Kategória: Személyiségfejlesztés

Az érzelmi ridegség ára

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

„Sekula, egy montenegrói jugoszláv ember (…), a háború után egy török származású muzulmánnal találkozott. (…) Az országút sűrű erdővel borított területen vezetett keresztül, és orvtámadásokról volt hírhedt. A muzulmán örült, hogy egy montenegrói társaságában lehet. Sekula is nagyobb biztonságban érezte magát egy törökkel… (…) Az erdőn keresztül vezető út során még közelebb kerültek egymáshoz. (…) Amikor a kellemesen hűvös erdőben leültek egy folyó partján, (…) Sekula elővette a pisztolyát. Szép fegyver volt, (…). A muzulmán elismerően nézegette, és megkérdezte, hogy meg van-e töltve. Sekula igennel válaszolt – (…). A muzulmánra szegezte pisztolyát, és pontosan a szemei közé célzott. A muzulmán nevetett, és arra kérte Sekulát, hogy fordítsa el a fegyverét, mert még el talál sülni. Ebben a szempillantásban tudatosult Sekulában, hogy meg kell ölnie útitársát. Ha életben hagyná a törököt, nem tudná elviselni a szégyent és a bűntudatot. Így hát – mintha csak véletlenül tenné – a nevető férfi szeme közé lőtt.” Forrás: Életesemények a fejlődéslélektan tükrében c. könyv

Az érzelmi ridegség háttere

„Miért ölt Sekula? Miért kellett útitársában a melegséget, barátságosságot, békeszeretetet megsemmisítenie? Miért ölte meg Sekul az emberséget saját magában, amikor a másikat lelőtte?” Arno Gruen szerint van bennünk egy idegen.” Ez az idegen a gyermekkorban meg nem kapott ölelés, szeretet, a szobánkban elalvás előtti sírás, melyre nem érkezett válasz, a magány, és még sorolhatnám, mi minden lehet.

Minden diktatúra és szélsőség képviselői között vannak jópáran olyanok, akik így nőttek fel. Hitlert a nagyapja utasította el származása miatt, és láttuk, mi lett belőle. Sztálin apja alkoholista volt, egy alkalommal részegen verekedésbe keveredett a rendőrökkel, ezután anyja szakított vele. Vajon milyen apa képe rajzolódhatott ki Sztálinban? Minden érzelmi hiány megbosszulja önmagát.

Pókerarcok

Az iskolában is könnyen tetten érhető ez a jelenség. Vannak diákok – leginkább fiúk – , akik pókerarccal járják a világot. Soha, semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni az arcukról. Nemcsak azért, mert a fiúk egymás közt „kemény legények”, – mert azért ettől függetlenül, ha máshogy nem is, de durva szavakkal és verekedéssel igencsak elmondják, mit éreznek igazságtalannak, vagy mivel sértették meg őket. De vannak olyanok, akik a sértésekre sem reagálnak. Nekik igazán nehéz az életük. Az érzések, amelyek bennük vannak, bennük rekednek, nem kerülnek kifejezésre, és csak belülről emésztik magukat. Nincsenek rá szavaik, hogy elmondják a fájdalmukat. Vajon mit élhettek át életük korábbi szakaszaiban, hogy idáig jutottak? „A fiúk nem sírnak„; „katonadolog„; „Ne bőgjél már!”; „Milyen kislány vagy te?” És mivel ilyen elutasításban volt részük, megtanulták, hogy csak erősnek szabad mutatkozni, mert ha gyengék, akkor „kicsinálják” őket. Talán Sekula is ezek közé tartozott.

A hangosak/dühösek

Vannak olyan fiúk, akik állandóan hangosan és sokat beszélnek. Hogy úgy mondjam, kiabálva. Soha nem veszik le a hangerőt, és rettentően kellemetlenek tudnak lenni. Semmi sem tetszik nekik, és ha valami nem úgy van, ahogy ők akarják, arra mélységes csalódással tudnak válaszolni. Ők valószínűleg elhanyagolt fiatalok. Ők egyszer valamikor nagyot csalódtak a felnőttekben. Ugyanakkor szeretnék, ha valaki észrevenné őket, ezért a kiabálva való beszéd is. És ha nem veszik őket figyelembe, akkor dühbe gurulnak.

A logikusok

Jó dolog, ha valakinek van logikája. Még jobb, ha a logikát és az érzéseket együttesen használja. Egyszer egy diákom mondta: „én az ellenségeimből barátokat csinálok„. És elmagyarázta, ha így tesz, akkor igazából a védelmét biztosítja. Igen, ez így jól is hangzik egy politikai csatározásban, vagy egy háborúban. De a hétköznapi élet nem így működik. Ha valaki az ellenségem, a minimum, hogy elkerülöm – feltéve, hogy nem arra utazik, hogy nekem állandóan keresztbetegyen – , és a maximum, hogy megpróbálom megtudni tőle, mi a baja velem. De ehhez az kell, hogy az érzéseivel tisztában legyen, és hitelesen tudja közölni. Például, ha dühös arra az illetőre, akkor el kell neki mondania ezt. Honnan ered ez a viselkedés? Mindig logikusan magyarázták el neki a szülei, hogy miért nem jó az, amit csinál. Illetve válogatott nevelési módszerekkel elfojtották az érzéseit. Vagy egy trauma érte.

Az igazságosztók

Szerintük az élet abból áll, hogy aki hibát vét, annak meg kell kapnia a méltó büntetését. Volt egyszer egy tanítványom, aki nem tudta megérteni, miért fontos, hogy megbocsássunk a másiknak. Az igazságosztóknak ez egy nagy probléma. Igaz, hogy a másik hibázott, esetleg ellenem követett el valamit, ami lehet, hogy egy égbekiáltó igazságtalanság, sőt embertelenség. De muszáj megbocsátani. A saját lelki egészségünk érdekében. Ez bizonyos esetekben iszonyúan nehéz. Az is lehet, hogy emiatt terápiába kell mennünk, de ezt saját magunkért meg kell tennünk. Hozzátartozik az önszeretetünkhöz.

Ezek az „idegenek” bennünk élnek. Meg kell ismernünk, hogy ne a tudattalanból mozgassa a cselekedetinket, mert iszonyú tévutakra tud minket vinni. És még valami. Egy dolog, hogy egy gyermek tetteinek vannak következményei, és egy másik, hogy büntetésképpen megvonja tőle a szülő a szeretetét. Rácsukja az ajtót vagy eltaszítja magától. Mindegyik révén óriási elhagyatottságot él meg a gyermek. Éreznie kell, ha rosszat is tesz, ettől még a szülei ugyanolyan szeretettel szeretik, mint előtte. Ez létfontosságú.

