagy életkoruknak nem megfelelő terheket teszünk rájuk, akkor könnyen lehet, hogy maximalistává (és perfekcionistává) tesszük őket. Felnőttkorukban pedig kíméletlen hajszának teszik ki magukat. Tehát ezeket a külső és megugorhatatlan elvárásokat belsővé teszik, és később nem is fognak emlékezni rá, hogy ezek valójában nem is a saját elvárásaik.

A parentifikáció (szülősítés)

Amikor a szülők elválnak, vagy rossz a kapcsolatuk, ne adj’ isten szenvedélybetegek, akkor a gyerek sokszor kerül felnőtt szerepbe. (A szerepeidről itt szerezhetsz bővebben tudást.) Válás esetén előfordul, hogy a szülők egyedül képtelenek megbirkózni az érzelmi terhekkel, és a gyermeküket teszik meg „pszichológusukká„. Ha olyan fiatallal beszélgetsz (mindegy, hogy fiú vagy lány), aki korához képest túl éretten beszél, gyanakodhatsz, hogy ennek lett korábban kitéve.

A szenvedélybeteg szülők családjában sajnos ez egy gyakori jelenség. Ha az egyik fél pl. alkoholfüggő, a másik valószínűleg társfüggő, akkor a gyermeknek nincs ideje gyermeknek lenni, hiszen az egyiket pl. haza kell vinni a kocsmából, a másikat meg érzelmileg támogatni. Vagyis arra kell figyelni, hogy a szülők érzelmi és fizikális állapota „rendben” legyen. Ez azonban kizárt, hogy a gyerek ezt el tudja érni – hiszen egyrészt nincsenek még meg ehhez a kompetenciái, másrészt ebben a bizonytalan és kilátástalan helyzetben maga is támogatásra, melegségre és stabilitásra vágyik – , így marad számára is a hatalmas teher. Ilyenkor szoktak a gyerekek a szüleik „szüleivé” válni, és magukra venni azokat a feladatokat, amelyek életkoruknak egyáltalán nem megfelelőek. Emiatt a belső igényekre és szükségletekre, valódi motivációk felfedezésére nem marad energiájuk.

Túlkontrollálóak lesznek, és felnőttkorukra ez egy teljesen berögzült állapot lesz számukra. Ha családot alapítanak, akkor pedig ott is a tökéletességre fognak törekedni. Miért? Mert ha egy gyereknek nem elégülnnek ki az érzelmi és fizikai szükségletei, akkor maga fogja megteremteni azokat (akár úgy, hogy maga is függő lesz valamitől), hiszen képtelen még elviselni azt a terhet, hogy ezek nincsenek meg az életében. Egyensúlyra törekszik, és mindent meg is fog tenni ennek kialakításáért és fenntartásáért. Szóval nagy árat kell fizetnie.

Mi a megoldás?

1️⃣ Ha felnőttként azt érezzük, hogy folyamatos energiadeficitünk van, ha állandóan egyensúlyra törekszünk, ha mindig átvesszük másoktól a felelősséget, akkor gyaníthatóan a parentifikáltság áldozatai lettünk. Ha ezt felismerjük, már nagyon jó úton járunk.

2️⃣ Akkor az válik feladatunkká, hogy vissza adjuk mindenkinek a felelősséget és az életük irányítását. Azt, ami eredetileg nem a mi dolgunk.

3️⃣ Meg kell találnunk az örömöt a saját életünkbe, és magunkat helyezni előtérbe.

Előfordul, hogy nem megy egyedül. Előfordul a „visszaesés” is. Ha ebben a cipőben jársz, keress, és beszélgessünk erről!