Amit a szorongás elrejt

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A szorongás olyan, mint az álarc. Eléggé félelmetes, mert nem lehet tudni, hogy mit takar. Márpedig úgy nem lehet kezelni, hogy fogalmunk sincs, mit kezeljünk. Ebben a bejegyzésben fellebbentjük a fátylat. És a fátyol jó szó, mert homályos. Mintha nem tudnánk, hogy néz ki a mennyasszony arca, és csak az esküvő alkalmával ismerhetjük meg. Na, jó, ez egy erős hasonlat volt, de akár egy ködös tájhoz is hasonlíthatjuk. Ha felszáll a köd, akkor tudjuk meg igazán, hol is vagyunk.

A szorongás, és ami mögötte van

A szorongások érzéseket takarnak, méghozzá negatív érzéseket. Olyanokat, amelyeket valamiért nem szabad kifejezni, kimutatni, mert arra valamiféle retorzió a válasz. Például a dühöt egy olyan személy felé, aki folyamatosan verbálisan abuzál. A szomorúságot, mert akkor valaki más lesz szomorú, mert látja rajtunk ezt az érzést.

A szorongás és a félelem közti különbség

A félelem az, amit konkrétan meg tudunk fogalmazni. Például félünk egy vizsgától, a háborútól, személyektől vagy más szörnyűségektől. A szorongást nehéz megfogalmazni, csak látni, hogy sok mindenben megnyilvánul: a testtartásban, az étvágytalanságban, a túlpörgésben… A szorongás és a félelem között az a legalapvetőbb különbség, hogy a szorongásnak nincs kézzel fogható „tárgya„. A pszichológiában így hívják a személlyel vagy a világ egyes elemeivel kapcsolatos tartalmat, vagyis amire a szorongás irányulhat. Azért nincs, mert elsüllyedt a tudattalanba. Például az ödipális konfliktus miatt keletkezett szégyen és bűntudat érzése is a tudattalanban landol, mert elfolytódik. A férfiakhoz és nőkhöz való viszony a gyermek életében ettől függ. Ha ez rosszul van megoldva, akkor itt változhat meg a nemi identitás. De ez persze csak az egyik ok, ami miatt valaki mondjuk a saját neméhez vonzódik. Emiatt is lehet szorongása egy fiatalnak, de felnőttnek is.

Milyen érzések bújnak meg a szorongásaink mögött?

Harag

Az egyik ilyen érzés a harag. Ha evolúciós szempontból nézzük, akkor a harag azért jó, mert segít kijelölni a határainkat. Ezért lenne égetően fontos, hogy meg tudjuk élni, persze anélkül, hogy valakit agyoncsapnánk. Ha a szorongásunk a haragunkat fedi, akkor ez azt jelenti, hogy már akkor elfojtottuk, amikor még csak éppenhogy nyiladozott bennünk. Érdemes ilyenkor megengedni magunknak, hogy érezzük, és elfogadni azt. Ha meg tudjuk nevezni, már félig tudjuk a megoldást is.

Szomorúság

A szomorúság személyiségünk mélyebb dimenzióinak megélése. Általa növekszik empátiánk saját magunk és mások irányába. Magunkba szállunk, lelkünk legmélyére, és megtaláljuk ott azt a kisgyermeket, akinek sok-sok szeretetre van szüksége. A szomorúság által keletkeznek olyan gondolatok, amelyek a mélységből kiemelhetnek, de csak akkor, ha hagyjuk ezt az érzést dolgozni bennünk. Elviselni borzasztóan nagy bátorság, de megéri. Olyan ez, mint egy párkapcsolati konfliktus, amelyet ha megdolgozunk, egy magasabb szintre emelkedik a kapcsolat. Így van ez a lelkünkkel is. A szomorúság által nemesebbé és fényesebbé válik.

Agresszió

Agresszió mindenkiben van, még a csecsemőben is. Fontos is abból a szempontból, hogy ha nem volna, akkor semennyi esélyünk se lenne magunkat megvédeni, hiszen ez evolúciós sajátosságunk. Éppolyan káros az elfolytása, mint az, ha túlságosan is teret engedünk neki. Ha kgyermeked van, törekedj arra, hogy minél inkább a megfelelő helyen vezesse le agresszióját, különben átfordul szorongásba, és egy nem várt pillanatban valakire rázúdul, aminek beláthatatlan következményei lesznek.

Farkasszem a fájdalmas érzésekkel

Az egy megvilágosodott állapot, ha rájössz, fájdalmas érzések nélkül nincs élet. Erős nem lehetsz fájdalom nélkül, sikeres nem lehetsz szenvedés nélkül. Minden egyes fájdalmad és szenvedésed emel egyre magasabbra. Persze, csak akkor, ha meg mered élni azokat, és nem próbálod elnyomni szerekkel, vagy azért, mert mások azt mondták, hogy nyomd el. Közhelynek hangzik? Mégis sokan csinálják. A lényeg, hogy ne áldozat legyél (egy darabig úgyis annak fogod érezni magad), hanem túlélőnek. És ez nagy különbség.

Ha pedig szeretnél foglalkozni az érzéseiddel, akkor keress bizalommal.

Szerepek a diszfunkcionális családban 2.

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , , ,

Folytatom a múlt héten elkezdett blogbejegyzést, mely arról szólt, hogy milyen szerepeket vesznek fel a diszfunkcionális családban felnőtt gyerekek. Ezekkel a szerepekkel az a legnagyobb probléma, hogy később sem tudnak kilépni belőlük, vagyis fixálódnak. Egyszer egy ismerősömnek azt mondtam kezdő mentálhigiénés koromban, hogy nem kell örökké cipelnie a terheit (szerepeit). Ő azt válaszolta, hogy ezt nagyon nehéz letennie. Ma már ennyi önismereti munka után értem, hogy miről beszélt akkor. Múltkor arról írtam, hogy mi jellemzi ezeket a szerepeket, és egy-egy film vagy mesehős karakterrel azonosítottam ezeket. Ezeket a szerepeket megtalálod Waltraut-Barnovski Geiser: Apa, anya, pia könyvében, amelyet itt tudsz megrendelni. Múlt alkalommal is négy szerepet hoztam, most is négyet fogok hozni.

