„Diszkomfort érzetem van. Hetek óta nem találom a helyem.”

„Mióta beszéltünk, azóta valahogy nem vagyok önmagam.”

„Már nem tudom, ki vagyok.”

„Állandó nyugtalanság van bennem.”

A lelki egyensúlyunkból való kibillenésről tanúskodnak ezek a mondatok. Elég sok ilyen, és ehhez hasonló mondatot hallok mostanában. Nemcsak másoktól, hanem önmagamtól is. Sokat gondolkoztam, hogy mitől érezhetem én vagy bárki más magát ennyire kibillenve a lelki egyensúlyából. Nem könnyű megragadni, mert amikor az ember benne van a helyzetben, akkor sokkal kevésbé érzékeli a lelki folyamatokat, csak azt érzi, hogy megvadult lovakként száguldanak vele az érzések.

Helyzetek, amelyekben érezzük, hogy kibillentünk a lelki egyensúlyunkból

Amikor nem a számomra megfelelő módon reagálok egy helyzetben, és ez később komoly zavart okoz a szívemben.

Előfordul, hogy lefagyunk egy vita kellős közepén, nem tudjuk megvédeni magunkat. Később csak azt vesszük észre, hogy állandóan panaszkodunk, elmondjuk fűnek-fának, milyen igazságtalan volt az illető, akivel vitatkoztunk. Ez általában akkor van, amikor a vita közben bekapcsol a személyiségünk egy korábbi állapota. Mondjuk valamelyik szülőnk folyton leuralt bennünket, bennünk pedig ez rögzült, és kapcsol be, amikor vitába keveredünk egy tekintélyszeméllyel vagy számunkra fontos emberrel.

Amikor szeretnék valamit tenni, de úgy érzem, hogy mindenhonnan falak vesznek körül.

Legfőképpen akkor fordul ez elő, amikor a végletekig alkalmazkodunk a másikhoz, a környezetünkhöz, és a saját érdekeinket háttérbe szorítjuk. Ennek a későbbiekben az is következménye, hogy átmegyünk passzív-agresszív viselkedésbe, vagyis amikor az agressziónkat rejtetten rányomjuk a másikra, illetve a fent említett módon panaszkodni kezdünk. Aztán ez abban is tud testet ölteni, hogy érzelmileg telítődünk, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy másokat bántunk, mintha más lenne a hibás az állapotunkért.

Amikor úgy érzem, nem tudok megfelelni a saját elvárásaimnak se.

Nemhogy másénak. Ugyanis valahol elvesztettük a fonalat, hogy kinek és miért akarunk megfelelni, sőt a saját elvárásainkat is eszerint állítottuk be, és emiatt rettenetesen fölé lőttünk. És most szenvedünk, hogy nem tudunk megfelelni, és nem értjük, miért nem. Ráadásul egy idő után már nehéz eldönteni, hogy melyik elvárás kié. Ha túl magasra tettük a mércét, gyanakodhatunk, hogy az nem a saját mércénk. Elvégre nem vagyunk saját ellenségünk.

Amikor egy darabig hagyom, hogy mások irányítsák az életem, mert úgy kényelmes, de amikor szabadulnék belőle, nem tudom, merre induljak.

Jó dolog, amikor nem kell gondolkodnunk, mert mások megoldják helyettünk a dolgokat. Nem kell túlgondolni, nagyon egyszerű, hétköznapi helyzetekben is előfordulhat. Például egy családban, ahol az anya gyesen van, apa dolgozik, és anya szervezi meg a bevásárlást, a nyaralást, az étrendet és még sok minden mást. Apának kényelmes, hogy nem kell az ebédeken gondolkodni, de mivel anya annyi mindenre figyel, előbb-utóbb olyanra is elkezd, amit már nem neki kell megoldani. Ez persze neki is rossz, és apának is. Vagy például az iskolában vagy bármely más munkahelyen a kezdő pedagógus vagy kolléga, amíg bele nem tanul a szakmájába, addig mindent elfogad, amit a nálánál tapasztaltabbak mondanak. Aztán egyszer csak eljön az idő, amikor saját lábára akar állni, de ez nem könnyű, mert eddig mindig csak úgy gondoltak rá, mint egy kezdőre, nem pedig egy szakmájához értő szakemberre.

