Az Isten megszólítása

Személyiségfejlesztés, , ,

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogyan tud segíteni az életemben az Isten megszólítása, a transzcendencia. Más szóval a természetfeletti. Még közelebbről pedig az istenhit. Sokan azt gondolják, hogy az Istenbe vetett hit azt jelenti, hogy akkor nem lesznek problémái a hívőnek. Ez súlyos tévedés, hiszen attól még, hogy van egy plusz személy az életemben, attól nemhogy csökkenni, hanem nőni fog a konfliktusok száma.

Nemrégiben valaki azt kérdezte tőlem, hogy a pszichológia és az istenhit hogyan egyeztethető össze. Mondtam, hogy remekül. Az Istennel beszélgetni ugyanolyan, mintha egymást szólítanánk meg. Nagyon érdekes, hogy az egyház évszázadok óta azt erősíti, hogy mennyire nehéz az Istennel kapcsolatba lépni, és az különleges kegyelem, ha valakinek sikerül. Csakhogy van itt egy kis ellentmondás. A bérmálkozók úgy vizsgáznak, hogy vannak kérdések, amelyekre felelniük kell. Az első kérdés, amire tudniuk kell a választ, hogy miért élünk a világon. A válasz, hogy Istent megismerjük és szeressük, viszonozzuk a szeretetét, és eljussunk az örök életre. Én ebből a megismerésre helyezném a hangsúlyt. Ha az egyház ugyanis azt tanítja, hogy meg kell ismernünk a Teremtőt, akkor ez azt is feltételezi, hogy egyébként meg lehet ismerni. Nyilván kell hozzá tudatosság, elköteleződés és akarat, de korántsem érdemes azt gondolnunk, hogy Istent megszólítani a világ legnehezebb dolga.

Ebben egyébként van némi igazság. Képzeljünk el egy olyan embert, akinek vajmi kevés kapcsolata volt az apjával. Mondjuk jelen volt az életében, de elérhetetlen volt érzelmileg. Nos, neki tényleg nehéz kapcsolatba lépni az Istennel, hiszen az Isten egy apafigura. Persze itt lehetne beszélni az Isten női/anyai minőségéről is, de ebbe most nem bocsátkoznék, mert kimerítené a hírlevél kategóriáját.

Miért érdemes törekedni az Isten megszólítására?

Szeretném leszögezni, hogy amit írok az Istenkapcsolatról, azt bármely transzcendentális kapcsolatra lehet érteni. Azt gondolom, hogy ezek a megfontolások bármely természetfeletti kapcsolatra igaznak kell, hogy legyenek. A transzcendenciával való kapcsolat amúgy is a spiritualitásunk része (erről már beszéltem korábban is), másrészt pszichológiai jelentősége nem elhanyagolható. Nem téríteni szeretnék, csak reményt adni.

Nem vagy egyedül

Bárhol jársz, bármi történik veled, nem vagy egyedül. Amikor a fogorvosi székben ülök – ez velem sajnos sűrűn megtörténik –, két dolgot teszek. A türelmem véges, főleg, ha fáradtan megyek fogorvoshoz, és olyankor nagyon mély hasi légzésekkel szoktam magam nyugtatni. Ezen felül pedig vagy németül kezdek el a helyzetemről dialogizálni elképzelt személyekkel – ezzel is elvonom a figyelmem például arról, hogy milyen eszközzel „darálják” a fogam, vagy pedig az Istent igyekszem megszólítani, és megpróbálom megfigyelni, hogy honnan jön a válasz. Jöhet az elmémből, ami azt jelenti számomra, hogy épp racionalizálok, és ez nem az Isten hangja. Jöhet a lelkiismeretemből is, ezt onnan tudom, hogy elkezdem magam bántani, hogy nem kellett volna ekkor és akkor ezt és ezt mondani. És jöhet valahonnan teljesen máshonnan is egy olyan válasz, ami teljesen idegen a gondolkodásomtól.

Bármikor megszólítható

Bárhol, bármikor megszólítható az Isten. Ez azt jelenti, hogy nem kell várni a vasárnapi templomba menetelre, mert az Isten tulajdonképpen egész közel van hozzánk. Sokszor még csak gyertya sem kell, de mindenképpen jó, ha felkészülsz a kapcsolódásra. Az előbbi példánál maradva, még a fogorvosi székben is meg lehet élni a vele való kapcsolatot.

Reflexiót kapsz

Az Istenkapcsolat a reflexióról is szól. Ez azt foglalja magába, hogy ha mondasz valamit, valamilyen úton-módon kapsz rá választ. Ebbe a kapcsolatba belefér, hogy dühös vagy az Istenre, és az is belefér, hogy Ő nemet mond neked. Te is mondasz számtalanszor nemet neki, így megvan ez a kölcsönösség.

Tágabb kontextus

Ez azt jelenti, hogy ami történik veled, azt az Ő segítségével egy nagyobb összefüggésbe helyezheted. Az is lehet, hogy kívül helyezitek bármilyen kontextuson, mert sehová sem illik be.

Az Istenhit dimenziói

Pál Ferenc pap és mentálhigiénés szakember három szintjét különbözteti meg az Istennel való kapcsolatnak: egy morális szint – ez kívülről jövő –, egy lelkiismereti – ez a saját szintünk, belülről jövő – és egy mélyebbről jövő szintje. Ezen a szinten szólal meg az Isten. Néha úgy tűnhet, hogy a lelkiismeretünk és az Isten hangja egybe esik. De emiatt írtam korábban, hogy a lelkiismereti szinten inkább önbántalmazás jelenik meg, akkor azt nem jó az Isten hangjának tulajdonítani. A lelkiismeretünk sokszor inkább a felettes énünk, semmint az Isten hangja.