Mary Poppins

Csodálatos babysitter, akinek az a legfőbb vágya, hogy harmóniát teremtsen abban a családban, amelyikhez hívják. Valósággal rosszul érzi magát, ha valaki ennek a harmóniának ellenáll. Mary Poppins azt szeretné megadni másoknak, amit ő maga nem kaphatott meg. Ezt a szerepet általában az választja, aki mindig is vágyot a harmonikus életre, de nem adatott meg neki. Hogyan segíthetne magán Mary Poppins? Úgy, hogy azt a harmonikus életet, amit másoknak létrehoz, az ő belső sérült gyermeki énjének adja meg.

Teréz anya

Teréz anya életében grandiózus dolgokat tett. Szegényeket segített, kórházakat hozott létre, mentette az életeket. Célja az volt, hogy valami jót tegyen. Azonban a jót tevés közben elfelejtett magára figyelni. Végül odalyukadt ki, hogy kételkedett Isten létezésében is, hiszen szörnyűséget látott. Hogyan segíthetne magán az, aki Teréz anya szerepét vállalja? Például úgy, hogy azt az önzetlen, önfeláldozó szeretetet, amit eddig másoknak adott, azt magának is megadná, és így feltöltekezve tudná segíteni az ő segítségére rászoruló embereket.

Jancsi bohóc

A Jancsi bohóc szerepet vállaló ember úgy képes csak elviselni az élet tragikusságát, hogy viccet csinál mindenből, és a humor oldaláról nézi a legnehezebb dolgokat. Ez egy idő után nemcsak terhes, hanem sértő is lehet, ugyanis a humorizálás átcsap kényszerességbe, és akkor viccel ha kell, ha nem. Hogyan tudna magán segíteni? Úgy, hogy egyrészt megéli a negatív érzéseit, másrészt ha nemcsak másokat akarna megnevettetni, hanem képes lenne akkor is jól szórakozni, ha nincs a közelében senki.

Maugli

Maugli az eredeti családjától elszakadva volt kénytelen élni a dzsungelben. Amikor az emberek rátaláltak, akkor tört rá az érzés, hogy valójában sem az állatok, sem az emberek között nincs otthon. Akihez Maugli szerepe áll közelebb, az bizonyára ismeri az érzést, hogy sehol sincs otthon. Ugyanakkor mégis az állatokkal érzi magát leginkább jól. Hogyan tudna segíteni magán? Például úgy, hogy keres egy olyan „anyát”, aki szívesen gondoskodik róla, akivel megélheti a gyermekségét.

Most, hogy végignéztük mind a nyolc szerepet, kitöltheted a tesztet is, amennyiben szeretnéd. Fontos tudnod, hogy a teszt, az csak teszt, vagyis fontosabbak azok az érzések, amelyeket a kitöltés közben érzel.

Ha szeretnél a teszt eredményéről élőben is beszélni, akkor keress bizalommal!

Szerepek a diszfunkcionális családban 1.

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A szerepek a diszfunkcionális családban azért fontosak, mert az élet szerepek szerint rendeződik. Ugyanakkor fontos az is, hogy ezek a szerepek nem mindig hatnak egészségesen a későbbi életünkre. Szóval szerepeket játszunk egész életünkben, de ez akkor oké, ha a szerepeket tudjuk váltogatni, rugalmasan kezelni, képesek vagyunk adekvát módon viselkedni (helyzetnek megfelelően), és nem mindig ugyanazokat a szerepeket „sütjük el” a különböző helyzetekben. Következzék nyolc szerep, amelyet a diszfunkcionális családban betöltenek a gyerekek.

Némi fogalommagyarázat

A diszfunkcionális család (itt már írtam róla egyszer) azt jelenti, hogy a családban senki nem azt a szerepet tölti be, amely eredetileg neki rendeltetett. Ott, ahol valamilyen függőség áll fenn, pl. apa iszik – nem árulok el titkot, van, ahol meg anya -, ott köré szerveződik az élet, a gyerek nem gyerek többé, hiszen arra törekszik, hogy ne okozzon problémát, sőt megpróbálja maga körül a rendet visszaállítani, és ezért óriási energiákat mozgat. De közben elfelejt gyereknek lenni. Az egyik szülő függ az alkoholtól, a másik meg tőle. Ez egy dinamika, amely „segít” fenntartani a szenvedélybeteg szülő függőségét. Tehát apa nem apaként viselkedik, anya nem anyaként viselkedik, a gyerek nem gyerekként viselkedik. A szerepek felcserélődnek, van, hogy a gyerek gondoskodik a szüleiről, hiszen közben arra is vágyik, hogy rend legyen körülötte.

Szerepek

Harisnyás Pippi

Az életében nincsenek szabályok, hiszen nincs is felnőtt, aki felállítsa azokat. Mindent maga old meg, mert teljesen magára van utalva. Így kénytelen idő előtt felnőni, de ennek a gyerekkorának hiánya az ára. Mivel a valóság fájdalmas, így sokkal elviselhetőbb, ha kivonul belőle. Ezt persze mondhatnánk gyerekkornak, de a gyerekkor nem egy rossz helyzetre adott válasz, hanem a dolgok természetes menete, hogy megéljük a gyerekségünket, és annak kezelnek bennünket, amik vagyunk.

Superman

Superman az a szereplő, aki nem ismer lehetetlent. Mindent megold, mindenkit megment. Csak éppen amikor szenved, senki nem siet a segítségére, hiszen aki ennyi mindent képes megoldani, az magát is képes megmenteni. Persze ez közel nincs így. Superman emberfelett teljesít, mindig, hiszen ez az elvárás a diszfunkcionális családokban. Azonban az elég se elég, vagyis ő maga sem tartja teljesítménynek azt, amit csinál. Jó lenne kicsit megpihenni, és elhinni magáról, hogy ő is lehet sebezhető, ő is fordulhat segítségért. Elvégre egy átlagos emberről beszélünk, és nem egy „supermanről”.