Amikor valakitől, aki fontos a számomra, olyan visszajelzést kapok, amellyel nem tudok mit kezdeni.

Talán túlzás nélkül állíthatom, hogy mindenki szereti – én is – , ha néhány elismerő szót kap, megdicsérik a munkáját vagy éppen a frizuráját (azt különösen szeretem 😄). Azzal viszont már kevesen tudnak mit kezdeni, amikor kritikát kapnak. Még akkor is, ha az tényszerű. Na, az a nehéz helyzet igazán. Mert ha valamit dühösen vágnak a fejünkhöz, akkor elintézzük egy legyintéssel, esetleg visszaszólunk valamit. De a tényekkel nehéz vitatkozni. Már csak azért is, mert annak megvan a maga komolysága. És igen, ki tud billenteni a lelki egyensúlyunkból, mert az a rendszer, amelyben láttuk saját magunkat, felborulni látszik, és ehhez a boruláshoz nem tudunk alkalmazkodni.

Amikor ürességet érzek magamban, és csak ideiglenesen tudom ezt az űrt betölteni.

Ez az üresség az a fajta, amivel az ember reggel kel, este meg lefekszik. Úgy érzi, mintha a testében volna egy légüres gömb. Valami hiányzik, de nem tudja megfogalmazni, hogy mi. Sötétben tapogatózik, a boldogságot keresi, és mindenféle függőségekben talán meg is találja, de csak ideig-óráig tudja betölteni. De az is valószínű, hogy megfogalmazni sem tudja, mit keres. 😞

Mi kell a lelki egyensúlyunk fenntartásához?

Ehhez tudnunk kell elhelyezni magunkat az életünkben. Másodsorban pedig tudnunk kell célokat felállítani, egészen kicsiket, amelyek a nagy célokhoz, álmokhoz elvezetnek. Ebben tud segíteni a coach is, ha nem tudjuk egyedül a lépéseket kialakítani. Aztán nem árt tisztában lenni az érzéseinkkel, vagyis hogy a különböző helyzetekben mit érzünk. Ha ezt meg tudjuk fogalmazni, akkor a megoldás félig a kezünkben is van. Ilyenkor tulajdonképpen a pillanatban levést is gyakoroljuk, így kevéssé van az az érzésünk, hogy elszalasztottunk valamit. Van egy harmadik előnye is annak, hogy az érzéseinket meg tudjuk nevezni és még ki is tudjuk fejezni: képesek vagyunk hitelesen és önérvényesítő módon képviselni magunkat konfliktushelyzetekben.

Mit tegyünk, ha kibillenünk a lelki egyensúlyunkból?

Először is meg kell tudni, mi okozta ezt. Ennek legjobb módja, hogy valakivel, akiben megbízunk, akiről tudjuk, hogy úgy fogad el, ahogy vagyunk, átbeszéljük ezt a helyzetet. Sokat segít, ha hangosan beszélünk, mert akkor jönnek a legjobb gondolatok. Persze, van olyan eset, amikor már nem elég, hogy a legjobb barátunkkal vagy szülőnkkel beszéljük át. Ilyenkor mindenképpen érdemes mentálhigiénés szakemberhez fordulni.

Ha sikerült megtalálni azt a pontot, eseményt, amikortól kibillentünk, akkor érdemes beszélgetni arról, mi történt ott és akkor. Aztán lehet arról is beszélgetni, hogy most hogy csinálnánk. Így legalább külső szemlélőként ránézhetünk erre az eseményre, és amikor legközelebb belekerülünk, akkor talán jobban fogunk tudni reagálni.