Nagy az Isten állatkertje. Erről szól az Akela együttes dala is, érdemes elolvasni a dalszöveget. És egyre nagyobb – bocsánat, hogy ezt írom -, mert egyre inkább azt látom, hogy a mentális problémák elhatalmasodnak az embereken, de van kiút. Van segítség. Használjuk. Azért hozzáteszem, hogy bár nagy, sokan vannak benn, és akárhogy is nézzük, az Isten állatkertjében vannak, ami szerintem jó hír. Folytatom a múlt alkalommal elkezdett témát. Szóval milyen típusok is vannak még az állatkertben?

A király

Az állatkertben is van király, és általában az oroszlán az. Méltóságteljesen vonul, és elvárja, hogy mindenki őt csodálja. Ő az, akit Exupéry művében, A kis hercegben a király azt gondolja, hogy a világ csak körülötte forog, és a királysága saját jogon megilleti. Nem tanulta meg sajnos, hogy bár a szeretet alapjog, de a hódolat, a dicséret, a tisztelet olyan dolgok, amelyekért tenni is kell. Leginkább tanulással, tudással, nem erőszakkal. Vagyis nem kapott egyértelmű és megugorható elvárásokat. Ő az, aki úgy dolgozza fel a traumáját – pl. hogy elhanyagolták -, hogy idealizál, piedesztálra emel, aztán letaszít. Magát pedig minden esetben felmagasztalja. Mindig ő a hős és áldozat egy személyben. De a maga nemében nem képes a másikat kezelni.

Hogyan tudunk ezekkel az állatkertben lévő típusokkal szemben védekezni?

Miután végigvettük a leggyakoribb személyiségtípusokat, tekintsük át a megoldási lehetőségeket.

Határhúzás

Először is nem kell elviselned mindenkit, akivel úgy érzed, nem tudsz számodra is elfogadható kapcsolatot kialakítani. Nagyon fontos, hogy úgy alakítsd a helyzeteket, hogy ne kelljen vele találkozni. Nem azt mondom, hogy bújkálj, hanem ha van választási lehetőséged, kivel dolgozz együtt, akkor a másikat válaszd.

Mondj nemet!

Tudom, könnyű mondani. Nekem is nagyon nehéz volt. Rengeteg energiát tettem abba, hogy fejlődjek ebben a témában. És még így is van néha visszaesés! A fontos, hogy ne bántsd magad emiatt, hanem fogadd el, hogy most ez történt, de a legközelebbi alkalommal már készülni fogsz rá. Esetleg kérj segítséget szakembertől, például tőlem. Amit első körben tudok neked mondani, hogy az első nem kimondása borzasztó, de abban a pillanatban megkönnyebbülés is lesz. Lehet, hogy sírni fogsz. Lehet, hogy dühös leszel. De egy idő után meg fogod találni a hangod, rájössz majd, hogy lehet ezt nyugodtabban is csinálni, sőt humort is vihetsz bele! És egyszer csak megtanulja a környezeted, hogyan, mit és mikor kérhet tőled. Megérdemled, hogy fejlődj ebben.

Növeld az önértékelésed!

Az önértékelésről már nagyon sokat írtam. Érdemes apróbb dolgokkal kezdeni. Olyan dolgokért megveregetni a vállad, amelyekre már régen vágytál. Például veszel valamit, amire már régen vágytál. Elmentél sétálni, kirándulni stb. egyedül. Vagyis végre magad helyezed előtérbe és nem mást.

Fejleszd a mentalizációs képességed!

A mentalizáció az a készség, amikor képesek vagyunk mások érzéseit eltávolítani a saját érzéseinktől. Vagyis nem vesszük át, és meghagyjuk a felelősségét a másik embernek abban, hogyan tudja magát megnyugtatni, vagy túléli a nemet mondásunkat. Gyakorlatilag nem egyként kezeljük magunkat a másikkal, hanem ő is egy különálló létező és mi is azok vagyunk. Neki is megvan a lehetősége és a felelőssége az érzelmeinek kezelésében, és a másik félnek is. Ennek megtanulása nagy feladat a gyermek számára az első hat évben.

Azért azt fontos hozzátennem, hogy bennünket sem tud mindenki elviselni, és lehet, hogy ő is elhelyez valahová ebben az állatkertben. Emiatt tartom borzasztóan fontosnak az önreflexiós képességünk fejlesztését.

Remélem, hogy segítettem neked ebben a két bejegyzésben! Szeretném, ha tudnád, hogy jogod van határokat szabni az életedben, mert csak ez az egy van. Ezt kell jól élni és számodra örömtelien kialakítani. Sok erőt hozzá!