Miss Marple

Miss Marple roppant gyanakvó, emiatt mindenről tudnia kell, mindent kontroll alatt kell tartania. Jó a szimata, azonnal „lecsap”, ha valaki nem érzi jól magát. Jó lenne, ha nem kellene állandóan résen lennie, mert akkor talán még pihenni is tudna.

Robin Hood

Robin Hood bosszút áll a szegényekért és minden igazságtalanságért. A rejtőzködve él, és csak akkor jön elő, ha valamilyen igazságtalanság van a láthatáron. Valójában magányos, mert mindenkit megment, és vágyik az elismerésre, a hálára, de mégsem kapja meg, mert van, hogy kéretlenül segít valakinek, aki nem is kérte. Jó lenne, ha valaki rajta is segítene, hiszen az ő traumája, hogy gyerekkorában nem volt olyan biztonságos személy, aki őt is biztonságba helyezhette volna.

Ha magadra ismertél, jelentkezz hozzám mentálhigiénés segítő beszélgetésre!

A folytatás jövő héten következik…

Honnan tudod, hogy parentifikált vagy?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, ,

Szerintem még senki nem állított meg az utcán azzal a kérdéssel, hogy: Szia, honnan tudod, hogy parentifikált vagy? És tudod, miért? Mert még nem terjedt el annyira a köztudatban ez a jelenség, pedig amióta szenvedélybeteg (vagy diszfunkcionális) családok léteznek, azóta vannak parentifikált gyerekek is, akik felnőttkorukban is viselik magukon ezeket a jegyeket. De kik a parentifikáltak, és honnan tudod meg, hogy te is az vagy-e?

A parentifikáció fogalma

A parentifikáció kifejezés a családterápia fogalomrendszerében arra a jelenségre utal, amikor a gyerek családi rendszerben elfoglalt helye leginkább a szülőéhez hasonlít, tehát túlzott, a korának nem megfelelő felelősségvállalás nehezedik a vállára. Így a gyerek „kis felnőtté” válik, és a családi rendszerben ő lesz, aki érzelmileg és fizikailag is kiegyensúlyozza családot, mert egyébként a család nem tudna működni. (Bibók Bea: Ellopott gyerekkor. Libri könyvkiadó, Budapest, 2023)

A szenvedélybeteg család diszfunkcionális, de nem minden diszfunkcionális családra jellemző a szenvedélybetegség. Ez fontos különbség. Azonban a közös mindegyikben, hogy a gyerek mindegyik esetben parentifikált lesz.

Honnan tudod, hogy parentifikált vagy?

Érdemes végiggondolni a következő állításokat, E/1-ben fogom írni, hogy jobban át tudd érezni, és könnyebben tudj válaszolni magadnak. Tudom, hogy ezek nem könnyű állítások, de sokat segítesz magadnak, ha már felismered magadon a parentifikáció jegyeit.

Olyan dolgokat mondtak el nekem, amely nem volt nekem való.

Ez azt jelenti, hogy az egyik szülő a gyerekének azt ecseteli, hogy a másik szülője mennyire dilettáns, hogy nem ért semmihez, pipogya, és nem tud kiállni magáért stb. Ezzel az a probléma, hogy a gyerek számára a felnőttek jelentik a biztonságot, a tudást, és ha az egyik szülő a másikat rossz színben tünteti fel, akkor ez a világkép összeomlik a gyerekben. Ugyanakkor kap egy ígéretet is: felnőtté teszlek, legalábbis arra az időre, amíg szükségem van az érzelmi támogatásodra. Amikor nincs szükségem rá, akkor vissza kell menned a „gyerek” szerepbe. És a gyerek itt csalódni fog a szülőjében, mert ő nem ezt az ígéretet kapta. Minden viselkedés egy ígéretet hordoz magában.

Olyan feladatokkal bíztak meg, amelyek nem az életkoromnak megfelelőek voltak.

Ha neked kellett apát hazatámogatni a kocsmából, vagy neked kellett anyukád érzelmi instabilitását kiegyensúlyozni, vagy valamely két felnőtt családtagod között neked kellett „postásnak” lenni, akkor éppen nem vették figyelembe, hogy neked az udvaron kellene rohangálni, fára mászni, játszani a szomszéd gyerekekkel. Emlékszem, tíz éves koromban nagymamám azzal a feladattal bízott meg, hogy hívjam fel a nagynénémet, és mondjam meg neki – mintha az én gondolatom lenne ez-, hogy mennyire megbántotta őt. Gondolhatod, hogy mekkora lelki teher volt ez számomra. Szerencsémre a nagynéném észrevette, hogy ezek nem az én gondolataim, és azonnal leállított, hogy ez nem az én dolgom, és tegyem le nyugodtan a telefont, mert ezt majd ő megbeszéli vele. Nagy kő esett le a szívemről.

Maximálisan teljesítek minden szinten.

A parentifikált gyerektől elvárják, hogy maximálisan teljesítsen. Nem azért, mert a legjobbat akarják kihozni belőle, hanem azért, mert egészen egyszerűen ez a kényelmes a szülőknek.

Csak az én megoldásom jó.

Ha mindent maximálisan kell teljesítened, és mindent tudnod kell, akkor óhatatlanul is belekerülsz ebbe a csapdába. Hiszen eddig azt várták tőled, hogy oldj meg minden problémát, legyél problémamentes, menj el egyedül az orvoshoz, intézd egyedül a dolgaidat. Te pedig teszed a dolgod, ahogy tudod, de mivel nem kapsz segítséget és neked kell kitalálni mindent, természetes, hogy az lesz a következmény, hogy te jobban fogod tudni másoknál a „mindent is”.

