Gondolkodtál már azon, hogy mi a két szó jelentése? Gyakran használjuk őket nap mint nap, de ritkán gondolunk bele a két szó mélységébe. És hogy miért foglalkozom ezzel? Először is, mert mindig aktuális, hiszen felelősségünk van egymás iránt, a munkánk iránt, és még ki tudja, miért. Ugyanakkor szabad emberek is vagyunk, de például egy iskolában, egy munkahelyen, de az élet többi területén is kérdés, hogy meddig tart a szabadságunk. A másik ok az olimpia kapcsán jutott eszembe, de ezt a második rész végén fogom elétek tárni. És hogy mindez hogy jelenik meg a segítő kapcsolatban, arról is a második részben fogok szólni.
„NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGSZÜLETTEM,
ÉS NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGHALOK.
AMI A KETTŐ KÖZÖTT VAN, ARRÓL TEHETEK.
EZ AZ ÉN SZABADSÁGOM, HA ÚGY TETSZIK,
ÖRÖKLÉTEM.”
CSUKÁS ISTVÁN
A két fogalom jelentősen összefügg, hiszen „… ahol felelősség van, ott szabadságnak is kell lennie.” (Pál Ferenc) Hogy miért kell felelősséget vállalnunk és meddig tart a szabadságunk, arról az alábbiakban fogok egy nem minden részletre kiterjedő gondolatébresztőt írni. A két fogalmat külön bejegyzésben fogom tárgyalni, majd megvizsgálom őket összefüggésükben.
A felelősség fogalma
Tuba Iván erkölcsteológus így határozza meg:
„A felelősség lényege a dialogikus viszonyban mutatkozik meg. Valaki megszólít, elvárása van velem szemben, s én megfelelek ennek az elvárásnak, válaszolok a fölkérdezésre. Minthogy nem mindegy, milyen válasz telik ki tőlem, immár felelős leszek azért is, milyenre formálom magam: tehát felelősséggel tartozom önmagammal szemben is. (…) De a keresztény fölfogás szerint önmagam felelős kormányzásával és az ügyekért érzett kötelességtudattal szemben prioritást élvez a dialogicitás, a párbeszédes jelleg: meg akarok felelni, meg kell felelnem mások jogos elvárásainak, horizontálisan: embertársaimnak, vertikálisan: a teremtő Istennek, aki létem és szabadságom ajándékozásával megszólított, és felelőssé tett – végül is az egész teremtésért, annak megőrzéséért és továbbfejlesztéséért. Teremtményi függésben, végességem tudatában és a világ Isten alkotta törvényei iránti tisztelettel adom tehát a válaszomat Istennek és embereknek. A felelősség teljes értelmét megadó dialogikus jelleg, lám, az erkölcs vallási jellegéből származik.”
Azért az ő meghatározását választottam, mert univerzális, vagyis ahhoz, hogy elfogadjuk ezt a meghatározást, nem kell kereszténynek lenni, hiszen a nem vallásos emberek számára is van benne fogódzó. Ha kulcsszavaiban akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy a felelősséget a kötelességtudat, megfelelés és a dialógus jellemzi. A három közül a legmegdöbbentőbb a dialógus, a párbeszéd fogalma. Újra elő kell vennünk fejlődéslélektani tudásunkat. Ha megnézzük, hogy mi az oka a kisgyermek fejlődésének, akkor azt láthatjuk, hogy két dolog vezérli: túlélés és megfelelés. Árvaházban felnőtt gyermekeknél figyelték meg, hogy milyen későn tanultak meg járni és beszélni. Felfedezték, hogy azért, mert nem volt kihez kötődni, ezért nem is volt miért fejlődni. Tehát a felelősségben benne van a kötődés, így visszakanyarodunk Tuba professzor definíciójához, mely a dialógus jelleget hangsúlyozza. Nekem nagyon tetszik ez a gondolat, hiszen ez is a kapcsolatról szól.
Miért vagyok felelős?
Saját magamért
Első helyre teszem, hiszen a saját jóllétem a záloga a körülöttem lévők jóllétének is. Egy kapcsolatrendszerben élek, amelyben mindenkinek megvan a maga felelőssége az én irányomba, így nekem is az ő irányukba, ezért nem tehetem meg, hogy elhanyagolom magam. Ezt kívánja a szeretet „parancsa” (tanácsa) is.
Szeresd felebarátod, mint önmagad!