Melyik kategóriába tartozol? Szeretnél elindulni a feldolgozás útján? Beszélgessünk róla!

6 helyzet, ami kibillent a lelki egyensúlyunkból

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , , , ,

„Diszkomfort érzetem van. Hetek óta nem találom a helyem.”

„Mióta beszéltünk, azóta valahogy nem vagyok önmagam.”

„Már nem tudom, ki vagyok.”

„Állandó nyugtalanság van bennem.”

A lelki egyensúlyunkból való kibillenésről tanúskodnak ezek a mondatok. Elég sok ilyen, és ehhez hasonló mondatot hallok mostanában. Nemcsak másoktól, hanem önmagamtól is. Sokat gondolkoztam, hogy mitől érezhetem én vagy bárki más magát ennyire kibillenve a lelki egyensúlyából. Nem könnyű megragadni, mert amikor az ember benne van a helyzetben, akkor sokkal kevésbé érzékeli a lelki folyamatokat, csak azt érzi, hogy megvadult lovakként száguldanak vele az érzések.

Helyzetek, amelyekben érezzük, hogy kibillentünk a lelki egyensúlyunkból

Amikor nem a számomra megfelelő módon reagálok egy helyzetben, és ez később komoly zavart okoz a szívemben.

Előfordul, hogy lefagyunk egy vita kellős közepén, nem tudjuk megvédeni magunkat. Később csak azt vesszük észre, hogy állandóan panaszkodunk, elmondjuk fűnek-fának, milyen igazságtalan volt az illető, akivel vitatkoztunk. Ez általában akkor van, amikor a vita közben bekapcsol a személyiségünk egy korábbi állapota. Mondjuk valamelyik szülőnk folyton leuralt bennünket, bennünk pedig ez rögzült, és kapcsol be, amikor vitába keveredünk egy tekintélyszeméllyel vagy számunkra fontos emberrel.

Amikor szeretnék valamit tenni, de úgy érzem, hogy mindenhonnan falak vesznek körül.

Legfőképpen akkor fordul ez elő, amikor a végletekig alkalmazkodunk a másikhoz, a környezetünkhöz, és a saját érdekeinket háttérbe szorítjuk. Ennek a későbbiekben az is következménye, hogy átmegyünk passzív-agresszív viselkedésbe, vagyis amikor az agressziónkat rejtetten rányomjuk a másikra, illetve a fent említett módon panaszkodni kezdünk. Aztán ez abban is tud testet ölteni, hogy érzelmileg telítődünk, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy másokat bántunk, mintha más lenne a hibás az állapotunkért.

Amikor úgy érzem, nem tudok megfelelni a saját elvárásaimnak se.

Nemhogy másénak. Ugyanis valahol elvesztettük a fonalat, hogy kinek és miért akarunk megfelelni, sőt a saját elvárásainkat is eszerint állítottuk be, és emiatt rettenetesen fölé lőttünk. És most szenvedünk, hogy nem tudunk megfelelni, és nem értjük, miért nem. Ráadásul egy idő után már nehéz eldönteni, hogy melyik elvárás kié. Ha túl magasra tettük a mércét, gyanakodhatunk, hogy az nem a saját mércénk. Elvégre nem vagyunk saját ellenségünk.

Amikor egy darabig hagyom, hogy mások irányítsák az életem, mert úgy kényelmes, de amikor szabadulnék belőle, nem tudom, merre induljak.

Jó dolog, amikor nem kell gondolkodnunk, mert mások megoldják helyettünk a dolgokat. Nem kell túlgondolni, nagyon egyszerű, hétköznapi helyzetekben is előfordulhat. Például egy családban, ahol az anya gyesen van, apa dolgozik, és anya szervezi meg a bevásárlást, a nyaralást, az étrendet és még sok minden mást. Apának kényelmes, hogy nem kell az ebédeken gondolkodni, de mivel anya annyi mindenre figyel, előbb-utóbb olyanra is elkezd, amit már nem neki kell megoldani. Ez persze neki is rossz, és apának is. Vagy például az iskolában vagy bármely más munkahelyen a kezdő pedagógus vagy kolléga, amíg bele nem tanul a szakmájába, addig mindent elfogad, amit a nálánál tapasztaltabbak mondanak. Aztán egyszer csak eljön az idő, amikor saját lábára akar állni, de ez nem könnyű, mert eddig mindig csak úgy gondoltak rá, mint egy kezdőre, nem pedig egy szakmájához értő szakemberre.

Amikor valakitől, aki fontos a számomra, olyan visszajelzést kapok, amellyel nem tudok mit kezdeni.

Talán túlzás nélkül állíthatom, hogy mindenki szereti – én is – , ha néhány elismerő szót kap, megdicsérik a munkáját vagy éppen a frizuráját (azt különösen szeretem 😄). Azzal viszont már kevesen tudnak mit kezdeni, amikor kritikát kapnak. Még akkor is, ha az tényszerű. Na, az a nehéz helyzet igazán. Mert ha valamit dühösen vágnak a fejünkhöz, akkor elintézzük egy legyintéssel, esetleg visszaszólunk valamit. De a tényekkel nehéz vitatkozni. Már csak azért is, mert annak megvan a maga komolysága. És igen, ki tud billenteni a lelki egyensúlyunkból, mert az a rendszer, amelyben láttuk saját magunkat, felborulni látszik, és ehhez a boruláshoz nem tudunk alkalmazkodni.

Amikor ürességet érzek magamban, és csak ideiglenesen tudom ezt az űrt betölteni.

Ez az üresség az a fajta, amivel az ember reggel kel, este meg lefekszik. Úgy érzi, mintha a testében volna egy légüres gömb. Valami hiányzik, de nem tudja megfogalmazni, hogy mi. Sötétben tapogatózik, a boldogságot keresi, és mindenféle függőségekben talán meg is találja, de csak ideig-óráig tudja betölteni. De az is valószínű, hogy megfogalmazni sem tudja, mit keres. 😞

Mi kell a lelki egyensúlyunk fenntartásához?

Ehhez tudnunk kell elhelyezni magunkat az életünkben. Másodsorban pedig tudnunk kell célokat felállítani, egészen kicsiket, amelyek a nagy célokhoz, álmokhoz elvezetnek. Ebben tud segíteni a coach is, ha nem tudjuk egyedül a lépéseket kialakítani. Aztán nem árt tisztában lenni az érzéseinkkel, vagyis hogy a különböző helyzetekben mit érzünk. Ha ezt meg tudjuk fogalmazni, akkor a megoldás félig a kezünkben is van. Ilyenkor tulajdonképpen a pillanatban levést is gyakoroljuk, így kevéssé van az az érzésünk, hogy elszalasztottunk valamit. Van egy harmadik előnye is annak, hogy az érzéseinket meg tudjuk nevezni és még ki is tudjuk fejezni: képesek vagyunk hitelesen és önérvényesítő módon képviselni magunkat konfliktushelyzetekben.