Előbb csinálok meg másoknak olyat, amiért nekik érkezik a siker, mint magamnak.

A parentifikált gyerek saját hogyléte, egészsége, igénye, vágyai és szükségletei a legutolsók egy diszfunkcionális családban. Ő lesz az, akire minden feladatot rálőcsölnek. Még arra is rávehető, hogy tolja valaki más szekerét, miközben a sajátja meg nem halad, de ez senkit nem érdekel.

Milyen hatással van a parentifikáció a felnőtt életedre?

Például úgy, hogy maximalista leszel a munkádban. Aztán úgy is, hogy folyton kontrollálsz mindent és mindenkit, mert ezt kellett csinálnod az eredeti családodban is. És persze felnőttként egy olyan családot szeretnél, amelyben mindenki jól érzi magát, ezért mindent megteszel, csak éppen te nem érzed magad jól, és megint te maradsz utoljára.

Ezekből érezhető, hogy a boldogság tehát nem a teljes kontrollban keresendő, hanem egy olyan egyensúlyi helyzetben, amelyben mindenki a saját szerepét tölti be.

A következő blogbejegyzésben arról fogok írni, hogy milyen szerepeket töltenek be a parentifikált gyerekek a diszfunkcionális családban.

Te is túlkontrollálsz? Vagy mindig a maximálisra törekszel, és bosszankodsz, ha valami nem lesz olyan, mint ahogy elképzelted? Beszéljünk róla!

Hogyan fejleszthető a mentalizáció?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

A mentalizáció az a tulajdonságunk, amellyel meg tudjuk mondani, és meg tudjuk érteni, hogy a másik mit miért csinál. Erről már itt is írtam. Ez a készség velünk együtt fejlődik, ezért is hívom készségnek. Azt látom, hogy a mentalizáció készségével azonban nagyon sokan küzdenek.

Mitől fejlődik a mentalizáció?

A mentalizációs készségünk velünk együtt fejlődik, mégpedig azáltal, hogy a szüleink kisgyermekkorban rengeteget beszéltek hozzánk, visszajelzést adtak a cselekedeteinkre és az érzéseinkre. Tehát kapcsolatban voltak velünk. Illetve rengeteget magyaráztak nekünk arról, hogy mi miért történt/történik. Tehát láttuk a folyamatokat, hogy miből mi következett. Ezt később tudtuk alkalmazni más helyzetekben is, illetve, ha valaki valamit tett, akkor ki tudtuk következtetni, hogy mi volt az oka és a célja.

Honnan tudod, hogy valakinél nem működik a mentalizáció?

Sokszor találkoztam olyan vezetővel vagy szülővel – de természetesen munkatárssal is -, aki valakinek a cselekedeteiből csak a rosszat veszi észre. Vegyünk egy példát. Edina, 38 éves, több éve dolgozik egy civil szervezetnél, amely állatok mentésével foglalkozik. Etet, kitisztítja a kutyák óljait, és még a munkahelye közösségi oldalát is ő csinálja. Egy kültéri rendezvényen azonban sem ő, sem pedig a rendezvény szervezői nem voltak toppon, így eléggé laposra sikeredett a program. Főnöke természetesen őt tette felelőssé. Hol jelenik meg itt a mentalizáció? Ott, hogy a főnök tévesen állapította meg a sikertelenség okát. Ráadásul Edina korábbi sikereit magasszintű munkáját nem vette figyelembe. Egyszerűen arra reagált, ami volt, és nem a komplex egészre.

Ha valaki gyerekkorában arra volt szocializálva, hogy mindig mások igényeire és érzéseire reagáljon (vagyis a sajátját nyomja el), akkor ez a mentalizáció töredezett lesz, vagyis a „történetfolyamokban” lyukak keletkeznek. Vegyünk egy példát. Emília 48 éves nő, aki elvesztette 15 éves lányát. A sors úgy hozta, hogy lehetősége nyílt örökbefogadni egy kislányt, akit születésétől fogva ő gondozhatott. Gyakorlatilag az újszülött mentette meg az életét, mert egy öngyilkossági kísérleten akkor már túl volt. A kislány felcseperedett, már 5 éves volt, és Emília mindig azt közvetítte felé, hogy ő egy angyal, és ő ragyogja be Emília életét. Amikor szomorú, akkor is a kislány vidámítja a szívét, és ezt is kommunikálta felé. Vajon ez a kislány felnőve meg tudja-e különböztetni a saját érzéseit az anyukájáétól? Vajon el fogja-e tudni engedni a megmentő szerepet? Ez még a jövő zenéje…

Hogyan fejleszthető a mentalizáció?

Elsősorban az érzésekkel kell dolgozni. Ezt úgy lehet megtenni, hogy veszünk egy csomag Dixit kártyát, és mindennap legalább egyszer az aktuális állapotunkhoz próbálunk kártyát keresni. Nem kell megijedni, teljesen elvont képek vannak a kártyalapokon, de ebben ez az izgalmas. Tehát húzunk egy kártyát, és megpróbáljuk megmagyarázni, hogy miért azt húztuk. Aztán érzéseket társítunk az így keletkezett gondolatokhoz.

Másik jó gyakorlat lehet, hogy az utcán megfigyeljük az embereket, és megpróbáljuk kitalálni, hogy honnan jöhettek, hová tartanak, milyen érzéseket olvasunk le az arcukról, és ránk milyen hatást gyakorol az ő látványuk.

A harmadik, hogy napközben álljunk meg egy-egy történés esetén, és próbáljuk meg a legrészletesebben megfogalmazni, hogy mit érzünk a történéssel kapcsolatban. Hol érezzük ezt a testünkben? Mi lehetett a kiváltó ok?

Ez egy életen át tanulható, és érdemes is, hiszen egy vezetőnél vagy párkapcsolatban nélkülözhetetlen készség. Amennyiben szeretnél ebben fejlődni, keress bizalommal!

