Személyiségfejlesztés Archívum - Oldal 12 a 12-ből

Mi a szenvedés értelme? 1.

Szerző: Hézl József

Személyiségfejlesztésöregedés, szenvedés, Viktor E. Frankl

Nagypéntek, nagyszombat és húsvétvasárnap. A keresztény ember hitének legfontosabb eseményei zajlanak ezekben a napokban. Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása. Mi a szenvedés értelme? Jézus ehhez való hozzáállásán áll vagy bukik az életről való felfogása. Az öregedés is jár szenvedéssel, de ez másfajta, mint amit Jézus átélt, és amelyből mi is meríthetünk. Első hallásra nem túl szívderítő a téma, hiszen az utóbbi mintegy száz évben leginkább azon dolgoztunk, hogyan tudjuk magunktól eltávolítani a szenvedéseinket. És akkor itt van Ő, akinek minden évben megemlékezünk a haláláról és megünnepeljük a feltámadását. Pedig ami Vele megtörtént, az a mi életünkben – nemcsak a keresztények életében – is megtörténik, csak más módon. Ezt fogom bemutatni 4 pontban.

cross-1448946_1920 — kereszt, ima, szenvedés

Öregedés

Ha egy hasonlattal akarnánk kifejezni [az öregedést], azt mondhatnánk: a pesszimista olyan emberhez hasonlít, aki egy falinaptár előtt áll és félelemmel s aggódással nézi, hogy a naptár – melyről naponta letép egy lapot – egyre fogy és fogy: eközben az az ember, aki az életét a mi beállítódásunk szerint fogja fel, ahhoz hasonlít, aki azt a lapot, melyet éppen leszakított a kalendáriumról, gondosan félreteszi a többi, már letépett lapok közé, persze miután naplójegyzeteit felvéste rá mindarról, amit csak megélt aznap.

Mondja Viktor E. Frankl, osztrák neurológus és pszichiáter.

Ha megpróbáljuk alkalmazni Jézusra és tanítására ezt az idézetet, akkor azt mondhatjuk, hogy mihelyt tudatosult benne, hogy mi az Ő küldetése, életének egyetlen egy percét sem vesztegette, és minden nap tanított olyat, amire mai napig emlékezünk. Ily módon elkészítette a maga naplójegyzeteit. Ha tudjuk, meddig élünk, ha nem, életünk minden pillanatának van értelme. Ezért muszáj kihasználnunk az időnket a „lábnyomhagyásra”. Jézusnak előbb jött el az idő a földi életben, ezért gyorsan kellett cselekednie. Nekünk hosszabb lét adatik meg – vagy ki tudja – itt a Földön, de meg kell tanulnunk gazdálkodni vele. Azzal, hogy öregszünk, életünk során ajtók záródnak be, de ugyanakkor újak is nyílnak. Pl. töltheti valaki az életét kesergéssel, hogy mennyi mindent szalasztott el, de gyermekének megadhatja az esélyt, hogy ő már ne szalassza el lehetőségeit.

Szenvedés

A szenvedés sosem önmagában létezik. Mindig következménye valaminek, és mindig valamiért vagy valakiért történik. Egy betegség során feltehető a kérdés, hogy miért alakult ki. A legtöbb betegségnek lelki eredetű okai vannak, és ha ezeket feltárjuk, lépéseket teszünk, akár csökkenthetjük is a szenvedés mértékét. De mindig van mélypont, melyet meg kell élnünk. Ebben a mélypontban megpihenhetünk, erőt meríthetünk belőle. Egy munkahelyváltásnál ugyanúgy vannak mélypontok. Elegünk van a főnökből, a működési rendszerből, amelyben dolgoznunk kell, stb. De van, amikor saját magunkból van elegünk, és keressük a válaszokat, hogy miért vagyunk „ilyenek”. Egészen pontosan, milyenek? Nagyon fontos kérdés.

A másokért való szenvedésnél érdemes tisztázni, hogy miért tesszük. Azért, mert belekényszerültünk, vagy azért, mert önként vállaltuk, és hisszük, hogy neki ettől jobb lehet. Hogy kell-e mások bűneiért vezekelnünk, arról itt írok részletesebben. Jézus értünk vállalta a szenvedést, mert tudta, hogy ebből hosszútávon nyer az emberiség. Tudomást szereztünk arról, hogy visszatérhetünk a paradicsomi állapotba, oda, ahonnan Ádám és Éva elindult. Mert ez az élet dinamikája. A kapcsolat dinamikája. Hogy először együtt vagyunk, együtt gondolkozunk, megismerjük egymást, aztán elkülönülünk, keressük a saját válaszainkat. És ezt folytatja az egyén, a társadalom, az emberiség.

Jézus egyszer azt mondta: „Amikor te böjtölsz, illatosítsd be hajadat és mosd meg arcodat, hogy az emberek ne vegyék észre böjtölésedet, csak Atyád, aki a rejtekben jelen van! Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.” (Mt. 6, 16-18) Tehát a szenvedésnek nem feltétlenül kell negatív érzésnek lennie.

Folyt. köv.

Szent vagy ördög?