Mit tegyünk, ha kibillenünk a lelki egyensúlyunkból?

Először is meg kell tudni, mi okozta ezt. Ennek legjobb módja, hogy valakivel, akiben megbízunk, akiről tudjuk, hogy úgy fogad el, ahogy vagyunk, átbeszéljük ezt a helyzetet. Sokat segít, ha hangosan beszélünk, mert akkor jönnek a legjobb gondolatok. Persze, van olyan eset, amikor már nem elég, hogy a legjobb barátunkkal vagy szülőnkkel beszéljük át. Ilyenkor mindenképpen érdemes mentálhigiénés szakemberhez fordulni.

Ha sikerült megtalálni azt a pontot, eseményt, amikortól kibillentünk, akkor érdemes beszélgetni arról, mi történt ott és akkor. Aztán lehet arról is beszélgetni, hogy most hogy csinálnánk. Így legalább külső szemlélőként ránézhetünk erre az eseményre, és amikor legközelebb belekerülünk, akkor talán jobban fogunk tudni reagálni.

Hogyan segítsünk, ha valakinek lelki támogatásra van szüksége?

Szerző: Hézl József
Blog, Személyiségfejlesztés, , , , , ,

Lelki támogatásra szinte mindenkinek szüksége van. Csak éppen van, aki kéri, van, aki nem. Többen kérdeztétek már tőlem, hogyan vegyétek rá ismerősötöket, hogy forduljon segítő szakemberhez. Hogy milyenek vannak még rajtam kívül, itt tudod elolvasni. Nem könnyű ugyanis azt látni, hogy szenved a barátunk. Ugyanakkor a kérdés nem egyszerű, mert a segítségünk erőltetésével tönkre is tehetjük a barátságunkat. Ez egy olyan poszt lesz, amelyet minden bizonnyal még fogok bővíteni.

A kérdés minden időben aktuális, mert szeretünk foglalkozni mások dolgaival és legfőképpen tanácsot adni. Ez ilyenkor mindig egy egyenlőtlen viszony, mert a tanácsadó barát vagy barátnő mindig olyan színben tűnik fel, mintha ő jobban tudná, hogy a segítendő félnek mi a jó. Emiatt vagy tényleg a „segítőjeként” néz a másikra, vagy elutasítja segítséget, rosszabb esetben a kapcsolatot is megszakítja.

Mi mozgatja a barátot/barátnőt, amikor a másiknak lelki támogatásra van szüksége?

Törődés

Akit szeretünk, azért igyekszünk mindent megtenni. Észrevesszük a rezdüléseit, és már apró jelekből tudjuk, hogy baj van nála. Ilyenkor vagy ő kezdeményezi a beszélgetést – hiszen mire valók a barátok? – vagy pedig a másik fél jelez neki, hogy „figyu, szerintem itt gáz van”. Ilyenkor azt gondolom, érdemes abból szempontból nézni, hogy mi az, ami nála segítségkérést jelent. Ugyanis nem mindenki keres egyből segítséget, csak apró jelzéseket ad. Például folyton idegesen beszél, vagy éppen rá nem jellemző módon visszahúzódik, szokottnál többet dohányzik, nem válaszol üzenetekre, figyelmetlen, szétszórt.

Aggodalom

Nem az egészséges mértékű aggódásról beszélek. Ugyanis ennek túlhajtott formája egy baráti vagy kollegiális kapcsolatba kevéssé fér bele. A túlzott aggodalmaskodással meg lehet fojtani a másikat. A barátom vagy kollégám nem a gyerekem, tehát az aggodalmat érdemes a szüleinek fenntartani. Mivel ő felnőtt, önálló ember, meg kell hagyni a lehetőségét annak, hogy hibázzon. És ez nem az én dolgom. Kivéve, ha az én hibámból ered. És itt merül fel az a kérdés, hogy a lelkem mélyén kinek is tartom őt, mit jelent ő a számomra, ha már ennyire aggódom érte.

Saját tapasztalat

Aki már járt segítő szakembernél és jó tapasztalata volt, természetes, hogy ezt meg akarja osztani olyannal, akiről úgy gondolja, segítségre lehet szüksége. De itt is fontos, hogy ő szeretne-e segítőhöz fordulni vagy nem, mert addig, amíg ő nem érzi szükségét, akármilyen állapotban is van, nem lehet szakemberhez erőltetni. Ez az ő felelőssége. Bár keményen hangzik ez, sajnos ettől még így van. Tanári gyakorlatomból vett példa, hogy kábítószerfüggő tanulóknak ajánlottam fel addiktológiával foglalkozó kapcsolataimat. Még időpontot is beszéltem meg a nevükben – mivel kérték – , de végül nem mentek el. Sajnos, ha az elhatározás nem elég erős bennük, akkor nem cselekszenek. És az én segítői tevékenységem itt véget is ért.

„Én jobban tudom”

Van az a segítői attitűd, amely arról szól, hogy megmutassa az illető a másiknak, hogy ő mennyire járatos a témában, őt érdemes követni, és ha őt követi, az neki is jó lesz. Ez a magatartás elég mélyről jövő ahhoz, hogy ezt az illető feldolgozza akár egyedül akár segítővel, persze csak akkor, ha ő maga is problémának érzi ezt. Ugyanis ez nem túl célravezető. Az viszont kérdés, mi történik, ha mégsem jön be az illető által javasolt megoldás…

A segítés által valamit fel akarunk dolgozni

Sokszor előfordul, hogy azért akarunk segíteni valakinek, mert már voltunk hasonló helyzetben, ugyanakkor nem sikerült olyan mértékben feldolgozni, hogy függetleníteni tudjuk magunkat a hasonló esetektől. Ez persze nem tudatos. Ezért van az, hogy a segítői foglalkozást választóknak a képzés során önismereti kurzust is biztosítanak.

Meddig mehetünk el a másik segítésében?

Mint már korábban írtam, nagyon kell vigyázni arra, hogy milyen utat választunk, mert a barátságot vagy családi kapcsolatot könnyen el lehet rontani annyira, hogy már többet nem akar velünk beszélgetni a problémájáról. Ha a barátunk, munkatársunk segítségért fordul hozzánk, akkor természetesen elmondhatjuk a véleményünket, de ennek megvan a maga hangneme, kommunikációs formája.