Nagy az Isten állatkertje – hogyan viseld el embertársaidat? 2. rész

Konfliktuskezelés, Személyiségfejlesztés, , , , , ,

Nagy az Isten állatkertje. Erről szól az Akela együttes dala is, érdemes elolvasni a dalszöveget. És egyre nagyobb – bocsánat, hogy ezt írom -, mert egyre inkább azt látom, hogy a mentális problémák elhatalmasodnak az embereken, de van kiút. Van segítség. Használjuk. Azért hozzáteszem, hogy bár nagy, sokan vannak benn, és akárhogy is nézzük, az Isten állatkertjében vannak, ami szerintem jó hír. Folytatom a múlt alkalommal elkezdett témát. Szóval milyen típusok is vannak még az állatkertben?

A király

Az állatkertben is van király, és általában az oroszlán az. Méltóságteljesen vonul, és elvárja, hogy mindenki őt csodálja. Ő az, akit Exupéry művében, A kis hercegben a király azt gondolja, hogy a világ csak körülötte forog, és a királysága saját jogon megilleti. Nem tanulta meg sajnos, hogy bár a szeretet alapjog, de a hódolat, a dicséret, a tisztelet olyan dolgok, amelyekért tenni is kell. Leginkább tanulással, tudással, nem erőszakkal. Vagyis nem kapott egyértelmű és megugorható elvárásokat. Ő az, aki úgy dolgozza fel a traumáját – pl. hogy elhanyagolták -, hogy idealizál, piedesztálra emel, aztán letaszít. Magát pedig minden esetben felmagasztalja. Mindig ő a hős és áldozat egy személyben. De a maga nemében nem képes a másikat kezelni.

Hogyan tudunk ezekkel az állatkertben lévő típusokkal szemben védekezni?

Miután végigvettük a leggyakoribb személyiségtípusokat, tekintsük át a megoldási lehetőségeket.

Határhúzás

Először is nem kell elviselned mindenkit, akivel úgy érzed, nem tudsz számodra is elfogadható kapcsolatot kialakítani. Nagyon fontos, hogy úgy alakítsd a helyzeteket, hogy ne kelljen vele találkozni. Nem azt mondom, hogy bújkálj, hanem ha van választási lehetőséged, kivel dolgozz együtt, akkor a másikat válaszd.

Mondj nemet!

Tudom, könnyű mondani. Nekem is nagyon nehéz volt. Rengeteg energiát tettem abba, hogy fejlődjek ebben a témában. És még így is van néha visszaesés! A fontos, hogy ne bántsd magad emiatt, hanem fogadd el, hogy most ez történt, de a legközelebbi alkalommal már készülni fogsz rá. Esetleg kérj segítséget szakembertől, például tőlem. Amit első körben tudok neked mondani, hogy az első nem kimondása borzasztó, de abban a pillanatban megkönnyebbülés is lesz. Lehet, hogy sírni fogsz. Lehet, hogy dühös leszel. De egy idő után meg fogod találni a hangod, rájössz majd, hogy lehet ezt nyugodtabban is csinálni, sőt humort is vihetsz bele! És egyszer csak megtanulja a környezeted, hogyan, mit és mikor kérhet tőled. Megérdemled, hogy fejlődj ebben.

Növeld az önértékelésed!

Az önértékelésről már nagyon sokat írtam. Érdemes apróbb dolgokkal kezdeni. Olyan dolgokért megveregetni a vállad, amelyekre már régen vágytál. Például veszel valamit, amire már régen vágytál. Elmentél sétálni, kirándulni stb. egyedül. Vagyis végre magad helyezed előtérbe és nem mást.

Fejleszd a mentalizációs képességed!

A mentalizáció az a készség, amikor képesek vagyunk mások érzéseit eltávolítani a saját érzéseinktől. Vagyis nem vesszük át, és meghagyjuk a felelősségét a másik embernek abban, hogyan tudja magát megnyugtatni, vagy túléli a nemet mondásunkat. Gyakorlatilag nem egyként kezeljük magunkat a másikkal, hanem ő is egy különálló létező és mi is azok vagyunk. Neki is megvan a lehetősége és a felelőssége az érzelmeinek kezelésében, és a másik félnek is. Ennek megtanulása nagy feladat a gyermek számára az első hat évben.

Azért azt fontos hozzátennem, hogy bennünket sem tud mindenki elviselni, és lehet, hogy ő is elhelyez valahová ebben az állatkertben. Emiatt tartom borzasztóan fontosnak az önreflexiós képességünk fejlesztését.

Remélem, hogy segítettem neked ebben a két bejegyzésben! Szeretném, ha tudnád, hogy jogod van határokat szabni az életedben, mert csak ez az egy van. Ezt kell jól élni és számodra örömtelien kialakítani. Sok erőt hozzá!

Nagy az Isten állatkertje – avagy hogyan viseld el embertársaidat? 1. rész

Konfliktuskezelés, Személyiségfejlesztés, , , , , ,

Adott az ismert közmondás: ” Nagy az Isten állatkertje, csak az a bizonyos léc túl alacsonyan van”. Az, hogy kikkel vesszük körül magunkat, kiket engedünk be az életünkbe, nagyrészt rajtunk múlik, de például a szüleinket és a családtagjainkat nem válogathatjuk meg, vagyis hozott anyagból dolgozunk. De akiket meg tudunk, nyilván valamilyen mérce vagy erkölcsi rendszer szerint szűrünk. Bár, ahogy a viselkedésünk, úgy a választásaink is javarészt tudattalanok… Tehát az lenne a jó, ha az arány megfordulna, és minél több tudatos választás lenne az életünkben. És itt akár véget is érhetne ez a bejegyzés, de mégsem tudom itt befejezni, mert túl sokszor találkozom én is olyan embertípusokkal, akikkel inkább redukálnám a kapcsolódást, mert hosszútávon felőrölnek. Az pedig, hogy hol van az a bizonyos léc, és miért van ott, egy másik bejegyzés témája lesz.