Szerző: Hézl József

Személyiségfejlesztésfélreismer, maszk, ördög, szent, szomorúság

Az, hogy valaki szent vagy ördög, az a mi látásmódunktól is függ. És ehhez fel kell tennünk ezt a kérdést: te ismered magad? Ismered a másikat? Mik azok dolgok, amelyek mentén kialakítasz egy képet magadról, vagy a másikról? Mennyire vagy képes/hajlandó megváltoztatni a rólad, vagy másról kialakult képet? Mennyi idő kell hozzá?

Bizonyára sokan átéltük a szomorúság érzését – akár a szülőnkkel, a tanárunkkal vagy főnökünkkel kapcsolatban – amiatt, hogy a saját képzeteiket kivetítették ránk, és emiatt elhomályosult igazi valónk. Mintha egy maszkot tennének az arcunkra.

Egyszer egy diák odalépett hozzám, majd azt mondta:

„Egyébként, tanár úr, ön félreismer engem.” Meglepődtem ezen a mondaton, és azon, hogy ezt ennyire őszintén és nyíltan ki merte mondani. Ehhez bátorság kellett. És egy olyan személy, akivel szemben ezt meg lehetett tenni.

De mi van akkor, ha a másik esélyt sem ad, hogy a benne a másikról kialakult kép megváltozzon? Ezt hívják skatulyának (akár egy kulcsra zárt láda is lehetne) vagy előítéletnek. Amikor egyszer volt valakivel egy pozitív vagy negatív élményem, és onnantól kezdve vagy szent vagy ördög a számomra.

Ez tulajdonképpen nagyon romboló.

Legfőképpen a kapcsolatra nézve. Ha nem vagyok hajlandó kinézni a kis burkomból, akkor a másik tehet akármilyen jót, én akkor is csak a legelőször kialakult képet fogom róla látni. Ez a vagy-vagy dolog kizárja az is-is dolgot. Ez kicsit olyan, mint amikor olvasunk egy regényt vagy nézünk egy akciófilmet. Mindig van egy főgonosz és egy főhős. Az egyik rossz, a másik jó. És nagyjából ez a felállás a többi szereplővel kapcsolatban is. Pedig az élet nem ilyen. Hanem az ember lehet jó is és rossz is. És minden ember megérdemli a második vagy harmadik esélyt. A kérdés csupán az, hogy adunk a másiknak egy újabb esélyt.

Ha eldöntöm magamban,

hogy adok másik esélyt, de nem teszek érte semmit, akkor igazából azt mondom, nekem mindegy, mi van a másikkal. Gyakori eset iskolában, hogy egy diák a magaviselete miatt fegyelmi elé kerül. Kap egy felfüggesztettet, majd a tárgyalás után nem történik semmi. Vagyis az esélyt úgy kapta meg, hogy nem kapott segítséget ahhoz, hogy ezt az esélyt megtartsa. Pedig ha volna valaki, akivel hetente le tudna ülni beszélgetni, egy olyan ember, aki testestül-lelkestül képes őt elfogadni, akkor ez a kapcsolat nagyon jó hatással a diákra, a másik (elfogadó) személy pedig nyert újabb ismeretséget. Mindez bizalom kérdése.

Ha adok második esélyt, és keresem a vele való kapcsolatot, elkezdek igazán érdeklődni iránta, a vágyai, a motivációi iránt, akkor elkezdem őt úgy látni őt, ahogy van. Emberként.

Felelősség és szabadság 2. rész

Szerző: Hézl József

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztéskeretek, segítő kapcsolat, Stockholm-Pennsylvania, szabadság, zombik

A második részben (az első részt itt éred el) a szabadság kérdését szeretném körüljárni. A két fogalmat kapcsolatában vizsgálom, majd írni fogok arról is, hogy kapcsolódnak ide az olimpikonok, és hogy a szabadság és felelősség hogyan jelenik meg egy segítő kapcsolatban.

„A folyónak van medre, vannak partjai,
de hát csupa part-e a folyó?
Nem éppen ezek a korlátok késztetik-e
a vizét arra, hogy előre mozogjon?”
(Rabindranath Tagore)

Ha megkérdezem diákjaimat, hogy szerintük mit jelent a szabadság, akkor gondolkozás nélkül válaszolják, hogy „amikor mindent megtehetünk”. Legalább annyira nehezen meghatározható fogalom, mint a felelősség, vagy mint a szeretet. Szabadok akkor vagyunk, ha mindent megtehetünk? Sohasem felejtem el, hogy nagymamám mindig azon bosszankodott az unokáival kapcsolatban, hogy mennyi játékuk van, mindegyiket kirakják köréjük, ők meg megbolondulnak a sok játék között, mert nem tudják, melyikhez kapjanak. Valahogy így lennénk mi felnőttek is, ha mindent szabad volna. A túl nagy szabadság megkötöz. A túl kicsi is. Akkor mi az igazság? Azt hiszem, segítségül kell vennünk a fenti Tagore-idézetet, bár a szabadságnak ez is csak egy aspektusa.
A szabadság azt hiszem, azt jelenti, hogy egészségesen, biztonságosan ki tudom alakítani a saját kereteimet, amelyek között mozogva megvalósíthatom önmagam. A szabadság nem egyenlő a korlátok nélküliséggel. Korlátokat azért állítunk fel, hogy megvédjük a szélsőségektől a személyiségünket. Ha ez nem így lenne, akkor mennyi pszichotikus ember rohangálna az utcán? Olyanok lennénk, mint a zombik, akik gátlástalanul harapdálnak meg embereket, hogy mindenki olyanná váljon, mint amilyenek ők. És mennyire igaz, hogy a keretek visznek előre, ha megvan a napi rutin, akkor nem folyunk el, mert ezek segítenek elérni a céljainkat. Mert terveket készítünk, lépéseket teszünk a céljaink elérése érdekében. Ha minden nap csak egy kis lépést teszünk, már előrébb vagyunk.

