Kategória: Személyiségfejlesztés

A példakép, és ami mögötte van

Szerző: Hézl József
Személyiségfejlesztés,

Ki a jó példakép? Van-e ilyen? Miért fontos? Fontos-e egyáltalán? Azt gondolom, hogy bármelyik életszakaszban izgalmas kérdés ez, hiszen mindenki másképp él meg dolgokat, más szempontok szerint mérlegel és ad válaszokat az élet kérdéseire. A példaképek azért fontosak, mert ezekre a kérdésekre sajátságos válaszokat adnak.

Példakép/piedesztál

Amikor a kiskamaszok példaképeket választanak, általában szuperhősökre esik a választásuk. Ők sokszor emberfeletti erővel bírnak, vagy könnyedén vesznek olyan akadályokat, amelyeket a hétköznapi ember nagy érzelmi megterhelés árán tesz meg. Ezek miatt a tulajdonságok miatt tinédzserek piedesztálra emelik őket. Ugyanígy tesznek egy edzővel, vagy tanárral, bármilyen tekintélyszeméllyel, illetve a velük azonos nemű szülővel is, vagy családtaggal, család barátjával. A gond ott van, amikor ez a példakép olyat tesz vagy mond, amellyel megbotránkoztat, de legalábbis ellenszenvessé válik. Ilyenkor sajnos sérülhet a kötődés, és a nemi szerepek megkérdőjeleződnek.

Ki a „jó” példakép?

Fontos kérdés, hogy mi alapján választunk magunknak példaképet, és egyébként az is fontos, hogy miért. Az embernek vannak vágyai, amelyeket szeretne elérni. Az olvasó embernek azért könnyebb, mert találkozott már annyi szereplővel az olvasmányai során, amelyekből bőven tud válogatni. Az a jó példakép, amely valamilyen kérdésre választ tud adni: például hogyan győzzem le az ellenfeleimet, hogyan hódítsam meg valakinek a szívét, hogyan oldjak meg problémás helyzeteket. A kérdéseket pedig napestig lehetne sorolni. Felnőtt korban sem rossz dolog, ha példaképeink vannak, de egy valamit azért nem szabad elfelejteni: egy példaképet sem lehet egy az egyben adaptálni. Mindegyikből van valami, ami beépíthető. Máskülönben meg teljes csalódás, ha nem tudunk olyanok lenni, mint a kiválasztottunk. És ez nem bonyolult: az ő világában az a viselkedés működik, neki más az élettörténete, ami miatt ilyen lett, más minták voltak az életében.

Tehát egy az egyben lemásolni valakit lehetetlen, vagy ha igen, sokáig nem tart, mert minden ember egyedi, és nem képes egyik pillanatról a másikra levetkőzni a régi szokásokat, viselkedéseket. És nem is lehet.

Mi a jó hozzáállás a példaképekhez?

Gyermekként azt gondoltuk, hogy a példaképeink tökéletesek, ezért is akartuk őket „lemásolni”. Aztán történt valami, ami miatt már nem volt szimpatikus, vagy kiderült róla valami… Ilyenkor összetörik a kép, az ideál, amelyet elképzeltünk róluk. Mégis akkor miért fontosak a példaképek? Mert mindegyiknek van „jó” és „rossz ” tulajdonsága, de egy vagy két dolog kiemelkedik az életükből. Egy-egy tulajdonság nagyon hamar kialakítja a vonzalmat. Ezért fontos, hogy a példaképeink tulajdonságait nézzük, vagyis mi az, ami hiányzik belőlünk, és azt megnézni, hogyan illeszthető bele a saját személyiségünkbe. Borzasztóan fontos tehát, hogy mindegyik példaképünkből, annyit vigyünk el, amennyi beépíthető a számunkra.

Hogy vagy a példaképeiddel? Volt már, hogy csalódtál bennük? Gyere, beszéljünk róla!

A halottaink öröksége 2.

Szerző: Hézl József
Személyiségfejlesztés, , ,

Halottaink által három olyan dolgot örököltünk (egységesítő életfilozófiát, tulajdonságokat, egy „családfát”), ami azt bizonyítja, hogy nem vagyunk egyedül. Még akkor sem, ha nem ismertünk senkit a családunkból. A pozitív dolgokon túl azonban olyat is kaptunk, amely első nekifutásra megnehezíti az életünket. Például, ha diszfunkcionális (ezen belül szenvedélybeteg) családban nevelkedtünk, akkor nekünk duplán, sőt triplán meg kellett küzdeni egy apró elismerésért. Már csak azért is, mert egy diszfunkcionális családban a gyerek nem a család középpontja, hanem inkább zavaró tényező. És ezt leírni is szörnyű. Ott, ahol valamilyen diszfunkció van, pl. egy nárcisztikus vagy alkoholfüggő szülő (vagy éretlen személyiségű), akkor a maximum a minimum, mert a gyerek nem okozhat problémát, mert a szülőknek túl kell élni a mindennapokat, saját magukkal kell küzdeniük, és a gyerek nevelése ebbe nem fér bele.

Sebekből erősségek

A diszfunkciók arra sarkalják a gyermeket, hogy növesszen olyan készségeket a saját túlélése érdekében, amelyek bár nem életkorának megfelelőek, mégis hozzájárulnak ahhoz, hogy mindennapokban létezni tudjon. Szóval, ami első nekifutásra fájdalom, az lehet az erőssége a gyereknek, és később a felnőttnek. Ami borzasztóan nehéz, hogy akik ilyen típusú családokban nőttek fel, el kell gyászolniuk, hogy valójában sosem lehettek önfeledt gyerekek. De ők az utódaiknak már teremthetnek olyan körülményeket, amelyek között ők meg tudják élni gyermekségüket, és velük és általuk a felnőtt is gyógyulhat. Arról, hogy milyen a kapcsolódása a világhoz a szenvedélybeteg családban felnőtt embernek, a későbbiekben fogok írni.