Azt gondolom, hogy sokat segít, ha saját történeteinket vagy az ő történetének valamelyik részéhez passzolót osztunk meg a segítségkérővel tisztelettudóan, empatikusan. A Te-üzeneteket ilyenkor kerülni kell, mert a másik úgy élheti meg, hogy ő hibás azért, mert ilyen helyzetben van. Tehát bármilyen érzést, vagy állítást fogalmazunk meg, akkor azt E/1-ben tegyük, hogy a másik inkább azt érezze, hogy segíteni szeretnénk, ne pedig azt, hogy ki akarjuk oktatni. ENNÉL TOVÁBB NEM ÉRDEMES MENNI! Onnantól kezdve ugyanis már nem a másik megsegítéséről, hanem rólunk szól a történet.

A segítés számomra arról szól, hogy a minél nagyobb örömmel tegyem. És azért jó ez így, mert nincs benne függés. Vagyis nem azért segítek, hogy megdicsérjenek, hanem azért, mert jól esik. Lehet elismerésért segíteni, de akkor annak akár csalódás is lehet a vége, mert vagy nem értékelik a segítségem vagy nemet mondanak.

A segítő beszélgetés – egy új élet felé vezető út

Szerző: Hézl József
Blog, Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , , , ,

A segítő beszélgetés és Krisztus agóniája jól összeegyeztethető. A Szent Három Nap. Önként adja magát, megfeszítik, feltámad. Ez Krisztus útja. Ez a hármasság az élet sok területén megjelenik, így a segítő beszélgetésben is.

Segítő beszélgetés: Krisztus és a kliens

Amikor jelentkezik valaki hozzám segítő beszélgetésre, akkor először is önként teszi. Saját elhatározása, hogy feltárulkozik előttem. Úgy, ahogy Jézus is saját elhatározásából megy a biztos halálba. Neki viszont van egy biztos tudása: az, hogy a végén a feltámadás várja, és ezzel nemcsak a saját, hanem mások életét is megváltja. Az, aki segítő beszélgetésre jön, az csak reméli, hogy a végén „feltámad”. Ilyen szempontból nem feltétlenül pontos a hasonlat.

Mindig nagy tiszteletet kelt bennem, ha valaki elhatározza, hogy egy másik embernek beszél a problémáiról. Valamit odaad magából, hogy aztán valami nagyobbat tudhasson magáénak. Minden beszélgetés végén meg szoktam kérdezni, hogy milyen érzés volt beszélni egy idegen embernek – még akkor is, ha annak az a hivatása, hogy másokat meghallgasson – a nehézségéről, akkor többnyire azt a választ kapom, hogy az elején zavarbaejtő vagy nehéz volt, de aztán érezte az elfogadást és az együttérzést, és amikor a végén kap egy visszajelzést arra, hogyan „dolgozott” a beszélgetés alatt, végképp megkönnyebbül.

Aztán van az az eset is, amikor a kliens a beszélgetés végén hoz elő egy újabb történetet. Abban újabb fájdalmak vannak, de az az érdekes, hogy ez fogja összekötni a következő beszélgetéssel. És az is érdekes, hogy ezt a fájdalmat a következő beszélgetésig elbírja a kliens. Még egy kicsit benne marad a fájdalmában, de a következő alkalommal feloldódik. Ez mégjobban erősíti a hasonlatot.

Csend a beszélgetésben

Beszélgetés közben a Csend is útitársunk. Amikor kedvesen, szelíden van köztünk, olyankor tudom, hogy a kliensem kellően oldott állapotban van a gondolatai kifejezésére. Amikor a csendnek súlya van, akkor érzem, hogy szükség van még egy kis oldásra. Van, aki megijed tőle, és megkérdezi, hogy „akkor most nagy a baj?„, és van, akinek teljesen természetes, hogy csendben hallgatják.

A csend a legfontosabb része a beszélgetéseknek, hiszen itt történik valami a kliens lelkében. Ez lehet egy elhatározás vagy egy pontosabb megfogalmazás, amellyel nagyot lendíthet a beszélgetés kerekén. Ez a csend állt be akkor is, amikor Jézus meghalt a kereszten. Csend és sötétség. Egy kicsit ilyenkor bennünk is meghal valami. Például a régi énünk. Vagy az a része a személyiségünknek, amelyik mondjuk értelmetlenül feláldozza magát.

A beszélgetés vége az a mozzanat, amikor a kliens egy nagyot szív a levegőből és azt mondja, „most legalább két hétre feltöltődtem”. Ez a feltámadás. Egyik analógia sem pontos, amelyet ráhúzunk a Szent Három Napra, így ez sem az. Amikor Krisztus kilép a sírjának nyílásán, és nagyot szív a levegőből, egy életre szól. Egy másik, újabb, teljesebb életre.

Hézl József

Mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakember

06305924511

4 Önismereti tapasztalat a boldogabb életért

Szerző: Hézl József
Blog, Személyiségfejlesztés, , , , , ,

Az életben szerzett önismereti tapasztalat sokat segít, de számomra mindig nagy kérdés volt, hogy az életemben lévő negatív történésekkel mit kezdjek. Az a gyanúm, hogy ez nemcsak az én kérdésem, hanem mindenki másé is, akinek az élete tele van nehezítő tényezővel. Hogyan érdemes ezekre a dolgokra gondolni? Mi viszi előrébb az életet akkor is, ha úgy érezzük, minden és mindenki ellenünk van? Négy dolgot mutatok be, amit én is megtapasztaltam az életemben.

1. Önismereti tapasztalat: veszteségekből nyereségek

Az életünk telis-tele vannak veszteségekkel. Ezek lehetnek szeretteink halála, egy kapcsolat megszűnése, érzések elmúlása, tárgyak elvesztése, szeretett munkahelyünk kényszerű elhagyása, stb. 15 évesen azon gondolkoztam, mit profitálhatok édesanyám korai elvesztéséből. A kérdés a mai napig foglalkoztat, de két dolog azonban bizonyos: át tudom érezni azon diákjaim vagy klienseim helyzetét, akik hasonló cipőben járnak. A másik, hogy jobban tudok segíteni megfogalmazni az ezzel kapcsolatos érzéseiket, ami a továbblépésben nagyon fontos.