A SZABADSÁGOT TANULNI KELL

Ez tény. Egyszer láttam egy filmet, Stockholm, Pennsylvania volt a címe. A történet röviden, hogy egy lányt 3 éves korában elrabol egy férfi, majd házának alagsorában tartja, és elhiteti vele, hogy kint már nem található semmi, minden elpusztult, és hogy csak ő maradt a kislány számára. Amikor 17 évesen valahogy hazatér, az anyja kétségbeesetten próbál újra kapcsolatot kiépíteni vele. A lánynak meg kellene tanulni bízni a világban – amit egy alagsorban nem tudott megtanulni –, az anyának pedig elengedni azt, hogy a lánya olyan lesz, mint a többi ember. Biztonságosan kötődő. És mindez a szabadság vonalának mentén. Mindketten rabok voltak, a lány a múltjának rabja – hiszen visszavágyott az alagsorba, a “fogságba” –, az anya viszont a lányának rabja, és képtelen megérteni, hogy az ő kicsi lányát sohasem kaphatja vissza olyan formában, ahogy megismerte.

Tehát szabadság az is, ha el tudunk engedni olyan dolgokat, amelyeken nem fogunk tudni változtatni. Kemény dolog ez, és nagyon szélsőséges is, de ha egyszerűbbet veszünk alapul: például egy munkahelyen akkor tudunk szabadok lenni, ha el tudjuk fogadni a házirendet, amelyre természetesen szükség van, mert vannak nem maguktól értetődő dolgok.

AZ OLIMPIKONOK FELELŐSSÉGE ÉS SZABADSÁGA

Olvastam egy cikket, amelyben a cikket megjelentető médium arra szólítja fel az olimpián szereplő magyar versenyzőket, hogy ne törődjenek a negatív hangokkal, hiszen az, hogy kijutottak az olimpiára, már eleve nagy teljesítmény. És akárhányadik helyen végeznek, Magyarország akkor is büszke lesz rájuk. Hát igen. Feltehetjük a kérdést, hogy nekik egy ilyen versenyen miben van felelősségük? Szerintem abban, hogy a legmagasabban szinten űzzék azt, amit a legjobban szeretnek. Persze, fontos, hogy egy ország színeiben indulnak, de a sikereket elsősorban maguk miatt kell elérniük. A szabadságuk pedig abban áll, hogy azzal foglalkoznak, amit a legjobban szeretnek. És emiatt azt magas szinten űzik. Igaz, hogy ez az okfejtés olyan, mint az önmaga farkába harapó kígyó, de nem tudom másképp megfogalmazni.

A FELELŐSSÉG ÉS A SZABADSÁG ÖSSZEFÜGGÉSE

Hogy visszakanyarodjak a bejegyzésem első részéhez, amelyben egy Pál Ferenc-idézetet hoztam, benne van a felelősség és a szabadság kapcsolata: „… ahol felelősség van, ott szabadságnak is kell lennie.” Ez az, amit szerintem a mai oktatási intézményeknek biztosítani kell diákjaik számára. Ha dönthetek a sorsom felől, akkor azzal felelősséget vállalok magamért, a tetteimért, és mindezt a szabadság függvényében.

HOGYAN JELENIK MEG EGY MENTÁLHIGIÉNÉS SEGÍTŐ KAPCSOLATBAN A FELELŐSSÉG ÉS A SZABADSÁG?

A segítő részéről

Egy segítő kapcsolat akkor tud gyógyítani, ha a segítő felelősséget tud vállalni a klienssel folytatott beszélgetésért. A segítő felelőssége úgy jelenik meg, hogy úgy üljön le beszélgetni, hogy nem terelik el a gondolatait egyéb problémák. Másrészt folyamatosan fejleszti önmagát, hogy klienseivel a lehető legszakmaibb módon tudjon foglalkozni. Szabadsága pedig abban áll, hogy ha úgy érzi, nem tud foglalkozni a kliens problémájával, akkor ajánlhat neki egy másik segítőt, akivel jobban tud dolgozni a kliens.

A kliens részéről

Aki segítőhöz megy, annak célja van az odamenetellel, vagyis már felelősségteljesen viselkedik, hiszen a problémáját meri egy segítőhöz vinni. Mennyire tisztelendő magatartás ez! Ezáltal másoknak is felhívhatja a figyelmét, hogy merjen segítséget kérni, ha úgy érzi, olyan szintű az elakadása. A kliens szabadsága abban áll, hogy ha nem megfelelő számára a segítő, akkor olyat keres, akivel együtt dolgozni a problémáján.