A halottaink által elszenvedett fájdalmak erősségekké kovácsolása

Terhelhetőség

A szenvedélybeteg családban felnövő emberek hihetetlen módon bírják a terhelést. Ehhez ugyanis a családban kellett hozzászokniuk, mert mindent önerejükből kellett megtenniük. A gyerek, ha lekerül róla a fókusz, arra törekszik, hogy helyreállítsa a családi egyensúlyt, és ezért sok mindent beáldoz. Az álmait, a vágyait, a véleményét… De legalább „béke” van, ami nem feltétlenül igaz, hiszen sok esetben a tökéletes sem elég, és ez a folyton változó keretek miatt van. És ő ezek között a keretek között tanult meg létezni. Ezért nagyobb a teherbírása, mint bárki másnak.

A kitartás képessége

Biztos ismerjük a filmekből azt a klisét, hogy amikor már mindenki feladta a reményt egy kutyával, egy lóval kapcsolatban, akkor mindig van valaki, aki még akkor sem adja fel, amikor a többi igen. A valóságban ők a parentifikáltak, akik „míg élnek, remélnek.” Nincs számukra lehetetlen, emiatt lehet rájuk bízni olyan embereket és dolgokat, akikről már mindenki lemondott, mert ők nem fognak. És rendszerint el is érik, amit el lehet érni.

Hűség

A diszfunkcionális családban felnőtt ember olyan kapcsolatokban is kitart, amelyeken látszik (sokszor már az elején is), hogy biztosan ki fogják használni. Mivel azonban folyamatosan remél, és megpróbálja „megjavítani” a másikat, és a lehető legtöbb pozitív tulajdonságát felfedezni, nagyon sokáig tart, amíg felismeri, hogy ebben a kapcsolatban ő a „balek”. Borzasztóan gyorsan felejti el, ha rosszat tettek vele. Így a hűsége csapda is lehet, ha nincs kellő önreflexiója.

Szociális képességek

A parentifikált gyerekek nagyon hamar megtanulják, hogy ha nem a családban tölthetik be az érzelmi szükségleteiket, akkor azt a családon kívül kell keresniük. Emiatt megtanultak gyorsan kapcsolatot építeni, csevegni, és emiatt alkalmazhatók arra, hogy másokat integráljanak egy bizonyos közösségbe.

Te is szenvedélybeteg családban nőttél fel? Beszéljünk róla!

A téma jövő héten folytatódik…

A halottaink öröksége 1.

Szerző: Hézl József
Személyiségfejlesztés, , , ,

Bármit is gondoljunk róluk, a halottaink által kapott dolgok egy egész életen át elkísérnek. Mindenszentek és halottak napja táján különösen aktuális kérdés lehet ez. És itt most legfőképpen azokról a tulajdonságokról beszélek, amelyeket magunkban vélünk felfedezni. Persze, az is lehet, hogy nem látunk rá, hogy mi mindent hordozunk magunkban belőlük. Ezt érdemes monitorozni, és kialakítani a hozzájuk fűződő viszonyunkat, az elhunythoz és a tőle kapott örökséghez is. De mi mindent köszönhetünk nekik? Hogyan érdemes viszonyulni azokhoz, akiktől a legtöbbször bántást kaptunk? Kezdjük azzal, amit minden elhunytunknak köszönhetünk.

Egységesítő életfilozófiát

A felmenőinket, ha nézzük, némi barokkos túlzással egy mondattal le lehet írni a spiritualitásukat, vagyis azt a vezérelvet, amelynek mentén ők éltek. Ezekből óhatatlanul mi is kaptunk, annyi különbséggel, hogy bennünk továbbfejlődik ez a gondolat. Például, ha az apánknak mondjuk az volt az életfilozófiája, hogy „csak a munka az érték”, akkor egy magunkfajta Y generációs azt fogja erre mondani, hogy „nemcsak a munka, hanem mi magunk is értékek vagyunk”. Persze nem kizárt, hogy egy az egyben másoljuk szüleinket, de ez abban az esetben lehetséges, ha nem rendelkezünk reflexiós vagy ha úgy tetszik, kritikai képességgel. Ha kamaszkorunkban lázadtunk, akkor van arra esély, hogy felnőttkorunkban meg tudjuk fogalmazni a saját egységesítő életfilozófiánkat. Erről a fogalomról itt is írtam.

Tulajdonságokat

Borzasztóan izgalmas kérdés, hogy hogy vagyunk mi azzal, amit tulajdonság címén a felmenőinktől örököltünk. A tulajdonságokban az a jó, hogy meg lehet változtatni bizonyos mértékig. Erre azonban csak akkor leszünk képesek, ha tudjuk azt, hogy min kell változtatni. Például, az anyánk állandóan azon szorongott, hogy vajon eszünk-e rendesen. Ha eleget hallgattuk az ő vívódásait és szemrehányásait ezzel szemben, akkor szinte borítékolható, hogy mi bennünk is lesz egy csomó szorongás. Ugyanis itt nem csak az evésről van szó, vagy a jóllakottságról. Hanem arról, hogy nem lehetünk elég biztosak magunkban, mert mindig jönni fog egy mi lesz, ha… gondolat. Sokszor a megoldás ott van a kezünkben. Mindig érdemes megvizsgálni azt, hogy egy adott kérdésben, jelen esetben az evéssel kapcsolatban hogyan vélekedtek eleink. Ha az evés számukra ésszerűtlen módon központi kérdés volt, akkor jó eséllyel nekünk is az lesz. Ugyanakkor lehet ebben egy határt szabni, hiszen a szorongásoknak van egy borzasztóan irreális oldala: az, ami nagy valószínűséggel nem fog megtörténni.