2. Önismereti tapasztalat: a lehetőségek mindig ott vannak a fejlődésre

Különös tulajdonsága az Életnek, hogy amit elvett, azt valahol máshol pótolja. Közvetett módon tehát ez a pont is kapcsolódik az előzőhöz, annyi kiegészítéssel, érdemes nyitva tartani a szemünket és a szívünket meglátni ezt a „valahol máshol”-t. Például, a Szavak nélkül c. filmben a főszereplő az stroke-ja után elvesztette állását, de nyert helyette valami sokkal fontosabbat: lányával való kapcsolatának helyrejöttét, megtudni, milyen beleereszkedni a pillanatba. És ha felismerjük ezeket az „ellensúlyokat”, sokat segítenek az önismeretben való fejlődésünkben, vagyis a boldogságunk elérésében.

3. Önismereti tapasztalat: az elődöktől kapott örökség

Mindannyiunknak vannak felmenői, akik ilyen-olyan „örökséget” hagytak ránk. Ezek nem feltétlenül pozitív dolgok, pl. van, aki azt kapja örökségül, hogy az élet munka, és ha majd akkor pihenhetsz, ha meghalsz. Ebben nem feltétlenül van pozitívum ebben a formában, de ha megnézzük azt a részét, hogy a munka hozza meg azt a gyümölcsöt, amit később élvezhetünk, az már más. És hogy a munkába bele kell halni, az már az elődünk önismereti kérdése, nyilván ő is kapta valahonnan. Meg aztán van olyan, hogy valamely felmenőnktől kaptunk jót is, rosszat is. Akkor érdemes megvizsgálnunk, hogy számunkra mi a jó, és a mi rossz abban, amit ránk hagyott.

Tényleg! Te meg tudod fogalmazni, mit kaptál örökségül szüleidtől, nagyszüleidtől? Írd le magadnak, és ha segít, akkor naponta nézz rá, olvasd el! Hidd el, ha így teszel, máris nem fogod magad egyedül érezni!

4. Önismereti tapasztalat: a szeretet és a düh

Önismereti munkában gyakran találkozunk ezzel a kettősséggel, és azt gondoljuk, hogy rossz dolog, ha dühösek vagyunk. Pedig épp ellenkezőleg! Annyi mindent kifejezhetünk vele! Például az igényünket/szükségletünket. Csak nem mindegy, milyen kommunikációs technikával adjuk át. A dühöt lehet jól is, és rosszul is kommunikálni. Ez utóbbira példa, ha valaki a másikat minősíti, csak mert valamit nem csinált meg a megfelelőképpen. Ehelyett érdemes az ezzel kapcsolatos érzéseinket kifejezni, valahogy így: dühös vagyok amiatt, hogy nem tetted meg, amit kértem, mert ezen múlik az én munkám.

Másrészt: aki felé kifejezzük a dühünket, azt valójában szeretjük. Ezt érdemes felismernünk. És ha nem szeretnénk, nem volnának irányába ennyire intenzív érzéseink. És az az igazság, hogy a szeretetet és a dühöt csak egy hajszál választja el, mert mindegyik nagyon erős érzelem.

Ha mindkét érzelem intenzíven dúl benned, keress bizalommal!

Hézl József

mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakember

06305924511

Megfelelési kényszer – bilincs vagy ékszer?

Szerző: Hézl József
Személyiségfejlesztés, , , ,

Évek óta mondom, hogy az egész országot a megfelelési kényszer mozgatja. Próbálunk megfelelni valaminek, amelyet saját magunk hoztunk létre, és kikiáltjuk a legfőbb szabálynak. Pedig ha képesek voltunk annak idején létrehozni egy ilyen rendszert, akkor most is képesek vagyunk egy olyat csinálni, amelyben jól érezzük magunkat. Na, de miért van az, hogy az ember van a szabályokért, és nem a szabály az emberért?

Mindenkinek szüksége van egy egységes rendezőelvre, amely szerint az életét éli. De nem mindegy, hogy mit kapunk örökül, mi az, amit beépítettek a felettes énünkbe gyerekkorunkban.

Ha egy kisgyerek örökösen azt hallja, ezt nem szabad, azt nem szabad, előbb-utóbb szorongó gyermek lesz, némelyik önállótlan, némelyik pedig elkezdi a másikat ugyanígy fegyelmezni. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a ‘szabad’ és a ‘nem szabad’ között.

Alkalmazkodom, tehát vagyok

Mennyi az érték a megfelelésből? Meddig szolgálja a fejlődésünket, és mikortól mondható, hogy káros? Amíg hajt az energia, hogy „ezt most szívesen csinálom, szívesen adom bele az energiámat, és ezért hajlandó vagyok némi áldozatot is hozni”, addig rendben van. És amíg kapom másoktól a visszajelzést, pl. a főnökömtől vagy kollégámtól, hogy „szuperül csinálod, támogatlak, itt vagyok veled”, addig is rendben van.

De amikor az ember lélekszakadva próbál megfelelni egy olyan rendszernek, amiről mindenki tudja, hogy abszolút nem működik, akkor az már a MEGFELELÉSI KÉNYSZER.

Melyikben ismersz magadra?

A munkahelyi környezetben megvan a balanszok. Vagyis adott egy alig működőképes rendszer, amely a következő személyiségtípusokat termeli ki (mindegyik ‘gyermek’, ugyanis ezek mélyen a személyiségünkben rejtőznek):

  • van olyan, aki teljes erőbedobással akar megfelelni ennek a rendszernek – ő fog kiégni – ő az alkalmazkodó gyermek
  • van olyan, aki egyáltalán nem akar megfelelni ennek a rendszernek, tetejébe még lázad is – ő is ki fog égni – ő a dacos gyermek
  • van olyan, aki pontosan tudja, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy azt higgyék róla, hogy dolgozik – ő a manipuláló gyermek
  • és van olyan, aki a béke kedvéért lemond a saját igényeiről is, és megtesz mindent, amit kívánnak tőle – ő az elkerülő gyermek

Az utolsó kettő nem ugyanaz. Mert míg az előző csak úgy csinál, mintha megfelelne, addig az utóbbi feddhetetlenné teszi magát azzal, hogy megcsinálja a dokumentációt, amivel végképp igazolni tudja, hogy megcsinálta a feladatot.

MINDEGYIK ÁLDOZAT. Nincs kivétel. Ezek a mi megoldási stratégiáink.

Mit tegyünk a megfelelési kényszer ellen?

A megfelelési kényszert nehéz legyőzni saját erőből, de nem lehetetlen! (Ha mégsem tudod, itt olvashatsz a szolgáltatásomról.) Mégis foglalkoznunk kell vele, mert hosszú távon az egészségünk rovására megy. És ebben fontos tényező az önismeret, mert enélkül nem tudunk úrrá lenni rajta. Azonban, ha megválaszolunk néhány kérdést, akkor kicsit közelebb kerülhetünk a kényszerünk feloldásához:

  • Kinek fontos, hogy a feladat el legyen végezve?
  • Nekünk mi a célunk a feladat elvégzésével? (Van belőle valamilyen profitunk?)
  • Mire számítunk, ha elvégezzük a munkát?
  • Mire vágyunk? Dicséretre?
  • Ha kapunk egy feladatot, akkor feszültséggel vagy jó kedvvel állunk neki?