***

Végezetül hadd fejezzem be a bejegyzésem egy idézettel:

„Szabadságodban áll, hogy önmagad légy, valóságos magad, itt és most, és semmi nem állhat az utadba.”

Richard Bach

Felelősség és szabadság 1. rész

Szerző: Hézl József

Személyiségfejlesztésdialógus, kötelességtudat, kötődés, megfelelés

Gondolkodtál már azon, hogy mi a két szó jelentése? Gyakran használjuk őket nap mint nap, de ritkán gondolunk bele a két szó mélységébe. És hogy miért foglalkozom ezzel? Először is, mert mindig aktuális, hiszen felelősségünk van egymás iránt, a munkánk iránt, és még ki tudja, miért. Ugyanakkor szabad emberek is vagyunk, de például egy iskolában, egy munkahelyen, de az élet többi területén is kérdés, hogy meddig tart a szabadságunk. A másik ok az olimpia kapcsán jutott eszembe, de ezt a második rész végén fogom elétek tárni. És hogy mindez hogy jelenik meg a segítő kapcsolatban, arról is a második részben fogok szólni.

„NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGSZÜLETTEM,
ÉS NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGHALOK.
AMI A KETTŐ KÖZÖTT VAN, ARRÓL TEHETEK.
EZ AZ ÉN SZABADSÁGOM, HA ÚGY TETSZIK,
ÖRÖKLÉTEM.”
CSUKÁS ISTVÁN

A két fogalom jelentősen összefügg, hiszen „… ahol felelősség van, ott szabadságnak is kell lennie.” (Pál Ferenc) Hogy miért kell felelősséget vállalnunk és meddig tart a szabadságunk, arról az alábbiakban fogok egy nem minden részletre kiterjedő gondolatébresztőt írni. A két fogalmat külön bejegyzésben fogom tárgyalni, majd megvizsgálom őket összefüggésükben.

A felelősség fogalma

Tuba Iván erkölcsteológus így határozza meg:

„A felelősség lényege a dialogikus viszonyban mutatkozik meg. Valaki megszólít, elvárása van velem szemben, s én megfelelek ennek az elvárásnak, válaszolok a fölkérdezésre. Minthogy nem mindegy, milyen válasz telik ki tőlem, immár felelős leszek azért is, milyenre formálom magam: tehát felelősséggel tartozom önmagammal szemben is. (…) De a keresztény fölfogás szerint önmagam felelős kormányzásával és az ügyekért érzett kötelességtudattal szemben prioritást élvez a dialogicitás, a párbeszédes jelleg: meg akarok felelni, meg kell felelnem mások jogos elvárásainak, horizontálisan: embertársaimnak, vertikálisan: a teremtő Istennek, aki létem és szabadságom ajándékozásával megszólított, és felelőssé tett – végül is az egész teremtésért, annak megőrzéséért és továbbfejlesztéséért. Teremtményi függésben, végességem tudatában és a világ Isten alkotta törvényei iránti tisztelettel adom tehát a válaszomat Istennek és embereknek. A felelősség teljes értelmét megadó dialogikus jelleg, lám, az erkölcs vallási jellegéből származik.”

Azért az ő meghatározását választottam, mert univerzális, vagyis ahhoz, hogy elfogadjuk ezt a meghatározást, nem kell kereszténynek lenni, hiszen a nem vallásos emberek számára is van benne fogódzó. Ha kulcsszavaiban akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy a felelősséget a kötelességtudat, megfelelés és a dialógus jellemzi. A három közül a legmegdöbbentőbb a dialógus, a párbeszéd fogalma. Újra elő kell vennünk fejlődéslélektani tudásunkat. Ha megnézzük, hogy mi az oka a kisgyermek fejlődésének, akkor azt láthatjuk, hogy két dolog vezérli: túlélés és megfelelés. Árvaházban felnőtt gyermekeknél figyelték meg, hogy milyen későn tanultak meg járni és beszélni. Felfedezték, hogy azért, mert nem volt kihez kötődni, ezért nem is volt miért fejlődni. Tehát a felelősségben benne van a kötődés, így visszakanyarodunk Tuba professzor definíciójához, mely a dialógus jelleget hangsúlyozza. Nekem nagyon tetszik ez a gondolat, hiszen ez is a kapcsolatról szól.

Miért vagyok felelős?

Saját magamért

Első helyre teszem, hiszen a saját jóllétem a záloga a körülöttem lévők jóllétének is. Egy kapcsolatrendszerben élek, amelyben mindenkinek megvan a maga felelőssége az én irányomba, így nekem is az ő irányukba, ezért nem tehetem meg, hogy elhanyagolom magam. Ezt kívánja a szeretet „parancsa” (tanácsa) is.

Szeresd felebarátod, mint önmagad!

Ez a mondat is hangsúlyozza a saját magunk szeretetét. Hogy tudnánk úgy szeretni embertársainkat, hogy közben saját magunkat lehetetlen módon leértékeljük? Erre, azt hiszem, néha nevelnünk kell magunkat. Ha ez nehezen megy, ideje elgondolkodnunk valakinek a segítségén. Hihetetlen fontos parancs ez!