A kötött ima és a saját szavainkkal történő ima

Végezetül hadd térjek ki az ima jelentőségére. A fiam tízéves, és nemigen szeret az asztalnál, meg este imádkozni. Az esti imát igyekszem mindig személyesre venni. Akkor van idő beszélgetni az Istennel hármasban arról, hogy mi történt aznap, milyen érzéseink voltak.

A kötött, előre megírt ima az Istennel való kapcsolatfelvétel előszobája. Ha nagyon profán módon akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy a kötött ima Isten ajtaján való kopogás. Amikor vége, sajnos egy keresztvetéssel befejezzük, aztán továbbmegyünk. Az Isten kinyitja az ajtót, megáll, körülnéz, és már nem lát senkit. Amikor elmondjuk a kötött imát, akkor ezután jöhetne a személyes rész, amikor a saját szavainkkal fogalmazzuk meg a gondolatainkat, érzéseinket. Nem kell mindig kérni, és nem kell mindig megköszönni. Egyszerűen elég beszélni. És aztán hallgatni. Mert a csendben születhet meg a kapcsolatnak az a szintje, amikor az Isten válaszol.

Szeretném megerősíteni, amit az elején írtam. Ha egyedül karácsonyozol és várod az újévet, akkor sem vagy egyedül. Magaddal vagy és az Istennel. Vagyis rögtön hárman vagytok.

Remélem, hogy segítettem közelebb kerülni önmagadhoz. Én itt vagyok és itt leszek a jövő évben is. Kívánom, hogy az ünnep akkor is legyen számodra meghitt és bensőséges, ha nem éppen úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd!

Ajándék vagy jutalom?

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, , ,

Az ünnepek előtt nagy kérdést vet fel, hogy a gyerek ajándék vagy jutalom részese legyen-e. A kérdés azért fontos, mert sokszor ezt a két fogalmat összekeverjük, és gyakran riogatjuk azzal a gyereket, hogy ha nem viselkedik jól (különösen karácsony előtt), akkor „nem hoz semmit a Jézuska”. Fontos az is, hogy mi magunk milyen tapasztalatokkal rendelkezünk ebben a témában. Tudtunk-e például felhőtlenül örülni az „ajándék”-nak, amit ünnepek alkalmával kaptunk? Hogy került átadásra az ajándék? Mennyi szeretetet érzékeltünk benne gyerekként?

Az ajándék és a jutalom fogalma

Először is tisztázzuk a két fogalom jelentését. Az ajándék az, amit nem azért kapunk, mert valami jót tettünk, vagy gyerekként megcsináltuk a házi feladatot, vagy elvégeztük a főnök által ránk bízott munkát. Az ajándékot azért kapjuk, mert valaki adja nekünk saját jószántából és szeretettel, és az ajándékért semmifelé ellenszolgáltatást nem vár. Illetve nem dobálgatja fel konfliktushelyzetben, hogy mennyi mindent adott nekünk.

A jutalom viszont egy jó motiváló eszköz. Ha valamilyen elvárást támasztunk a gyermekünk felé, akkor érdemes valamilyen „ellenszolgáltatást” a kilátásba helyezni. A jutalomnak olyannak kell lennie, ami arányos az elvárással. Ha például megkérjük a gyereket, hogy pakolja ki a mosógépet, akkor nem ígérünk neki ezért elektromos rollert, hanem megjutalmazhatjuk a kedvenc édességével, egy közösen töltött pillanattal (ami persze nem a Tenerifére szól, hanem mondjuk egy délutáni biciklis kirándulásról). Ez az arányosság fontos, mert így a gyerekben is reális értékrendszer fog kialakulni.

A büntetés

Ha már jutalom, akkor szót kell ejtenünk a büntetés kérdéséről is. Izgalmas kérdés, hogy hogyan büntessük a gyereket, ha nem volt elfogadható a viselkedése vagy amit mondott. Leginkább sehogy. A cél itt is egyrészt az arányosság lenne, másrészt pedig a jóvátétel. Sajnos a mai oktatási rendszer inkább leveszi a gyerek válláról a felelősséget a beírásokkal, ahelyett, hogy a kapcsolatra helyezné a hangsúlyt, megvizsgálná, hogy a konfliktusos felekben milyen érzések és gondolatok kavarognak, és felszínre hozni azokat. Majd pedig közösen kitalálni, hogy hogyan tudná az „elkövető” helyzrehozni a bűnét. Ha dühében hozzávág egy tolltartót a másikhoz, úgy, hogy abban a ceruzák összetörnek, akkor a bocsánatkérés helyett hozhatna a törött ceruzák helyett jó ceruzákat, vagy ha az anyagi helyzete nem engedi meg, akkor lehetne egy hétig minden nap megkérdezni a sértett féltől, hogy hogy érzi magát, fáj-e még az a hely a testén, ahol tolltartó megütötte, és még sorolhatnánk a kérdéseket. Lényeges, hogy a gyereket nem a dühéért büntetjük! A düh egy érzés, amely spontán keletkezhet, és az érzések keletkezéséért nem vagyunk felelősek. Amit utána teszünk, azért viszont igen. És magát a büntetés szót is jó lenne elfelejteni, és nem összemosni a jóvátétellel, ugyanúgy, mint az ajándék és a jutalom esetében.

Hogy van ezzel a belső gyermekünk?