Egy rendszert, amelynek ősidőktől fogva részei vagyunk

Ez a legszebb része. Amikor azon kapjuk magunkat, hogy mennyire magányosak vagyunk, akkor érdemes kimenni a temetőbe a szeretteinkhez. A sírjuknál megállva, vagy otthon gyertyát gyújtva végiggondolhatjuk, hogy kik voltak ők, mit kaptunk tőlük. Érdemes azt is végiggondolni, hogy mi sem a semmiből lettünk, és van egy családfánk, tele emberekkel, akik éreztek és gondolkodtak valahogy. Ha belegondolunk, hogy a szüleinknek is voltak szüleik, és nekik is voltak szüleik, akkor ez lehet megnyugvás és erőforrás, hogy mi is belőlük lettünk, és hogy hány generáció található meg bennünk. És hogy kaptunk tőlük könnyű vagy nehéz történeteket, érzéseket, gondolatokat, tulajdonságokat, ez utóbbin lehetőségünk van változtatni. De ez csak folyamatos önreflexióval lehet, és a viszonyok kialakításával azzal kapcsolatban, amit és ahogy gondoltak a felmenőink.

Sokszor nem gondolunk bele, micsoda élettörténetek lehetnek a miénken kívül a családunkban. De az, hogy nemzedékek élnek bennünk, hát alsó hangon is pátosszal töltheti el az embert.

Legközelebb arról olvashatsz, hogy mi lehet az örökséged (erősséged), ha diszfunkcionális családban nőttél fel.

Munkafüggőség, a legális kábítószer

Szerző: Hézl József
Személyiségfejlesztés, , ,

A munkafüggőség (munkaalkoholizmus) egy olyan addikció, amelyről nem illik beszélni a mai világban. Hiszen mindenhol az az elvárás, hogy legyél mindig bent, legyél százszázalékos, lehetőleg ne legyél fáradt, és főleg beteg. Aki ezt megvalósítja, piedesztálra emeltetik (egyébként nem, mert van, akinek a tökéletes sem elég). És közben pedig szépen elveszti azt, ami ő valójában.

Egy kis történelem

melyet már az 1900-as évek eleje óta tartanak számon vasárnapi neurózis néven. Ferenczi Sándor pszichoanalitikus már 1919-ben számol be olyan esetekről, amikor a pácienst a hétvége alatt szorongás fogja el, mert most éppen az a feladat, hogy pihenjen. Ő viszont nem tud kikapcsolni, és már a következő hetet tervezi, készíti elő. Amerikában 1971-ben ismerték fel a kórképet, és mivel nagyon hasonlóak a tünetei az alkoholbetegséghez, elnevezték munkaalkoholizmusnak.

A munkafüggőség jellemzői

A munkafüggőség egy viselkedési addikció, amely azt jelenti, hogy az illetőnek van valamilyen szorongása, amelyet a túlzott munkavégzéssel kompenzál. A legfőbb jellemzők talán ezek:

Fontosság érzése: Ha minden munkát elvállalunk, egy darabig megélhetjük azt, hogy fontosak vagyunk, ugyanakkor egy idő után mindig minket találnak meg mindenféle feladattal, még olyannal is, amit nem tudunk megcsinálni.

Megfelelési kényszer: manapság roppant fontos a teljesítmény, és ott is bevezetik a teljesítményértékelést, ahol nem kellene (vagy legalábbis nem ilyen formában, pl. az oktatás). Ezen múlik a fizetés, vagy legalábbis a vezető vagy főnök elismerése. Ez akkor problémás, ha a beosztottnak van egy rossz mintázata az apáról, aki mindig csak elvárt, de nem adott cserébe semmit vagy nagyon keveset. Vagy az illető szenvedélybetegcsaládban nőtt fel, ahol mindig a tökéletességre kellett törekedni, mert abból nem volt probléma. A megfelelési kényszerről itt olvashatsz még.

Mindig elérhetőség: a mai világban az is elvárás, hogy a telefonod 0-24-ben bekapcsolt állapotban legyen. Mindig Legyen elég mobilnet, ha nem vagy wifi közelében, akkor is elérhető legyél minden platformon.

Beszűkült kapcsolatrendszer: a túlteljesítő – és egyébként túlkontrolláló – személy leépíti a kapcsolatait azért, hogy a munkáját maximálisan el tudja végezni. Aztán eljut oda, hogy elég neki, ha a munkahelyén vannak barátai. Igen ám, csak ők sem elérhetők mindig, és elképzelhető, hogy munkaidőn kívül nem akarnak munkatárssal találkozni. A családi kapcsolatokat pedig kevésbé tudja helyettesíteni egy munkatárs, mint a tényleges családtagok.

Állandó pörgés: nincs hétvége, nincs este, mindig elérhetőség és szédületes a tempó. Már arra sincs idő, hogy delegáljuk a feladatot, mert mi úgyis jobban csináljuk, és amíg elmagyarázzuk, addig meg is csináljuk. Ez a tökéletes út az elmagányosodás felé.

Perfekcionizmus: biztos vannak szakmák, amelyekben fontos, mert mondjuk életek múlhatnak rajta. De érdemes feltenni ilyenkor a kérdést, hogy kinek és miért fontos a százszázalékos munkavégzés. Nem azt mondom, hogy a perfekcionizmus rossz dolog, hiszen van benne kihívás, és az embernek szüksége van a kihívásokra. De van a másik oldal is, amikor az kényszerességig fajul. És onnantól nem mi vezetünk.

Kik a veszélyeztetettek?

A kezdő munkavállaló mindenképpen. Hiszen az új seprűnek mindig jól kell sepernie. A már régóta dolgozó pedig azért, mert már bejáratott, és így több feladatot lehet rábízni.

Töltsd ki a munkafüggőségi tesztet is!

Letöltöm a tesztet

Te hol tartasz ebben? Akarsz beszélni róla?

A tudattalan mélyén

Szerző: Hézl József
Személyiségfejlesztés, , , , ,

A tudattalan az elménk azon része, melyet annyira nem látunk, mint egy feneketlen kút mélyét. A jungi pszichológiában a tudattalan szimbóluma a kút. Nem véletlenül. Pont annyira feneketlen és félelmetes. Természetesen abban az esetben, ha így kezeljük, és nem akarunk benne jobban elmélyedni. Minél lejjebb ereszkedünk, annál tudatosabbak lehetünk. Ez nagyon hangzatos, ugyanakkor tudnunk kell, hogy a tudattalanba való mélyedés sokszor nem fájdalommentes. De hogyan is gondolkodott róla Jung?