Adott az ismert közmondás: ” Nagy az Isten állatkertje, csak az a bizonyos léc túl alacsonyan van”. Az, hogy kikkel vesszük körül magunkat, kiket engedünk be az életünkbe, nagyrészt rajtunk múlik, de például a szüleinket és a családtagjainkat nem válogathatjuk meg, vagyis hozott anyagból dolgozunk. De akiket meg tudunk, nyilván valamilyen mérce vagy erkölcsi rendszer szerint szűrünk. Bár, ahogy a viselkedésünk, úgy a választásaink is javarészt tudattalanok… Tehát az lenne a jó, ha az arány megfordulna, és minél több tudatos választás lenne az életünkben. És itt akár véget is érhetne ez a bejegyzés, de mégsem tudom itt befejezni, mert túl sokszor találkozom én is olyan embertípusokkal, akikkel inkább redukálnám a kapcsolódást, mert hosszútávon felőrölnek. Az pedig, hogy hol van az a bizonyos léc, és miért van ott, egy másik bejegyzés témája lesz.

Tényleg nagy az Isten állatkertje?

Attól függ, mit nevezünk állatkertnek. Általános iskolás koromban például azokra mondta a tanítónéni, akik nem tudtak kulturáltan viselkedni, és nyomukban borultak a dolgok. Meg az emberek. Aztán a munkahelyeimen (iskolákban)… szintén a gyerekekre mondták. Aztán később a kollégák már egymásra is. 😅Szóval itt most azokra fogjuk érteni, akik valamilyen módon akadályoznak bennünket. Akik játszma nélkül nem képesek kapcsolódni. Nem szeretném őket gonoszoknak kikiáltani és mindenféle jelzőkkel illetni, de mindenkit megmenteni nem tudunk. Tehát meg kell tanulnunk megvédeni magunkat velük szemben, de erről következő héten, egy másik bejegyzésben fogok szólni.

Milyen „állatok” élnek ebben az állatkertben?

A passzív-agresszív

Az a típus, aki háttérben gerjeszti az indulatokat, ha valamire rákérdeznek, akkor azt mondja, hogy „semmi”. Rengeteget panaszkodik, de nem tesz semmit, mert ez a „pocsolya” végső soron ismerős. Tehát a komfortzónáján túl nem mer látni, mert ott már meg kellene változtatni a véleményét, szempontot kellene váltani. Ami, ugye, félelmetes. Nyilván neki is megvan a maga terhe. Például egy olyan gyerekkor, amelyben az érzelmeket letiltották, egyetlen vélemény létezhetett, és az pont nem az övé volt. A releváns visszajelzések tökéletes hiánya, az állandó minősítgetések, amelyekkel arra utaltak, hogy ő mennyire értéktelen. Ez egy igazságtalan pofon az élettől. Csak hogy az önreflexió tanulható, és van egy pont, amikor azt kell mondani, hogy „oké, értem én a gyerekkorodat, de nem jogosít fel, hogy megkeserítsd mások és főleg az én életem.”

A mártír

Aki mindenkiért mindig áldozatot hoz, hogy egy pici elismerést és szeretetet kapjon. Egyszer egy 8 éves kisfiú szájából hallottam azt a mondatot, hogy az a célja, hogy feláldozza magát másokért. Kissé összeszorult a szívem, hogy vajon milyen családi háttér az, amelyik ezt tette vele. Egy parentifikált („szülősített”) gyermek, aki a saját igényeit és szükségleteit elfojtja, csak azért, hogy valaki másnak kényelmes legyen. Egy magas elvárásokkal rendelkező szülő, aki nem ad, viszont nagyon sokat követel. A mártír akkor is feláldozza magát, amikor senki sem kéri. Aztán megsértődík, és azt mondja, hogy milyen világban élünk. Ennek egyik változata, amikor az illető mindig segítő, mindig határozott, mindig tudja a választ, ám amikor neki volna szüksége segítségre, akkor meglepődik, mert senki nem siet a segítségére. A barátai vagy családtagjai azt hiszik ugyanis, hogy ő mindent meg tud oldani, és ő saját magát is kihúzza hajánál fogva a mocsárból.

Önmagunk megvédése nehéz és egy egész életen át tanulandó folyamat és feladat, amennyiben rálátunk és szeretnénk változtatni. Ha te is küzdesz magaddal, a határaiddal, keress bizalommal!

A téma folytatása jövő héten következik!