Tényleg nagy az Isten állatkertje?

Attól függ, mit nevezünk állatkertnek. Általános iskolás koromban például azokra mondta a tanítónéni, akik nem tudtak kulturáltan viselkedni, és nyomukban borultak a dolgok. Meg az emberek. Aztán a munkahelyeimen (iskolákban)… szintén a gyerekekre mondták. Aztán később a kollégák már egymásra is. 😅Szóval itt most azokra fogjuk érteni, akik valamilyen módon akadályoznak bennünket. Akik játszma nélkül nem képesek kapcsolódni. Nem szeretném őket gonoszoknak kikiáltani és mindenféle jelzőkkel illetni, de mindenkit megmenteni nem tudunk. Tehát meg kell tanulnunk megvédeni magunkat velük szemben, de erről következő héten, egy másik bejegyzésben fogok szólni.

Milyen „állatok” élnek ebben az állatkertben?

A passzív-agresszív

Az a típus, aki háttérben gerjeszti az indulatokat, ha valamire rákérdeznek, akkor azt mondja, hogy „semmi”. Rengeteget panaszkodik, de nem tesz semmit, mert ez a „pocsolya” végső soron ismerős. Tehát a komfortzónáján túl nem mer látni, mert ott már meg kellene változtatni a véleményét, szempontot kellene váltani. Ami, ugye, félelmetes. Nyilván neki is megvan a maga terhe. Például egy olyan gyerekkor, amelyben az érzelmeket letiltották, egyetlen vélemény létezhetett, és az pont nem az övé volt. A releváns visszajelzések tökéletes hiánya, az állandó minősítgetések, amelyekkel arra utaltak, hogy ő mennyire értéktelen. Ez egy igazságtalan pofon az élettől. Csak hogy az önreflexió tanulható, és van egy pont, amikor azt kell mondani, hogy „oké, értem én a gyerekkorodat, de nem jogosít fel, hogy megkeserítsd mások és főleg az én életem.”

A mártír

Aki mindenkiért mindig áldozatot hoz, hogy egy pici elismerést és szeretetet kapjon. Egyszer egy 8 éves kisfiú szájából hallottam azt a mondatot, hogy az a célja, hogy feláldozza magát másokért. Kissé összeszorult a szívem, hogy vajon milyen családi háttér az, amelyik ezt tette vele. Egy parentifikált („szülősített”) gyermek, aki a saját igényeit és szükségleteit elfojtja, csak azért, hogy valaki másnak kényelmes legyen. Egy magas elvárásokkal rendelkező szülő, aki nem ad, viszont nagyon sokat követel. A mártír akkor is feláldozza magát, amikor senki sem kéri. Aztán megsértődík, és azt mondja, hogy milyen világban élünk. Ennek egyik változata, amikor az illető mindig segítő, mindig határozott, mindig tudja a választ, ám amikor neki volna szüksége segítségre, akkor meglepődik, mert senki nem siet a segítségére. A barátai vagy családtagjai azt hiszik ugyanis, hogy ő mindent meg tud oldani, és ő saját magát is kihúzza hajánál fogva a mocsárból.

Önmagunk megvédése nehéz és egy egész életen át tanulandó folyamat és feladat, amennyiben rálátunk és szeretnénk változtatni. Ha te is küzdesz magaddal, a határaiddal, keress bizalommal!

A téma folytatása jövő héten következik!

Az önbecsülés alaptípusai

Személyiségfejlesztés, , , ,

Az önbecsülés egy olyan „műfaj”, amelyet egy életen át kell tanulni. Elég sokat írok róla mostanában, mert hiszem, hogy ha ez helyreáll bennünk, akkor sokkal jobban tudjuk érvényesíteni érdekeinket, vagy legalábbis megvan az az érzetünk, hogy megtettünk mindent, ami tőlünk telhet. Sokan foglalkoznak vele, én Pál Feri és Maarit Johnson rendszerét használom ennek a fogalomnak a körülírására. Az erről szóló bejegyzésemet itt olvashatod újra.

Az önbecsülés négy alaptípusa

A korábban már írtam arról, hogy mi a hátránya, ha az ember csak kívülről várja a megerősítést, vagyis abból táplálja az önbecsülését. Az erről szóló cikkemet itt olvashatod. Most tüzetesebben fogok ezekről írni, és bízom benne, hogy be tudod magad azonosítani, és elkezdesz egy egészségesebb kapcsolódást kialakítani önmagadhoz. A négy alaptípus megfigyelése szintén a már korábban emlegetett Maarit Johnson nevéhez fűződik.

A kényszerteljesítő

A kényszerteljesítő azért tesz meg dolgokat, vagy ér el sikereket, mert folyamatosan mások megbecsüléséért harcol. Ő addig nagyon jól van, amíg megkapja a napi „dicséret adagját”, de aztán magába roskad, mert egy idő után úgy érzi, hogy csak azért dicsérik meg, hogy lerázzák. Emiatt újabb célszemélyeket jelöl ki, akiknek elnyerheti a tetszését. Ez egy nagyon sok energiát felemésztő magatartás. Az ilyen jellemzőkkel bíró ember nem tanult meg befelé figyelni, vagyis saját magát sosem tudta középpontba helyezni, mert mindig mások kívánságait kellett teljesítenie. Személyiségének pozitív vonása, hogy mivel mindig a külső megerősítésre vár, emiatt képes küzdeni a „világ békéért”. A negatív kritika elveszi a kedvét, és mivel nem bírja elviselni ennek terhét, visszatámad és szorong. Neki roppant mód kell vigyáznia az egészségére, főleg a koleszterinre, a szív- és érrendszerére, mert ha túlhajtja magát, annak bizony kórházi kezelés lesz a vége.

