„Légy szép, fiatal, izmos, humoros, érzelmes!” Amíg a 90-es években az autó, a legújabb tv játék, az HBO előfizetés voltak a státuszszimbólumok, addig a 2000-es években az élmények és a lájkok váltották fel. Tehát társadalmi szinten új célt kapott a megfelelési kényszer. Azt, hogy mit jelentette a tekintélyelvűség a magyar társadalomban, itt olvashatod el. Hogy mi lett a hatása a 90-es évekre, azt pedig itt.
A digitális megfelelési kényszer
A közösségi média összehoz és elválaszt bennünket. Határokat ívelhetünk át velük, és pillanatok alatt hírt tudunk adni magunkról távol élő szeretteinknek. De nem csak nekik. A szomszédnak, a haveroknak, a magyar embereknek és a világ másik oldalán lévőknek is. Nem kell mást tennünk, mint hogy érdekesek, viccesek, szépek, fiatalok, legyünk, s na meg a filterek. Mindig. Ez lett az új trend. 30 éve az volt a mondás, hogy „bezzeg a szomszéd gyereke”. Most ugyanez, csak belülről halljuk, a lelkünkben visszhangzik ez a mondat, csak már átalakult: „legyél olyan, amilyen a közösségi médiában elfogadható”. Tehát maradt a folyamatos összehasonlítás, maradt a teljesítménykényszer, csak új irányokat vett.
Az algoritmusok és a visszacsatolás
Az, hogy az algoritmusok arra kondicionálnak bennünket, hogy a lájkok nélkül magányosnak érezzük magunkat, tény. Irányítják, hogy mi legyen felkapva, és mi szoruljon háttérbe. Már az sem mindegy, mit milyen napszakban posztolunk, hiszen ha délidőben teszünk ki valamit, nem biztos, hogy akkora lesz az elérés, mint korán reggel, vagy este 6 után. Olyan ez, mint a Pavlov-reflex. Ha kiteszel egy képet magadról, vagy egy érzelmes történetet, akkor lájkok, szívecskék, ölelések érkeznek rá. Vagyis azt tanulja meg az idegrendszerünk, hogy elismerést úgy kaphatunk, ha posztolunk. És ez egy klasszikus kondicionálás: megtanuljuk, hogy melyik arcunk, melyik életpillanatunk ér „sokat”, és melyik „értéktelen”. Emiatt azt a „felünket” fogjuk többet kitenni a virtuális kirakatba, hiszen ezt díjazzák.
Az önbecsülés a virtuális térben
Azért kell erről külön beszélnünk, mert egy korábbi cikkemben már írtam arról, hogy működik az önbecsülésünk. Erről itt olvashatsz bővebben. A gyermek azért tesz meg dolgokat, mert elvárják tőle. És addig van ez az elvárás, amíg a külső elvárás belső elvárássá nem válik. Az algoritmusokkal az a baj, hogy azt alakítják ki, hogy az ember mindig kívülről várja a megerősítést, ugyanakkor csak arra „kérhet” visszajelzést, amire az algoritmus engedi.és ez válik belsővé.
Közösségben vagyunk, mégis magányt élünk meg
A közösségi média azért jött létre, hogy közösségeket hozzon létre. Azt nem tudom, hogy az offline közösségek helyett akarta-e, vagy azok kiegészítéseként, mindenesetre elmondhatjuk, hogy a felhasználóknak nagyon kényelmessé vált ezt a fajta kapcsolódás. Ezzel nincs is semmi baj, addig a pontig, amíg mellette van a személyes találkozás is. Fontos a testi érintkezés, még akkor is, ha csak egy kézfogásról van szó. Ugyanis már „csak ennyi” is tud annyi dopaminlöketet adni, amelytől értékesebbnek, fontosabbnak érezhetjük magunkat. Az online térben nincs lehetőség az ölelésre, a kézfogásra. Csak a szép, humoros és vidám énünk a fontos, mert csak erre kapunk visszajelzést. A jó hír az, hogy most már ez változóban van: az embereket érdeklik az elgondolkodtató dolgok is, nem véletlenül követünk sok olyan embert, aki értékes és felemelő gondolatai vannak. Ily módon a közösségi média már nemcsak a szórakozásról szól.
Akárhogyan is, megváltozott a kapcsolódási igényünk, hiszen megteremtették az igényt a közösségi médiára. Viszont nem adtak mellé használati utasítást, így magunknak kell megtanulni a saját kárunkon, hogyan tudunk benne boldogulni. Amennyiben azt érzed, hogy problémád van az őszinte önkifejezéssel, akkor keress bátran!
Foto von ROBIN WORRALL auf Unsplash