Egy saját történet

Miközben ezeket a sorokat írom, érzem a mellkasomon a nyomást. Ugyanis volt idő, amikor egyáltalán nem láttam rá a saját megfelelési kényszeremre. Rettegtem attól, hogy valakinek valami „rosszat csinálok”. Ezt sokszor fogalmaztam meg így. És rájöttem, hogy még mindig benne vagyok egy gyermek szerepben. A gyermeknek pedig nagyon fontos, hogy megfeleljen a szüleinek, mert a léte a tét. Legalábbis a 3-5 éves gyermeknek. Tehát fél a szülei szeretetének elvesztésétől.

Hát én is féltem, hogy a döntéseim miatt valakinek a szeretetét el fogom veszteni. És, ugye az oktatási rendszer erre a szorongásra még csak jobban ráerősít.

30 éves voltam, amikor rájöttem – ekkor már 4 éve tanítottam –, hogy mekkora szorongás van bennem emiatt. Tudatosan kezdtem el foglalkozni vele, lényegében még ma is, mert amik a gyermekévekben belém lettek kódolva, azokat sokáig tart kidolgozni magamból.

A helyzet az, ha nem vesszük fel a kesztyűt saját megfelelési kényszerünkkel, MI IS UGYANOLYAN RENDSZEREKET FOGUNK LÉTREHOZNI, AMELYEK ÉLHETETLENEK!!!!

Muszáj foglalkoznunk az önismeretünkkel, újabb és újabb kommunikációs technikákat tanulnunk ahhoz, hogy a rossz rendszereket belülről tudjuk lebontani. Ja, és nem másokért, hanem saját magunkért. Bármennyire is azt várják tőlünk, hogy haljunk bele valamibe, aminek semmi értelme, ne tegyük! Gondoljuk azt, hogy aki ezt várja tőlünk, ugyanúgy szenved, hiszen a segélykiáltását nem tudja másképp kifejezni, minthogy bennünket is a megfelelési kényszerbe erőltet.

És te hogy vagy a megfelelési kényszereddel?

Hézl József mentálhigiénés szakember,

szervezetfejlesztési tanácsadó, tanár

Az elengedés folyamata

Szerző: Hézl József
Blog, Személyiségfejlesztés, , , , , , , ,

Az elengedés az egyik legnehezebb dolog a mai civilizált társadalmakban. Rengeteg mindenhez ragaszkodunk, és nem nézzük, mi az, ami valójában szolgálja az életünket.

A megpróbáltatásokon keresztülmenni olyan, mint sziklának lenni egy kőcsiszolóban. Ide-oda lökdösnek és felhorzsolódsz, de csiszoltabban és értékesebben kerülsz ki onnan, mint amilyen valaha voltál.

Elisabeth Kübler-Ross

Napjaink életfelfogása szerint a legrosszabb, ami egy emberrel történhet, hogy meghal. Hiszen a 21. századi ember gondolkodása középpontjában a fiatalság, szépség és egészség áll. Valahogy taszítjuk magunktól a fájdalmat. De mi történik, ha szembejön velünk egy válás, egy munkahelyváltás vagy valakinek a halála? Mindegyikben van közös, még hozzá az elszakadás, a vissza nem térés érzése.

Érdekes módon, egy haldokló környezete ugyanazokon a fázisokon megy át, mint mint maga a haldokló. Ezek a gyász fázisai. Viszont, ha nem akarjuk az ezekkel a fázisokkal járó fájdalmat figyelmen kívül hagyni – úgysem lehet -, akkor nagyon sok tapasztalatot nyerhetünk életről-halálról. Egyszóval magunkról. De mik ezek a fázisok? Erről fog szólni ez a bejegyzés.

Az elengedés 5 szakasza

Elisabeth Kübler-Ross 5 szakaszt különít el, de érdemes még két szakasszal kiegészíteni.

Tudatlanság

A beteg gyakran nem kap elegendő információt betegségéről. A vizsgálatok ideje alatt a hozzátartozók is titkolóznak. A beteg körül egyre nő a hallgatás fala.

Bizonytalanság

A legtöbb beteg gyanakodni kezd. A körülötte lévők (hozzátartozók, kórházi személyek) nonverbális kommunikációja utalhat betegsége súlyosságára. Információkat kezd gyűjteni könyvekből, de igazából az ellentétét próbálja bebizonyítani (ambivalencia).

Tagadás

Nyilvánvalóvá válik a betegség gyógyíthatatlansága. A beteg tévedésnek tartja (pl. a leletek összecserélésére hivatkozik). Aztán elkezd őrült tempóban dolgozni, hogy egyrészt feledje a a betegségét, másrészt, úgy érezze, nem is beteg.

Düh

„Miért pont én?” Teszi fel a legtöbb ember a kérdést ebben a szakaszban. „A világ megy tovább, és senki nem veszi észre, mi történik velem.” A beteg agresszív lesz, elutasító, kritikus, de viselkedése mögött az igazságtalanság érzése és segélykiálltása áll.

Alkudozás

Az eddig kifelé forduló düh befelé fordulhat. Bűntudata van, hogy a nem megfelelő magatartásával hozzájárult betegsége kialakulásához. „Ha meggyógyulok, akkor ezt és ezt fogom tenni.” Ez a hozzáállás változást hoz a viselkedésében: együttműködő, segítőkész lesz, a környezetében lévőkre elkezd odafigyelni.

Depresszió

Az alkudozás eredménytelensége egyre lehangoltabbá teszi a beteget. Depressziója kétirányú: a múlt felé, hogy mi-mindent szalasztott el, a jövő felé, ami a halálra vonatkozik. Figyelme elkezd fokozatosan befelé irányulni.

Belenyugvás

Elfogadja helyzetét, félelmek, szorongások csökkennek. Csak néhány hozzátartozó jelenlétét igényli. Sokan ilyenkor végrendelkeznek. Valamire várnak, emiatt az orvosi eredmények egy kicsit javulnak, a javulást rohamos leépülés követi. Fontossá válik az érintés szerepe. Aluszékonyság helyett éberség. Vannak, akik halálos ágyuknál elhunyt szeretteiket vizionálják.