Jung és a kollektív tudattalan

Carl Gustav Jung szerint az ősidőktől fogva léteznek úgynevezett archetípusok, amelyek különböző formában minden életkorban, minden időszakban, minden történelmi korszakban előjönnek. Ezek az emberiség közös „nem látható” emlékezetében – vagyis a tudattalanjában – élnek, és az irodalmi művekben, történelmi alakokban „ismétlődnek”.

Ha meg akarnánk fogalmazni, mit jelent az archetípus, akkor azt mondhatjuk, hogy az ember élete egyes mozzanatainak vannak előképei az ősidőkig visszamenőleg. Mert vannak, amelyek sosem változnak. Például az emberi élet nehézségeit rögös útnak vagy pokoljárásnak is nevezzük. De rögös utak már voltak sok helyen, akár a történelmet, akár az irodalmat nézzük. Odüsszeusznak is elég nehéz volt az útja – például az alvilágban tett utazása -, amíg visszatalált feleségéhez. Jézus is alászállt a „halottak közé”, és „harmadnapra” feltámadt. Amikor újult erővel állunk neki egy munkanapnak, akkor is azt mondjuk, hogy „feltámadtam”.

De nemcsak az életszakaszoknak, helyzeteknek vannak archetípusai, hanem személyiségtípusoknak is. A király, a bohóc, a hős, a mágus (róluk a következő bejegyzésemben fogok írni) mind-mind archetípusok, és a különböző korokban, különböző formákban testesülnek meg. A nőcsábász férfi archetípusa Don Juan, aki minden nőben az anyjával való kapcsolatot kereste. (Ebben a témában említhetnénk Krúdy Gyula Szindbádját is) És bizonyára neki is van még korábbra visszavezethető előképe.

Az ödipális konfliktus és a tudattalan

Az ödipális konfliktus (vagy Ödipusz-komplexus) elméletét Freud vezette be. Ödipusz a Szophoklész drámájában megöli apját és feleségül veszi anyját. Innen a jelenség elnevezése. Freud a fejlődést a szexuális késztetések mentén vizsgálta. Azt találta, hogy az apa versenytársa a fia lesz. A fiú apja halálát kívánja, hogy anyja az övé legyen. Ugyanakkor a gyermek apját is szereti, és rájön, nem akarja elveszíteni őt. Emiatt ezt a fajta vágyat elfojtja, és az pedig lesüllyed a tudattalanba. Bizonyára hallottunk már olyat a gyerekek szájából, hogy majd feleségül veszi anyukáját, vagy hozzámegy apukájához. Ezek pont ezekre a késztetésekre utalnak. A fiú, illetve a lány úgy „oldja meg” ezt a konfliktust, hogy azonosul a vele azonos nemű szülővel. Hangsúlyozom, hogy nem mindenkinél ugyanúgy csapódik le az ödipális konfliktus. ugyanis nem mindig látványosan „küzdenek” meg a fiúk és az apák, a lányok és az anyák. Van, amikor ezek egészen finom belső lelki folyamatok.

A homoszexualitás és a tudattalan

A homoszexualitás az egyik legkényesebb téma pszichológiai szempontból. Képzeljük csak el, hogy körülbelül a 90-es években vették ki a DSM-ből, vagyis a pszichiátriai betegségek osztályozásából. Azt gondolom – és ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül -, hogy a homoszexualitás elsősorban önismereti kérdés, amelynek lehetnek pszichológiai síkjai is. Ez azt jelenti, hogy amikor egy kamasz kijelenti, hogy ő biszexuális vagy homoszexuális, akkor érdemes megnézni a családi történetét, vagyis a szüleihez való viszonyát. Egy erőskezű, irányító anya fiúgyermeke például valószínűleg a fiúkhoz fog vonzódni, mert a gyerek számára a szülő jelenti a világot. Ha egy gyerek nem kapja meg az anyjától a gyengédséget, elfogadást, szeretetet, akkor ebben lesz egy bizalmatlanság a női nem felé. Az lesz a megélése, hogy a nők elérhetetlenek számára, mint ahogy az anyja is, és emiatt a fiúk felé fog fordulni. De a túlzóan aggodalmaskodó anyának is elkezdhet a fiúgyermeke a saját neméhez vonzódni. Ez csak néhány példa, számtalan oka lehet még (például abúzus) a homoszexualitásnak.

Fontos lenne még hangsúlyozni a fiatalok számára, hogy nem kell még így azonosítaniuk magukat , mert a kamasz még egy csomó hormonális változáson megy keresztül, és még egy csomó hatás fogja őt érni. Amikor a fiúk elváltoztatott hangon utánozzák a lányokat, akkor tulajdonképpen ez is egy szereppróbálgatás és megküzdés. Ha a kamaszok veszik a bátorságot, hogy megosszák titkukat velünk, akkor törekednünk kell a biztonságos légkör megteremtésére, még akkor is, ha bennünket ez ijedtséggel tölt el. Az érzéseinket elmondhatjuk ezzel kapcsolatban, és azt is, amit tudunk, de érvényteleníteni vagy letiltani a kamaszok érzéseit nem szabad, mert annak könnyen bizalomvesztés, de ennél súlyosabb következményei is lehetnek.

Látnunk kell tehát, hogy az okok minden esetben a tudattalanunkban keresendők. Mi az, amire már régóta keresed a választ a személyiségedben? Akarsz beszélni róla? Keress bizalommal!