Jogos dolgokért

Mivel az életünket kapcsolatok révén éljük, mindenkinek van valamiféle jogos elvárása irányunkban. Például a családtagjainknak, hogy azt a szerepet töltsük be, amely természeténél fogva a miénk. Ha tehát egy apa vagy egy anya úgy viselkedik, mint a kamasz gyermeke, akkor a tinédzsernek megborulna a biztonságérzete. Egy darabig biztosan vicces dolog, de később teher, és így felborul a családi élet. Egyszer láttam egy filmet – a címét sajnos nem tudom –, amelyben a szülők válófélben voltak, és úgy próbálták gyerekeiket magukhoz hódítani, hogy olyan tevékenységeket űztek, mint ők. Elmentek a gyermekük házibulijába, a részegségig itták magukat, stb. A fiataloknak persze ez feltűnt, és mindenféle formában jelezték, hogy ez már nagyon „gáz”! A történet természetesen happy enddel zárult, és a házaspárnak pedig lett egy csomó tapasztalata a történet során, amit későbbi együttlétük során fel tudtak használni.

Másik példa: a munkáltatónk jogos igénye, hogy a ránk bízott feladatokat tudásunknak megfelelően lássuk el. Vagy az állam jogos igénye az adófizetés, különben nem tudná miből eltartani az országot.

Kapcsolataimért

Hitelesen vagyok benne a különböző szinteken megjelenő kapcsolataimban (családtagok, barátok, ismerősök). Az előző példánál maradva, azt a szerepet töltöm be, ami rám van szabva, mindenki irányába annyi szeretetet táplálok, amennyi szükséges, és ott vagyok a másik mellett, ha szüksége van rám.

Egy másik példával élve: egy anya, aki túlzott szeretetet táplál gyermeke felé, és elhalmozza mindennel, viszont cserébe azt kéri (akár tudattalanul), hogy ne hagyja el soha, épp az ellenkező hatást fogja elérni. Kiveszi a kezéből a felelősséget, és így a gyermek örökké gyermek marad. Egyszer egy orvosi rendelőben hallottam egy anyukától: „Hiszen az a dolgunk, hogy feleslegessé tegyük magunkat, nem?” Kicsit nyers a megfogalmazás, de igaz.

Tetteimért

Lentebb fogom említeni, hogy érzéseinkért nem vagyunk felelősek, hiszen azok elég mélyről jönnek ahhoz, hogy ne tudjuk őket irányítani. Viszont az érzéseinket tettek követik, amelyekért már valóban mi vagyunk a felelősek. Ha jön egy érzés, például a harag – ami nem feltétlenül romboló érzés (csak akkor, ha a felszínen maradok, és nem törődök vele), hiszen rengeteg energia van benne –, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy honnan is jön ez? Miért táplálom a másik irányába? Hogyan tudnám ezt konstruktívan felhasználni?

Környezetemért

Az egész „teremtett” világ, ahogy Tuba professzor írta, ránk van bízva. Amikor bekövetkeztek a technikai forradalmak, akkor a környezetünkkel nem törődtünk, mert nem gondoltuk, hogy ebből nagy baj lehet. Nem akarok senkit felmenteni a felelőssége alól, de mindig úgy képzeltem, hogy a nagy felfedezésekben és újításokban nem vettük észre, hogy micsoda károkat okoztunk. Viszont mindig ott van a lehetőség (szabadság), hogy amit elrontottunk, azt helyre is hozhatjuk. Ha néha belegondolnánk ennek a mondatnak a mélységébe, akkor máris másképp látnánk a környezetvédelmet. De mit tudok tenni a közvetlen a környezetemért? Hát azt, amit nap mint nap meg is teszek! Rendben tartom az udvarom, etetem az állatokat (ha van), elvégzem a házimunkát, az utcán, a munkahelyemen nem szemetelek, stb. Szerintem ezekre mindenkinek van rálátása. Ha mindenki megcsinálja a maga részét, akkor máris szebb a világ.

A folytatásban:

Felelősség és szabadság (2. rész)

Miért félünk a kritikától?

Szerző: Hézl József

Segítő beszélgetés, SzemélyiségfejlesztésBerne, hallgatás, konfliktus, kritika, szabadkozás, szégyen, támadás, tanult tehetetlenség

Azt gondolom, hogy mindenki számára hasznos, ha egy kicsit ránéz a reakcióira, amikor kritizálják a tevékenységét vagy mondanivalóját. Az alábbi bejegyzésben néhány reakciót írok, amelyeket meg fogok magyarázni. Aztán valamiféle megoldást is kínálok. Persze, nincsenek százszázalékos módszerek, ugyanis az ilyen helyzetekben két tényezőn múlik a végkimenetel: a lélekjelenléten és a személyiségen.

Erikson mondta, hogy minden a gyerekszobában dől el. Vagyis, milyen neveltetést kapott az illető. Eric Berne ráerősít erre a gondolatra, szerinte az ember sorsa már kisgyermekkorban meg lett írva. Mindezekkel csak azt akartam jelezni, hogy a nevelés apró nüánszaival, a szülők gyermekeikhez való viszonyulásával meghatározzák gyermekük felnőttkori lépéseit, döntéseit.