A belső gyermekünk az a részünk, akit korábban valamilyen sérülés ért, és megrekedt egy bizonyos életkorban. Erről a témáról itt írtam. Fontos végiggondolnunk, hogy nekünk milyen emlékeink és élményeink vannak a jutalmazásról, büntetésről, ajándékozásról és jutalmazásról, mert ez fogja alapvetően meghatározni, hogy felnőttként hogy állunk a saját gyerekünk motiválásához. Ha fel tudjuk idézni ezeket az élményeket, akkor már tudunk mihez tartani a gyermekünk kapcsán.

Ha úgy érzed, hogy ezen a téren van mit feldolgoznod és van mit helyrehoznod a saját gyermekeddel kapcsolatban, keress bizalommal!

A belső gyermekünk játékai

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés, ,

A belső gyermekünk is játszik, még felnőtt korunkban is. Ezt fontos tudni ahhoz, hogy megértsük őt. Azok a megoldási stratégiák, amelyeket egészen fiatalon kialakított magának, felnőttkorban is megvannak. A mai bejegyzésben ezekről a megoldási stratégiákról fogok írni. Ha nem tudod, ki ez a belső gyermek, olvasd el ezt a bejegyzésemet.

A belső gyermekünk álomvilága

Ki ne emlékezne arra, hogy amikor unalmas volt a családi ebéd, vagy le kellett feküdni délután aludni (egyébként pedig bármikor), azzal szórakoztattuk magát, hogy egy elképzelt világot alkotott magának, ahol minden izgalmas, ahogy úgy történtek a dolgok, ahogy ő szerette volna. Nincs ez másképpen a diszfunkcionális családban felnövő gyermekeknél sem, csak az ő valóságuk időnként annyira borzasztó, hogy muszáj egy olyan belső világot felépíteni, amelyben boldognak érzik magukat. Nem egyszer azért olvasottabbak a környezetüknél, mert ez tűnik számukra a legjobb megoldásnak. Inkább temetkeznek könyvekbe vagy az álomvilágukba, ahol minden tökéletes, mert ott biztonság és béke van.

A belső gyermekünk szerepjátszása

A fiúk nagyon szeretik a szuperhősöket, főleg kiskamaszkorban, mert ekkor formálódik az indentitásuk, és ezekből a szereplőkből magukévá tehetnek olyan tulajdonságokat, amelyek átsegíthetik őket nehézségeken. A szenvedélybeteg/diszfunkcionális családban felnövő gyerekek sokféle szerepbe bújnak, mert így legalább nem kell a saját sérültségeikkel találkozniuk. Ezekről a szerepekről itt és itt olvashatsz. Felnőttkorban is játszunk szerepeket, nem vitás. A probléma az, amikor ezek a szerepek állandósulnak, és elfedik azt, akik valójában vagyunk. Fontos rájönnünk, hogy a szerepek segítenek bennünket, de amikor egyféle szerepet töltünk be állandóan (pl. mindig másokatsegítő szerepét), akkor előbb-utóbb elveszítjük saját magunkat.

Érzések eltávolítása

Az első kettőt még nevezhetjük félig-meddig játéknak, hiszen a legtöbben szeretjük az álomvilágot, és szeretünk mások bőrébe bújni. A szenvedélybeteg/diszfunkcionális családban felnövő gyerekeknél az is gyakori megoldási stratégia, hogy az érzéseiket leválasztják egy-egy eseményről, például egy bántalmazási szituációról. Ez azért probléma, mert ez a stratégia is tud állandósulni. Az ember belemerevedik, és másokkal szemben sem lesz képes érezni, így empatikus sem tud lenni. Amennyiben ezt tapasztalod magadon, velem tudsz erről beszélni.

A belső gyermekünknek érdemes visszaadni a jogosultságot, hogy szabad érezni, mert az érzésekben erő van.

Tedd meg magadért!

A halottaink öröksége 3.

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés

A szenvedélybeteg halottaink öröksége teher és egyben áldás is. Ez a harmadik és egyben utolsó része annak az első két bejegyzésnek, amelyeket itt és itt olvashatsz el. Sok szörnyűség történhet velünk, egy dolgot azonban nem szabad elfelejtünk: itt vagyunk magunknak. Ez bármennyire is furán hangzik, de nem vagyunk egyedül. Vagyis képesek vagyunk a dolgokat helyére tenni az életünkben, és erőt meríteni a megoldási stratégiáinkból, amelyek eddig működtek, de most újakat kell kialakítanunk, mert a régiek már nem szolgálnak bennünket. De nézzük, mi mindent tanultunk még a nehéz helyzetekből, amelyeket adott esetben elhunyt hozzátartozóinktól kaptunk.

A halottaink által elszenvedett fájdalmak erősségekké kovácsolása

Érzékenység

A szenvedélybeteg családban felnőtt emberek fokozottan érzékények mások lelkiállapotaira, hiszen folyton készenlétben kellett lenniük a szenvedélybeteg és kétségbeesett szülők miatt. Vagyis a tükörneuronjaik túlfejlettek. Ezért könnyebb nekik olyan csoportokkal vagy egyénekkel dolgozni, akik deviáns viselkedést folytatnak. Ez egyúttal fárasztó is, és a parentifikált felnőtt segítők hamarabb ki tudnak égni, mint mások. Állandóan kifelé vinni a fókuszt, borzasztóan megterhelő.

Menedzser-képességek

A szervezés átszövi a diszfunkcionális családban felnőttek életét. Mindig történhet valami, úgyhogy gyorsnak sé rugalmasnak kell lenniük. Azonnal reagálás, kreativitás, ezek mind életük része. Ezért működnek jól különböző szervezetekben, mert nem (feltétlenül) lehet őket kihozni a sodrukból.