Ez a mondat is hangsúlyozza a saját magunk szeretetét. Hogy tudnánk úgy szeretni embertársainkat, hogy közben saját magunkat lehetetlen módon leértékeljük? Erre, azt hiszem, néha nevelnünk kell magunkat. Ha ez nehezen megy, ideje elgondolkodnunk valakinek a segítségén. Hihetetlen fontos parancs ez!
Jogos dolgokért
Mivel az életünket kapcsolatok révén éljük, mindenkinek van valamiféle jogos elvárása irányunkban. Például a családtagjainknak, hogy azt a szerepet töltsük be, amely természeténél fogva a miénk. Ha tehát egy apa vagy egy anya úgy viselkedik, mint a kamasz gyermeke, akkor a tinédzsernek megborulna a biztonságérzete. Egy darabig biztosan vicces dolog, de később teher, és így felborul a családi élet. Egyszer láttam egy filmet – a címét sajnos nem tudom –, amelyben a szülők válófélben voltak, és úgy próbálták gyerekeiket magukhoz hódítani, hogy olyan tevékenységeket űztek, mint ők. Elmentek a gyermekük házibulijába, a részegségig itták magukat, stb. A fiataloknak persze ez feltűnt, és mindenféle formában jelezték, hogy ez már nagyon „gáz”! A történet természetesen happy enddel zárult, és a házaspárnak pedig lett egy csomó tapasztalata a történet során, amit későbbi együttlétük során fel tudtak használni.
Másik példa: a munkáltatónk jogos igénye, hogy a ránk bízott feladatokat tudásunknak megfelelően lássuk el. Vagy az állam jogos igénye az adófizetés, különben nem tudná miből eltartani az országot.
Kapcsolataimért
Hitelesen vagyok benne a különböző szinteken megjelenő kapcsolataimban (családtagok, barátok, ismerősök). Az előző példánál maradva, azt a szerepet töltöm be, ami rám van szabva, mindenki irányába annyi szeretetet táplálok, amennyi szükséges, és ott vagyok a másik mellett, ha szüksége van rám.
Egy másik példával élve: egy anya, aki túlzott szeretetet táplál gyermeke felé, és elhalmozza mindennel, viszont cserébe azt kéri (akár tudattalanul), hogy ne hagyja el soha, épp az ellenkező hatást fogja elérni. Kiveszi a kezéből a felelősséget, és így a gyermek örökké gyermek marad. Egyszer egy orvosi rendelőben hallottam egy anyukától: „Hiszen az a dolgunk, hogy feleslegessé tegyük magunkat, nem?” Kicsit nyers a megfogalmazás, de igaz.
Tetteimért
Lentebb fogom említeni, hogy érzéseinkért nem vagyunk felelősek, hiszen azok elég mélyről jönnek ahhoz, hogy ne tudjuk őket irányítani. Viszont az érzéseinket tettek követik, amelyekért már valóban mi vagyunk a felelősek. Ha jön egy érzés, például a harag – ami nem feltétlenül romboló érzés (csak akkor, ha a felszínen maradok, és nem törődök vele), hiszen rengeteg energia van benne –, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy honnan is jön ez? Miért táplálom a másik irányába? Hogyan tudnám ezt konstruktívan felhasználni?
Környezetemért
Az egész „teremtett” világ, ahogy Tuba professzor írta, ránk van bízva. Amikor bekövetkeztek a technikai forradalmak, akkor a környezetünkkel nem törődtünk, mert nem gondoltuk, hogy ebből nagy baj lehet. Nem akarok senkit felmenteni a felelőssége alól, de mindig úgy képzeltem, hogy a nagy felfedezésekben és újításokban nem vettük észre, hogy micsoda károkat okoztunk. Viszont mindig ott van a lehetőség (szabadság), hogy amit elrontottunk, azt helyre is hozhatjuk. Ha néha belegondolnánk ennek a mondatnak a mélységébe, akkor máris másképp látnánk a környezetvédelmet. De mit tudok tenni a közvetlen a környezetemért? Hát azt, amit nap mint nap meg is teszek! Rendben tartom az udvarom, etetem az állatokat (ha van), elvégzem a házimunkát, az utcán, a munkahelyemen nem szemetelek, stb. Szerintem ezekre mindenkinek van rálátása. Ha mindenki megcsinálja a maga részét, akkor máris szebb a világ.
A folytatásban:
