Aki hallotta már az utolsó szavakat valaki szájából, az bizonyára meghatározó élmény lehetett az életében. És ezek a szavak talán a legfontosabbak lehetnek egy életmű szempontjából. De melyek voltak Jézus legfontosabb szavai? Mit tanulhatunk általuk? A Katolikus Egyház hét szóként említi Jézus utolsó mondatait, melyek a kereszten hangzottak el a szájából a hagyomány szerint. Ezekről bővebbenide kattintva olvashatsz. Egy mondatot emelek ki közülük, amely szerintem nekünk, hétköznapi embereknek, akár keresztények vagyunk, akár nem, fontos lehet.
„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34)
Amikor Jézus ezeket a szavakat mondja épp, hogy van még benne élet. De ebben az állapotban is olyat mond, amellyel bizonyára megbotránkoztatja azokat, akik hallják őt. Itt van keresztre felfeszítve, kegyetlenül helyben hagyják, és még bocsánatot is kér a számukra az istenétől. Pedig a bocsánat a legnagyobb gyógyító erő az ember számára. Jézus azért tud bocsánatot kérni a számukra, mert szívében már megbocsátott nekik. Ő tudja, hogy ami vele történik, annak oka van. És azt is tudja, hogy az Ő „romjain” virág nő az emberiség számára.
Persze, könnyű kimondani, hogy bocsássunk meg, de mégis hogyan?
Inkább csak elemeiben írok róla, hiszen nincsen rá recept. De ha meg tudjuk tenni, azzal felelősséget vállaltunk saját magunkért. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a másikat felmentjük a bűnei alól. Azzal neki kell számot adnia a saját lelkiismeretének. A megbocsátás magunk miatt fontos.
Az is mindenképp fontos, hogy a megfelelő személynek beszéljünk a fájdalmunkról. Valakinek kimondani, kiadni magunkból a dühünket, az elkeseredettségünket, az elesettségünket, nagyon nehéz dolog.
Fontos, hogy minél több időt adjunk magunknak. Nem várhatja el tőlünk senki, hogy essünk rajta túl minél előbb.
A megbocsátásban megértés is van. Nem mindig, de néha tudunk magyarázatot a másik tettére. Ez önmagában felszabadító tud lenni. De ha nem ismerjük a másik motivációit, akkor viszont azt kell megértenünk, nem volt befolyásunk a cselekményre.
Egy tragédia sokszor elgondolkodtatja az embert, hogy mit tud belőle profitálni. Azt már ugyanis valószínűleg jól tudjuk, mit veszítettünk. De mit nyertünk általa? Még szorosabb emberi kapcsolatokat? Esetleg ráébresztett valamire? Új célt, amely által többek lehetünk? Vagy el tudjuk mondani másoknak is, hogy van élet dühön, a bosszúálláson és a gyászon túl is?
A viskó
Végezetül hadd hozzak ide egy történetet, amelyről bizonyára hallottál már, A viskó című nagy sikerű kanadai regényről, mely Amerikában játszódik. Főhőse egy családapa, akinek kislánya kegyetlen körülmények között hal meg. Egy napon levelet kap Istentől, aki meghívja a viskóba. Oda, ahol a kislánya ruháit találta meg. A történet lényege, hogy az apa tehetetlensége és haragja depresszióba fordul. Azonban a Szentháromság tagjaival folytatott beszélgetések ráébresztik arra, ha nem bocsát meg a gyilkosnak, sohasem élhet teljes értékű életet. Az egyik gyermeke meghalt, de van még másik kettő, akiknek szüksége van rá. (A regény részletes tartalmát itt olvashatod.)
A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után.
Advent hagyományosan a karácsonyra, illetve az Úr eljövetelére való előkészület időszaka. Természetesen sok embernek inkább az együttlét domborodik ki az ünnepből. Azonban a legtöbben úgy vagyunk a karácsonyra hangolódással, hogy vásárolunk, kapkodunk, kétségbeesünk, hogy ez sincs meg, az sincs meg. És egyszer csak eljön karácsony, mindenki hullafáradtan odaül a karácsonyfa köré, kibontja az ajándékot, és nem hogy nem örül, hanem egyenest bosszankodik azon, amit elfelejtett. Magyarán dolgozik tovább, de már csak agyban, mert fizikálisan már képtelen rá. De hogyan halljuk meg a belső hangunkat, hogyan tudjuk úgy megélni az adventet, hogyan lehet úgy felkészülni a karácsonyra – felekezettől, meggyőződéstől függetlenül –, hogy arra később ne rossz szájízzel gondoljunk vissza.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a fent említett „segítség” csak akkor működik, ha valóban van a lelkünkben igény az advent és a karácsony megélésére.
Alapvetően az advent az adventus domini (az Úr eljövetele) kifejezésből származik, amely az idők során lerövidült, így alakult ki a ma is használatos kifejezés. A szóban mindenképpen benne van a várakozás. De mi is a várakozás? Miért jó várakozni? Első nekifutásra talán felesleges dolognak tűnhet, de egy sor olyan dolog van benne, amely fejlődésre serkenti a személyiségünket, vagyis önismeretünket gyarapíthatjuk vele.
A várakozás fontossága
Fantáziánk fejlődése: banálisnak tűnhet, de amikor valami nagy dologra készülünk, akkor elképzeljük, hogy milyen lesz, ha odaérünk, mit fogunk csinálni. Elképzeljük a körülményeket, a viselkedésünket. Vagyis elképzeljük a végeredményt. Minél részletesebben képzeljük el, annál inkább fejlődik képzelőerőnk, amire természetesen az élet bármely területén szükség lehet. Aki ezt nem teszi, az tulajdonképpen nem vár. Számára az a bizonyos dolog, ami előtt áll, ugyanolyan, mint más esemény.
Tervezési kompetenciánk fejlődése: ha valamire várunk, az azt jelenti, készülünk is rá. Megtervezzük a lépéseket, beszerzünk mindent, amire szükség van a lépések végrehajtásához. Ha nincs tervünk, akkor tulajdonképpen csak álmodozunk.
Áldozathozatal: nagyon fontosnak tartom, hogy egy felnőtt, magát érett személynek tartott egyén képes legyen lemondani bizonyos dolgokról célja elérése érdekében.
Komfortzónánk tágítása: az áldozathozatallal együtt jár. Segít abban, hogy minél otthonosabban mozogjunk váratlan vagy szokatlan helyzetekben.
Vágyakozás: enélkül nem is létezik várakozás. Ha valamit elérünk az életben, akkor azt pontosan emiatt tudjuk megvalósítani. Vágy nélkül az ember olyan, mint a hullámok nélküli tenger, álló víz.
Ez a fiú nemcsak áll és vár, hanem fejben megtervezi az ugrást és a megérkezést is.
Ha már idáig eljutottál az olvasásban, kedves Olvasó, akkor gratulálok Neked! De joggal teheted fel a kérdést, hogy te nem ezért kezdted el olvasni ezt a cikket, hanem azért, hogy választ kapj arra a kérdésedre, hogyan tudnád a karácsony előtti nagy hajrában egy picit lelassítani az időt, hogy magadra tudj koncentrálni. A válaszom: a válasz már elkezdődött. A várakozás a maga minden összetevőjével együtt a személyiséged fejlődését szolgálja. Ha a fent említett pontok közül valamelyik nincs meg, akkor az már nem a várakozás kategóriája, hanem inkább a taposómalomé. A várakozás megszépíti a hétköznapokat, és az ünnepből már néhány morzsát becsempész a szürkének megélt napjaidba!
Ha nem bírsz várni
Na, jó, de mi van akkor, ha úgy érzed, képtelen vagy várni, és mindent azonnal szeretnél? És ráadásul ez az érzés megbénít, cselekvésre képtelenné, feszültté tesz. Azt hiszem, ilyenkor érdemes néhány dolgot helyre tenni magadban.
Önmagadért vagy. Mind az, amit teszel, önmagadért teszed. Önmagadért kelsz fel és fekszel le mindennap. Önmagadért tanulsz, dolgozol, építesz kapcsolatokat, vállalsz gyermeket, stb. És az önmagadért való levésből más is részesül, természetesen, ha te is akarod. Mondhatnád, hogy önzőség, na de ennyi önzőségre szükséged van ahhoz, hogy egyáltalán élni tudj. Szörnyen fárasztó dolog mindig másokért élni, elhiheted!
Nem vagy különb másoknál. Másokat is feszíthetnek ugyanezek az érzések, tehát nem vagy egyedül. Gyakran esünk abba a hibába, hogy a problémánkat akkorának érezzük, hogy másoké eltörpülnek mellette. Nem gondolom, hogy akkor a sajátunkat bagatellizálni kellene, csupán vegyük észre, mások is küszködnek hasonló problémákkal, mint mi, és ez még adott esetben jó is lehet, mert ha önállóan nem tudjuk megoldani, megkérdezhetünk olyanokat, akik már átmentek hasonló élethelyzeteken.
Prioritás. Érdemes egy papírt ragadnod, és megnézned, mi az, ami fontos a számodra, és mit tettél meg érte, vagy mit vagy hajlandó megtenni érte. Mi az, ami most, ebben a pillanatban fontos. Ez azért fontos, mert lehet, hogy azért nem bírsz várni, mert előbb még van egy másik igényed, amit ki kell elégítened ahhoz, hogy aztán azt a nagyobb dolgot megtehesd. Pl. szeretnél karácsonyi ajándékokat vásárolni, de nem bírod rávenni magad, hogy megtedd, legszívesebben már túl lennél rajta. Talán azért van ez, mert vagy nem találtad még ki, kinek mit szeretnél, vagy túl fáradt vagy, hogy belekezdj. Az előbbit tehát tervezés előzi meg, az utóbbi pedig azt követeli, hogy pihenj, aludd ki magad, és aztán állj neki a feladat megoldásának. De mondok egy másik példát! Házasodni szeretnél, de úgy érzed, nem neked való a házasság. Miért? Talán, mert még nem zárult le egy szakasz az életedben, vagy ahogy mondani szokták, „nem élted ki magad”.
A belső hang megtalálása adventben
Ha szkeptikusként olvasod e bejegyzést, akkor hadd adjak néhány szempontot ahhoz, hogy miért érdemes az önismereteddel foglalkoznod karácsony előtt.
Sokszor vagyunk úgy, hogy a karácsony olyanná válik számunkra, mintha felülnénk egy gyorsvonatra. Hipp-hopp, már január 2-a van, és azt érezzük, semmi nem történt, még csak nem is pihentünk egy percet sem. Ez igazán lehangoló tud lenni, főként, hogy 3-án így megyünk újra dolgozni.
A karácsony nem több, mint egy olyan nap a sok közül, amikor nem kell csinálni semmit. Valóban, ez egy olyan nap. De felteszem a kérdést, hogy jutottunk el idáig? Gyermekkorunkban hatalmas izgalommal vártuk, ma meg nem több egy semmittevős napnál. Szerintem pontosan regisztrálható minden egyes mozzanata.
Belefásultunk az ünnepbe. Mindig csak készülni, takarítani, vendégeket várni, ajándékok után kajtatni… Valóban, így is fel lehet fogni. Egy bibliai idézetet hadd hozzak ide Lukács evangéliumából: „Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Márta pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal. Ezért előállt Márta, és így szólt: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!” Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.”(Lk. 10, 38-42)
Ezek mind olyan esetek, amelyek miatt megéri magadra időt fordítani, különösen adventben. Ha megteszed, megtérül a magadba fektetett energiád, hiszen javíthatsz életminőségeden, és talán abban is segít, hogy megtaláld újra az utat az ünnepléshez, hogy annak újra helye legyen az életedben! És, hogy hogyan tedd? Álljon itt néhány eszköz, amelyet MÁR MA használatba vehetsz!
ADVENTI OLVASÁS
Az olvasással sok minden fejleszthető, többek közt az érzelmi és értelmi intelligencia. Az önismereti tartalmú könyveknek általában nem az a célja, hogy pszichológusokat neveljenek, hanem segítsék a személyiség érését, elmélyülését. Érdemes olyan témájút keresni, amely Téged érdekel. Ehhez pontosan meg kell határoznod, mi az, amiben fejlődni szeretnél, és ahhoz választani irodalmat. Ha nem olyat választasz, ami mostani élethelyzetedben fontos, akkor abba hamar bele fogsz unni.
Ha nem találsz ilyen könyvet, akkor keress egy regényt, amely valamiért megragadta a figyelmed. Válassz egy szereplőt, majd igyekezz beleélni magad az ő helyzetébe. Próbáld meg cselekedeteinek, mondanivalójának motivációit felfedezni, majd vizsgáld meg, te hogy cselekednél a helyében! Aztán nézd meg, hogy van-e kapcsolódásod az ő életével. Próbálj meg egy fiktív beszélgetést kezdeményezni az általad választott szereplővel! Beszéld meg vele a te megoldásaidat! Igazán izgalmas dolog tud ez lenni, legfőképpen akkor, ha szeretsz szokatlan dolgokat kipróbálni.
ADVENTI NAPLÓÍRÁS
Advent 4 hétből áll. Ez alatt az idő alatt vezess egy naplót, amely a napi történéseket foglalja magában. Nem az esemény a fontos, hanem a hozzá kapcsolódó érzéseid. Írd le, hogy mit éreztél bizonyos helyzetekben, gondolkodj azon, mikor éreztél hasonlót! Mi a közös/különbség az akkori és a mostani történés között? Mi hasonlóság vagy különbözőség az akkori és a mostani reakciód között? Hogyan csinálnád legközelebb?
A gyakorlat változata, hogy a 4 hét alatt egy bizonyos történéssel kapcsolatban végzel önmegfigyelést.
KAPCSOLATTEREMTÉS
Érdekes lehet olyan emberrel kapcsolatba lépni, akivel eddig nem nagyon beszéltél. Mi volt ennek az oka? Ha ez megvan, próbálj kilépni a komfortzónádból, és szólítsd meg! Ha akarod, rá is készülhetsz, de a spontán megszólítás még jobb. Figyeld meg az ő reakcióját, és a magadét is! Igyekezz lebontani az addigi nézeteidet vele kapcsolatban! Nézd meg, hogy milyen érzéseid keletkeztek a beszélgetés után! Beszélj természetesen, tanúsíts érdeklődést a dolgai iránt! Ha ezt megteszed, a kapcsolatteremtés új dimenziója tárul fel előtted!
Az a jó a fent említett gyakorlatokban, hogy bármikor elvégezhetők. Karácsony előtt természetesen különösen hasznosak, ha az ember meg akarja találni a nagy készülődés közepette a belső békét.
Azt kívánom Neked, kedves Olvasó, hogy legyen lehetőséged megragadni adventben az összes pillanatot, amikor magaddal törődhetsz! A válassz a gyakorlatok közül, és kezdd el még ma! Meglátod, más színben fogod látni önmagad, másokat és az ünnepet is!
Jó ráhangolódást kívánok a karácsonyra! Ha pedig szeretnél még mélyülni önismeretben, iratkozz fel hírlevelemre!
Közalkalmazott, vállalkozó, szabadúszó. Vajon mi köti össze mindhármat? Vágyak, igények, szükségletek. Az alábbi bejegyzésemet elsősorban azon leendő szabadúszó/vállalkozó ismerőseimnek ajánlom, akiknek 2017. szeptember 7-én tartottam előadást a székesfehérvári Konnektor közösségi irodában.
A legtöbb potenciális munkavállaló arról álmodik, hogy olyan munkája legyen, amelyben ki tudja bontakoztatni képességeit, értékelik a teljesítményét, figyelembe veszik ötleteit, meghallgatják véleményét. Merthogy ettől érezzük magunkat embernek. De mi történik akkor, amikor ezek közül valamelyik vagy a legtöbb nem valósul meg?
A Maslow-piramis (mint a vágyak, igények, szükségletek tartalmazója)
Aki ismeri Maslow piramisát, talán már elgondolkozott azon, melyik szintjére helyezné magát. Nagyon érdekes tapasztalat volt, amikor kamasz diákjaimat kérdeztem erről. Némi viccelődés után a piramis felső harmadába tették magukat. Persze volt kivétel, de a zöme valahol oda tette magát, ami nyilvánvalóan több szempontból sem lehetséges.
Kevesen tudják Maslow-ról, hogy ezt a piramist többször is átdolgozta. Így jutott el addig a gondolatig, hogy az ember egy darabig „pótolgathatja” a gyermekkorában szerzett hiányait (hiányalapú szükséglet), de ha ezt az élete végéig csinálja, soha nem lesz boldog. Vagyis, ha jót akar magának, akkor el kell kezdenie arra törekedni, hogy mitől lehet több, jobb (növekedésalapú szükséglet).
Mi van a hegy lábánál?
Minden embernek van egy „hegye”, amelynek csúcsán olyan dolgok fogalmazódnak meg, mint például a szabadság, az önállóság, elismerés vagy éppen a nemet mondás lehetősége. Az igazság az, hogy nem kell mindenkinek vállalkozónak vagy szabadúszónak lenni ahhoz, hogy ezeket elérje. Persze nem akarok lebeszélni senkit, csak szeretném felhívni a figyelmet azokra a belső – és meglehetősen mélyről jövő – motivációkra, amelyek ilyenkor mozgatják az embert. Mindenkinek vannak olyan „becsípődései”, amelyek számára fontosak egy munkahellyel kapcsolatban, én most négyet hozok ide. De nézzük meg, mi van a hegy lábánál! (Kattints a képre!)
Szabadság
Annyira alapvető szükségletünk, hogy ez nem is lehet máshol, mint a Maslow piramis második szintjén. Sok mindenben vágyhatunk rá, például a döntéseinkben, mozgásunkban, illetve a véleményformálásban. Ha a munkahely kötöttségeit egyre nehezebben viseljük, meg kell kérdeznünk magunktól: miért nem tudjuk elfogadnia munkahely szabta korlátokat? Miben akadályoznak bennünket? Mi az, ami ebből reálisan érint minket, és nem csak ellenkezni akarunk minden áron, csak mert a kollégák is ezt csinálják? Vagy úgy érezzük, van bennünk egy dacos kamasz, akinek figyelemre, törődésre és elismerésre van szüksége?
Önállóság
Az önállóságot a harmadik szintre helyezem, mert azt gondolom, ha valakinek meghagyják az önállóságát, az a szeretet egyik kifejeződése. Nehéz elviselni, hogy amikor tudnánk jobban is csinálni bizonyos dolgokat, akkor mások mondják meg, hogyan tegyük. Ez sokszor eléggé elveszi az ember energiáját. Felmerülhet a kérdés, hogy mi a jobb, szembe menni mindenkivel vagy csendben maradni és passzív-agresszív ellenállásba vonulni. Nyilván egyik sem jó, hiszen nem azt szeretnénk elérni, hogy életünk állandó küzdelem legyen, hanem minél harmonikusabb. Másrészt az egészségünk nagyon hamar rámehet, ha huzamosabb ideig feszültségben élünk. Ha állandóan a két dolog között „pingpongozunk”, akkor ez jelzés a számunkra, hogy még nem sikerült a megfelelő megküzdési stratégiákat kifejlesztenünk. Persze, ma már számos lehetőség áll rendelkezésünkre: coach-ok, mentálhigiénés szakemberek, pszichológusok, tudnak szakszerűen segíteni abban, hogy megtaláljuk a megoldást a fent említett problémára.
Elismerés
A piramis negyedik szintjén található. Akkor érezzük igazán, hogy tettünk valamit, ha megfelelő visszajelzés érkezik a munkánkra. Viszont nehéz a helyzet, amikor elvárják, hogy mindenben maximálisan jól teljesítsünk, hiszen ez természetes, de nem vagy alig érkezik rá olyan visszajelzés, amely erősíthetné önbizalmunkat, esetleg inspirálhatna, vagy fejlődést idézhetne elő. Egy darabig elég tud lenni, hogy az ember saját magát dicséri meg. És azt gondolom, nagyon jó, ha valakiben idejekorán kifejlődik ez a képesség. De mit tehet az ember, ha soha nem érkezik kellő megerősítés a munkájára?
Nemet mondás lehetősége
Nagy művészet a nemet mondás, ugyanis nem mindenki képes rá. Egy munkahelyen viszont nem is nagyon előnyös, ha valaki nemet mond a főnökének. Tehát, ha az illető eleve nem úgy van szocializálva, hogy mindent azonnal elfogadjon kérdések nélkül, annak valóban nehéz a közalkalmazotti lét. Ha megint Maslow piramisát vesszük alapul, akkor az önmegvalósítás szintjére helyezném, hiszen nemet mondani csak szabadon, felesleges korlátoltságérzés nélkül lehet.
Minden esetre meg kell fontolni alaposan, miért akarunk váltani. Akár közalkalmazottként, akár vállalkozóként akarunk tovább dolgozni, meg kell kérdeznünk magunktól, hogy honnan tudjuk, hogy a következő munkahelyünkön, vagy vállalkozóként/szabadúszóként jobban fogjuk kezelni a szabadság, az elismerés, az önállóság vagy a nemet mondás kérdését.
A szabadságot, az önállóságot, a nemet mondást tanulni kell. Akár újratanulni is. Hiszen a váltás után új keretekhez és szabályokhoz kell igazodnunk, és nem volna jó beleesni ugyanazokba a helyzetekbe, amelyekbe az előző munkahelyen is voltunk.
Ha szeretnél a vágyaidról, igényeidről és szükségleteidről beszélni, keress bizalommal!
„Értékeld át a tanévedet!”Amikor tanév végén záró tantestületi értekezlet van, mindig elhangzik, hogy értékeljük át az elmúlt évet. De mit jelent átértékelni és hogyan tegyük? Ehhez nyújtok segítséget ebben a bejegyzésben két letölthető segédanyaggal. Azonban nem szeretnék megmondó lenni, inkább azt írom le, nekem mi segít(ett).
Amire tanév közben nincs idő
Átértékelni egy helyzetet, egy folyamatot, vagy egy kapcsolatot azt jelenti, hogy megnézem, hol tartok, mit értem el, mik voltak a nehézségek, mik vittek előre, hová akartam/akarok eljutni. Ami nehézség lehet, hogy három szinten is el kell végezni, ha szeretnék egy valóban átfogó képet a munkámban való működésemről.
Ⅰ. Tartalmi szint
Mindenkit szorít a tananyag mennyisége, ezért az egész év folyamatos mérlegelés, hogy mi az, ami elhagyható, és nem vesz el a megértésből; mi az, ami felfogható és mi az, amitől sikerélménye van a diákoknak. Mi az, amit ebben az évben megtanultak, amivel majd boldogulnak az érettségin (talán az iskola után is?), vagy bármilyen vizsgán. Viszont most nem erre szeretném helyezni a hangsúlyt, hanem a következő két szintre.
Ⅱ. Kapcsolati szint
Pedagógusként nemcsak azért vagyok felelős, hogy megtanítottam-e a tananyagot, hanem azért is, hogy milyen kapcsolatot alakítottam ki a diákokkal. Hiszen a fejlődés, a motiváció a kapcsolaton keresztül történik. A kisgyermek azért kezd el megtanulni dolgokat, mert szeretne a szüleinek kedvében járni. Egy kolléga, egy beosztott azért tesz meg dolgokat, mert emberként állnak hozzá. Szóval kapcsolatépítés nélkül elképzelhetetlen a tanítás.
Hogyan végezd az értékelést? Segít, ha kattintasz az értékelőlap letöltéséhez!
III. Személyes szint
És van még egy szint, amire még kevesebb figyelmet fordítunk. Ez pedig a saját magunk szintje. Mi pedagógusok, annyira keveset törődünk magunkkal, hogy szinte észre sem vesszük, mi az, amiben hiányt szenvedünk, mi az, ami menet közben elromlott. És még a sikereinket sem jegyezzük fel. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a legdurvább konfliktusok felett úgy mentem el, mintha meg sem történtek volna. Azt hittem, így kell csinálni. És közben csak gyűltek az érzéseim, és nem volt senki, akinek elmondhattam volna (a házastárs szerintem nem erre való). Olyan volt az első néhány év, mint egy gyorsvonat, amiről nem lehet leszállni. Idővel rájöttem, hogy a fejlődésem és saját mentális egészségem érdekében muszáj külső segítségeket igénybe vennem.
Hogyan végezd az értékelést? Segít, ha kattintasz az értékelőlap letöltéséhez!
Mikor csináljunk ilyen értékeléseket? Hiszen tele vagyunk feladatokkal.
Mivel emberi kapcsolatokról van szó, így az idő nem olyan tényező, amivel effektíve számolni kellene, hiszen a kapcsolataink az életünk része, amelyekkel különböző szinteken foglalkozunk. Ha leülünk beszélgetni egy számunkra kedves emberrel vagy szakemberrel, például egy szupervizorral, az már nagyot lendít a másik és magam megértésében. A kapcsolataink fejlesztésére fordított energiával a későbbiekben időt spórolhatunk meg, plusz az értékelések segítségével motivációt gyűjthetünk.
***
Azt gondolom, hogy ezeknek az átértékeléseknek az a legfőbb szerepük, hogy egyben maradjunk. Észrevegyük a kezdőpontokat, a végpontokat és az állomásokat. Tudatosítsuk a nehézségeinket, az érzéseinket. És egyáltalán nem baj, ha arra is emlékezünk és felírjuk a szívünkbe, hogy mi mindent oldottunk meg sikeresen, kikkel alakítottunk ki jó kapcsolatokat, és kikkel vár még rendezésre a kapcsolat.
Kívánom, hogy sok erőt, tapasztalatot és motivációt gyűjts az értékeléseid során! Ha pedig szeretnél ránézni a munkahelyi kapcsolataidra, akkor foglalj időpontot a családállítás szolgáltatásomra, amely a munkahelyi kapcsolatok feltérképezésében is tud segítséget nyújtani!
Folytatom az elmélkedést arról, hogy mi a szenvedés értelme. Húsvét vasárnap van, a feltámadás ünnepe. Az előző cikkből kiderül, hogy meg kell találnunk, mi a szenvedéseink értelme. A mai bejegyzés viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a halál az élet része, szükségszerűen következik az életből. Másrészt a szenvedés következménye a feltámadás is.
Az élet lezárulása
A halálról sokan gondolkoznak úgy, hogy mivel lezárja az életet, és ily módon minden az enyészeté lesz, nem érdemes semmit sem tenni. Mi volna, ha halhatatlanok volnánk? Körülbelül úgy járnánk, mint a Lopott idő c. film egyik szereplője (a film leírása itt olvasható), akinek 1000 év is megadatott, de annyi mindent látott, hogy egyszerűen megunta az életet. A halhatatlanságért cserébe az ember a viszonylagos összeszedettségét adná oda. Számára így alakulna át a mindenki által ismert közmondás:
Amit ma megtehetsz, azt máskor is, hiszen temérdek időd van!
És ha még tudnánk is mit kezdeni a halhatatlanságunkkal, vajon meddig tartana? Tehát a halál egyfajta felelősségtudatot ad, amit már tegnap is fejtegettem, ugyanakkor konstruktívvá is tesz. Amikor tervezzük az életünket, még akkor is, ha csak álmodozunk bizonyos dolgokról, megpróbáljuk elképzelni az elkövetkezendő ötven évet (vagy többet). Próbálunk alkut kötni az élettel, és ha jó alkut kötünk, hálás lesz nekünk.
Jézus a halálával azt mutatta meg a múlt, jelen és jövő emberiségének, hogy a halál egy állapot, és ami utána következik, izgalmasabb, mint bármi más. De ahhoz, hogy azt izgalmasnak élhessük meg, vágyakozzunk rá, szükségünk van az azt megelőző időre, hogy rá tudjunk készülni. Tehát a halál utáni élettel, vagy akár a jövővel ki kell alakítani egy egészséges viszonyt ahhoz, hogy azt később értékelni tudjuk. Ha így gondolkozunk, nagyon erős bástyákra építjük életünket!
Feltámadás
A feltámadás szót használhatjuk hétköznapi értelemben is. A feltámadás mindig magában hordoz egy újrakezdési lehetőséget, de akkor az igazi, amikor egy szinttel feljebb kezdjük újra. Kiutat a kilátástalanságból. Egy kihunyt párkapcsolatból, egy munkahelyváltásból, valakinek a halálából sokat épülhet az ember. A feltámadásban a felszabadultságnak is jelen kell lennie. Ha nincs, akkor nem érkeztünk még meg a következő szintre, és félő, hogy ugyanabban a malomban őrlődünk tovább.
Jézus feltámadása ezt is megmutatja nekünk: hogyan lehet egy szinttel feljebb újrakezdeni. A célért, melyet el akarunk érni, le kell mondanunk dolgokról, ugyanakkor öröm is van bennünk, mert nem haszontalan, amit teszünk. Ebből érdemes erőt meríteni!
Azt is megmutatja, hogy a másokért való áldozatvállalás nem haszontalan. Hány és hány ember kezdte el megérteni, hogy a boldogság az emberi kapcsolatokban rejlik, nem pedig a tárgyi dolgokban! És hogy a kapcsolatok csak akkor működnek, ha magunk is dolgozunk rajtuk, és nem várjuk el, hogy a másik kitalálja, mire van szükségünk.
Íme, 4 pont, amelyek a(z) (keresztény) ember életének sarkalatos pontjai. Ebben a 4 pontban leírtam néhány gondolatot, amelyekkel kapcsolatban érdemes kialakítani a saját álláspontunkat, és végiggondolni, hogy amit erről a 4 témáról gondolunk, előre viszi-e az életünket!
Nagypéntek, nagyszombat és húsvétvasárnap. A keresztény ember hitének legfontosabb eseményei zajlanak ezekben a napokban. Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása. Mi a szenvedés értelme? Jézus ehhez való hozzáállásán áll vagy bukik az életről való felfogása. Az öregedés is jár szenvedéssel, de ez másfajta, mint amit Jézus átélt, és amelyből mi is meríthetünk. Első hallásra nem túl szívderítő a téma, hiszen az utóbbi mintegy száz évben leginkább azon dolgoztunk, hogyan tudjuk magunktól eltávolítani a szenvedéseinket. És akkor itt van Ő, akinek minden évben megemlékezünk a haláláról és megünnepeljük a feltámadását. Pedig ami Vele megtörtént, az a mi életünkben – nemcsak a keresztények életében – is megtörténik, csak más módon. Ezt fogom bemutatni 4 pontban.
kereszt, ima, szenvedés
Öregedés
Ha egy hasonlattal akarnánk kifejezni [az öregedést], azt mondhatnánk: a pesszimista olyan emberhez hasonlít, aki egy falinaptár előtt áll és félelemmel s aggódással nézi, hogy a naptár – melyről naponta letép egy lapot – egyre fogy és fogy: eközben az az ember, aki az életét a mi beállítódásunk szerint fogja fel, ahhoz hasonlít, aki azt a lapot, melyet éppen leszakított a kalendáriumról, gondosan félreteszi a többi, már letépett lapok közé, persze miután naplójegyzeteit felvéste rá mindarról, amit csak megélt aznap.
Ha megpróbáljuk alkalmazni Jézusra és tanítására ezt az idézetet, akkor azt mondhatjuk, hogy mihelyt tudatosult benne, hogy mi az Ő küldetése, életének egyetlen egy percét sem vesztegette, és minden nap tanított olyat, amire mai napig emlékezünk. Ily módon elkészítette a maga naplójegyzeteit. Ha tudjuk, meddig élünk, ha nem, életünk minden pillanatának van értelme. Ezért muszáj kihasználnunk az időnket a „lábnyomhagyásra”. Jézusnak előbb jött el az idő a földi életben, ezért gyorsan kellett cselekednie. Nekünk hosszabb lét adatik meg – vagy ki tudja – itt a Földön, de meg kell tanulnunk gazdálkodni vele. Azzal, hogy öregszünk, életünk során ajtók záródnak be, de ugyanakkor újak is nyílnak. Pl. töltheti valaki az életét kesergéssel, hogy mennyi mindent szalasztott el, de gyermekének megadhatja az esélyt, hogy ő már ne szalassza el lehetőségeit.
Szenvedés
A szenvedés sosem önmagában létezik. Mindig következménye valaminek, és mindig valamiért vagy valakiért történik. Egy betegség során feltehető a kérdés, hogy miért alakult ki. A legtöbb betegségnek lelki eredetű okai vannak, és ha ezeket feltárjuk, lépéseket teszünk, akár csökkenthetjük is a szenvedés mértékét. De mindig van mélypont, melyet meg kell élnünk. Ebben a mélypontban megpihenhetünk, erőt meríthetünk belőle. Egy munkahelyváltásnál ugyanúgy vannak mélypontok. Elegünk van a főnökből, a működési rendszerből, amelyben dolgoznunk kell, stb. De van, amikor saját magunkból van elegünk, és keressük a válaszokat, hogy miért vagyunk „ilyenek”. Egészen pontosan, milyenek? Nagyon fontos kérdés.
A másokért való szenvedésnél érdemes tisztázni, hogy miért tesszük. Azért, mert belekényszerültünk, vagy azért, mert önként vállaltuk, és hisszük, hogy neki ettől jobb lehet. Hogy kell-e mások bűneiért vezekelnünk, arról itt írok részletesebben. Jézus értünk vállalta a szenvedést, mert tudta, hogy ebből hosszútávon nyer az emberiség. Tudomást szereztünk arról, hogy visszatérhetünk a paradicsomi állapotba, oda, ahonnan Ádám és Éva elindult. Mert ez az élet dinamikája. A kapcsolat dinamikája. Hogy először együtt vagyunk, együtt gondolkozunk, megismerjük egymást, aztán elkülönülünk, keressük a saját válaszainkat. És ezt folytatja az egyén, a társadalom, az emberiség.
Jézus egyszer azt mondta: „Amikor te böjtölsz, illatosítsd be hajadat és mosd meg arcodat, hogy az emberek ne vegyék észre böjtölésedet, csak Atyád, aki a rejtekben jelen van! Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.” (Mt. 6, 16-18) Tehát a szenvedésnek nem feltétlenül kell negatív érzésnek lennie.
Az, hogy valaki szent vagy ördög, az a mi látásmódunktól is függ. És ehhez fel kell tennünk ezt a kérdést:te ismered magad? Ismered a másikat? Mik azok dolgok, amelyek mentén kialakítasz egy képet magadról, vagy a másikról? Mennyire vagy képes/hajlandó megváltoztatni a rólad, vagy másról kialakult képet? Mennyi idő kell hozzá?
Bizonyára sokan átéltük a szomorúság érzését – akár a szülőnkkel, a tanárunkkal vagy főnökünkkel kapcsolatban – amiatt, hogy a saját képzeteiket kivetítették ránk, és emiatt elhomályosult igazi valónk. Mintha egy maszkot tennének az arcunkra.
Egyszer egy diák odalépett hozzám, majd azt mondta:
„Egyébként, tanár úr, ön félreismer engem.” Meglepődtem ezen a mondaton, és azon, hogy ezt ennyire őszintén és nyíltan ki merte mondani. Ehhez bátorság kellett. És egy olyan személy, akivel szemben ezt meg lehetett tenni.
De mi van akkor, ha a másik esélyt sem ad, hogy a benne a másikról kialakult kép megváltozzon? Ezt hívják skatulyának (akár egy kulcsra zárt láda is lehetne) vagy előítéletnek. Amikor egyszer volt valakivel egy pozitív vagy negatív élményem, és onnantól kezdve vagy szent vagy ördög a számomra.
Ez tulajdonképpen nagyon romboló.
Legfőképpen a kapcsolatra nézve. Ha nem vagyok hajlandó kinézni a kis burkomból, akkor a másik tehet akármilyen jót, én akkor is csak a legelőször kialakult képet fogom róla látni. Ez a vagy-vagy dolog kizárja az is-is dolgot. Ez kicsit olyan, mint amikor olvasunk egy regényt vagy nézünk egy akciófilmet. Mindig van egy főgonosz és egy főhős. Az egyik rossz, a másik jó. És nagyjából ez a felállás a többi szereplővel kapcsolatban is. Pedig az élet nem ilyen. Hanem az ember lehet jó is és rossz is. És minden ember megérdemli a második vagy harmadik esélyt. A kérdés csupán az, hogy adunk a másiknak egy újabb esélyt.
Ha eldöntöm magamban,
hogy adok másik esélyt, de nem teszek érte semmit, akkor igazából azt mondom, nekem mindegy, mi van a másikkal. Gyakori eset iskolában, hogy egy diák a magaviselete miatt fegyelmi elé kerül. Kap egy felfüggesztettet, majd a tárgyalás után nem történik semmi. Vagyis az esélyt úgy kapta meg, hogy nem kapott segítséget ahhoz, hogy ezt az esélyt megtartsa. Pedig ha volna valaki, akivel hetente le tudna ülni beszélgetni, egy olyan ember, aki testestül-lelkestül képes őt elfogadni, akkor ez a kapcsolat nagyon jó hatással a diákra, a másik (elfogadó) személy pedig nyert újabb ismeretséget. Mindez bizalom kérdése.
Ha adok második esélyt, és keresem a vele való kapcsolatot, elkezdek igazán érdeklődni iránta, a vágyai, a motivációi iránt, akkor elkezdem őt úgy látni őt, ahogy van. Emberként.
A második részben (az első részt itt éred el) a szabadság kérdését szeretném körüljárni. A két fogalmat kapcsolatában vizsgálom, majd írni fogok arról is, hogy kapcsolódnak ide az olimpikonok, és hogy a szabadság és felelősség hogyan jelenik meg egy segítő kapcsolatban.