Nézzünk néhány példát arra, hogyan reagálnak az emberek a kritikára:

Hallgatás

Miért van az, hogy amikor valakit szapul a főnöke, a tanára, a szülője, szomszédja, vagy valaki, aki tőle idősebb, vagy erősebb egyéniség, csak hallgatja, és csendben megpróbálja túlélni a szidalmazást? Akár két eset is lehetséges ilyenkor:

Tanult tehetetlenség: amikor azt érzi az ember, hogy ez a sorsa. Úgysem tud változtatni a dolgokon. Emiatt lemondóan egykedvűen fogadja a bántást. Egy ismerősömmel arról beszélgettünk, hogyan tudná megvédeni magát akár fizikai, akár verbális konfliktusos helyzetben. Mindkét esetben arra a következtetésre jutott, hogy ő nem tudja megvédeni magát, úgy is alul marad. Meg sem próbálta megvédeni magát sosem. Eriksont és Berne-t kell újra segítségül hívnunk e kérdés megválaszolásában. Ugyanis az ellentmondást nem tűrő szülők gyermekének lelki fejlődése elindulhat ilyen irányba. Ha tehát folyton azt hallja, hogy „Nincs más választásod!”, „Ezt majd mi eldöntjük helyetted!”, akkor valószínű, hogy a fent említett reakciót fogja alkalmazni. És ezzel az a probléma, hogy egy idő után megtanul nem felelősséget vállalni magáért. Panaszkodós lesz és elégedetlen, mert nem tanulta meg, hogy „szelídítse” meg az életet, vagyis hogyan alakítsa úgy, hogy neki jó legyen.

A tanult tehetetlenség azonban nem csak így sajátítható el. Mivel a gyermek utánozva tanul, könnyen beépít bizonyos magatartásformákat. Ha azt látja, hogy a szülei ugyanígy viselkednek a konfliktusos helyzetekben, akkor ezt nagyon hamar megtanulja, és eszerint fog cselekedni.

Szégyen: ha a kisgyermeket túl sokszor szidják össze, és azt mondják neki: „Nem szégyelled magad?”Akkor bizonyosan a hallgatás lesz az útja ennek a gyermeknek. Ugyanis azt fogja megtanulni, hogy az ő igényei nem fontosak, következésképpen ő sem fontos, nincs joga az élethez. Bizony, a szégyen ennyire pusztító tud lenni.

Támadás

Vannak olyan emberek, akik neveltetésüknél fogva az az alapélményük, hogy a világ kegyetlen, és ebben a kegyetlen világban nekik folyamatosan meg kell védeniük magukat. Ilyenek például a narcisztikus személyiségzavarral küzdő emberek. Gyermekkorukban valószínűleg keményen meg kellett harcolniuk a szülők, vagy más emberek figyelméért, szeretetéért. Kialakult bennük az a tudat a későbbiekben – valószínűleg fiatal felnőttkorban –, hogy ők túl tökéletesek másokhoz, hogy mások nem érdemlik meg őket, stb. Ezért fognak támadni a kritizálóval szemben, sőt hajlamosak ezért indokolatlan bosszúra is.

Hadd hangsúlyozzam, hogy nem mindig van a háttérben valamiféle személyiségzavar. Ugyanis egyes emberek képesek arra, hogy rájöjjenek, ahogy eddig csinálták, úgy már kezd nem működni, és muszáj stratégiát váltani. Ez egy szerencsés eset.

Szabadkozás

Csehov egyik novellájában, A csinovnyik halálában egy olyan férfiról olvashatunk, aki abba halt bele, hogy a színházban előtte ülő személyt véletlenül letüsszögte, és az nem bocsátott meg neki. Legalábbis ő így érezte. Közben az történt, hogy az államtanácsos – aki a csinovnyik előtt ült – letörölgette kesztyűjével tarkóját és kopasz fejét, mormolt valamit, de már tovább is lépett ezen a dolgon. Cservjakov a bocsánatkérésével az őrületbe kergette az öregurat, aki dühös lett rá. A csinovnyik viszont ezt a dühöt értelmezte félre.

Mi is történt itt? Cservjakov – és a hozzá hasonló összes csinovnynik – élete nem a mozgalmasságról szólt. Ők működtették a cári Oroszország bürokrata rendszerét, de tulajdonképpen felesleges munkát végeztek. Ily módon az életcéljuk is felesleges volt. Az egész életük értelmetlen volt. Hogy jön ez ide? Aki ilyen sokáig végez úgymond felesleges munkát, kialakul(hat) benne a tudat, hogy ő csak megtűrt személy. Hiszen tisztában van azzal, hogy a munkája értelmetlen. Mintha csak azért foglalkoztatnák, hogy ne haljon éhen. Mindenki más hasznos, csak ő nem. Vagyis rendkívül alacsonnyá válik az önértékelése. Így minden apróságért bocsánatot kell kérnie, hiszen ő mások kegyeltje, és nem teheti meg, hogy másoknak gondot okozzon.