Hangulat-szakértők

Ahogy már korábban írtam, remekül rá tudnak hangolódni egyénekre és csoportokra, tudják, mitől lesz az ember vagy egy baráti társaság boldog és elégedett. Remek a humoruk, amelyet olyan helyzetekben is be tudnak vetni, amelyekben más már valószínűleg sírna. Nekik ez egy túlélési stratégia, csupán azt kell megtanulniuk, mikor és hol használhatják jól ezt és a többi képességet.

Most, hogy végigolvastad mindhárom bejegyzést, elkezdhetsz azon gondolkodni, hogy hol vagy érintett. Amennyiben segítségre van szükséged, keress bizalommal!

A három blogbejegyzés szakirodalmi forrása: Waltraut Barnowski-Geiser: Apa, anya, pia. Hogyan találják meg a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekei a MÉGIS boldogságot. Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2020.

Belső gyermek – aki mindig velünk van

Segítő beszélgetés, Személyiségfejlesztés,

A belső gyermek mindig velünk van, viszont a legnehezebben hozzáférhető. Akkor találkozunk vele leginkább, amikor konfliktushelyzetbe kerülünk, de lefagyunk, nem tudunk reagálni, megvédeni magunkat. Csak állunk, és érezzük, ahogy felépül bennünk a fal, mely áttörhetetlennek tűnik, és hagyjuk, hogy bántsanak.

Ki ez a belső gyermek, és miért van ott?

A belső gyermek felfedezése

Az életünk kezdetétől fogva össze vagyunk zárva önmagunkkal. Nem tudunk kibújni a bőrünkből, még akkor sem, ha álarcokat veszünk fel. A belső gyermekünk mi magunk vagyunk. Az a részünk, aki dübörög és dühöng, hogy figyeljen rá végre valaki. És ezt csinálja azóta, amióta az első trauma ért bennünket. Az, ami nem történt meg, vagy megtörtént. Ha jobban közeledni akarunk a témához, akkor képzeljünk el egy 4 éves kisgyereket (mindegy, hogy fiú vagy lány), aki próbál odabújni a szüleihez, de csak elutasítást kap. Vagy olyan „szeretést”, ami nem életkorának megfelelő…

Tudom, hogy sokszor a terápia a legjobb megoldás. De mégis, ha gyógyítani akarjuk magunkat, akkor mindenképpen érdemes megfigyelnünk, hogyan viselkedünk egyes helyzetekben. A főnök/tekintélyszemélyek jelenlétében, különböző korú férfiak/nők jelenlétében, konfliktushelyzetekben, a saját gyerekünkkel kapcsolatban…

Szóval minden helyzetben rá kell néznünk a saját viselkedésünkre, mert a testünk válaszol. Például mit csinál, amikor valaki hozzánk ér. Ez a blogbejegyzés sajnos kevés ahhoz, hogy ezt a témát alaposan körüljárja, de azt ki merem jelenteni, hogy amikor a testünk reagál, akkor visszamegy életünk azon szakaszába (regrediálódik), amikor történt velünk valami, és az a valami sejtszinten lett kódolódva.

Mit tehetünk, ha felfedeztük belső gyermekünk nehézségeit?

Az a helyzet a traumatikus eseményekkel, hogy – mint ahogy említettem – sejtszinten raktározódnak el, ami azt jelenti, hogy csak testmunkával lehet kioldani. Kognitívan (vagyis racionálisan) nem (feltétlenül) lehet kidolgozni magunkból. Illetve nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a kognitív terápiák valamelyest tudnak segíteni, hogy elhelyezzük az életünk polcain valahová a traumatikus eseményt. Ami borzasztóan fontos:

  • Meg kell szólítanunk azt a szeretetre és biztonságra vágyó kisgyereket, aki bennünk van, és azt várja – akár évtizedek óta -, hogy megszólítsák és melegséget adjanak neki.
  • Vissza kell adnunk neki a jogosultságot: joga van az érzéseihez, joga van ahhoz, hogy kielégüljenek a szükségletei.
  • Idő kell ahhoz, hogy megszólíthassuk őt. Meg kell találnunk a megfelelő pillanatot, mert lehet, hogy borzasztóan bizalmatlan. De tudnia kell a belső gyermekünknek, hogy mi itt vagyunk felnőttként, és mi meg tudjuk őt óvni.

Ha szeretnél a belső gyermeked felé elindulni, ha szeretnéd vissza adni magadnak a jogosultságot, akkor keress.

A borítókép forrása: https://csodalatosmagyarorszag.hu/hirek/itthon/a-szolotokek-oleleseben-magasodo-szeretet-szobor-valon/

A példakép, és ami mögötte van

Személyiségfejlesztés,

Ki a jó példakép? Van-e ilyen? Miért fontos? Fontos-e egyáltalán? Azt gondolom, hogy bármelyik életszakaszban izgalmas kérdés ez, hiszen mindenki másképp él meg dolgokat, más szempontok szerint mérlegel és ad válaszokat az élet kérdéseire. A példaképek azért fontosak, mert ezekre a kérdésekre sajátságos válaszokat adnak.

Példakép/piedesztál

Amikor a kiskamaszok példaképeket választanak, általában szuperhősökre esik a választásuk. Ők sokszor emberfeletti erővel bírnak, vagy könnyedén vesznek olyan akadályokat, amelyeket a hétköznapi ember nagy érzelmi megterhelés árán tesz meg. Ezek miatt a tulajdonságok miatt tinédzserek piedesztálra emelik őket. Ugyanígy tesznek egy edzővel, vagy tanárral, bármilyen tekintélyszeméllyel, illetve a velük azonos nemű szülővel is, vagy családtaggal, család barátjával. A gond ott van, amikor ez a példakép olyat tesz vagy mond, amellyel megbotránkoztat, de legalábbis ellenszenvessé válik. Ilyenkor sajnos sérülhet a kötődés, és a nemi szerepek megkérdőjeleződnek.