Nagyon nehéz időszak ez a hozzátartozóknak, illetve a haldoklónak. Nem mindenki esik át minden szakaszon, az is lehet, hogy valamelyik hosszabb ideig tart. A hozzátartozók is áteshetnek ugyanezeken, bár náluk lehet némi fáziseltolódás. Pl. tagadás vagy alkudozás fixálódik, nehezen engedik el a haldoklót. Kommunikációs nehézségek is adódhatnak a beteg és a hozzátartozók között, ami később komplikált gyászfolyamatot is előidézhet.

Az ember gyászán általában tényleg csak az idő segít. Ugyanakkor fontos az is, ha a hozzátartozónak konfliktusa volt az elhunyttal, akkor elképzelhető, hogy gyászfolyamat elhúzódhat akár több évre is. Amennyiben úgy érzed, hogy szükséged van külső segítségre a feldolgozáshoz, keress bizalommal!

Hézl József
mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakember

Mi okozza az állandó fáradtságot? 2.

Szerző: Hézl József
Személyiségfejlesztés, ,

A fáradtságot, mint korábban láttuk, nemcsak az okozhatja, hogy sokat dolgozunk, hanem rengeteg olyan dolog van, amely nem engedi, hogy pihenjünk. A testi fáradtság tüneteiről itt olvashatsz. Vagy a múltban, vagy a jövőben vagyunk. A jelenben viszont kevéssé.

Az állandó aggodalmaskodás is okozhat fáradtságot

Az aggodalmaskodó ember nagy teher a környezete számára. Elszívja mások energiáját, és nem veszi észre, hogy mennyire fárasztó és lehúzó állandóan hallgatni. Meg lehet őt érteni, de csak egy darabig. Nem a jelenben él, így folyamatos realitásvesztésben van. Persze neki sem könnyű az élete. De mi áll a háttérben?

Az aggodalmaskodás egyik nehézsége, hogy az aggodalmaskodó fél csak nagyon kevés bizalmat szavaz a másiknak, magának és a helyzetnek.

A másikban való bizalom hiánya

Akiért aggódik, abban nem tud megbízni. Nem bízik a másik képességeiben, és így azt sem engedi meg, hogy maga tapasztalja meg az élet nehézségeit vagy adott esetben a könnyűségét.

Tehát nemcsak a bizalom hiányát fedezhetjük fel az állandó aggodalmaskodásban, hanem a másik lekicsinylését is. Mivel ő nem tudja megcsinálni, ezért majd az aggódó fél megteszi helyette. Gyakori probléma ez pl. a szülő-gyerek kapcsolatban. Sok kamasz azért olyan “önállótlan”, illetve “lusta”, mert inkább megcsinálják helyette a házi munkát, minthogy megkönnyítsék a szülők a saját dolgukat azzal, hogy feladatokat bíznak rá.

De a főnök-beosztott kapcsolatban sem ritka. Hiszen vannak olyan vezetők, akik inkább maguk végzik el a feladatok oroszlánrészét, minthogy delegálnák azt, mert attól félnek, hogy a beosztott elrontja.

A másik elvesztésétől való félelem is állhat a háttérben. Hogyha a másiknak megengedem, hogy felnőttnek érezhesse magát mellettem, akkor mi lesz a velem? Ki fog rám felnézni? Csak akkor “létezem”, ha te mellettem vagy. Ilyen gondolatok húzódhatnak meg az állandóan aggodalmaskodó ember fejében. Ez persze a társfüggőségről is szól, de az egy másik blogbejegyzés témája. 

A magunkba vetett bizalom hiánya

És ez a kérdés már átvezet bennünket a saját magunkba vetett bizalmatlanságunkhoz. Ez megint nem könnyű téma. Nem arról van szó, hogy néha…, hanem van egy állandó feszültség amiatt, hogy nem vagyunk képesek irányítani a sorsunkat. Nem tudunk dönteni az életünket érintő kérdésekben. És ez már elég pici korban elkezdődik. Tanulóim szüleinek szoktam ajánlani, hogy fokozatosan adjanak ki kezükből feladatokat, mert egyrészt nekik könnyebbség – még akkor is, ha egy kicsit utána kell dolgozniuk gyermeküknek – , másrészt a gyerek megélheti a saját kompetensségét, és azt, hogy lehet befolyása a történésekre. Az iskola is – sajnos, a szabályainál fogva – leveszi a felelősséget a gyerek válláról, ahelyett, hogy olyan nevelési elveket tudna magáénak, amelyben központi szerepet foglal el a felelősségvállalás magáért és másokért egyaránt.

Szóval lehet, hogy túl sokszor kaptuk, akár szülőtől, akár tanítótól/tanártól, hogy alkalmatlanok vagyunk valami feladatra, de ha ennek ellenére saját magunkban meg tudunk bízni, akkor egy óriási lépést tettünk az önállóság felé. Persze ez félelemmel és bizonytalansággal is jár. Nem fog mindig mindenkinek tetszeni. De ez így van rendjén.

A helyzetben való bizalom hiánya

És ez pedig a helyzetben való bizalmatlansághoz vezet. Vannak rajtunk kívül álló dolgok, amelyekre semmilyen befolyásunk nincs. A fejünk tetejére is állhatunk, görcsölhetünk rajta, akkor sem fog változni. Ilyenkor érdemes megnézni, hogy mit tudunk kihozni az adott helyzetből. Például egy munkahelyen történő áthelyezés másik pozícióba nem feltétlenül jelent rosszat. Lehet, hogy így csökken a feszültség a felelősségvállalás miatt, vagy lehetőség van új emberek, megoldások, nézőpontok, megismerésére, új képességek kifejlesztésére. Ahhoz, hogy képesek legyünk a helyzetben bízni, három dolgot kell tudnunk:

1) Ez a világ jó. 2) Szerethetőek vagyunk. 3) Ebben a világban helyünk van.

És ezt a három dolgot pedig már az anyaméhben szívjuk magunkba.

Konzultációért kattints ide!

Mi okozza az állandó fáradtságot? 1.

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

Miért van az, hogy egy hosszabb szabadság után néhány nap alatt újra érezzük a fáradtságot? Nem jól pihentük ki magunkat? Többet kellett volna aludni? Túl sok volt az aktív pihenés? A választ most megtudhatod, ha elolvasod legújabb bejegyzésem, melyhez Gyökössy Endre református lelkész, pszichológus, egyházi író és költő gondolatait hívtam segítségül.