Amit a szorongás elrejt

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A szorongás olyan, mint az álarc. Eléggé félelmetes, mert nem lehet tudni, hogy mit takar. Márpedig úgy nem lehet kezelni, hogy fogalmunk sincs, mit kezeljünk. Ebben a bejegyzésben fellebbentjük a fátylat. És a fátyol jó szó, mert homályos. Mintha nem tudnánk, hogy néz ki a mennyasszony arca, és csak az esküvő alkalmával ismerhetjük meg. Na, jó, ez egy erős hasonlat volt, de akár egy ködös tájhoz is hasonlíthatjuk. Ha felszáll a köd, akkor tudjuk meg igazán, hol is vagyunk.

A szorongás, és ami mögötte van

A szorongások érzéseket takarnak, méghozzá negatív érzéseket. Olyanokat, amelyeket valamiért nem szabad kifejezni, kimutatni, mert arra valamiféle retorzió a válasz. Például a dühöt egy olyan személy felé, aki folyamatosan verbálisan abuzál. A szomorúságot, mert akkor valaki más lesz szomorú, mert látja rajtunk ezt az érzést.

A szorongás és a félelem közti különbség

A félelem az, amit konkrétan meg tudunk fogalmazni. Például félünk egy vizsgától, a háborútól, személyektől vagy más szörnyűségektől. A szorongást nehéz megfogalmazni, csak látni, hogy sok mindenben megnyilvánul: a testtartásban, az étvágytalanságban, a túlpörgésben… A szorongás és a félelem között az a legalapvetőbb különbség, hogy a szorongásnak nincs kézzel fogható „tárgya„. A pszichológiában így hívják a személlyel vagy a világ egyes elemeivel kapcsolatos tartalmat, vagyis amire a szorongás irányulhat. Azért nincs, mert elsüllyedt a tudattalanba. Például az ödipális konfliktus miatt keletkezett szégyen és bűntudat érzése is a tudattalanban landol, mert elfolytódik. A férfiakhoz és nőkhöz való viszony a gyermek életében ettől függ. Ha ez rosszul van megoldva, akkor itt változhat meg a nemi identitás. De ez persze csak az egyik ok, ami miatt valaki mondjuk a saját neméhez vonzódik. Emiatt is lehet szorongása egy fiatalnak, de felnőttnek is.

Milyen érzések bújnak meg a szorongásaink mögött?

Harag

Az egyik ilyen érzés a harag. Ha evolúciós szempontból nézzük, akkor a harag azért jó, mert segít kijelölni a határainkat. Ezért lenne égetően fontos, hogy meg tudjuk élni, persze anélkül, hogy valakit agyoncsapnánk. Ha a szorongásunk a haragunkat fedi, akkor ez azt jelenti, hogy már akkor elfojtottuk, amikor még csak éppenhogy nyiladozott bennünk. Érdemes ilyenkor megengedni magunknak, hogy érezzük, és elfogadni azt. Ha meg tudjuk nevezni, már félig tudjuk a megoldást is.

Szomorúság

A szomorúság személyiségünk mélyebb dimenzióinak megélése. Általa növekszik empátiánk saját magunk és mások irányába. Magunkba szállunk, lelkünk legmélyére, és megtaláljuk ott azt a kisgyermeket, akinek sok-sok szeretetre van szüksége. A szomorúság által keletkeznek olyan gondolatok, amelyek a mélységből kiemelhetnek, de csak akkor, ha hagyjuk ezt az érzést dolgozni bennünk. Elviselni borzasztóan nagy bátorság, de megéri. Olyan ez, mint egy párkapcsolati konfliktus, amelyet ha megdolgozunk, egy magasabb szintre emelkedik a kapcsolat. Így van ez a lelkünkkel is. A szomorúság által nemesebbé és fényesebbé válik.

Agresszió

Agresszió mindenkiben van, még a csecsemőben is. Fontos is abból a szempontból, hogy ha nem volna, akkor semennyi esélyünk se lenne magunkat megvédeni, hiszen ez evolúciós sajátosságunk. Éppolyan káros az elfolytása, mint az, ha túlságosan is teret engedünk neki. Ha kgyermeked van, törekedj arra, hogy minél inkább a megfelelő helyen vezesse le agresszióját, különben átfordul szorongásba, és egy nem várt pillanatban valakire rázúdul, aminek beláthatatlan következményei lesznek.

Farkasszem a fájdalmas érzésekkel

Az egy megvilágosodott állapot, ha rájössz, fájdalmas érzések nélkül nincs élet. Erős nem lehetsz fájdalom nélkül, sikeres nem lehetsz szenvedés nélkül. Minden egyes fájdalmad és szenvedésed emel egyre magasabbra. Persze, csak akkor, ha meg mered élni azokat, és nem próbálod elnyomni szerekkel, vagy azért, mert mások azt mondták, hogy nyomd el. Közhelynek hangzik? Mégis sokan csinálják. A lényeg, hogy ne áldozat legyél (egy darabig úgyis annak fogod érezni magad), hanem túlélőnek. És ez nagy különbség.

Ha pedig szeretnél foglalkozni az érzéseiddel, akkor keress bizalommal.

Szerepek a diszfunkcionális családban 2.

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , ,

Folytatom a múlt héten elkezdett blogbejegyzést, mely arról szólt, hogy milyen szerepeket vesznek fel a diszfunkcionális családban felnőtt gyerekek. Ezekkel a szerepekkel az a legnagyobb probléma, hogy később sem tudnak kilépni belőlük, vagyis fixálódnak. Egyszer egy ismerősömnek azt mondtam kezdő mentálhigiénés koromban, hogy nem kell örökké cipelnie a terheit (szerepeit). Ő azt válaszolta, hogy ezt nagyon nehéz letennie. Ma már ennyi önismereti munka után értem, hogy miről beszélt akkor. Múltkor arról írtam, hogy mi jellemzi ezeket a szerepeket, és egy-egy film vagy mesehős karakterrel azonosítottam ezeket. Ezeket a szerepeket megtalálod Waltraut-Barnovski Geiser: Apa, anya, pia könyvében, amelyet itt tudsz megrendelni. Múlt alkalommal is négy szerepet hoztam, most is négyet fogok hozni.