Ki a „jó” példakép?

Fontos kérdés, hogy mi alapján választunk magunknak példaképet, és egyébként az is fontos, hogy miért. Az embernek vannak vágyai, amelyeket szeretne elérni. Az olvasó embernek azért könnyebb, mert találkozott már annyi szereplővel az olvasmányai során, amelyekből bőven tud válogatni. Az a jó példakép, amely valamilyen kérdésre választ tud adni: például hogyan győzzem le az ellenfeleimet, hogyan hódítsam meg valakinek a szívét, hogyan oldjak meg problémás helyzeteket. A kérdéseket pedig napestig lehetne sorolni. Felnőtt korban sem rossz dolog, ha példaképeink vannak, de egy valamit azért nem szabad elfelejteni: egy példaképet sem lehet egy az egyben adaptálni. Mindegyikből van valami, ami beépíthető. Máskülönben meg teljes csalódás, ha nem tudunk olyanok lenni, mint a kiválasztottunk. És ez nem bonyolult: az ő világában az a viselkedés működik, neki más az élettörténete, ami miatt ilyen lett, más minták voltak az életében.

Tehát egy az egyben lemásolni valakit lehetetlen, vagy ha igen, sokáig nem tart, mert minden ember egyedi, és nem képes egyik pillanatról a másikra levetkőzni a régi szokásokat, viselkedéseket. És nem is lehet.

Mi a jó hozzáállás a példaképekhez?

Gyermekként azt gondoltuk, hogy a példaképeink tökéletesek, ezért is akartuk őket „lemásolni”. Aztán történt valami, ami miatt már nem volt szimpatikus, vagy kiderült róla valami… Ilyenkor összetörik a kép, az ideál, amelyet elképzeltünk róluk. Mégis akkor miért fontosak a példaképek? Mert mindegyiknek van „jó” és „rossz ” tulajdonsága, de egy vagy két dolog kiemelkedik az életükből. Egy-egy tulajdonság nagyon hamar kialakítja a vonzalmat. Ezért fontos, hogy a példaképeink tulajdonságait nézzük, vagyis mi az, ami hiányzik belőlünk, és azt megnézni, hogyan illeszthető bele a saját személyiségünkbe. Borzasztóan fontos tehát, hogy mindegyik példaképünkből, annyit vigyünk el, amennyi beépíthető a számunkra.

Hogy vagy a példaképeiddel? Volt már, hogy csalódtál bennük? Gyere, beszéljünk róla!

A halottaink öröksége 2.

Személyiségfejlesztés, , ,

Halottaink által három olyan dolgot örököltünk (egységesítő életfilozófiát, tulajdonságokat, egy „családfát”), ami azt bizonyítja, hogy nem vagyunk egyedül. Még akkor sem, ha nem ismertünk senkit a családunkból. A pozitív dolgokon túl azonban olyat is kaptunk, amely első nekifutásra megnehezíti az életünket. Például, ha diszfunkcionális (ezen belül szenvedélybeteg) családban nevelkedtünk, akkor nekünk duplán, sőt triplán meg kellett küzdeni egy apró elismerésért. Már csak azért is, mert egy diszfunkcionális családban a gyerek nem a család középpontja, hanem inkább zavaró tényező. És ezt leírni is szörnyű. Ott, ahol valamilyen diszfunkció van, pl. egy nárcisztikus vagy alkoholfüggő szülő (vagy éretlen személyiségű), akkor a maximum a minimum, mert a gyerek nem okozhat problémát, mert a szülőknek túl kell élni a mindennapokat, saját magukkal kell küzdeniük, és a gyerek nevelése ebbe nem fér bele.

Sebekből erősségek

A diszfunkciók arra sarkalják a gyermeket, hogy növesszen olyan készségeket a saját túlélése érdekében, amelyek bár nem életkorának megfelelőek, mégis hozzájárulnak ahhoz, hogy mindennapokban létezni tudjon. Szóval, ami első nekifutásra fájdalom, az lehet az erőssége a gyereknek, és később a felnőttnek. Ami borzasztóan nehéz, hogy akik ilyen típusú családokban nőttek fel, el kell gyászolniuk, hogy valójában sosem lehettek önfeledt gyerekek. De ők az utódaiknak már teremthetnek olyan körülményeket, amelyek között ők meg tudják élni gyermekségüket, és velük és általuk a felnőtt is gyógyulhat. Arról, hogy milyen a kapcsolódása a világhoz a szenvedélybeteg családban felnőtt embernek, a későbbiekben fogok írni.

A halottaink által elszenvedett fájdalmak erősségekké kovácsolása

Terhelhetőség

A szenvedélybeteg családban felnövő emberek hihetetlen módon bírják a terhelést. Ehhez ugyanis a családban kellett hozzászokniuk, mert mindent önerejükből kellett megtenniük. A gyerek, ha lekerül róla a fókusz, arra törekszik, hogy helyreállítsa a családi egyensúlyt, és ezért sok mindent beáldoz. Az álmait, a vágyait, a véleményét… De legalább „béke” van, ami nem feltétlenül igaz, hiszen sok esetben a tökéletes sem elég, és ez a folyton változó keretek miatt van. És ő ezek között a keretek között tanult meg létezni. Ezért nagyobb a teherbírása, mint bárki másnak.