Görcsös szerepjátszás

Még mielőtt a címben említettről beszélnénk, tisztáznunk kell, mit jelent a szerepjátszás a témánk szempontjából. Ez a fogalom ugyanis a színházi életből ment át a pszichológia világába. Mindannyian szerepet játszunk, hiszen apák/anyák/testvérek/dolgozók stb. vagyunk. Tehát ezek szerepek, melyeket a különböző helyzetekben töltünk be. Azonban ezen felül is léteznek szerepek, amelyek sok esetben elég negatívan hatnak a személyiségünkre. Például az is egy szerep, hogy valaki folyton meg akar menteni másokat. De vajon miért „kell” szerepet játszanunk?

Hihetetlen sok energiát vesz igénybe, ráadásul nem is hiteles. Pedagógusi pályafutásom elején én is megpróbáltam másnak látszani, hogy jobban figyeljenek rám a diákok. Akkor elég komoly visszajelzéseket kaptam, hogy „Tanár úr, ne játssza már meg magát!” Elég letaglózó volt ezt hallani, de igazuk volt. Sokszor látom fiatalokon, hogy amikor bent vannak az osztályközösségükben, „kénytelenek” felvenni egy szerepet, amelyet pajzsként használhatnak, hogy megvédjék magukat a közösség dominanciájától. Viszont ők nem tudják, amit mi tudunk: a hangos, állandóan mindenki fölé kerekedő ember sokszor pont azért teszi ezt, hogy leplezze szorongását. Micsoda ördögi kör ez! Nem olyan rég egy barátomat kérdeztem arról, hogy mit gondol a fiatalok kicsapongó életmódjáról. Azt mondta, érti ő, hogy valahogy be kell illeszkedni, de ez csak egy darabig működik. Úgyis kiderül, hogy ez nem ő stílusa.

Ha elkezd másképp viselkedni, mondjuk úgy, „normálisan”, és szilárdan tartja magát hozzá, akkor a többiek egyszer csak elkezdik tisztelni őt. Ehhez azonban hatalmas önuralom és bátorság kell!

Elégedetlenség önmagunkkal

Nemcsak a tinik, hanem a felnőttek is hajlamosak túl sokat foglalkozni a külsejükkel, ill. a képességeikkel. Másokhoz hasonlítják magukat, és megállapítják, hogy ők szerencsétlenebbek, mint a másik, nem jók semmire sem. Ez kamaszkorban még normális, persze, egy bizonyos mértékig. De felnőttkorban már inkább nehézséget okoz. Valahol a lelkünkben megmaradtunk ebből a szempontból a kamaszkor ezen szakaszában. És nem is lehet könnyű kitörni ebből, ha ráadásul mindig azt kellett hallgatnunk, hogy „miért nem vagy olyan okos/olyan erős, stb., mint a szomszéd gyerek/a testvéred…„

Nagyon nehéz átállítani a gondolkodásunkat egy másik vágányra ilyen téren. Hiszen, ha valakit nagyra tartunk – istenítünk –, hozzá képest sosem lehetünk jók, vagy nem lehetünk nála jobbak. Viszont magunkhoz képest mérni a fejlődést, változást már nagy fordulat lenne!

Konzultációért kattints ide!

Mikor gyere mentálhigiénés segítő beszélgetésre?

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , ,

Hadd hozzak egy példát arra, hogy milyen esetben érdemes mentálhigiénés segítő beszélgetésre jönni. Karcsi 36 éves vállalkozó. Az elmúlt egy évben nagyon megsokasodtak a problémái. Nem megy úgy a vállalkozása, mint korábban, ráadásul párkapcsolati nehézségei is vannak, amelyek már a vállalkozása elején kezdtek kialakulni. Próbálta megbeszélni a párjával, és úgy tűnt, hogy sikerült is. Mára azonban világossá vált, hogy csak elaltatták egymást valami közhelyes megoldással. Karcsi most a válását a fontolgatja, de még előtte felkeresett egy mentálhigiénés szakembert. Az ülések során elkezdte látni a saját elakadásait, és rájött, hogy új alapokra kellene helyezni a kapcsolatát. Most ott tart, hogy megmenthető a kapcsolata.

Miért tette jól, hogy jelentkezett mentálhigiénés segítő beszélgetésre?

Karcsi jól döntött, amikor szakembert keresett, mert rájött, hogy a váláson kívül más megoldás is van. Mi lett volna, ha mégsem keres egy „külső szemet”!? Ugyanis erről van szó. Van valaki, aki segít megláttatni a nehézségeimet. És ez megnyugtató, mert az egydimenziós látásmódon kívül van még más dimenzió is az életben, de nem biztos, hogy magunktól meglátjuk.

Rengeteg ma a segítő szakmájú ember (mentálhigiénés szakember, coach, pszichológus stb.), mégis van még az emberekben egy gát, ami miatt nem mernek hozzájuk fordulni. Talán azért, mert gyengeségként élik meg. Keresztény berkekben pedig él az a felfogás is – bár már kezd kikopni – , hogy Istenben hívő embernek nincs szüksége ilyen segítségre, mert elég, ha Istennel jó kapcsolatot ápol.

Igen, csak hogy az Istennel való kapcsolat legalább olyan szoros kötelék, mint egy családtaggal. És ráadásul ugyanolyan sérülékeny is. Ha nem foglalkozunk vele, ugyanúgy tönkre tud menni, mint bármely kapcsolat. Ha nehezedre esik segítőt keresni, akkor gondolj rá úgy, hogy ő külső személy, aki képes rálátni az életedre és a kapcsolataidra objektíven. Tehát nem az agyadban fog „turkálni”, csupán segít láttatni dolgokat, amelyeket az érzelmektől és a különféle eseményektől már nem látsz.

Akkor gyere hozzám, ha olyan problémád van,

  • amelyből, úgy érzed, egyedül nem tudsz felállni
  • amikor váratlan esemény ért, és nem tudsz vele megbirkózni (pl. gyász)
  • ha párkapcsolati
  • vagy más kapcsolati nehézségeid vannak
  • ha életvezetési nehézségeid vannak (pl. ha nem tudsz kilépni, az „állandóan békítő” szerepéből)
  • ha úgy érzed, depresszió közeli állapotban vagy
  • ha úgy érzed, hogy a stressz mindennapossá válik az életedben

Négy kérdést tegyél fel magadnak, amikor azon gondolkozol, hogy szakemberhez forduljál-e:

  • mennyire zavarja a hétköznapi életem?
  • elég-e, ha egy barátommal, szülőmmel, testvéremmel beszélem meg a problémámat?
  • mennyi energiát kell belefektetnem, ha egyedül akarom megoldani,
  • megéri-e ez az energiabefektetés?

Ha döntöttél, kattints ide a jelentkezéshez!

Honlapunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k segítenek szolgáltatásaink biztosításában. Szolgáltatásaink használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. Adatvédelmi nyilatkozatunkat itt találja meg.

Elfogad