Nehéz ezek után megoldásról beszélni. Mindenképpen érdemes ránézni kívülről egy konfliktusra, és megpróbálni a megfelelő kérdéseket feltenni magunknak:

Mi volt a konfliktus igazi magja? (Amikor két ember egymásnak feszül, sokszor csak a felszínt kapirgálják. Amint kitisztul a fejük, rájönnek – ha rájönnek –, hogy itt bizony mindkettőjüknek kielégítetlen igényeik voltak, és ezért nem látták a probléma igazi gyökerét.)
Hogyan viselkedtem ebben a kapcsolatban?
Mi volt az igazi oka a viselkedésemnek?
Hogyan fogok legközelebb egy ilyen helyzetben viselkedni?

Ezek a kérdések nem könnyűek. Nagyon sok probléma adódik a kielégítetlen belső igényekből (szeretet, elfogadás, megbecsülés, megértés, stb.). Könnyen viszik tévútra az embert. Félreértésekhez vezetnek. Ezért érdemes ideje korán egy mentálhigiénés szakemberhez fordulni, mert ő abban tud segíteni, hogy:

a kliens megértse, az embertársai nem jók vagy rosszak. Ugyanolyan (jó) emberek, mint ő. De nekik is vannak igényeik, amiket ki akarnak elégíteni.
a kliens kívülről lásson rá a helyzetére.
a kliens elfogadást és megértést éljen át, ezáltal gyógyulnak a belső sebei. (És sokkal kisebb lesz az esélye, hogy személyiségzavar alakulhasson ki.)
segítségével megtalálhatja az ilyen helyzetekben leginkább használható viselkedést anélkül, hogy másoknak lelki sérülést okozna.

Legalább akkora bátorságot kívánok ezekhez a kérdésekhez és a segítségkéréshez is, mint amekkora bátorsággal ugrik fejest ez a fiú!

Borítókép: Photo by Aliaksei Lepik on Unsplash

Miért félünk az új dolgoktól?

Szerző: Hézl József

Személyiségfejlesztésfélelem, ismeretlen, képesség, sötét, veszteség

Amikor változás történik az életünkben, nagyon nehezen tudjuk azokat befogadni, feldolgozni. Pedig a változások új lehetőségeket (is) hordoznak magukban. De ugye ezt előbb el kellene hinni. Miért nem tudjuk elhinni? Ebben a bejegyzésben erre keresem a választ.

Félelem attól, hogy elvesztünk valamit

Egy gyermek érkezésekor, egy új iskolába való felvételkor, vagy esetleg munkahely-váltáskor rengeteg veszteséggel kell megküzdenünk. Megváltozik például a szabad idő felhasználása, vagy a szabad közlekedés. Bármelyik esetet is válasszuk, mindegyikben ott van a személyek elvesztése is. Arról nem is beszélve, hogy ha új szerepkörben kell megnyilvánulnunk, akkor az olyan, mintha egy időre elvesztenénk saját magunkat.

Félelem az ismeretlentől

Képzeld el, hogy amikor gyerek voltál, mennyire féltél a sötéttől. Nem tudtad, mi van ott, szinte káprázott a szemed, annyira erőltetted. Ez az érzés köszön vissza a sci-fi filmek főhőseiben is. Találkoznak egy idegen lénnyel, de félnek tőle, mert nem ismerik a természetét és nem tudják megnevezni. A zsidók is attól féltek a bibliai korokban, amit nem tudtak nevet adni.

Félelem önmagunktól

Ez általában tudattalanul működik. Ilyen kérdések fogalmazódnak meg bennünk, mint például: „Hogy fogok viselkedni ebben az új helyzetben? Milyen hatással lesz rám? Mit vált ki belőlem? Melyik oldalam fog előjönni?”

HOGYAN KÜZDJÜK LE A FÉLELMÜNKET?

Szembe nézhetünk vele

Hangosan kell kimondanunk, hogy egészen pontosan mitől is félünk. Ha kimondjuk, már félig sikerélményünk van, mert az azt jelenti, hogy meg tudtuk fogalmazni.

Erőt meríthetünk belőle

Először a félelem mélyére kell merülnünk, hogy a félelembe fektetett energiát a felemelkedéshez használhassuk, pont úgy, ahogy Jézus is tette a Getszemáni kertben, amikor azért imádkozott, hogy „múljék el tőlem ez a kehely”, de ne az ő akarata szerint, hanem az Úr akarata szerint.

A nyereség megkeresése

Például egy új munkahely, vagy kapcsolat esetében kiderülhet, hogy van egy olyan képességünk, amit az előtt nem használtunk.

Azt gondolom, az élet egyik legnehezebb feladata a félelemmel való szembenézés. De hát azért van ez az alapérzelmünk, hogy segítse a világ dolgaiban való eligazodást. Enélkül az alapérzelem nélkül fejest ugranánk a legveszélyesebb dolgokba, ami viszont vesztünket is okozhatná. Használjuk jól, és ha úgy érezzük, hogy a napi életvitelünket akadályozza, akkor forduljunk segítséghez, például egy mentálhigiénés szakemberhez!

Motiválódjunk, de hogyan?

Szerző: Hézl József

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztésbizalom, elvárás, hit, motiváció

Motiválódjunk, de hogyan? Sokat hallhatunk a reklámokból, olvashatunk az interneten motivációs mondatokat, de valóban tudnak-e ránk hatással lenni? Tényleg megvan-e – csak hogy stílszerű legyek –az aha élményünk tőlük? A mai bejegyzésben erre keresem a választ.