A kitartás képessége

Biztos ismerjük a filmekből azt a klisét, hogy amikor már mindenki feladta a reményt egy kutyával, egy lóval kapcsolatban, akkor mindig van valaki, aki még akkor sem adja fel, amikor a többi igen. A valóságban ők a parentifikáltak, akik „míg élnek, remélnek.” Nincs számukra lehetetlen, emiatt lehet rájuk bízni olyan embereket és dolgokat, akikről már mindenki lemondott, mert ők nem fognak. És rendszerint el is érik, amit el lehet érni.

Hűség

A diszfunkcionális családban felnőtt ember olyan kapcsolatokban is kitart, amelyeken látszik (sokszor már az elején is), hogy biztosan ki fogják használni. Mivel azonban folyamatosan remél, és megpróbálja „megjavítani” a másikat, és a lehető legtöbb pozitív tulajdonságát felfedezni, nagyon sokáig tart, amíg felismeri, hogy ebben a kapcsolatban ő a „balek”. Borzasztóan gyorsan felejti el, ha rosszat tettek vele. Így a hűsége csapda is lehet, ha nincs kellő önreflexiója.

Szociális képességek

A parentifikált gyerekek nagyon hamar megtanulják, hogy ha nem a családban tölthetik be az érzelmi szükségleteiket, akkor azt a családon kívül kell keresniük. Emiatt megtanultak gyorsan kapcsolatot építeni, csevegni, és emiatt alkalmazhatók arra, hogy másokat integráljanak egy bizonyos közösségbe.

Te is szenvedélybeteg családban nőttél fel? Beszéljünk róla!

A téma jövő héten folytatódik…

A halottaink öröksége 1.

Személyiségfejlesztés, , , ,

Bármit is gondoljunk róluk, a halottaink által kapott dolgok egy egész életen át elkísérnek. Mindenszentek és halottak napja táján különösen aktuális kérdés lehet ez. És itt most legfőképpen azokról a tulajdonságokról beszélek, amelyeket magunkban vélünk felfedezni. Persze, az is lehet, hogy nem látunk rá, hogy mi mindent hordozunk magunkban belőlük. Ezt érdemes monitorozni, és kialakítani a hozzájuk fűződő viszonyunkat, az elhunythoz és a tőle kapott örökséghez is. De mi mindent köszönhetünk nekik? Hogyan érdemes viszonyulni azokhoz, akiktől a legtöbbször bántást kaptunk? Kezdjük azzal, amit minden elhunytunknak köszönhetünk.

Egységesítő életfilozófiát

A felmenőinket, ha nézzük, némi barokkos túlzással egy mondattal le lehet írni a spiritualitásukat, vagyis azt a vezérelvet, amelynek mentén ők éltek. Ezekből óhatatlanul mi is kaptunk, annyi különbséggel, hogy bennünk továbbfejlődik ez a gondolat. Például, ha az apánknak mondjuk az volt az életfilozófiája, hogy „csak a munka az érték”, akkor egy magunkfajta Y generációs azt fogja erre mondani, hogy „nemcsak a munka, hanem mi magunk is értékek vagyunk”. Persze nem kizárt, hogy egy az egyben másoljuk szüleinket, de ez abban az esetben lehetséges, ha nem rendelkezünk reflexiós vagy ha úgy tetszik, kritikai képességgel. Ha kamaszkorunkban lázadtunk, akkor van arra esély, hogy felnőttkorunkban meg tudjuk fogalmazni a saját egységesítő életfilozófiánkat. Erről a fogalomról itt is írtam.

Tulajdonságokat

Borzasztóan izgalmas kérdés, hogy hogy vagyunk mi azzal, amit tulajdonság címén a felmenőinktől örököltünk. A tulajdonságokban az a jó, hogy meg lehet változtatni bizonyos mértékig. Erre azonban csak akkor leszünk képesek, ha tudjuk azt, hogy min kell változtatni. Például, az anyánk állandóan azon szorongott, hogy vajon eszünk-e rendesen. Ha eleget hallgattuk az ő vívódásait és szemrehányásait ezzel szemben, akkor szinte borítékolható, hogy mi bennünk is lesz egy csomó szorongás. Ugyanis itt nem csak az evésről van szó, vagy a jóllakottságról. Hanem arról, hogy nem lehetünk elég biztosak magunkban, mert mindig jönni fog egy mi lesz, ha… gondolat. Sokszor a megoldás ott van a kezünkben. Mindig érdemes megvizsgálni azt, hogy egy adott kérdésben, jelen esetben az evéssel kapcsolatban hogyan vélekedtek eleink. Ha az evés számukra ésszerűtlen módon központi kérdés volt, akkor jó eséllyel nekünk is az lesz. Ugyanakkor lehet ebben egy határt szabni, hiszen a szorongásoknak van egy borzasztóan irreális oldala: az, ami nagy valószínűséggel nem fog megtörténni.

Egy rendszert, amelynek ősidőktől fogva részei vagyunk

Ez a legszebb része. Amikor azon kapjuk magunkat, hogy mennyire magányosak vagyunk, akkor érdemes kimenni a temetőbe a szeretteinkhez. A sírjuknál megállva, vagy otthon gyertyát gyújtva végiggondolhatjuk, hogy kik voltak ők, mit kaptunk tőlük. Érdemes azt is végiggondolni, hogy mi sem a semmiből lettünk, és van egy családfánk, tele emberekkel, akik éreztek és gondolkodtak valahogy. Ha belegondolunk, hogy a szüleinknek is voltak szüleik, és nekik is voltak szüleik, akkor ez lehet megnyugvás és erőforrás, hogy mi is belőlük lettünk, és hogy hány generáció található meg bennünk. És hogy kaptunk tőlük könnyű vagy nehéz történeteket, érzéseket, gondolatokat, tulajdonságokat, ez utóbbin lehetőségünk van változtatni. De ez csak folyamatos önreflexióval lehet, és a viszonyok kialakításával azzal kapcsolatban, amit és ahogy gondoltak a felmenőink.