Mary Poppins

Csodálatos babysitter, akinek az a legfőbb vágya, hogy harmóniát teremtsen abban a családban, amelyikhez hívják. Valósággal rosszul érzi magát, ha valaki ennek a harmóniának ellenáll. Mary Poppins azt szeretné megadni másoknak, amit ő maga nem kaphatott meg. Ezt a szerepet általában az választja, aki mindig is vágyot a harmonikus életre, de nem adatott meg neki. Hogyan segíthetne magán Mary Poppins? Úgy, hogy azt a harmonikus életet, amit másoknak létrehoz, az ő belső sérült gyermeki énjének adja meg.

Teréz anya

Teréz anya életében grandiózus dolgokat tett. Szegényeket segített, kórházakat hozott létre, mentette az életeket. Célja az volt, hogy valami jót tegyen. Azonban a jót tevés közben elfelejtett magára figyelni. Végül odalyukadt ki, hogy kételkedett Isten létezésében is, hiszen szörnyűséget látott. Hogyan segíthetne magán az, aki Teréz anya szerepét vállalja? Például úgy, hogy azt az önzetlen, önfeláldozó szeretetet, amit eddig másoknak adott, azt magának is megadná, és így feltöltekezve tudná segíteni az ő segítségére rászoruló embereket.

Jancsi bohóc

A Jancsi bohóc szerepet vállaló ember úgy képes csak elviselni az élet tragikusságát, hogy viccet csinál mindenből, és a humor oldaláról nézi a legnehezebb dolgokat. Ez egy idő után nemcsak terhes, hanem sértő is lehet, ugyanis a humorizálás átcsap kényszerességbe, és akkor viccel ha kell, ha nem. Hogyan tudna magán segíteni? Úgy, hogy egyrészt megéli a negatív érzéseit, másrészt ha nemcsak másokat akarna megnevettetni, hanem képes lenne akkor is jól szórakozni, ha nincs a közelében senki.

Maugli

Maugli az eredeti családjától elszakadva volt kénytelen élni a dzsungelben. Amikor az emberek rátaláltak, akkor tört rá az érzés, hogy valójában sem az állatok, sem az emberek között nincs otthon. Akihez Maugli szerepe áll közelebb, az bizonyára ismeri az érzést, hogy sehol sincs otthon. Ugyanakkor mégis az állatokkal érzi magát leginkább jól. Hogyan tudna segíteni magán? Például úgy, hogy keres egy olyan „anyát”, aki szívesen gondoskodik róla, akivel megélheti a gyermekségét.

Most, hogy végignéztük mind a nyolc szerepet, kitöltheted a tesztet is, amennyiben szeretnéd. Fontos tudnod, hogy a teszt, az csak teszt, vagyis fontosabbak azok az érzések, amelyeket a kitöltés közben érzel.

Letöltöm a tesztet

Ha szeretnél a teszt eredményéről élőben is beszélni, akkor keress bizalommal!

Szerepek a diszfunkcionális családban 1.

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A szerepek a diszfunkcionális családban azért fontosak, mert az élet szerepek szerint rendeződik. Ugyanakkor fontos az is, hogy ezek a szerepek nem mindig hatnak egészségesen a későbbi életünkre. Szóval szerepeket játszunk egész életünkben, de ez akkor oké, ha a szerepeket tudjuk váltogatni, rugalmasan kezelni, képesek vagyunk adekvát módon viselkedni (helyzetnek megfelelően), és nem mindig ugyanazokat a szerepeket „sütjük el” a különböző helyzetekben. Következzék nyolc szerep, amelyet a diszfunkcionális családban betöltenek a gyerekek.

Némi fogalommagyarázat

A diszfunkcionális család (itt már írtam róla egyszer) azt jelenti, hogy a családban senki nem azt a szerepet tölti be, amely eredetileg neki rendeltetett. Ott, ahol valamilyen függőség áll fenn, pl. apa iszik – nem árulok el titkot, van, ahol meg anya -, ott köré szerveződik az élet, a gyerek nem gyerek többé, hiszen arra törekszik, hogy ne okozzon problémát, sőt megpróbálja maga körül a rendet visszaállítani, és ezért óriási energiákat mozgat. De közben elfelejt gyereknek lenni. Az egyik szülő függ az alkoholtól, a másik meg tőle. Ez egy dinamika, amely „segít” fenntartani a szenvedélybeteg szülő függőségét. Tehát apa nem apaként viselkedik, anya nem anyaként viselkedik, a gyerek nem gyerekként viselkedik. A szerepek felcserélődnek, van, hogy a gyerek gondoskodik a szüleiről, hiszen közben arra is vágyik, hogy rend legyen körülötte.

Szerepek

Harisnyás Pippi

Az életében nincsenek szabályok, hiszen nincs is felnőtt, aki felállítsa azokat. Mindent maga old meg, mert teljesen magára van utalva. Így kénytelen idő előtt felnőni, de ennek a gyerekkorának hiánya az ára. Mivel a valóság fájdalmas, így sokkal elviselhetőbb, ha kivonul belőle. Ezt persze mondhatnánk gyerekkornak, de a gyerekkor nem egy rossz helyzetre adott válasz, hanem a dolgok természetes menete, hogy megéljük a gyerekségünket, és annak kezelnek bennünket, amik vagyunk.

Superman

Superman az a szereplő, aki nem ismer lehetetlent. Mindent megold, mindenkit megment. Csak éppen amikor szenved, senki nem siet a segítségére, hiszen aki ennyi mindent képes megoldani, az magát is képes megmenteni. Persze ez közel nincs így. Superman emberfelett teljesít, mindig, hiszen ez az elvárás a diszfunkcionális családokban. Azonban az elég se elég, vagyis ő maga sem tartja teljesítménynek azt, amit csinál. Jó lenne kicsit megpihenni, és elhinni magáról, hogy ő is lehet sebezhető, ő is fordulhat segítségért. Elvégre egy átlagos emberről beszélünk, és nem egy „supermanről”.