„A folyónak van medre, vannak partjai, de hát csupa part-e a folyó? Nem éppen ezek a korlátok késztetik-e a vizét arra, hogy előre mozogjon?” (Rabindranath Tagore)
Ha megkérdezem diákjaimat, hogy szerintük mit jelent a szabadság, akkor gondolkozás nélkül válaszolják, hogy „amikor mindent megtehetünk”. Legalább annyira nehezen meghatározható fogalom, mint a felelősség, vagy mint a szeretet. Szabadok akkor vagyunk, ha mindent megtehetünk? Sohasem felejtem el, hogy nagymamám mindig azon bosszankodott az unokáival kapcsolatban, hogy mennyi játékuk van, mindegyiket kirakják köréjük, ők meg megbolondulnak a sok játék között, mert nem tudják, melyikhez kapjanak. Valahogy így lennénk mi felnőttek is, ha mindent szabad volna. A túl nagy szabadság megkötöz. A túl kicsi is. Akkor mi az igazság? Azt hiszem, segítségül kell vennünk a fenti Tagore-idézetet, bár a szabadságnak ez is csak egy aspektusa. A szabadság azt hiszem, azt jelenti, hogy egészségesen, biztonságosan ki tudom alakítani a saját kereteimet, amelyek között mozogva megvalósíthatom önmagam. A szabadság nem egyenlő a korlátok nélküliséggel. Korlátokat azért állítunk fel, hogy megvédjük a szélsőségektől a személyiségünket. Ha ez nem így lenne, akkor mennyi pszichotikus ember rohangálna az utcán? Olyanok lennénk, mint a zombik, akik gátlástalanul harapdálnak meg embereket, hogy mindenki olyanná váljon, mint amilyenek ők. És mennyire igaz, hogy a keretek visznek előre, ha megvan a napi rutin, akkor nem folyunk el, mert ezek segítenek elérni a céljainkat. Mert terveket készítünk, lépéseket teszünk a céljaink elérése érdekében. Ha minden nap csak egy kis lépést teszünk, már előrébb vagyunk.
A SZABADSÁGOT TANULNI KELL
Ez tény. Egyszer láttam egy filmet, Stockholm, Pennsylvaniavolt a címe. A történet röviden, hogy egy lányt 3 éves korában elrabol egy férfi, majd házának alagsorában tartja, és elhiteti vele, hogy kint már nem található semmi, minden elpusztult, és hogy csak ő maradt a kislány számára. Amikor 17 évesen valahogy hazatér, az anyja kétségbeesetten próbál újra kapcsolatot kiépíteni vele. A lánynak meg kellene tanulni bízni a világban – amit egy alagsorban nem tudott megtanulni –, az anyának pedig elengedni azt, hogy a lánya olyan lesz, mint a többi ember. Biztonságosan kötődő. És mindez a szabadság vonalának mentén. Mindketten rabok voltak, a lány a múltjának rabja – hiszen visszavágyott az alagsorba, a “fogságba” –, az anya viszont a lányának rabja, és képtelen megérteni, hogy az ő kicsi lányát sohasem kaphatja vissza olyan formában, ahogy megismerte.
Tehát szabadság az is, ha el tudunk engedni olyan dolgokat, amelyeken nem fogunk tudni változtatni. Kemény dolog ez, és nagyon szélsőséges is, de ha egyszerűbbet veszünk alapul: például egy munkahelyen akkor tudunk szabadok lenni, ha el tudjuk fogadni a házirendet, amelyre természetesen szükség van, mert vannak nem maguktól értetődő dolgok.
AZ OLIMPIKONOK FELELŐSSÉGE ÉS SZABADSÁGA
Olvastam egy cikket, amelyben a cikket megjelentető médium arra szólítja fel az olimpián szereplő magyar versenyzőket, hogy ne törődjenek a negatív hangokkal, hiszen az, hogy kijutottak az olimpiára, már eleve nagy teljesítmény. És akárhányadik helyen végeznek, Magyarország akkor is büszke lesz rájuk. Hát igen. Feltehetjük a kérdést, hogy nekik egy ilyen versenyen miben van felelősségük? Szerintem abban, hogy a legmagasabban szinten űzzék azt, amit a legjobban szeretnek. Persze, fontos, hogy egy ország színeiben indulnak, de a sikereket elsősorban maguk miatt kell elérniük. A szabadságuk pedig abban áll, hogy azzal foglalkoznak, amit a legjobban szeretnek. És emiatt azt magas szinten űzik. Igaz, hogy ez az okfejtés olyan, mint az önmaga farkába harapó kígyó, de nem tudom másképp megfogalmazni.
A FELELŐSSÉG ÉS A SZABADSÁG ÖSSZEFÜGGÉSE
Hogy visszakanyarodjak a bejegyzésem első részéhez, amelyben egy Pál Ferenc-idézetet hoztam, benne van a felelősség és a szabadság kapcsolata: „… ahol felelősség van, ott szabadságnak is kell lennie.” Ez az, amit szerintem a mai oktatási intézményeknek biztosítani kell diákjaik számára. Ha dönthetek a sorsom felől, akkor azzal felelősséget vállalok magamért, a tetteimért, és mindezt a szabadság függvényében.
HOGYAN JELENIK MEG EGY MENTÁLHIGIÉNÉS SEGÍTŐ KAPCSOLATBAN A FELELŐSSÉG ÉS A SZABADSÁG?
A segítő részéről
Egy segítő kapcsolat akkor tud gyógyítani, ha a segítő felelősséget tud vállalni a klienssel folytatott beszélgetésért. A segítő felelőssége úgy jelenik meg, hogy úgy üljön le beszélgetni, hogy nem terelik el a gondolatait egyéb problémák. Másrészt folyamatosan fejleszti önmagát, hogy klienseivel a lehető legszakmaibb módon tudjon foglalkozni. Szabadsága pedig abban áll, hogy ha úgy érzi, nem tud foglalkozni a kliens problémájával, akkor ajánlhat neki egy másik segítőt, akivel jobban tud dolgozni a kliens.
A kliens részéről
Aki segítőhöz megy, annak célja van az odamenetellel, vagyis már felelősségteljesen viselkedik, hiszen a problémáját meri egy segítőhöz vinni. Mennyire tisztelendő magatartás ez! Ezáltal másoknak is felhívhatja a figyelmét, hogy merjen segítséget kérni, ha úgy érzi, olyan szintű az elakadása. A kliens szabadsága abban áll, hogy ha nem megfelelő számára a segítő, akkor olyat keres, akivel együtt dolgozni a problémáján.
***
Végezetül hadd fejezzem be a bejegyzésem egy idézettel:
„Szabadságodban áll, hogy önmagad légy, valóságos magad, itt és most, és semmi nem állhat az utadba.”
Gondolkodtál már azon, hogy mi a két szó jelentése? Gyakran használjuk őket nap mint nap, de ritkán gondolunk bele a két szó mélységébe. És hogy miért foglalkozom ezzel? Először is, mert mindig aktuális, hiszen felelősségünk van egymás iránt, a munkánk iránt, és még ki tudja, miért. Ugyanakkor szabad emberek is vagyunk, de például egy iskolában, egy munkahelyen, de az élet többi területén is kérdés, hogy meddig tart a szabadságunk. A másik ok az olimpia kapcsán jutott eszembe, de ezt a második rész végén fogom elétek tárni. És hogy mindez hogy jelenik meg a segítő kapcsolatban, arról is a második részben fogok szólni.
„NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGSZÜLETTEM, ÉS NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGHALOK. AMI A KETTŐ KÖZÖTT VAN, ARRÓL TEHETEK. EZ AZ ÉN SZABADSÁGOM, HA ÚGY TETSZIK, ÖRÖKLÉTEM.” CSUKÁS ISTVÁN
A két fogalom jelentősen összefügg, hiszen „… ahol felelősség van, ott szabadságnak is kell lennie.” (Pál Ferenc) Hogy miért kell felelősséget vállalnunk és meddig tart a szabadságunk, arról az alábbiakban fogok egy nem minden részletre kiterjedő gondolatébresztőt írni. A két fogalmat külön bejegyzésben fogom tárgyalni, majd megvizsgálom őket összefüggésükben.
A felelősség fogalma
Tuba Iván erkölcsteológus így határozza meg:
„A felelősség lényege a dialogikus viszonyban mutatkozik meg. Valaki megszólít, elvárása van velem szemben, s én megfelelek ennek az elvárásnak, válaszolok a fölkérdezésre. Minthogy nem mindegy, milyen válasz telik ki tőlem, immár felelős leszek azért is, milyenre formálom magam: tehát felelősséggel tartozom önmagammal szemben is. (…) De a keresztény fölfogás szerint önmagam felelős kormányzásával és az ügyekért érzett kötelességtudattal szemben prioritást élvez a dialogicitás, a párbeszédes jelleg: meg akarok felelni, meg kell felelnem mások jogos elvárásainak, horizontálisan: embertársaimnak, vertikálisan: a teremtő Istennek, aki létem és szabadságom ajándékozásával megszólított, és felelőssé tett – végül is az egész teremtésért, annak megőrzéséért és továbbfejlesztéséért. Teremtményi függésben, végességem tudatában és a világ Isten alkotta törvényei iránti tisztelettel adom tehát a válaszomat Istennek és embereknek. A felelősség teljes értelmét megadó dialogikus jelleg, lám, az erkölcs vallási jellegéből származik.”
Azért az ő meghatározását választottam, mert univerzális, vagyis ahhoz, hogy elfogadjuk ezt a meghatározást, nem kell kereszténynek lenni, hiszen a nem vallásos emberek számára is van benne fogódzó. Ha kulcsszavaiban akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy a felelősséget a kötelességtudat, megfelelés és a dialógus jellemzi. A három közül a legmegdöbbentőbb a dialógus, a párbeszéd fogalma. Újra elő kell vennünk fejlődéslélektani tudásunkat. Ha megnézzük, hogy mi az oka a kisgyermek fejlődésének, akkor azt láthatjuk, hogy két dolog vezérli: túlélés és megfelelés. Árvaházban felnőtt gyermekeknél figyelték meg, hogy milyen későn tanultak meg járni és beszélni. Felfedezték, hogy azért, mert nem volt kihez kötődni, ezért nem is volt miért fejlődni. Tehát a felelősségben benne van a kötődés, így visszakanyarodunk Tuba professzor definíciójához, mely a dialógus jelleget hangsúlyozza. Nekem nagyon tetszik ez a gondolat, hiszen ez is a kapcsolatról szól.
Miért vagyok felelős?
Saját magamért
Első helyre teszem, hiszen a saját jóllétem a záloga a körülöttem lévők jóllétének is. Egy kapcsolatrendszerben élek, amelyben mindenkinek megvan a maga felelőssége az én irányomba, így nekem is az ő irányukba, ezért nem tehetem meg, hogy elhanyagolom magam. Ezt kívánja a szeretet „parancsa” (tanácsa) is.
Szeresd felebarátod, mint önmagad!
Ez a mondat is hangsúlyozza a saját magunk szeretetét. Hogy tudnánk úgy szeretni embertársainkat, hogy közben saját magunkat lehetetlen módon leértékeljük? Erre, azt hiszem, néha nevelnünk kell magunkat. Ha ez nehezen megy, ideje elgondolkodnunk valakinek a segítségén. Hihetetlen fontos parancs ez!
Jogos dolgokért
Mivel az életünket kapcsolatok révén éljük, mindenkinek van valamiféle jogos elvárása irányunkban. Például a családtagjainknak, hogy azt a szerepet töltsük be, amely természeténél fogva a miénk. Ha tehát egy apa vagy egy anya úgy viselkedik, mint a kamasz gyermeke, akkor a tinédzsernek megborulna a biztonságérzete. Egy darabig biztosan vicces dolog, de később teher, és így felborul a családi élet. Egyszer láttam egy filmet – a címét sajnos nem tudom –, amelyben a szülők válófélben voltak, és úgy próbálták gyerekeiket magukhoz hódítani, hogy olyan tevékenységeket űztek, mint ők. Elmentek a gyermekük házibulijába, a részegségig itták magukat, stb. A fiataloknak persze ez feltűnt, és mindenféle formában jelezték, hogy ez már nagyon „gáz”! A történet természetesen happy enddel zárult, és a házaspárnak pedig lett egy csomó tapasztalata a történet során, amit későbbi együttlétük során fel tudtak használni.
Másik példa: a munkáltatónk jogos igénye, hogy a ránk bízott feladatokat tudásunknak megfelelően lássuk el. Vagy az állam jogos igénye az adófizetés, különben nem tudná miből eltartani az országot.
Kapcsolataimért
Hitelesen vagyok benne a különböző szinteken megjelenő kapcsolataimban (családtagok, barátok, ismerősök). Az előző példánál maradva, azt a szerepet töltöm be, ami rám van szabva, mindenki irányába annyi szeretetet táplálok, amennyi szükséges, és ott vagyok a másik mellett, ha szüksége van rám.
Egy másik példával élve: egy anya, aki túlzott szeretetet táplál gyermeke felé, és elhalmozza mindennel, viszont cserébe azt kéri (akár tudattalanul), hogy ne hagyja el soha, épp az ellenkező hatást fogja elérni. Kiveszi a kezéből a felelősséget, és így a gyermek örökké gyermek marad. Egyszer egy orvosi rendelőben hallottam egy anyukától: „Hiszen az a dolgunk, hogy feleslegessé tegyük magunkat, nem?” Kicsit nyers a megfogalmazás, de igaz.
Tetteimért
Lentebb fogom említeni, hogy érzéseinkért nem vagyunk felelősek, hiszen azok elég mélyről jönnek ahhoz, hogy ne tudjuk őket irányítani. Viszont az érzéseinket tettek követik, amelyekért már valóban mi vagyunk a felelősek. Ha jön egy érzés, például a harag – ami nem feltétlenül romboló érzés (csak akkor, ha a felszínen maradok, és nem törődök vele), hiszen rengeteg energia van benne –, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy honnan is jön ez? Miért táplálom a másik irányába? Hogyan tudnám ezt konstruktívan felhasználni?
Környezetemért
Az egész „teremtett” világ, ahogy Tuba professzor írta, ránk van bízva. Amikor bekövetkeztek a technikai forradalmak, akkor a környezetünkkel nem törődtünk, mert nem gondoltuk, hogy ebből nagy baj lehet. Nem akarok senkit felmenteni a felelőssége alól, de mindig úgy képzeltem, hogy a nagy felfedezésekben és újításokban nem vettük észre, hogy micsoda károkat okoztunk. Viszont mindig ott van a lehetőség (szabadság), hogy amit elrontottunk, azt helyre is hozhatjuk. Ha néha belegondolnánk ennek a mondatnak a mélységébe, akkor máris másképp látnánk a környezetvédelmet. De mit tudok tenni a közvetlen a környezetemért? Hát azt, amit nap mint nap meg is teszek! Rendben tartom az udvarom, etetem az állatokat (ha van), elvégzem a házimunkát, az utcán, a munkahelyemen nem szemetelek, stb. Szerintem ezekre mindenkinek van rálátása. Ha mindenki megcsinálja a maga részét, akkor máris szebb a világ.