Sokszor nem gondolunk bele, micsoda élettörténetek lehetnek a miénken kívül a családunkban. De az, hogy nemzedékek élnek bennünk, hát alsó hangon is pátosszal töltheti el az embert.

Legközelebb arról olvashatsz, hogy mi lehet az örökséged (erősséged), ha diszfunkcionális családban nőttél fel.

Munkafüggőség, a legális kábítószer

Személyiségfejlesztés, , ,

A munkafüggőség (munkaalkoholizmus) egy olyan addikció, amelyről nem illik beszélni a mai világban. Hiszen mindenhol az az elvárás, hogy legyél mindig bent, legyél százszázalékos, lehetőleg ne legyél fáradt, és főleg beteg. Aki ezt megvalósítja, piedesztálra emeltetik (egyébként nem, mert van, akinek a tökéletes sem elég). És közben pedig szépen elveszti azt, ami ő valójában.

Egy kis történelem

melyet már az 1900-as évek eleje óta tartanak számon vasárnapi neurózis néven. Ferenczi Sándor pszichoanalitikus már 1919-ben számol be olyan esetekről, amikor a pácienst a hétvége alatt szorongás fogja el, mert most éppen az a feladat, hogy pihenjen. Ő viszont nem tud kikapcsolni, és már a következő hetet tervezi, készíti elő. Amerikában 1971-ben ismerték fel a kórképet, és mivel nagyon hasonlóak a tünetei az alkoholbetegséghez, elnevezték munkaalkoholizmusnak.

A munkafüggőség jellemzői

A munkafüggőség egy viselkedési addikció, amely azt jelenti, hogy az illetőnek van valamilyen szorongása, amelyet a túlzott munkavégzéssel kompenzál. A legfőbb jellemzők talán ezek:

Fontosság érzése: Ha minden munkát elvállalunk, egy darabig megélhetjük azt, hogy fontosak vagyunk, ugyanakkor egy idő után mindig minket találnak meg mindenféle feladattal, még olyannal is, amit nem tudunk megcsinálni.

Megfelelési kényszer: manapság roppant fontos a teljesítmény, és ott is bevezetik a teljesítményértékelést, ahol nem kellene (vagy legalábbis nem ilyen formában, pl. az oktatás). Ezen múlik a fizetés, vagy legalábbis a vezető vagy főnök elismerése. Ez akkor problémás, ha a beosztottnak van egy rossz mintázata az apáról, aki mindig csak elvárt, de nem adott cserébe semmit vagy nagyon keveset. Vagy az illető szenvedélybetegcsaládban nőtt fel, ahol mindig a tökéletességre kellett törekedni, mert abból nem volt probléma. A megfelelési kényszerről itt olvashatsz még.

Mindig elérhetőség: a mai világban az is elvárás, hogy a telefonod 0-24-ben bekapcsolt állapotban legyen. Mindig Legyen elég mobilnet, ha nem vagy wifi közelében, akkor is elérhető legyél minden platformon.

Beszűkült kapcsolatrendszer: a túlteljesítő – és egyébként túlkontrolláló – személy leépíti a kapcsolatait azért, hogy a munkáját maximálisan el tudja végezni. Aztán eljut oda, hogy elég neki, ha a munkahelyén vannak barátai. Igen ám, csak ők sem elérhetők mindig, és elképzelhető, hogy munkaidőn kívül nem akarnak munkatárssal találkozni. A családi kapcsolatokat pedig kevésbé tudja helyettesíteni egy munkatárs, mint a tényleges családtagok.

Állandó pörgés: nincs hétvége, nincs este, mindig elérhetőség és szédületes a tempó. Már arra sincs idő, hogy delegáljuk a feladatot, mert mi úgyis jobban csináljuk, és amíg elmagyarázzuk, addig meg is csináljuk. Ez a tökéletes út az elmagányosodás felé.

Perfekcionizmus: biztos vannak szakmák, amelyekben fontos, mert mondjuk életek múlhatnak rajta. De érdemes feltenni ilyenkor a kérdést, hogy kinek és miért fontos a százszázalékos munkavégzés. Nem azt mondom, hogy a perfekcionizmus rossz dolog, hiszen van benne kihívás, és az embernek szüksége van a kihívásokra. De van a másik oldal is, amikor az kényszerességig fajul. És onnantól nem mi vezetünk.

Kik a veszélyeztetettek?

A kezdő munkavállaló mindenképpen. Hiszen az új seprűnek mindig jól kell sepernie. A már régóta dolgozó pedig azért, mert már bejáratott, és így több feladatot lehet rábízni.

Töltsd ki a munkafüggőségi tesztet is!

Te hol tartasz ebben? Akarsz beszélni róla?

A tudattalan mélyén

Személyiségfejlesztés, , , , ,

A tudattalan az elménk azon része, melyet annyira nem látunk, mint egy feneketlen kút mélyét. A jungi pszichológiában a tudattalan szimbóluma a kút. Nem véletlenül. Pont annyira feneketlen és félelmetes. Természetesen abban az esetben, ha így kezeljük, és nem akarunk benne jobban elmélyedni. Minél lejjebb ereszkedünk, annál tudatosabbak lehetünk. Ez nagyon hangzatos, ugyanakkor tudnunk kell, hogy a tudattalanba való mélyedés sokszor nem fájdalommentes. De hogyan is gondolkodott róla Jung?