Az életélvező

Neki csak belső önbecsülése van. Szemlélődik, a versengés tulajdonképpen nem érdekli. Őrá mondják, hogy elvan a maga világában. Mivel nincs különösebb motivációja, elég lassú, és megelégszik a minimummal. Eszébe se jut másokkal megosztani a tudását. Pedig akár pénzt is csinálhatna belőle, ha nem elégedne meg azzal, ami van. Személyiségének pozitív oldala, hogy alapvetően nem tud megsértődni, de a pozitív kritikát sem tudja fogadni. Viszont családszerető és rengeteg barátja van.

A nélkülöző

Neki sem belső, sem külső önbecsülése van. Gyakorlatilag ő a hajléktalan. Ez a gondolat Máltai Szeretetszolgálat vezetőjétől van. Akit nem szeretnek, az saját magát sem tudja szeretni. Emiatt motivációja sincs arra, hogy az utcáról visszatérjen a normálnak mondott társadalomba. Passzív, és a passzivitása okán kiszolgáltatottá teszi magát. Próbálja elkerülni a kudarcokat, de valahogy mindig azzal kell szembesülnie, hogy az a kudarc, hogy nem tudta maga körül az embereket megtartani. Vannak kapcsolatai, azokból gyűjt némi erőt, ami a következő naphoz kell, de semmi több. Kilépni a komfortzónájából a legnehezebb dolog, és tulajdonképpen ez az ő tragédiája.

A szabad cselekvő

A szabad cselekvőre az jellemző, hogy neki van leginkább rendben az önbecsülése, hiszen nemcsak a tekintélyszemélyek vagy családtagok dicséretét élvezi, hanem van egy saját belső megerősítése saját magával kapcsolatban. Emiatt a stresszhelyzeteket jól kezeli (tehát nem szorong otthon a kanapén ülve, mert valakinek nem tetszett a véleménye, és emiatt neheztel rá). Mivel az önbecsülése rendben van, mer kockázatot vállalni, és ebből neki az jön át, hogy ez mennyire izgalmas, nem pedig a felelősséget mantrázza naphosszat. Nem hasonlítgatja magát másokhoz, a fejlődését egyedül saját magához méri, hiszen tudja, nincsen még egy olyan paraméterekkel rendelkező ember, mint ő. Ismeri a határait, és ha valami nem úgy jön össze, ahogy ő akarja, akkor sem kezdi el magát bántani emiatt. Személyiségének hátránya, hogy megfeledkezhet a körülötte levőkről, mert annyira belemerül a feladataiba, amit olyan magabiztosan visz véghez.

Te melyik vagy ezek közül? Mielőtt megválaszolnád, olvasd el újra, ugyanis van olyan, hogy egyik életszakaszban az egyik, a másikban pedig a másik a jellemző. Ha rájöttél, vagy nem tudtál rájönni, keress bizalommal!

Az önreflexió és hiányának következményei

Személyiségfejlesztés, , ,

Sokan élik úgy az életüket, hogy nagyon alacsony az önreflexiójuk, vagyis kevésbé gyakorolnak önkritikát. Ez általában boldogtalansághoz vezet, hiszen az önreflexió nélküli fél gyakran hibáztat másokat, a saját felelősségét tompítja, és másoktól várja a megoldásokat. Ez a magatartás leginkább a kis- és nagykamasz időszakra jellemző, éppen ezért fontos tényszerű visszajelzéseket adni a gyereknek ebben a korszakban, mert ha azt erősítjük benne, hogy ő soha nem hibás, akkor ez lesz az alapélménye. Innentől kezdve süthetjük az önállóságra nevelést és az önérvényesítést. És akkor ilyen párbeszédek fognak elhangozni a kapcsolataiban, mint például ez:

-Nem hiszem el, hogy nem hoztad el a mozijegyeket!

– Nemcsak nekem kell emlékezni mindenre.

-Tudod, hogy én mennyire feledékeny vagyok…

-Nem. Nem tudom. De tudod mit? Fújd fel a romantikus estédet! Én nem fogok veled egész este vitatkozni!

Szóval, ha nem figyelünk, akkor nagyon hamar bele lehet csúszni az efféle vitákba.

Az önreflexió nélküliség mint lehasított állapot

De miért is hozom ide? Varga Márti businnes coach podcast adásában voltam vendég, amelyben a kapcsolatok megromlása volt a téma. Az adást itt érheted el. A héten egyébként a Facebook oldalamon már írtam ezzel kapcsolatban. (A múltkor ígért témát jövő héten fogom megírni, ami az önbecsülés alaptípusairól fog szólni.)

Az egyik oknak az önreflexió hiányát jelöltük meg.  Enélkül ugyanis képtelenség bármilyen konfliktust rendezni. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy a konfliktusokat lehet érzelmek nélkül kezelni. Nos, igen. Ez egy tökéletes önreflexió nélküli állítás, ugyanis amikor valaki önreflexió nélkül akar problémákat megoldani, akkor az egy lehasított állapot.

Ezt a hasítást úgy képzeljük el, mint a fát és annak kérgét. Ha leszedjük (lehasítjuk), akkor alatta megjelenik világos, „meztelen” felület. Olyan, mint amikor felhorzsoljuk a bőrünket, vagy lezúzódik a hús, és kilátszik a csont. Ha pszichológiai értelemben vesszük, akkor az önreflexiót lehasítjuk az énünkről, mert az önbecsülésünk annyira sérült, hogy nem bírja el a kritikát.

De mi is az önreflexió? Miért kell fejleszteni?

Az önreflexió nem más, mint önvizsgálat. Képesség a felelősségünk megállapítására. Ez egyébként a kritikai érzékünk fokmérője is. Ugyanakkor a személyiségünk pozitív vonásainak elismerése is ide tartozik.

Minél kifinomultabb az önreflexiónk, annál minőségibbek a kapcsolataink. Ha valakinek például az az önreflexiója, hogy „rossz vagyok, megérdemlem a verést”, akkor az azt feltételezi, hogy bárki bármikor kihasználhatja, mert értéktelen.