Miss Marple

Miss Marple roppant gyanakvó, emiatt mindenről tudnia kell, mindent kontroll alatt kell tartania. Jó a szimata, azonnal „lecsap”, ha valaki nem érzi jól magát. Jó lenne, ha nem kellene állandóan résen lennie, mert akkor talán még pihenni is tudna.

Robin Hood

Robin Hood bosszút áll a szegényekért és minden igazságtalanságért. A rejtőzködve él, és csak akkor jön elő, ha valamilyen igazságtalanság van a láthatáron. Valójában magányos, mert mindenkit megment, és vágyik az elismerésre, a hálára, de mégsem kapja meg, mert van, hogy kéretlenül segít valakinek, aki nem is kérte. Jó lenne, ha valaki rajta is segítene, hiszen az ő traumája, hogy gyerekkorában nem volt olyan biztonságos személy, aki őt is biztonságba helyezhette volna.

Ha magadra ismertél, jelentkezz hozzám mentálhigiénés segítő beszélgetésre!

A folytatás jövő héten következik…

Honnan tudod, hogy parentifikált vagy?

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, ,

Szerintem még senki nem állított meg az utcán azzal a kérdéssel, hogy: Szia, honnan tudod, hogy parentifikált vagy? És tudod, miért? Mert még nem terjedt el annyira a köztudatban ez a jelenség, pedig amióta szenvedélybeteg (vagy diszfunkcionális) családok léteznek, azóta vannak parentifikált gyerekek is, akik felnőttkorukban is viselik magukon ezeket a jegyeket. De kik a parentifikáltak, és honnan tudod meg, hogy te is az vagy-e?

A parentifikáció fogalma

A parentifikáció kifejezés a családterápia fogalomrendszerében arra a jelenségre utal, amikor a gyerek családi rendszerben elfoglalt helye leginkább a szülőéhez hasonlít, tehát túlzott, a korának nem megfelelő felelősségvállalás nehezedik a vállára. Így a gyerek „kis felnőtté” válik, és a családi rendszerben ő lesz, aki érzelmileg és fizikailag is kiegyensúlyozza családot, mert egyébként a család nem tudna működni. (Bibók Bea: Ellopott gyerekkor. Libri könyvkiadó, Budapest, 2023)

A szenvedélybeteg család diszfunkcionális, de nem minden diszfunkcionális családra jellemző a szenvedélybetegség. Ez fontos különbség. Azonban a közös mindegyikben, hogy a gyerek mindegyik esetben parentifikált lesz.

Honnan tudod, hogy parentifikált vagy?

Érdemes végiggondolni a következő állításokat, E/1-ben fogom írni, hogy jobban át tudd érezni, és könnyebben tudj válaszolni magadnak. Tudom, hogy ezek nem könnyű állítások, de sokat segítesz magadnak, ha már felismered magadon a parentifikáció jegyeit.

Olyan dolgokat mondtak el nekem, amely nem volt nekem való.

Ez azt jelenti, hogy az egyik szülő a gyerekének azt ecseteli, hogy a másik szülője mennyire dilettáns, hogy nem ért semmihez, pipogya, és nem tud kiállni magáért stb. Ezzel az a probléma, hogy a gyerek számára a felnőttek jelentik a biztonságot, a tudást, és ha az egyik szülő a másikat rossz színben tünteti fel, akkor ez a világkép összeomlik a gyerekben. Ugyanakkor kap egy ígéretet is: felnőtté teszlek, legalábbis arra az időre, amíg szükségem van az érzelmi támogatásodra. Amikor nincs szükségem rá, akkor vissza kell menned a „gyerek” szerepbe. És a gyerek itt csalódni fog a szülőjében, mert ő nem ezt az ígéretet kapta. Minden viselkedés egy ígéretet hordoz magában.

Olyan feladatokkal bíztak meg, amelyek nem az életkoromnak megfelelőek voltak.

Ha neked kellett apát hazatámogatni a kocsmából, vagy neked kellett anyukád érzelmi instabilitását kiegyensúlyozni, vagy valamely két felnőtt családtagod között neked kellett „postásnak” lenni, akkor éppen nem vették figyelembe, hogy neked az udvaron kellene rohangálni, fára mászni, játszani a szomszéd gyerekekkel. Emlékszem, tíz éves koromban nagymamám azzal a feladattal bízott meg, hogy hívjam fel a nagynénémet, és mondjam meg neki – mintha az én gondolatom lenne ez-, hogy mennyire megbántotta őt. Gondolhatod, hogy mekkora lelki teher volt ez számomra. Szerencsémre a nagynéném észrevette, hogy ezek nem az én gondolataim, és azonnal leállított, hogy ez nem az én dolgom, és tegyem le nyugodtan a telefont, mert ezt majd ő megbeszéli vele. Nagy kő esett le a szívemről.

Maximálisan teljesítek minden szinten.

A parentifikált gyerektől elvárják, hogy maximálisan teljesítsen. Nem azért, mert a legjobbat akarják kihozni belőle, hanem azért, mert egészen egyszerűen ez a kényelmes a szülőknek.

Csak az én megoldásom jó.

Ha mindent maximálisan kell teljesítened, és mindent tudnod kell, akkor óhatatlanul is belekerülsz ebbe a csapdába. Hiszen eddig azt várták tőled, hogy oldj meg minden problémát, legyél problémamentes, menj el egyedül az orvoshoz, intézd egyedül a dolgaidat. Te pedig teszed a dolgod, ahogy tudod, de mivel nem kapsz segítséget és neked kell kitalálni mindent, természetes, hogy az lesz a következmény, hogy te jobban fogod tudni másoknál a „mindent is”.

Előbb csinálok meg másoknak olyat, amiért nekik érkezik a siker, mint magamnak.