Azt gondolom, hogy mindenki számára hasznos, ha egy kicsit ránéz a reakcióira, amikor kritizálják a tevékenységét vagy mondanivalóját. Az alábbi bejegyzésben néhány reakciót írok, amelyeket meg fogok magyarázni. Aztán valamiféle megoldást is kínálok. Persze, nincsenek százszázalékos módszerek, ugyanis az ilyen helyzetekben két tényezőn múlik a végkimenetel: a lélekjelenléten és a személyiségen.
Erikson mondta, hogy minden a gyerekszobában dől el. Vagyis, milyen neveltetést kapott az illető. Eric Berneráerősít erre a gondolatra, szerinte az ember sorsa már kisgyermekkorban meg lett írva. Mindezekkel csak azt akartam jelezni, hogy a nevelés apró nüánszaival, a szülők gyermekeikhez való viszonyulásával meghatározzák gyermekük felnőttkori lépéseit, döntéseit.
Nézzünk néhány példát arra, hogyan reagálnak az emberek a kritikára:
Hallgatás
Miért van az, hogy amikor valakit szapul a főnöke, a tanára, a szülője, szomszédja, vagy valaki, aki tőle idősebb, vagy erősebb egyéniség, csak hallgatja, és csendben megpróbálja túlélni a szidalmazást? Akár két eset is lehetséges ilyenkor:
Tanult tehetetlenség: amikor azt érzi az ember, hogy ez a sorsa. Úgysem tud változtatni a dolgokon. Emiatt lemondóan egykedvűen fogadja a bántást. Egy ismerősömmel arról beszélgettünk, hogyan tudná megvédeni magát akár fizikai, akár verbális konfliktusos helyzetben. Mindkét esetben arra a következtetésre jutott, hogy ő nem tudja megvédeni magát, úgy is alul marad. Meg sem próbálta megvédeni magát sosem. Eriksont és Berne-t kell újra segítségül hívnunk e kérdés megválaszolásában. Ugyanis az ellentmondást nem tűrő szülők gyermekének lelki fejlődése elindulhat ilyen irányba. Ha tehát folyton azt hallja, hogy „Nincs más választásod!”, „Ezt majd mi eldöntjük helyetted!”, akkor valószínű, hogy a fent említett reakciót fogja alkalmazni. És ezzel az a probléma, hogy egy idő után megtanul nem felelősséget vállalni magáért. Panaszkodós lesz és elégedetlen, mert nem tanulta meg, hogy „szelídítse” meg az életet, vagyis hogyan alakítsa úgy, hogy neki jó legyen.
A tanult tehetetlenség azonban nem csak így sajátítható el. Mivel a gyermek utánozva tanul, könnyen beépít bizonyos magatartásformákat. Ha azt látja, hogy a szülei ugyanígy viselkednek a konfliktusos helyzetekben, akkor ezt nagyon hamar megtanulja, és eszerint fog cselekedni.
Szégyen: ha a kisgyermeket túl sokszor szidják össze, és azt mondják neki: „Nem szégyelled magad?”Akkor bizonyosan a hallgatás lesz az útja ennek a gyermeknek. Ugyanis azt fogja megtanulni, hogy az ő igényei nem fontosak, következésképpen ő sem fontos, nincs joga az élethez. Bizony, a szégyen ennyire pusztító tud lenni.
Támadás
Vannak olyan emberek, akik neveltetésüknél fogva az az alapélményük, hogy a világ kegyetlen, és ebben a kegyetlen világban nekik folyamatosan meg kell védeniük magukat. Ilyenek például a narcisztikus személyiségzavarral küzdő emberek. Gyermekkorukban valószínűleg keményen meg kellett harcolniuk a szülők, vagy más emberek figyelméért, szeretetéért. Kialakult bennük az a tudat a későbbiekben – valószínűleg fiatal felnőttkorban –, hogy ők túl tökéletesek másokhoz, hogy mások nem érdemlik meg őket, stb. Ezért fognak támadni a kritizálóval szemben, sőt hajlamosak ezért indokolatlan bosszúra is.
Hadd hangsúlyozzam, hogy nem mindig van a háttérben valamiféle személyiségzavar. Ugyanis egyes emberek képesek arra, hogy rájöjjenek, ahogy eddig csinálták, úgy már kezd nem működni, és muszáj stratégiát váltani. Ez egy szerencsés eset.
Szabadkozás
Csehov egyik novellájában, A csinovnyik halálában egy olyan férfiról olvashatunk, aki abba halt bele, hogy a színházban előtte ülő személyt véletlenül letüsszögte, és az nem bocsátott meg neki. Legalábbis ő így érezte. Közben az történt, hogy az államtanácsos – aki a csinovnyik előtt ült – letörölgette kesztyűjével tarkóját és kopasz fejét, mormolt valamit, de már tovább is lépett ezen a dolgon. Cservjakov a bocsánatkérésével az őrületbe kergette az öregurat, aki dühös lett rá. A csinovnyik viszont ezt a dühöt értelmezte félre.
Mi is történt itt? Cservjakov – és a hozzá hasonló összes csinovnynik – élete nem a mozgalmasságról szólt. Ők működtették a cári Oroszország bürokrata rendszerét, de tulajdonképpen felesleges munkát végeztek. Ily módon az életcéljuk is felesleges volt. Az egész életük értelmetlen volt. Hogy jön ez ide? Aki ilyen sokáig végez úgymond felesleges munkát, kialakul(hat) benne a tudat, hogy ő csak megtűrt személy. Hiszen tisztában van azzal, hogy a munkája értelmetlen. Mintha csak azért foglalkoztatnák, hogy ne haljon éhen. Mindenki más hasznos, csak ő nem. Vagyis rendkívül alacsonnyá válik az önértékelése. Így minden apróságért bocsánatot kell kérnie, hiszen ő mások kegyeltje, és nem teheti meg, hogy másoknak gondot okozzon.
Nehéz ezek után megoldásról beszélni. Mindenképpen érdemes ránézni kívülről egy konfliktusra, és megpróbálni a megfelelő kérdéseket feltenni magunknak:
Mi volt a konfliktus igazi magja? (Amikor két ember egymásnak feszül, sokszor csak a felszínt kapirgálják. Amint kitisztul a fejük, rájönnek – ha rájönnek –, hogy itt bizony mindkettőjüknek kielégítetlen igényeik voltak, és ezért nem látták a probléma igazi gyökerét.)
Hogyan viselkedtem ebben a kapcsolatban?
Mi volt az igazi oka a viselkedésemnek?
Hogyan fogok legközelebb egy ilyen helyzetben viselkedni?
Ezek a kérdések nem könnyűek. Nagyon sok probléma adódik a kielégítetlen belső igényekből (szeretet, elfogadás, megbecsülés, megértés, stb.). Könnyen viszik tévútra az embert. Félreértésekhez vezetnek. Ezért érdemes ideje korán egy mentálhigiénés szakemberhez fordulni, mert ő abban tud segíteni, hogy:
a kliens megértse, az embertársai nem jók vagy rosszak. Ugyanolyan (jó) emberek, mint ő. De nekik is vannak igényeik, amiket ki akarnak elégíteni.
a kliens kívülről lásson rá a helyzetére.
a kliens elfogadást és megértést éljen át, ezáltal gyógyulnak a belső sebei. (És sokkal kisebb lesz az esélye, hogy személyiségzavar alakulhasson ki.)
segítségével megtalálhatja az ilyen helyzetekben leginkább használható viselkedést anélkül, hogy másoknak lelki sérülést okozna.
Legalább akkora bátorságot kívánok ezekhez a kérdésekhez és a segítségkéréshez is, mint amekkora bátorsággal ugrik fejest ez a fiú!
Honlapunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k segítenek szolgáltatásaink biztosításában. Szolgáltatásaink használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. Adatvédelmi nyilatkozatunkat itt találja meg.