A másik, amiről már a bejegyzés elején írtam, hogy ha valaki azt gondolja magáról, hogy ő egy konfliktushelyzetben semmiről sem tehet, akkor ő örökké áldozat lesz, illetve megerősödnek a nárcisztikus vonások is, amelyek ilyen mondatokban testesülhetnek meg, hogy „mindenki hülye, csak én vagyok az okos/áldozat”.

Egy bántalmazó kapcsolatban a bántalmazott félnek az önreflexiós mondata az lehetne, hogy „nem merek kiállni magamért”, „nem merem megvédeni magam, pedig nem igaz, hogy mindenért én vagyok a hibás”. Aki ilyen családban nő fel, az viszont sajnos azt szokja meg, hogy ő a hibás, semmihez sincs joga, mindennek ő az oka. Fel sem tűnik neki, hogy a család teszi ezt vele, és ő helyezi ebbe a szerepbe.

Hogyan fejleszthető?

Ha problémánk van az önértékelésünkkel, akkor bizonyos, hogy az önreflexiónk is sérült. Azt gondolom, hogy fontos egy külső személy, aki ítélkezésmentesen tud visszajelzéseket adni. Ha túl sok kritika ér bennünket, jelzés értékű. Ha túl kevés, az is jelzés értékű. Ha sokszor kerülünk ugyanabba a helyzetbe, az is jelzés értékű.

Érdemes figyelnünk a külvilágra, a szeretteinkre, mert a szeretteink viselkedése és mondatai is lehetnek számunkra jelzőbóják. Érdemes kihallanunk a tényeket magunkra vonatkozóan, és ahhoz mérten megállapítani a felelősségünket.

Ha fejlődni szeretnél az önreflexiódban vagy kritikai érzékedben, beszéljünk róla!

Külső elvárások, belső önbecsülés

Személyiségfejlesztés, ,

Lehet-e egyensúlyban a külső elvárás és a belső önbecsülés? Lehet-e az embernek elvárásai magával szemben? Mit kezdjünk azzal, ha nem tudjuk, mit várjunk el magunktól? Már érintettük a témát, de nem lehet eleget beszélni róla. Ez ugyanis a boldog élet kulcsa, hogy képes vagyok saját magamat szerethetőnek gondolni akkor is, ha mások szerint nem vagyok az.

Külső önbecsülés, belső önbecsülés

Az ember csecsemő korában három üzenettel találkozik (jó esetben) az anyukája révén: ez a világ jó, te szerethető vagy, és helyed van ebben a világban.

Azt hiszem, az önbecsülésünk fejlődése már itt elkezdődik. Amikor életkorunknak megfelelő dolgokat várnak el, és ezek épülnek be. Az alábbi táblázatban látható ez, amelyet a Lurkonaptár oldalán találtam. Természetesen ez egy általános leírása a feladatoknak, a legjobb, ha megismerjük saját gyermekünket, és az ő ritmusa szerint állítjuk be az elvárásainkat.

Maarit Johnson szerint az embernek élete során kétféle önbecsülése lehet. A belső önbecsülés azt jelenti, hogy akkor is képesek vagyunk magunkat szeretni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztük. Vagy ha már idősödünk, vagy akkor is, ha nem tudunk teljesíteni.

A külső önbecsülés ezzel szemben pedig arról szól, hogy valaki szüntelen keresi mások megbecsülését, és azért képes nagyszerű dolgokat végrehajtani, mert szomjazza azt. Ennek az a hátránya, hogy sosem képes saját magához viszonyítani a saját teljesítményét, mindig mások lesznek a mércék. Ha valaki folyamatosan azt kapja, hogy csináld ezt, csináld azt, viselkedj így, viselkedj úgy, mert mások mit szólnak, akkor ez annyira be tud égni, hogy az ember ezt teszi belsővé. És így az ember hamar eljut a kiégés határára.

Mit kezdhetünk a külső elvárásokkal?

Szeretném leszögezni, hogy nem azt akarom hangsúlyozni, hogy ne akarjunk megfelelni a külső elvárásoknak. Ezek fontosak, hiszen valóban ezek által (is) kaphatunk elismerést, elfogadást. De mindenképpen látnunk kell, hogy a külső elvárosokból mi az, ami még a számunkra inkább kihívás, mint teher. Honnan lehet tudni, hogy egy elvárás túl nagy a személyiségünk teherbíró-képességéhez képest? Először is nem elhanyagolható az, ahogyan a kihívásokról és az elvárásokról gondolkodunk. Ez az első, amit tisztáznunk kell magunkban. Aztán, ha ez megvan, akkor fel tudjuk-e mérni, hogy egy elvárás mennyire megugorható. Ha az egyértelmű válasz az, hogy igen, akkor abba érdemes belevetni magunkat. Ha a válasz, nem, akkor le kell építenünk, vagy át kell kereteznünk magunkban, mert onnantól jön az egészségünk károsodása. Ha például van egy kertünk, amit nagyon szeretünk, akkor nyilván gondozzuk. De a kerti munkában is van olyan, amit nagyon utálunk. Például a gazolást. Hogyan lehet ezt átkeretezni úgy, hogy ne nyűg legyen?

Mondhatjuk azt, hogy itt az ideje a zenehallgatásnak, és akkor jobban megy a munka. Vagy azt, hogy ilyenkor jó podcast adásokat hallgatni. De az is lehet, hogy segítséget hívunk, és akkor már nem annyira monoton, unalmas vagy fárasztó a munka. Ez persze egy nagyon egyszerű példa.

Szóval érdemes dolgoznunk a belső gyermekünkkel, aki meg tudja mondani, mit bírunk el, mi az, ami örömteli áramlásban tart bennünket. Ha szeretnél a külső elvárásokról vagy a saját önbecsülésedről beszélni, akkor jó alkalom ez arra, hogy hozzám fordulj!

(A folytatásban az önbecsülés alaptípusairól fogok írni.)