A parentifikált gyerek saját hogyléte, egészsége, igénye, vágyai és szükségletei a legutolsók egy diszfunkcionális családban. Ő lesz az, akire minden feladatot rálőcsölnek. Még arra is rávehető, hogy tolja valaki más szekerét, miközben a sajátja meg nem halad, de ez senkit nem érdekel.

Milyen hatással van a parentifikáció a felnőtt életedre?

Például úgy, hogy maximalista leszel a munkádban. Aztán úgy is, hogy folyton kontrollálsz mindent és mindenkit, mert ezt kellett csinálnod az eredeti családodban is. És persze felnőttként egy olyan családot szeretnél, amelyben mindenki jól érzi magát, ezért mindent megteszel, csak éppen te nem érzed magad jól, és megint te maradsz utoljára.

Ezekből érezhető, hogy a boldogság tehát nem a teljes kontrollban keresendő, hanem egy olyan egyensúlyi helyzetben, amelyben mindenki a saját szerepét tölti be.

A következő blogbejegyzésben arról fogok írni, hogy milyen szerepeket töltenek be a parentifikált gyerekek a diszfunkcionális családban.

Te is túlkontrollálsz? Vagy mindig a maximálisra törekszel, és bosszankodsz, ha valami nem lesz olyan, mint ahogy elképzelted? Beszéljünk róla!

Hogyan fejleszthető a mentalizáció?

Szerző: Hézl József
Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A mentalizáció az a tulajdonságunk, amellyel meg tudjuk mondani, és meg tudjuk érteni, hogy a másik mit miért csinál. Erről már itt is írtam. Ez a készség velünk együtt fejlődik, ezért is hívom készségnek. Azt látom, hogy a mentalizáció készségével azonban nagyon sokan küzdenek.

Mitől fejlődik a mentalizáció?

A mentalizációs készségünk velünk együtt fejlődik, mégpedig azáltal, hogy a szüleink kisgyermekkorban rengeteget beszéltek hozzánk, visszajelzést adtak a cselekedeteinkre és az érzéseinkre. Tehát kapcsolatban voltak velünk. Illetve rengeteget magyaráztak nekünk arról, hogy mi miért történt/történik. Tehát láttuk a folyamatokat, hogy miből mi következett. Ezt később tudtuk alkalmazni más helyzetekben is, illetve, ha valaki valamit tett, akkor ki tudtuk következtetni, hogy mi volt az oka és a célja.

Honnan tudod, hogy valakinél nem működik a mentalizáció?

Sokszor találkoztam olyan vezetővel vagy szülővel – de természetesen munkatárssal is -, aki valakinek a cselekedeteiből csak a rosszat veszi észre. Vegyünk egy példát. Edina, 38 éves, több éve dolgozik egy civil szervezetnél, amely állatok mentésével foglalkozik. Etet, kitisztítja a kutyák óljait, és még a munkahelye közösségi oldalát is ő csinálja. Egy kültéri rendezvényen azonban sem ő, sem pedig a rendezvény szervezői nem voltak toppon, így eléggé laposra sikeredett a program. Főnöke természetesen őt tette felelőssé. Hol jelenik meg itt a mentalizáció? Ott, hogy a főnök tévesen állapította meg a sikertelenség okát. Ráadásul Edina korábbi sikereit magasszintű munkáját nem vette figyelembe. Egyszerűen arra reagált, ami volt, és nem a komplex egészre.

Ha valaki gyerekkorában arra volt szocializálva, hogy mindig mások igényeire és érzéseire reagáljon (vagyis a sajátját nyomja el), akkor ez a mentalizáció töredezett lesz, vagyis a „történetfolyamokban” lyukak keletkeznek. Vegyünk egy példát. Emília 48 éves nő, aki elvesztette 15 éves lányát. A sors úgy hozta, hogy lehetősége nyílt örökbefogadni egy kislányt, akit születésétől fogva ő gondozhatott. Gyakorlatilag az újszülött mentette meg az életét, mert egy öngyilkossági kísérleten akkor már túl volt. A kislány felcseperedett, már 5 éves volt, és Emília mindig azt közvetítte felé, hogy ő egy angyal, és ő ragyogja be Emília életét. Amikor szomorú, akkor is a kislány vidámítja a szívét, és ezt is kommunikálta felé. Vajon ez a kislány felnőve meg tudja-e különböztetni a saját érzéseit az anyukájáétól? Vajon el fogja-e tudni engedni a megmentő szerepet? Ez még a jövő zenéje…

Hogyan fejleszthető a mentalizáció?

Elsősorban az érzésekkel kell dolgozni. Ezt úgy lehet megtenni, hogy veszünk egy csomag Dixit kártyát, és mindennap legalább egyszer az aktuális állapotunkhoz próbálunk kártyát keresni. Nem kell megijedni, teljesen elvont képek vannak a kártyalapokon, de ebben ez az izgalmas. Tehát húzunk egy kártyát, és megpróbáljuk megmagyarázni, hogy miért azt húztuk. Aztán érzéseket társítunk az így keletkezett gondolatokhoz.

Másik jó gyakorlat lehet, hogy az utcán megfigyeljük az embereket, és megpróbáljuk kitalálni, hogy honnan jöhettek, hová tartanak, milyen érzéseket olvasunk le az arcukról, és ránk milyen hatást gyakorol az ő látványuk.

A harmadik, hogy napközben álljunk meg egy-egy történés esetén, és próbáljuk meg a legrészletesebben megfogalmazni, hogy mit érzünk a történéssel kapcsolatban. Hol érezzük ezt a testünkben? Mi lehetett a kiváltó ok?

Ez egy életen át tanulható, és érdemes is, hiszen egy vezetőnél vagy párkapcsolatban nélkülözhetetlen készség. Amennyiben szeretnél ebben fejlődni, keress bizalommal!

Honlapunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k segítenek szolgáltatásaink biztosításában. Szolgáltatásaink használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. Adatvédelmi nyilatkozatunkat itt találja meg.

Elfogad