Ha terveid vannak, egyszerűen tűzd ki a céljaidat, és cselekedj! (Nora Roberts)

Szóval a helyzet, hogy ezt a mondatot nem olvasni kéne, hanem valakinek a szájából hallani. Valaki olyasvalakinek a szájából, aki hisz bennünk, aki elhiszi rólunk, hogy meg tudjuk valósítani a terveinket. Aki fel tudja a belénk vetett bizalom által lobbantani a lángot. Perzselni tud. Mert láng nélkül nem megy. És ez egy olyan embertől jövő bizalom, akivel mindig is biztonságos, szeretetteljes volt a kapcsolatunk. Alig hihető, de ilyen személy nemcsak szülő lehet, hanem tanár is. Talán helyzettől is függ. Amikor szakképzésre jártam (2003 és 2005 között még más képzési formát hívtak így.), egyik nagyon kedves némettanárnőm azt mondta, „Józsi, maga képes arra, hogy levizsgázzon németből! Tegye meg!” Elmentem a vizsgára, és megcsináltam. Ugyanis nemcsak ő hitt bennem, hanem én is hittem az ő szakértelmében, és abban, hogy valóban képesnek tart arra, hogy levizsgázzak német nyelvből. Azóta is nagyon hálás vagyok neki!

Tehát, ha kezdő lökésre van szükségünk, akkor mindenképpen érdemes olyan embert keresnünk, akiben képesek vagyunk hinni, bízni, és fontos, hogy ő is higgyen bennünk.

Ha valaki fél a kísérletezéstől, akkor elkezd vitázni. (Michael Haneke)

Hogy egy másik idézettel indítsak Az ember tragédiájából: „A tett halála az okoskodás.” Mi történik abban a helyzetben, amikor elkezdek magammal – vagy mással – vitatkozni? Azt hiszem, kifogásokat keresek arra, hogy miért nem működhet az, amit elterveztem. És miért keresek kifogásokat? Mert valójában semmi kedvem ahhoz a dologhoz. Tehát nem történik más, minthogy valamit magamra akarok erőltetni, ami nem én vagyok.

A másik dolog, ami miatt halogatunk, hogy sokat hallottuk ezeket a mondatokat: „Úgysem fog sikerülni! Nem érdemes energiát fektetni bele! Inkább csinálj helyette mást!” vagy „Inkább ne csinálj semmit!” Hihetetlenül nehéz, de nem szabad meghallani az ilyet.

Nagyon fontos azon dolgozni, hogy a magunk elvárásai szerint éljünk. Az, hogy a munkánkat elég jól végezzük el, nem(csak) más igénye, sőt szükséglete, hanem saját magunké. A rendezett pár- és egyéb kapcsolat sem (csak) más igénye, hanem a miénk. Mások elvárásainak állandó megfelelni akarás, önmagunk és mások becsapása is lenne. Hiszen elhitetjük magunkkal, hogy az a jó, ha másoknak megfelelünk, még akkor is, ha beleszakadunk, másokat meg azzal csapjuk be, hogy jól csinálják az elvárásdömpinget.

A gyermek felé is támaszthatunk millió elvárást, de attól tartok, csalódni fogunk. Ugyanis, nem a sok-sok elvárás mentén alakul ki benne, hogy jól teljesítsen, jól viselkedjen, stb., hanem az általunk mutatott példa alapján. Az elvárásnak reálisnak kell lennie, mert csak akkor teljesíthető. A jól megválasztott elvárásban benne van a másik ember tisztelete.

Aki nem vág semmibe, az nem is jut semmire és nem is jó semmire. (Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais)

Ezzel a mondattal inkább ölni lehetne, nemhogy motiválni. Önértékelésünket is csak lejjebb döngölhetjük vele, mert hogy nem emel fel, az ziher. Ha valakinek a szájából hallanám ezt a mondatot (és nekem mondaná), akkor biztos azt gondolnám, hogy alacsony az önértékelése. Elvégre, aki rendben van magával, nincs szüksége arra, hogy mások felett ítélkezzen.

Hogy működik a motiválás a segítő beszélgetés során?

A segítő és a kliens közti kapcsolat alapvetően motiváló erejű. Hiszen a kliens azért megy segítőhöz, mert olyan elakadása van, amiből egyedül nincs ereje kimászni. A segítő azokat a dolgokat fogja erősíteni, ami a kliens erőssége. Illetve olyan képességeket is meg tud erősíteni, amiről a kliens nem is gondolná, hogy megvan benne. De ez tényleg egy olyan kapcsolatban jön csak elő, amelyben a segített személy százszázalékos odafigyelést kap.

***

Összegzésképpen azt tudom mondani, hogy a motivációhoz inkább szükséges egy hiteles ember, mint néhány kontextusából kiragadott sor. Szerintem az idézetek akkor működnek, amikor csak egy pici plusz kell a megvalósításhoz.

Hiszem, hogy mindenki életében élnek hiteles emberek, akikhez lehet fordulni, ha elbizonytalanodunk.

Ha motivációra van szükséged, foglalj időpontot hozzám!

Photo by Greg Rakozy on Unsplash