Jung és a kollektív tudattalan

Carl Gustav Jung szerint az ősidőktől fogva léteznek úgynevezett archetípusok, amelyek különböző formában minden életkorban, minden időszakban, minden történelmi korszakban előjönnek. Ezek az emberiség közös „nem látható” emlékezetében – vagyis a tudattalanjában – élnek, és az irodalmi művekben, történelmi alakokban „ismétlődnek”.

Ha meg akarnánk fogalmazni, mit jelent az archetípus, akkor azt mondhatjuk, hogy az ember élete egyes mozzanatainak vannak előképei az ősidőkig visszamenőleg. Mert vannak, amelyek sosem változnak. Például az emberi élet nehézségeit rögös útnak vagy pokoljárásnak is nevezzük. De rögös utak már voltak sok helyen, akár a történelmet, akár az irodalmat nézzük. Odüsszeusznak is elég nehéz volt az útja – például az alvilágban tett utazása -, amíg visszatalált feleségéhez. Jézus is alászállt a „halottak közé”, és „harmadnapra” feltámadt. Amikor újult erővel állunk neki egy munkanapnak, akkor is azt mondjuk, hogy „feltámadtam”.

De nemcsak az életszakaszoknak, helyzeteknek vannak archetípusai, hanem személyiségtípusoknak is. A király, a bohóc, a hős, a mágus (róluk a következő bejegyzésemben fogok írni) mind-mind archetípusok, és a különböző korokban, különböző formákban testesülnek meg. A nőcsábász férfi archetípusa Don Juan, aki minden nőben az anyjával való kapcsolatot kereste. (Ebben a témában említhetnénk Krúdy Gyula Szindbádját is) És bizonyára neki is van még korábbra visszavezethető előképe.

Az ödipális konfliktus és a tudattalan

Az ödipális konfliktus (vagy Ödipusz-komplexus) elméletét Freud vezette be. Ödipusz a Szophoklész drámájában megöli apját és feleségül veszi anyját. Innen a jelenség elnevezése. Freud a fejlődést a szexuális késztetések mentén vizsgálta. Azt találta, hogy az apa versenytársa a fia lesz. A fiú apja halálát kívánja, hogy anyja az övé legyen. Ugyanakkor a gyermek apját is szereti, és rájön, nem akarja elveszíteni őt. Emiatt ezt a fajta vágyat elfojtja, és az pedig lesüllyed a tudattalanba. Bizonyára hallottunk már olyat a gyerekek szájából, hogy majd feleségül veszi anyukáját, vagy hozzámegy apukájához. Ezek pont ezekre a késztetésekre utalnak. A fiú, illetve a lány úgy „oldja meg” ezt a konfliktust, hogy azonosul a vele azonos nemű szülővel. Hangsúlyozom, hogy nem mindenkinél ugyanúgy csapódik le az ödipális konfliktus. ugyanis nem mindig látványosan „küzdenek” meg a fiúk és az apák, a lányok és az anyák. Van, amikor ezek egészen finom belső lelki folyamatok.

A homoszexualitás és a tudattalan

A homoszexualitás az egyik legkényesebb téma pszichológiai szempontból. Képzeljük csak el, hogy körülbelül a 90-es években vették ki a DSM-ből, vagyis a pszichiátriai betegségek osztályozásából. Azt gondolom – és ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül -, hogy a homoszexualitás elsősorban önismereti kérdés, amelynek lehetnek pszichológiai síkjai is. Ez azt jelenti, hogy amikor egy kamasz kijelenti, hogy ő biszexuális vagy homoszexuális, akkor érdemes megnézni a családi történetét, vagyis a szüleihez való viszonyát. Egy erőskezű, irányító anya fiúgyermeke például valószínűleg a fiúkhoz fog vonzódni, mert a gyerek számára a szülő jelenti a világot. Ha egy gyerek nem kapja meg az anyjától a gyengédséget, elfogadást, szeretetet, akkor ebben lesz egy bizalmatlanság a női nem felé. Az lesz a megélése, hogy a nők elérhetetlenek számára, mint ahogy az anyja is, és emiatt a fiúk felé fog fordulni. De a túlzóan aggodalmaskodó anyának is elkezdhet a fiúgyermeke a saját neméhez vonzódni. Ez csak néhány példa, számtalan oka lehet még (például abúzus) a homoszexualitásnak.

Fontos lenne még hangsúlyozni a fiatalok számára, hogy nem kell még így azonosítaniuk magukat , mert a kamasz még egy csomó hormonális változáson megy keresztül, és még egy csomó hatás fogja őt érni. Amikor a fiúk elváltoztatott hangon utánozzák a lányokat, akkor tulajdonképpen ez is egy szereppróbálgatás és megküzdés. Ha a kamaszok veszik a bátorságot, hogy megosszák titkukat velünk, akkor törekednünk kell a biztonságos légkör megteremtésére, még akkor is, ha bennünket ez ijedtséggel tölt el. Az érzéseinket elmondhatjuk ezzel kapcsolatban, és azt is, amit tudunk, de érvényteleníteni vagy letiltani a kamaszok érzéseit nem szabad, mert annak könnyen bizalomvesztés, de ennél súlyosabb következményei is lehetnek.

Látnunk kell tehát, hogy az okok minden esetben a tudattalanunkban keresendők. Mi az, amire már régóta keresed a választ a személyiségedben? Akarsz beszélni róla? Keress bizalommal!